Nyírvidék, 1906 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1906-03-18 / 11. szám

1906. február 25. N Y I R V I D É K 8-ik szám 99. Erőre van szükségünk, hatalmas, legyőzhetetlen nemzeti erőre, mert a jövő nem vár tőlünk kisebb feladatot, mint azt, hogy szabaddá tegyük ezt a földet, melyben szabadságért vértanúságot szenvedett, szabadság nélkül élni nem ludó apáink alusszák szent álmaikat, melyen kivül unokáink számára sem lesz hely a nagy világon. Ezt az erőt pedig, mely nem egyébb szivünknek a kis hitüségtől, az önzéslől való megtisztulásánál, nem meritjúk egyébből, mint legnagyobb és legbiztosabb nemzeti erőforrásunkból: a magyar szabadság hőseinek és vértanúinak örök időkre szóló példaadásából. Lebegjen előttünk örökké az ő emlékük, az ő keresztjük; példájukon okulva, lelkesülve, szívben és lélekben megtisztulva tudjunk élni mint ők, s ha kell, halni mint ők, nemzetünkért, hazánkért, szabadságunkért. Golyó és akasztófa szedheti áldozatait felistenek sorából garmadára, de nincs annyi golyó, annyi akasztófa, annyi szurony és ágyú a világon, mellyel egyetlen egy igaz eszmét kilehetne végezni. A magyar szabadság eszméje is diadalmaskodni log a pokol minden hatalmán, csak ne csüggedjetek! Éljen a haza! éljen a szabadság ! Dr. Szabó László ünnepi ódája következett ezután. A hatalmas lüktetésü költeményt tárca-rovatunkban közöljük. Gyújtó hatása van így, olvasva is: — de az ünnepen maga a szerzője adta elő, a csak így lehetséges igazi közvetlenséggel s a szavaló művészetnek azzal az első rangú kvalitásával, amelyről dr. Szabó Lászlót városunk közönsége már régen jól ismeri. Dr. Meskó Láseli, az ünnep rendező-bizottság elnöke, az ünnepélyt a következő, óriási hatást keltett beszéddel rekesztette be: A mai hazafias és lélekemelő ünnepen két feladat jutott osztályrészemül. Az egyik az volt, hogy az ünneplő közönséggel együtt élveztem jeles dalárdánk gyönyörű énekét s szónokaink ihletett szavát, mely kötött és kötetlen formában, de szívet, lelket egyaránt győnyörködtetően hangzott el ajkaikról s felemelt bennünket abba a magas légkörbe, melyben az 1848, március li-ikének férfiai és magas röptű eszméi helyet foglalnak; a szabadság, egyenlőség és testvériség birodalmába: A másik feladat nagyon könnyű, mindössze annyi, hogy a zárókövet én illesszem be annak a hatalmas templomnak a falába, melyet a március 15-iki nagy eszmék emlékezetének szónokaink emeltek kebleinkben, hogy a hazafiság és kegyelet örök tűzét meggyujtsuk s lankadatlan buzgalommal gerjesszük és ápoljuk oltárain. Könnyű e feladat azért, mert akár olt lesz e hatalmas templom falában az én kis zárókövem, akár nem a szilárd alapokra fektetett, gyönyörűen feldíszített templom állani fog az idők végezeteíg, mig a hazának csak egy romlatlan gyermeke leszen. De valamiként a zárókövet jelmondatok kíséretében szokták elhelyezni, hogy azok késő időkre emlékezetül és tanulságul szolgáljanak, ugy legyen szabad nekem is az ünnepély berekesztésekor néhány szót intéznem önökhöz. Megkímélem magamat, de a tisztelt ünneplő közönséget is áltól a kínos feladattól, hogy az 1848-ilc éri március 15-ikének mozgató erői, eseményei s hazánk mostani helyzete között párhuzamot vonjak. Annyit azonban el kell mondanom, hogy részint romban hever, részint kockán forog ma mindaz, amiéri eleink 1848. március 15-ikén békés fegyverekkel küzdöttek s csakhamar kivívtak. Lehetetlen nem látnunk, hogy szentségtörő kezek rombolnak a multak szentélyében, hol a magyar nemzet legféltettebb kincsét, alkotmányos szabadságait őrizte a hálás utókor. Hamis próféták hirdetnek hamis tanokat, emelt fővel, szemérmetlenül s meggyalázzák az oltárt, melyen a függetlenség és szabadság kivÍThatatlan eszméinek ezer év óta áldoz a magyar. De hiszem és reménylem, hogy valamint Krisztus urunk kiűzte a templomból a kufárokat, úgy a mi felháborodott alkotmányos érzékünk is gátat fog emelni az áléi akartam tőle válni, de nem tehettem, mert szeretett. Őszintén, igazán szeretett. Csak ugy tudtam belőle valamit kivasalni, ha válóperrel fenyegettem. Olyankor kétségbeesett, sirt. s mikor egy-tgy kalapot kellett vennie, hetekig búskomor volt utána. Bele is bolondult. Az őrültek házában halt meg. Az volt az üldözési mániája, hogy a koldusok az utcasaikon pénzt kérnek tőle. Pedig gazdag volt, s még sokkal gazdagabb lehetett volna, ha mértéktelen fukarságával tönkre nem teszi birtokát. Az ekevasra is sajnálta a pénzt, s ha lehetett, nem fogadott napszámosokat, hogy ne kelljen őket fizetni. A báróné arca egészen átpirult, mikor ezeket a szomorú emlékeket felsorolta. Felkelt s néhányszor fels alájárt a verandán. A halántékát szorította össze a két kezével. Ismét hozzám jött. — Látja, így töltöttem életem javát. Mint Medeánszky báróné a legboldogtalanabb asszony voltam a világon. Nem akarom ezt a nevet halálom után viselni. Érti ? Azért csináltattam a sirkövet a leánynevemmel. Kis szünet után folytatta: — Nem tudom, illik-e ez, de én érzem, hogy jogom van hozzá. Felsóhajtott. — Ahhoz, hogy máskép kárpótoljam magamat, nem vagyok elég fiatal. Kár . . . Szívesen megtenném. Nem zseniroznám magamat még egyszer férjhez menni... Egy csöppet sem . . . Fél év múlva a napihírek között olvastam, hogy özvegy Medeánszky Kázmórné, született Véghes Katalin Nagy Bálint törvényszéki bírónak örök hűséget esküdött. Lecsaptam az újságot s felvetettem a kérdést: — Mi lesz a sírkővel ?! JS datlan kezek romboló munkájának, hogy ismét épen és sértetlenül álljon előttünk szabadságunk és függetlenségünk erős mentsvára: alkotmányunk. Hogy ez igy legyen, kettőre van szükségünk : a szoros, testvéries egyetértésre és összetartásra, s mindenekfelett arra, hogy a gyáva lemondást, a csüggedést és kishitüséget ne engedjük magunkon úrrá lenni. Erre kérem, erre hívom fel Önöket. Megmondta a költő, hogy: ,az erő akarat, mely előbb vagy utóbb, de diadalt arat." S ha meglesz bennünk az alkoimányos küzdelem folytatásához szükséges elszánt kitartás s a sikerben bízó rendíthetetlen hit: úgy csakhamar élveznünk kell önfeláldozó harcunk gyümölcsét s julalmát, magyar hazánk szabadságainak s függetlenségének teljes kivívását, hogy ez minél előbb bekövetkezzék, engedje, szent küzdelmünket pedig áldja meg a magyarok Istene! Énekelt még ezután a dalárda s az ünneplő közönség a legnagyobb rendben eloszlott. Az ipartestületben. Március 15-ét a helybeli iparos olvasó-kör, ipartestület és iparos-ifjusági egylet az idén együttesen ünnepelték meg, dicséretükre legyen mondva — a mi szokatlanul hangzik — áthatva a testvériség legőszintébb érzelmei által. A rendezést ismert fáradhallan erélyével Kiss Andor vezette. Az ipartestület összes termei zsúfolásig megteltek az ünneplőkkel. A lélekemelő ünnepélyt dalárdánk hatalmas kara után Engel Adolf olv. köri alelnök vezette be. Szónokok képen dr. Prok Gyula és dr. Garay Kálmán szerepeltek. Szavaltak Kazimir, Suhanyecz, Propper és Kaszás iparos-ifjak az ünneplő közönséget valósággal elragadva. Dr. Prok Gyula beszédét egész terjedelmében ilt közöljük: Mélyen tisztelt közönség! Ünnepet ülni jöttünk össze! Egy nagy családnak, — a magyar nemzet által alkotott családnak ünnepét ! Azon a napon, amelynek emlékezetére mi, — a munka emberei — pihenni hagyván kenyeret — sokszor sok izzadtságtól megszentelt kenyeret nyújtó eszközeinket, ez alkalommal egybesereglettünk, — drága kincse született a magyar nemzetnek. Oly soká pihent ez a drága kincs az időknek méhében, hogy szinte feledte már a nemzet, ho^ry volt már ilyen kincse valamikor, s hogy még valaha birtokába juthat annak a kincsnek. Mi volt az ? A magyar állam évszázadokkal ezelőtt eltemetett alkotmánya, s a nemzetnek egyenlő jogokon nyugvó szabadsága. Aggódva vetem fel a kérdést M. t. közönség! Vájjon van-e okunk ma ünnepelni, vájjon azok a nagy eszmények, amelyeknek tündöklő fényen keresztül tör a március 15. soha nem szűnő jelentősége, ma is megbecsülhetlen kincsei-e a nemzetnek, s vájjon nem adattak-e át könnyelműen az 1848. március 15-ének nagy vívmányai oly erők érdekeinek zsákmányául, amelyeknek szabályozása a magyar államiság lehetőségén és jogain kivül esik ? Aggódva vetem fel ezeket a kérdéseket azért, mert szemeim nem tudják felfedezni a mai ünnep tárgyát sehol. Én nem látom az 1000 éves magyar alkotmányt sehol, én nem látom a magyar szabadságot virulni sehol. Látok ellenben egy mesésen szép palotát, amelynek gazdája megfontolás nélkül némán szemléli, hogy bűnös idegen kezek legszebb köveit egymásután napról-napra miként lódítják ki annyira, hogy a szentségtelen rombolásnak az egész szép palota áldozata lesz. Látom továbbá idegeneknek merész száguldozását a szabadság mezején, letiporva, a durva földdel összekeverve annak a ragyogóan szép mezőnek nyíló virágait. És a midőn én ezt látom, nem-e jogosult az aggódó kérdés, hogy szabad-e ünnepelnünk ma, szabad-e a hazafiúi léleknek nagy történelmi emlékek felemelő hatása alatt az öröm érzelmeit érezni, s nem-e inkább gyászba borult lélekkel sietnünk Istennek hajlékába könyörögvén a pusztuló alkotmányunkért, s letiprott szabadságunkért. 0 mert ebben a pillanatban valóban egyre van oka a nemzetnek csupán, hogy bús emlékezettel koszorúba fonván virágait, elhelyezze azokat a magyar szabadság és az alkotmánya ravatalára. Enyhe fuvalom kelt szárnyra arról a tájékról, honnan a termő földnek ezer és ezer élő szerve kapja az áldásos esőt. A tikkadt föld mohó örömmel várja a fuvalom szárnyán érkező felhőket. A virágok szétbontott szirmokkal készülnek befogadni az oly epedve várt langyos esőt. Az egész természet egy boldogító érzésnek önfeledten adja át magát azzal az édes nyugalommal, amelyet a kielégített vágy fakaszt ki. És íme ellenkező irányból a levegő magasabb régióiban lomha szárnycsattogással, komor, piszkos színű cyrusok érkeznek. Az elemek harca megkezdődölt. Villám villámot ér! A fagyos magasabb levegő reteg rá száll a langyos esőt igérő felhő tömegre, A harcfelek őrült száguldozással kavarognak céltalanul, mig végre az epedve várt termékenyítő felhők lehűtve nem áldást, de pusztító jégesőt ontanak a megcsalt, a nyár ezer színpompájában tündöklő főidre. Ahol csak néhány pillanattal azelőtt még vidám élet virult, ahol a madaraknak csattogó éneke, virágoknak kábító illata, éledő reményeknek boldog tudata tette oly kívánatossá az életet: most már a pusztulás, a halál, a néma gond űli vidám ünnepét. Az elszállt remények romjain néma, panasztalan ajakkal búsong a földnek ura, a jobb sorsot remélt gazda! A képnek vége van! Uj munkára fel! Az idő meg nem állt! A természet erejét nem veszté ! Csak csüggedés lehet, de nem örök lemondás. Van még gondviselés, van még mindenható jóság, amely egyest, családot és nemzetet viszi a megpróbáltatásoknak utján a boldogsága leié. Mert a megpróbáltatásban való erő, akarat és csüggedéstelen kitartás a jövő boldogságának biztos záloga. Avagy ott hagyjuk-e a mezőinket parlagon, mert a kifürkészhetlen gondviselés beláthatlan hatalma letiporta és megsemmisítette mindazt, amit élet célunkként neveltünk és ápoltunk? Nem úgy munkása a földnek ! Szánts, vess tovább hogy az időneK fordultával arathass gazdagon. íme mélyen t. közönség, ez 1843. március 15-nek képletes rajza. Egy életerős, munkára termett nemzet várt feltámadásra oly halotti álomból, amelyre saját bűnös tehetetlensége és háznál tartott nagy ellenségei ringatták bele. A magyar nemzetnek 1848. előtt sem szabadsága, sem alkotmanya nem volt. A nemzettest részekre tagolva egységes életcél nélkül morzsolta egyik napot a másik után. Az osz!rák császári udvar fényében élősködő főúri osztály szétvált éle; mód, s-. kás, akarat és vágy tekintetében a nemzettesttől. Külön céloknak, idegenben élt. A közép birtokos úgynevezett nemesi osztály féltve őrizte a nemzet zömélőt félszeg, elavult kiváltságait. Pihent a maga zavartalan jó módjában gond és eszme nélkül. A külön jogokkal felruházott varosok polgárai érzelmi egységben nem éltek a nemzet többi osztályaival. E három rend a közterhek viselésének gondja alól csaknem egészen felmentve, egyéni érdekeit sokkal többre taksálta, semhogy tekintetével behatolt volna a nemzet jövőjébe. A nemzet zöme pedig várt jobb időkre ritkán felhangzó panasszal. Mert mondom azt, hogy 1848. előtt sokkal nagyobb zivatart okozott az országgyűléseken egy nemes embernek habár csak felületességből történt megérdemelt bebörtöuöztetése, mint az, hogy millió pornak nem volt betevő falatja. Felette hosszura nyúlna Magyarország politikai éés közgazda-ági állapotának habár csak vazlatos megfestése is. Elfogják ezt nekem engedni annal is inkább, mert li galabb élőhagyonunyna* atszallásaval mindannyian ismerjük ennek az időszaknak történetét. Hanem mélyen t. k. ne higyjük azt, hogy az 1848. március 15-ének örökre fenséges eseményei készületlenül találták a nemzetet. A császári hatalomnak minden körmönfont rafinériája és zsarnoksága S' m volt elegendő ahiioz, hogy megállítsa az idők folyását, s megakadályozza egy csodálatosan szép korszakot előkészítő nagy férfiaknak születését. Az a zsarnoki uralom, amely a Napoleoni harcok lezajlása, s Európa népeinek e harcokban való teljes ellankadsága folytán beállott zsibbadsaga következményeként általánossá lehetett — nem volt természetes. A nemzetek történelmi hagyományaival és életfeladataival nem számolt,, sőt mindezeket lábbal tiporni igyekezett. De tihelte-e sikerrel mindezt a francia forradalom lelkeket átalakító nagy gondalatai után? A midőn a gondolat szabadsága a£ emberek felfogásában általánosan érzett vággyá alakult, amidőn az egyen jogai az államban legfőbb törvényként hirdettettek, s amidőn különösen megdőlt az a külön korszakot alkotó hamis tan, hogy a nemzetek a királyokért vannak ! Európán tomboló zivatarként végig száguldott megint: Jogot az állam terheit viselő népnek'. A tenger mindent elsöprő hatalmával tört magának utat a zsarnokság lenyűgöző akaratával szemben a szellem ereje, a szabadság gondolata, s az alkotmanyos allami élet szükségességének örök törvénye. És a magyar föld megmozdult I A nemzet lelkületének világát megszántották, a szabadság, egyenlőség, testvériség áldást hozó magjával bevetették a legnagyobbak, a legnemesebbek, mindennapi imánkba befoglalandók: Kossuth Lajos, Széc enyi István, Deák Ferer c, Petőfi Sándor, Vesselényi Miklós, br. Eötvös József és a többiek a nagy idők nagy alakjai közül. Megszületett 1848. március 15-ike, az emberi jogok a szabadság, az egyenlőség és Magyarország állami önállóságának legfontosabb datuma. A szomjas föld, a nemzet szabadságért epedő lelkülete mohó vággyal várt erre a nagy napra. Megjött! A langyos eső hullott, hullott alá a zsarnoki hatalom által kiszárított földr.-. És élet kél mindenfelé. Madarak örömteli énekétől, virágoknak kábitó illatától, a nemzet tagjainak boldog kacajától hangos erdő, mező, hegy, völgy, város és falu. És im a látóhatár ellenkező oldaláról közelednek a komor, szennyes színű vésztiiozó fellegek. Vége a jótékony esőnek. Halál, pusztulás, ketségb-esés. Elvégeztetett!! Nincs már madárdal, nincs már remény, nincs virág illat csupán letarolt határ, sivár mezők és Arad .... 9 akasztófával! Néma csend. A sötét ejben hallik az egerésző bagoly lágy szárnysuhogása is. Ez 1848. március 15-ikének emlékezete ! * * * A magyar haza politikai égboltozatán megint sűrű felhők tornyosulnak. A láthatár alján tompa dörgés hirdeti a vihar közeledtét. Egy-két villám cikkázó fénye már végig hasított a levegőn. Váljon ismét pusztító fergeteg fogja letarolni a szép magyar haza alkotmányos földjét? Nem volt még elég a 600 éves szenvedésből, kell e még a nemzetnek további megpróbáltatás, amelynek tüzéből talán véglegesen fog kibontakozni a szent, a sérthetetlen, a legdrágább magyar alkotmány ? Ki tudja a jövőt! A szenvedést megszoktuk, reményeinket eí nem vesztettük, az rsleni gondviselés kegyelmében bízunk. Az a ravatal, amely készen áll befogadni a magyar alkotmányt és szabadságunkat, szét fog romboltatni ugyanazon tényezők egyező hazafias lélekből eredő munkásságával, amelyek nem ismerve fel az időknek tanulságait, annak felállításában közrehatottak. S ha ismét kiderül az ég, s a nap mosolyogva fogja szórni melegítő sugarait a hegyek ormára és völgyek ölébe, akkor megint boldog március 15-ikét fog ünnepelhetni a magyar, akkor egy harsogó, egekig felhatoló örömrivalgásban egyesülve kiálthatjuk: Éljen a szabad, a független, az alkotmányos Magyarország !