Nyírvidék, 1906 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1906-02-25 / 8. szám

1906. február 25. anyag, tehát a köztenyésztés terén első sorban a bika megválasztása körül alig képzelhető túlságos szigor, ami a fajtisztaságot, az elsőrendű, gondos, konstanz tenyészetből való származást, a testalkat lehető tökéletes voltát és a robusztus, minden öröklött vagy öröklékeny bajtól, főleg a tuberkulózistól való mentességet illeti. Nem célom azt a nagy kérdést tárgyalni, melyik fajta szarvasmarha célszerűbb, általában, melyiknek tenyésztése és mily eszközökkel, mily terjedelemben támogatlassék, de talán célszerű lesz bizonyos alapvető igazságokat, mint kiindulási pontokat leszögezni, hogy a konkrét kérdésben a következteleseket levonh ssam. 1. Mindkét (tudniillik nyugati és keleti) tenyésziránynak meg van a létjogosultsága a gazdasági viszonyok, éghajlat, fekvés, takarmányozás és főleg a hasznavehetőség a jövedelmezőség különféle viszonyai szerint. 2. Ebből folyólag a tejértékesitési központoktól távolfekvő, megfelelő legelőkkel biró vidékeken külterjes mezőgazdaságot űző népnek célszerűbb a magyar fajta szarvasmarha, mint kévésbbé igényes különösen most, mikor a jármos ökör ára máris oly magas, hogy a nyugati marhatenyésztésnek, nézetem szerint, tulon-tul hajtott mesterséges forszirozása mellett rövid idő múlva a közép- és kisbirtokos nem lesz képes vonóm irha-szükségletet fedezni. 3. A magyar fajta igásökör oly gazdánál, aki akár anyagi eszközei elégtelensége, akár birtokának fekvése miatt nem dolgozhatik gőzekével, abszolúte pótolhatatlan munkaerő, ezt a fajta mai hit tehát a végpusztulástól megmenteni, a jövő nemzedékek számára nemcsak e szempontból, han m gümőkór veszedelme miatt is, a maga természetes mivoltában, egészséges konstilucziójában, mint a jövő regenátorát is fentartani, sőt, fájdalom, most már arról kell szólanunk megmenteni, minden, még oly nagynak látszó áldozatok árán és semmi, még oly kicsinek látszó szempontot sem mellőzve, elsőrendű közgazdasági kötelessége minden intéző vagy kisebbnagyobb körű befolyással biró tényezőnek. 4. Ha általában áll az, hogy tenyészapaállat nevelése nem lehet a kisgazda feladata, hanem csakis a közép- és nagygazdáé, százszorosan áll ez a magyar fajta szarvasmarhára. Mert ennél a gazdasági hasznavehelőség, a jövedelmezőség egyenesen és kizárólag a testalkat szabályos, erőteljes, az egészség tökéletes voltában, ezen tulajdonságok átörökítésének minél nagyobb mértékű valószínűségében s mindezen tulajdonságok minél megrögzöttebb voltábm, szóval a vérszilárdságban rejlik, amely tulajdonságot csakis a nagyobb, szakértelemmel vezetett tenyészetekben lehet föltalálni. 5. A jó tenyészapaállatnak — véletlen alkalmi vételektől eltekintve — nem szabad olcsónak lennie, mert nem is lehet az. Nem lehet csekély áru, mert a szigorú selejtezés, a szigorú tenyészkiválasztás, amely nélkül reálisan jó tenyésztörzs nem tartható fenn és ebből származó reálisan jó apaállat nem nevelhető, oly költségekkel jír, amelyek, ha az apaállatok értékesítéséből javarészben meg nem térül, a tenyésztés abbahagyására kell, hogy vezessen. Ezt a még meglevő jó magyar gulyákra, az általános és közismert tenyésztési elvek mellett m

;g fokozottan kell alkalmazni, különben végleg kipusztul, magva sem marad a későbbi, biztosan bekövetkező szükségletek esetére a legnemesebb, legegészségesebb marhának. 6. Bármily nagy, sajátos ára is legyen a jó apaállatnak, a gazdasági haszonban a nagy ár annál biztosabban térül meg, sőt fokozódik. Az egyes apaállat nagyszámú utódainak értékesebb volta a maga összességében föltétlen bizonyossággal és igen sokszorosan több értéket képvisel, mint az árkülönbözet egy úgynevezett olcsó és úgynevezett drága apaállat között. Ez az elv a leghatározottabban a lótenyésztés terén érvényesül. Egy Flying fox, amelyik egy millió koronáért vásároltatott meg, éppen ugy telivér, mint amelyik 10 0 koronáért vásárolva kerül a fedeztetési állomásra és mégis azok, akik egy millió koronát adnak egy legelső rendű ménért, nemcsak hogy tudják miért teszik, hanem igen, de igen jó üzletet is csinálnak. Ez csak az elvet a maga legnagyobb szélsőségében megvilágító példa. Már most alkalmazzuk ezt magyar bikára, ahol az árkülönbség — a falusi Köztenyésztés körét tekintve, — a 200 és 800 korona között mozog. Ugy-e nevetséges csekélység, ha a 600 korona árkülönbözetet elosztjuk 5 évfolyam összes boijui között, még csak nem is tekintve a helyrehozhatlan kárt, melyet egy rossz bika generácziók egész sorozatára kilerjesztőleg okoz. Itt is föltétlen bizonyossággal áll az, hogy a drágább az olcsóbb. Azt hiszem, értelmes állattenyésztő részéről alig fogok ellenmondásra találni az eddigieket illetőleg. Már most világítsuk meg a legelői említett konkrét esetet a helyi viszonyok szempontjából. Az eset Szabolcsvármegye tiszai járásában történt. Hazánknak ez a része az, amelyben a magyar fajta szarvasmarha tenyésztése talán a legmagasabb fokon áll. Több uradalom és urasági gulya van ott, a legnagjobb gonddal, szakértelemmel tenyésztve. Ezen gulyák nevelik és adják nagy vidéknek a tenyészbikákat. Hogy az anyag minő, arról a Kisvárdán évenkint kora tavasszal rendezett bikavásárok és kiállítások alkalmával könnyű meggyőződni. E vidéken, a tiszamenti legelőkön a kisgazdák oly haszonliajtó marhatenyésztést űznek, hogy átlag véve 4—ő-ször annyit vesz be egy földmives marhából, mint gabonanetnüből s ez természetes is, inert nem ritkán ád el egy földmives gazda 800, sőt 1000 koronáért is egy pár ökröt. Eszeny, Thuzsér, Bezdéd, Tiszaszentmárton, Eperjeske, Mogyorós, Szalóka községek lakossága, mely 20 év előtt még nagy mérvben el volt adósodva, ezer meg ezer holdnyi ingatlant vásárolt az utóbbi időkbni, jólétben előrehalad és mindez a marhatenyésztés eredmenye, a mely bizonyára nem volna oly jövedelmező, ha a tenyészanyag nem volna kiváló, ami ismét és kizárólag az azon vidéki urasági gulyákból kikerülő bikáknak tulajdoniiható. Ezeket a gulyákat első sorban, de röglön reá a községek lako:ságának gazdaságáti jólétét fogja mélyen, N Y I R V I D É K esetleg halálosan sújtani, hl a főszolgabíró úr a lehető legirracionálisabb gondoskodása, amely f gy községet megakar ídőszakonkint kímélni 2—400 korona kiadástól, állandóan meghonosodik. Es még egy körülményt közlök, saját, igen hosszú évi tapasztalatom nyomán, t. i. azt, hogy a legközvetlenebbül, nem is az egyéni éi közgazdaság terén, hanem egyenesen és készpénzben sok érték fog elpuszluluí, ha a bika beszerzésnél a minél kisebb ár elve lesz az irányadó. Oly községek ugyanis, amelyeknek Dem lesz elég eszük arra, hogy inkább nagyobb összegért, de jó bikát vásároljanak, az olcsó bikát évenként ősszel le fogják vágni és egymásközt kimérni. Minek is teleljenek egy 100 koronás dögöt ? Jön tehát évenkint egy új bikának, ismét minél olcsóbb beszerzése, a vásárlók költsége, áldomása stb., a kunyorálás, a kéregetés az állam, a gazdasági egyesületek támogatásáért, kamatmentes, három évi részletfizetésért, ebből folyólag a részletek felhalmo zódása, tartozásban maradása (mert hisz 1 vagy 2 részlet még ki sincs fizetve és a bikát már magették és igy folytatólag), pár év múlva a végleges elengedésért való rimánkodás, a szegénységre való hivatkozással, ami a marbatenyésztés elpusztulása, az állomány elsatnyulása miatt, szomorú valóság is lesz. Minél nagyobb áru ellenben az a bika, annál jobban meg is becsüli a község, annál érdemesebb ki is telelni és pedig jól kitelelni, mert a jóltartott, gondozott bika, teljes korában, mikor már kimustrálják is, a mészárosnak is oly sokat ér, hogy árából az új, ismét jó és drágának látszó bika áránik jó része kikerül. A Bsssenyei-Kör művésze3téje Szép volt, hatásos és emlékezetes. Széppé az a kullu z tette, mellyel az előadó művészek és a lelkesük közönség egyaránt áldoztak az örök eszményinek, — hatásossá az alkalom, hogy közvetetlenül a nevezetes február 19-ike után zajlott le, — emlékezetessé az igazi élvezet, melyet a művészet analphabetájának is éreznie kellett ez estén. Ritkán láttunk akkora és olyan közönséget még a Bessenyei-Kör ebéinek sorozatában is, mint ez alkalommal. Mintha a kuruc-nóták hires szálfái is megmozdultak volna, hogy tanúságot tegyenek a Rákóczy-kultusz jogosultsága és időszerűsége melleit. Igy van az helyén, ha Szabolcsvármegyének egész közönsége, mint kemény tábor, együvé sereglik a nemzeti megpróbáltatások e nehéz napjaiban. Ki tudja, meddig teheti oly nyiltan és őszintén, mint ma? ! Pedig itt nem kitűzött cél volt a demonstráció, hanem pusztán a pillanatnyi hatás természetes következménye. De hiszen nekem most referálnom kell . . . Dienzl Oszkár a mi estélyeinknek igazán érdemes tevéje, ami a legnagyobb tisztelettel legyen mondva. Akkora ha-znavehetőséget és akkora önfeláldozást alig lehet egy emberben elképzelni is, mint benne. Nincs olyan szereplő de még darab sem, akihez és amelyhez ne a legnagyobb tökélet' sséggel símúlna rt mekül színező játékában. Szinte összenőtt a zongorával, melynek legrejtettebb szépségeit ép úgy ismeri és napfényre hozza, mint ahogy megérti és eltussolja a művészek és művésznők ezerféle rigolyáit. Ezért akár századszor is a — viszontlátásra 1 Gróf \ ay Gáborné fellépése volt az est clou -ja, még az európai hírű művészek szereplése mellett is. Szávay Gyulának Rákóczy Ferencre írt vitézi énekét adta elő vonós hangszerek és tárogató, helyesebben a Benczi Gyula zenekarának kíséretében. (A költeményt lapunk mai tárcájában közöljük.) Föllépése, hangja, előadása eleinte alig kel'ett figyelmet; de mikor a szép költemény kiemelkedő részeit valóban drámai erővel és nemes pathoszszal juttatta érvényre, zajos tetszésnyilvánításra kényszeritette a lebilincselt közönséget. Ekkora siker becsületére vált volna a leghivatásosabb előadó művésznek is. Hubay Jenő és Popper Dávid játékához alig férhet szó : tökéletes előadásukat szinte áhítattal hallgattuk most is, mint máskor. Mégis mintha Hubay ideges lett volna egy kissé s ezért talán hideg is, míg Popper gordonkája a szív legérzékenyebb húrjait rezgette meg. Talán nem is az egész közönségnek játszott, hanem egy-egy kiválasztottnak, s mégis úgy, hogy mindenki vele sírt és kacagott. Lazarus Gita úrhölgy énekétől többet váriunk, mint amennyit kaptunk ; fátyolozott, tompa hangjának színe is, te'jedelme is sok korrigálásra szorul, másrészt azonban sok nemes buzgalommal énekelt el 12—14 dalt. Megjelenése is elég szenzációt keltett. A szen plők közt kell említenünk végül egy-két páholy közönségét i-, kiknek hangos társalgásukkal nemcsak a hallgató közönség, de a pódiumon szereplő művészek figyelmét is sikerült magukra vonniok. Húsz. Védjük a madarat! Egy kis füzetke jelent m

jg mostanában, a földmiveksügyi minisztérium kiadásában : ,1 Unutató a mes'erséges fészekodvak alkalmazásához és egyéb madárvédelmi intézkedésekhez." A magyar földművelő, gazda ember, természetbarát örömmel üdvözölheti a gazdasági oinithologiának e legújabb termékét, mert ez mutatja, hogy hazánk e téren már tul van a kezdet nehézségein, hisz már állami intezet gondoskodik arról, hogy a madárvilágnak a földmiveléshez való viszonya mindkét félnek a javára tisztázva legyen. És nagy szükség is van ennek a viszonynak a tisztázására. Mert megtörténik, hogy a tudatlan ember, a leghívebb szövetségeseit, jóltevőit figyelembe nem 8-ik szá

m 3. veszi, sőt akarva nnn akarva pusztítja, a neki kárt okozó maddrakat pedig védi, óvja, sőt szentnek nyilvánítja. Nem akarom ezzel azt mondani, hogy az ember a háztartására nézve káros madarakat tűzzel-vassal pusztítsa, ellenkezőleg. Minden élőlénynek egyforma joga van az élethez a földön, nagyon is emberi és önző felfogís azt gondolni, hogy rtvn len ő érte van s a rá nézve közvetlen nem hasznos állatok teljesen feleslegesek a földön. Legyünk ebben is mérsékellek A mi hasznunkra vall, azt védjük, óvjuk, szaporítsuk s ami kárunkul okozza, azt pusztítsuk, de csak olt 'és annyiban, a hol es amennyiben közvetlen érdekeink megkívánják. Védj ük tehát hasznos madarainkat! Védjük! mert a madárvéd lein egyértelmű a rovaroktól való védekezéssel. Hogy a rovarkár ellen való védekezés mily fontos teendője a gazda embernek, azt talán mondanom se kell. Gondoljuk csak el! Ugyan mi történne, ha egy tavasszal hűtlenek lennének hozzánk a mi rovarpuszliló énekeseink, ha nsm térnének vissza délvidékről, sőt a nálunk telelő kóbor madárkáink is elhagynának ? mi lenne akkor ? Könnyű azt elgondolni! Bizony akkor keveset takarilhatnánk be terményeinkből, s a madárvilág nélkül egy pár év alatt ugy elszaporodnának eme apró kártevőink, hogy jóformán felfalnának előlünk mindent. S emberi erő ellenök nem segit. íme ezt akadályozz* meg a madárvilág. Számbeli adattal is szolgálok ; ezt ugyan akármelyik napilap különféle rovatában is találunk, de olt nem igen olvassák el. Tehát igy kek cinke, az a kedves virgonc kis madár, a mely télen át is hü marad hozzánk, 1 év alatt 6Y2 millió rovart pusziit el, de aztán nevel egy év alatt 12 — 16 fiókát, ezekkel aztán körülbelül 24 millió rovart pusztítanak el. Ez való tény. Tessék már most elgondolni, képes lenre erre az ember? Ugy-e bár nem ! Tehát napnál világosabb, hogy gazdasági érdekeink okvetlen megkívánják, hogy hasznos madarainkat óvjuk, ápoljuk, szaporítsuk, minden ulonmódon. Vannak ugyan idevonatkozó törvényeink is. De a törvény csak irott malaszt. A közvédelmet, a leghatalmasabb ellenőrt, a legszemesebb vtgrehaj'ót a nagyközönséget kell megnyernünk a madárvédelem ügyének, mint ahogy ezt Hermann Ottó mondj i. Ismprjük meg tehát a madárvilágot! ismerjük meg az ő élelviszonyaikat, benső családi életöket; a családi élet oly meghatóan szép példáira találunk náluk. Aki igazán ismeri a madárvilágot, az csak szere ni tudja. Ismertessük meg az ő szerepüket a fúld népével, ámbár ők erre csak némi részben szorulnak, mert a magyar embernek általában helyes érzéke van a természet élete megfigyeleséhez, s ha néha téved is, úgy ez a külső látszólagos dolgok megfigyelésének az eredménye. Értem itt az egyszerű földművest. Tanítsuk gyermekeinket a madárvilág helyes ismeretére! s így kevesebb lesz majd a fészekszedő, madárkínzó vásott gyermek. Megvallom, gyermekkoromban magam is nagy madárpusztitó voltam. De miért? Azért mert nem volt tanítómesterem, aki a helyes madárismeret útjára vezetett volna, amig én magamtól eljutoltam odáig, addig sok szegény madár esett áldozatul. A tilalom semmit nem használ a gyermeknél. Mennél jobban tiltják a madarászást, annál jobban izgatja az a gyermeket. Nevelni Kell őket! Gazdasági egyesületek, gazda társulatok, főldmi ves iskolák stb. lássanak utána, hogy a madárvédelem a földmivelő nép minden rétegeiben elterjedjen, átmenjen a magyar földmivelő és gazda ember vérebe. Ne maradjon tehát a szabolcsmegyei gazdasági egyesület sem hátrább e tekintetben a többinél. A mai intensivus földkihasználás mellett, mikor még az utolsó darab pázsitot is beszántanak, ligetet, erdőt kiirtanak, madarainknak nincsenek elég természetes fészkelésre alkalmas helyeik. A modern erdő-gazdálkodás nem tür meg odvas fát, bozótos csalilot, a gyümölcsösökből szinten száműzik a korhadó öreg fákat. Szóval erdőn, mezőn a hol a kultura halad, ott fogy az eredeti természetes fészkelő hely, s fogy e miatt a madár is. Hol van a gyönyörű Széchenyi-liget a Bujtoson ? ameiy igazán locus elassicus-a volt az éneklő, tehát hasznos madarainknak. Kivágták ! hogy miért azt nem igen tudná megmondani senki! De arra persze senki sem gondolt, hogy a bujtosi gyümölcsösök ez által elestek áltól a szorgalmas, kutató madárseregtől, a mely — mii t természetes is — fészkelő helye közeléből szerezte be azt a tömérdek rovart, amit ő és örökké éhes fiókái felemésztettek. S most azután férgesebb a gyümölcs. Bizonyára feltűnt már egyik-másik gondolkozni szerető embernek, hogy miért van az, hogy a városi kertekben az épületek közt mindig férgesebb a gyümölcs mint kinn a szabadban, a szőlős-kertekben ? Hogy rájött-e azokra azt nem tudom. De elmondom, hogy miért! Azért, mert az épületek közt kevesebb bogarászó kis madár jár mint a szőlős-kertekben. Testék erről meggyőződni, hogy igy van-e ? És eme kis szövetségeseink helyzete még nálunk általában ilyen mostoha. De azért haladunk is. Kőszegen és vidékén már régebben működik egy madárvédő Egyesület Ghernel István vezetése alatt. S a fészkelő ládikókkal igen szép eredményt értek el. Megszaporodtak a madarak s megkevesbedtek a hernyók a gyümölcsösökben. Budapesten s vidékén szintén védik már a madarakat, s módot nyújtanak arra, hogy elszaporodhassanak. Ne hagyjuk hát mi sem annyiban a dolgot! Csaljuk meg kis madarainkat, csináljunk nekik mesterséges feszekhelyeket, tegyük lehetővé, hogy megszaporodhassanak kertjeinkben gyümölcsöseinkben, megszolgálnak ők busásan azért a kis fáradtságért.