Nyírvidék, 1906 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1906-03-18 / 11. szám

98 10-ik szám. N Y I R V I D É K 1906. márczius 11. minden gyönyöre, hogy aki a szabadságért adja éleiét, az szentté avatja magát az utókor előtt: Hol sírjaink domborulnak, Unokáink leborulnak És áldó imádság mellett Mondják el szent neveinket ! így szólt a legnagyobb magyar költőnek, a szabadság istenlől ihletett prófétájának jóslata 1848 március 15-d'kén, mikor egy sokat hányatott nemzelről hullt le a rabbilincs, mikor a gondolat, az érzés szent heve felszabadult, mikor a zsarnokság, mini a sugárözönben ébredő nap elől az éji vad, sápadtan, reszketve sompolygott vissza vérszagtól undorító barlangjába. Oh örök fényű, dicsőségtől sugárzó nap! egy nemzet megváltásának szent napja! törjenek át éltető sugáraid a sűrű fellegeken, melyek jelenünket vigasztalannak, jövőnket reménytelennek mutatják; küldd vissza hozzánk sírjukban nyugovó hőseid szellemét, hadd lássák, miként borulnak le a kegyetlenül zaklatott unokák apáik sirjára, áldó imádság mellett mondván el szent neveiket, de, fájdalom — nem azért, hogy valóra váltsák a költő jóslatát, hanem azért, hogy kesergő lelkükre, vérző szívükre írt keressenek. Ők tudták, hogy nekik meg kell halniok a magyar szabagságért, és megtették híven mi eretlünk, unokáikért; nekünk élnünk kellett volná az ő eszményeikért s nem tettük meg. Faragott képeket imádtunk eszmények helyett s Graechusok sírjáról téptük a virágot, hogy Caesarok útját ékesitsük véle. A mardosó lelkiismeret, bűnös voltunknak lesújtó tudata, hajt ma bennünket, hogy megemlékezzünk 1848 március 15-dikéről. Keressük ma azt a tüzet, mely 1848 március 15-én a magyar szív szín aranyát megszabadította százados bűnök salakjától s keressük azt a fényt, mely e napot beragyogja ; mert érezzük, hogy ez az a tűz, mely megtisztíthatja lelkünket a kishitüséglől, az önzés szennyétől, mert érezzük, hogy csakis akkor deríthetünk új fényt hazánk sötéten beborult egére, ha ebben a tűzben megtisztultunk. Mert valamiképen Dávid véreskezének nem adatott meg, hogy Jehova templomát felépítse, azonképen nem adalott meg elfajult, bűnöktől terhelt nemzedéknek, hogy felépítse a szabadság templomát. A bűn, az önzés csak rombolni tud s rab akkor is, mikor látszólag büntetetlenül garázdálkodik ; mig az erény az önzetlenség, ha lassan is, de folyton épit és szabad akkor is, mikor keresztre feszitik, mint ahogy keresztre feszitelt a bűn, az önkény minden erényt, minden önzetlen hazafiságot, ami 1848 március 15-dikének éltető napsugarától magyar földön fakadt. Igen is, keresztre feszitették a magyar szabadságot, s annak a nemzetnek, mely rendületlen védőbástyája volt Európa szellemi és erkölcsi kincseinek, mely szabadságát védő tiláni harcának dicsőségével beragyogta az eget és a földet, élő halottá kellett dermednie. S a magyar szabadság keresztrefeszitesekor diadalmi tort ült ősi ellenségünk, s hogy a nérói kéj poharát fenékig ürithesse, bitófák alatt, melyeken egy nagy mullu nemzet legjobbjai lóglak, harsoglalta trombitával, sippal, dobbal a vérszagu caesarismusnak azt a bizonyos dicshymnusát, mely a pribékkezektől fojtogatott szabadság halálhörgésétől akarja eltérileni az örök, bosszúálló istennek figyelmét, aki a szeretetnek és szabadságnak islene, aki az embert saját képére és hasonlatosságára ten natette s aki előtt nem ember az, aki a maga szabadságát eladta, vagy más szabadságát elvette. Kedves polgártársaim ! Ha március tizenötödikén e nemzet újjászületésére, a szabadság, egyenlőség és testvériség akkori diadalára gondoltok, s mindjárt az jut eszetekbe, mennyi drága vér hullott mindezért, hány beszédes ajk mémult el, hány ragyogó szem sugára tört meg, hány nemes szív szűnt meg dobogni száguldó paripák vaskörmeitől összetaposott, ágyúgolyóktól felszántott mezőkön, vértől pirosló réteken, égő falvak és városok romjain, hótól, jéglől borított sziklafalakon, — ha mindjárt eszetekbe jut Arad. az Ujépü'et, Pozsony és a 48-as eszmék többi Golgolhája: hullassátok könnyeiteket restelkedés nélkül, hadd legyen még sósabb a Rákos vize. hadd dagadjon meg könnyeitek árjától a Buda—Mohács—Nádornál elfolyó Duna; hisz hazátok könnye ez a nagy folyó, — és az óla, Arad óta, még búsabb a magyar nóta Igen, hullassátok könnyeiteket, mert van rá okotok bőven — de ne csüggedjetek ! Ne csüggedjetek! mert csüggedéslek örök, végleges diadalt adna annak a sötét hatalomnak, mely nemzetünk történelmének legvéresebb, leggyászosabb lapjait irta; ne csüggedjetek! mert csüggedéstek még emlékét is eltörülhetné, sötét éjszakákon haza haza járó lelkét is megölhetné azoknak, akiknek a zsarnok halalom csak testét tudta megölni. Ne csüggedjetek ! hanem gondoljatok inkább arra, hogy azok a dicső honvédek, akik Kossuth apánk lángszózatára fegyvert ragadtak a márciusi eszmékért, úgy elverték, úgy csúffá tették ősi ellenségünket, hogy az kénytelen voll az akkori világ legnagyobb, legsötétebb halalmától, melynek több a fegyverfogható férfi embere mint ahány lelket 1848—49-ben az egész magyarság férfit és nőt, csememőt és aggastyánt egybevéve számlált, segítséget koldulni ! Ne csüggeszszen el benneteket az sem, hogy a hóhérmunka' látszólag sikerült! Ne csüggedjetek ! hisz a zsarnokság maga sem mert hinni diadalában, annyira nem, hogy mikor ez előtt 12 esztendővel ez az egész földteke szorongva várta a turini hireket, s mikor egy borús márciusi napon — jól emlékszem rája — e rövid három szóra: „Kossush Lajos meghalt", a mulatók kezéből kihullott a pohár, a szántóvető markából kisiklott az akeszarva s a szárazfának húrja elszakadt: fegyveres készenlétre vezényelték az egész osztrák haderőt, pedig sehol sem egyenesítettek kaszát, sehol sem hajigáltak bombát, csak egy tiszta magyar lélek szállt vissza alkotójához, csak egy boldogtalan nemzet zokogott, mivel árván maradt. Ne csüggedjetek ! A Megválló testét is keresztre fesziteltték, sírba tették, fegyveres őröket is állítottak sirja mellé; de lelke, mely isten lelke volt, kisiklott a hóhérok kezéből és bár igaz, hogy az elsők, akik a Megváltó feltámadásában hittek, máglyák tüzében s fenevadak körmei közt pusztultak el : rövid idő multán a Megváltó lelke hódolatra kényszeritelte Constantinust s a Caesarok Rómáját. A máglyák elhamvadlak, s a kereszt, a kínszenvedés borzalmas jelképe, királyi koronák dísze, az emberiség ezer meg ezer millióinak vezércsillaga, a szenvedőknek, az igazságtalanul üldözötteknek vigasztalója lett. Mert az igazságot, a szent eszméket eltemetni sirba zárni nem lehet. így nem lehet eltemetni a magyar szabadságot sem, mig minden magyar szív el nem fajul. És ettől óvjon bennünket a magyarok istene, a szabadságnak egy igaz istene! És meg is óv minket csak magunk is ugy akarjuk, mint ő akarja Az éljenzés elhangzása után dr. Frölile Vilmos főgimnáziumi tanár tartotta meg az ünnepi beszédet. Olvassa el az is, aki meghallgatta ! íme a beszéd : Tisztelt Polgártársak! 1711-ben, mikor a majtényi síkon sirba szállt a kuruc dicsőség és elnémultak a tárogatók, 1714-ben, mikor a költő szavaiként Jóllakott Judások" törvénybe rótták, hogy a hazaáruló felsővadászi Rákóczy Ferenc fej- és jószág-vesztésre ítéltetik, úgylatszott, hogy a zsarnokság végleges diadalt aratott szerencsétlen nemzetünkön. Úgy látszott, hogy a német elem, mely nemzetbontó munkáját már Szent István trónja körül megkezdette, célját teljesen elérte. A magyar nemzet, mint hogyha végleg elfeledte volna származását, hivatását, n>ugodtan viselte a bécsi igát, odaadó lelkesedéssel áldozta életét és vérét báránybőrbe öltözött farkasokért, szükségből hizelgő zsarnokaiért. Elhanyagolta nyelvét, melynél szebben zengő nincsen e világon; idegen ruhába vedlett, idegen erkölcsöket vett fel, csúffá téve testét lelkét korcs szokásaival; oly annyira, hogy Berzsenyi Dániel a züllésnek, az elkorcsosulásnak hosszú évtizedei után méllán mondhatta hazafiúi fájdalmának végtelen keserűségével: Mi a magyar most ? Rút sybarita váz ! Letépte fényes nemzeti bélyegét, S hazája feldűlt védfalából Rak palotát heverő helyének. Elődeinknek bajnoki köntösét S nyelvét megunva, rút idegent cserélt, A nemzet őrlelkét tapodja, — Gyermeki báb puha szive tárgya I S a költő szavára megzendült a berek, s költőtársai a nemzet felébredt lelkiismeretének eleven szószólói, addig zengtek a régi dicsőségről, párducos Árpádról, diadalmas Ügekről, Zrínyiről, Losoncziról, Dobóról, Rákóczyról, mig egyszer csak lakadózni kezdtek Hunnia berkének zsenge virágai, s a nemzet felébredt tunya álmaiból. Az „erősebb jámbor apák" dicsőségének fényétől kigyúlt a szégyen pirja a „nagyralörő tehetősb" unokáknak arcán : munkához látott minden agy, minden kar — nem egymást rontva, mint a gyászos múltban — de egymással versengve, hogy ki tesz és ki lehet legtöbbeta hazáért. És bekövetkezett az alkotásnak, a haladásnak dicsőséges korszaka örök bizonyságául annak, hogy nemzetünk nagyjainak emlékében isteni alkotó és teremtő erő van, hogy szent emiékezelüknek kegyeletes ápolásában megtisztul a honfiúi szív a közönnyösség, az önzés rút salakjától, mint megtisítfd az arany a tűz hevében, s hivatásának, kötelességeinek tiszta tudatára ébredve, kész minden nélkülözésre kész a ,,legkimondhatallanabb nyomorúságnak és szenvedésnek" elviselésére csak azért, hogy vére és verejtéke hullásának a haza, a nemzet lássa hasznát. A múltnak dicső emlékeivel való áhilalos foglalkozás tisztító tüzéből támadott fel káprázatos fénnyel az a Magyarország, az ^a magyar nemzedék, melynek dicsősége nemcsak a miénk, hanem az egész emberiségé, s melyre való visszaemlékezés avaljt a magyar nemzetnek s a szabadság örök eszméjének ünnepivé március tizenötödikét. Ötvennyolc évvel ezelőtt oly magyar nemzedék élt ezen a földön, melynek szent meggyőződése volt, hogy szabadság nélkül kárhozat az élet s pokol az Édennek Körülbelül a legszebb helyen, a temető közepén (mert a temetőben épp ugy grasszál a rang, mint az életben) magas, ragyogóan fehér márvány-obeliszk emelkedett. Kérkedőleg követelte a figyelmet. Mintha csak azt mondta volna: tőlem ilyen is telik . . . A márvány-obeliszken a következő felirat volt tömör aranybetükkel : „Véglies Katalin." Semmi egyéb. Megbámultam. A főszolgabiró mosolyogva jegyezte meg : — Szép sirkő, ugy-e ? — Érdekes, — mondottam, — de ki volt az a Véghes Katalin? Mikor halt meg? — Ohó, — mondotta a főszolgabiró, — egyelőre esze ágában sincs meghalni. Él és mulat. Annyira, hogy holnap nála is ebédelünk. — Véghes Katalinnál? — kérdeztem csudálkozva, — hisz ugy tudom, valami gazdag bárónét emlegettél. — No igen, özvegy Medeánszky Kázmérné bárónét, szülelett Véghes Katalint. Aztán elmondta hamarosan, hogy a báróné, noha lul van az ötvenen, életvidor és egészséges úriasszony. A sirkövet azért állíttatta fel életében, mert határozott óhajtása, hogy itt temessék el. — Különcködés, — magyarázta a derék főszolgabiró, — különben igen érdekes asszony. Ekkora havannákat sziv, és ugy lovagol mint a férfi, Majd megismered holnap. Másnap csakugyan megismerkedtem az érdekes uriasszonynyal. Külseje semmi feltűnőt nem mutatott. Kissé elhízott, duplatokás nő volt, ki egyedül lakott a nagy fehér kastélyban, s keményen ráncba tudta tartani a cselédséget. Mikor a korridoron végig mentünk, akkor is olyan harsány hangon vezényelt, mint valami dandárparancsnok. -- Szaladj, te ökör; mondtam, hogy a magyarádi hordót csapold meg. Az ebédnél semmi egyéb tapasztalást nem tettem, minthogy a háziasszonyom mesterien tudta az emberbe az ételt-italt belediktálni. Kéréssel, könyörgéssel, zsémbeléssel, s ha kellett veszélyes fenyegetéssel. Az ebéd pompás volt, a társaság tűrhető, a borok vének és tüzesek. Á báróné mindenkivel cimboráskodó hangon beszélt; s néha olyan fesztelen megjegyzéseket tett, hogy a kaszárnya frazeológiájában is helyet foglalhattak volna Amellett jóizüen ludott hallgatni és nagyokat kacagni középszerű elmésségeken. Az ebéd alatt, mely az esti órákba nyúlt bele, figyelmesen szemléltem a termetes, szabadszáju bárónét, de egy mákszemnyi romanükus vonást sem voltam képes benne fölfedezni És mégis, ez az asszony sirkövet állíttatott magának életében . . . Kell, gondoltam, hogy valami regénye legyen. Nem közönséges szirén. Elhatároztam, hogy mindenáron, ha kell, apropo nélkül is, szóba hozom a fehér márvány obeliszket. Ennek a révén megtudok valamit. Ugy is történt. Este, mikor a verandára kimentünk rágyújtani, a báróné felvetette az obligát kérdést: — Nos, hogy tetszik önnek ez a mi városunk. — Elég csinos. — Csinos? Talán piszkos? — Pardon, báróné, az is, de a temetője gyönyörű helyen fekszik. — Látta? — Igen, hosszabban időztem benne. Szeretem a temelőket látogatni, olvasni a sírfeliratokat . . . A báróné ravaszul mosolygott s nagyot fujt a szivarfüstből. — Azt akarja mondani, hogy olvasta az én sírfeliratomat. — Ugy van, olvastam. — Nos, — kérdezte — mit szól hozzá? Zavarban voltam. Nagyon hirtelen rontott rám a kérdéssel. Mielőtt válaszoltam volna, ő folytatta : — Bolondnak talált . . . — Bocsánat, báróné . . . — Lehet hogy igaza volt. De hát miért ne lehetne nekem is bogaram, hozzá olyan szelid, ártatlan természetű. Aztán mintha elkomorodott volna, ledobta a szivart, s férfiasan egymásra rakta a lábát. Halkabban kezdelt beszélni: — Lássa, nekem kevés részem van az élet örömeiből. Az a név, melyet huszonnyolc esztendeig viseltem, tele van keserű emlékekkel. Áz apám házánál épp ugy éltek, mint a hogy itt nálam. Vendégek jártak, mulattak. Az apám hires fiskális volt, s nagy hazat vitt. Az egész megye hozzánk járt. Egyetlen leány lévén, csaknem minden héten akadt kérőm. Már természetesnek találtam, hogy az a fiatal ember, aki hozzánk beteszi a lábát, megkéri a kezemet. Nem is értem rá egyikbe vagy másikba beleszeretni, olyan sűrűn következtek egymásután. S ez így tartott három-négy esztendeig. Azzal az öntudattal ébredtem és feküdtem, hogy én vagyok a megyében a legjobb párti. Még a házas emberek is azon sopánkodtak, hogy nem vehetnek el. Pedig nem voltam szép. Ezt a romokból is megítélheti. Tiltakozó mozdulatot tettem. — Csak hagyja, barátom, — folytatta a báróné — mikor húszéves voltam, akkor is azt hangsúlyozták, hogy kedves, okos vagyok. Szépnek csak a nagyon eladósodott fiuk mertek mondani. De az mellékes. Az apám, ki nagyralátó ember volt, Medeánszky Kázmér báróhoz adott feleségül. Az uram mint ulánus-főliadnagy jött hozzánk. Szelid, szőke fiu volt, rendkívül illedelmes. Nekem ugy tetszett, hogy belém szeretett. Mert azt tudtam, hogy — ő is gazdag. Nos, a felesége lettem, s huszonkilenc esztendeig egy fukar, fősvény ember rabszolgája voltam. Mert az uramnak semmi más hibája nem volt, mint végzetes fukarsága. Ezzel üldözött nap-nap után a kétségbeesésbe. Még a falatot is sajnálta, amit megettünk. A cselédek gúnyoltak, nevettek bennünket; az uri társaságok, amennyire lehetett kerültek. Százszor is