Nyírvidék, 1906 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1906-05-27 / 21. szám

208 19-ik szám. N Y I R V I D É K 1906. május 13. azon közérdeklődést kelthessék fel. mint aminőben a „kirándulások"' részesüllek; meri mig ezek a jelen korból vették tárgyukat, addig én régi dolgokról fogok megemlékezni s igy olyanokról, a melyek szereplőire s az ezekkel kapcsolatos viszonyokra, már csak öreg emberek emlékezhetnek vissza. S valóban czélom nem is más mint az, hogy kortársaimmal ez úton társalogjam a mult idők igénytelen emlékeiről s egyben a fiatalabb ivadék elé tárjam — nem a múltnak komoly képét, hanem ellenkezőleg annak euyes kedélyes mozzanatait, s reá mutassak ezen korszaknak ha nem is mindenekben kifogástalan, de mindenesetre eredeti magyar jellegére. Nem akarnak tehát e sorok önélet leírás lenni, sem társadalmunk vagy vármegyénk története, hanem egyedül gyűjteménye egy emberöltön át előfordult apróságoknak, ötleteknek és adomáknak, — valamint visszaidézése egyes ismert alakoknak és typusoknak olvasóimnak emlékébe. K feladatnak megoldása a mily könnyű a megszerkesztés szempontjából, ép oly nehéz a személyi vonatkozásoknak tapintatos kezelése terén. Mert noha a történetet is az abban szereplő egyéniségek teszik érdekessé és vonzóvá, mégis azok megnevezése gyakran szolgáltat ajkaimat a legkínosabb félreértésekre. „Sít venia verbo" tehát, — ha esetleg — amit mindenáron elkerülni óhajtanék — e tekintetben a teljes diseretiőt meg nem tartanám. * + * • A magyar fajnak mindég volt hajlama a hetyár életre, de kétségtelen, hogy a betyár romontikát a Balkánfélszigetről vette át, átalakította és eszményesitette azt a maga nemzeti felfogása és Ízlése szerint, felruházva azok szereplőit a bocskor helyett sarkantyús csizma, a bő bugyogó helyett rojtos gyócsgatya. a hosszú piros köpeny helyett pitykés dolmány ós czifra varrottas szűrrel, fejére nyomva hősének a turbán helyett az árvalányhajas pörge kalapot s kezébe adva a handzsár helyett az elmaradhatlan félelmetes fokost. S amikor a balkán-félszigeti betyár csak nagy csoportokban operál a hegyek és erdők rengetegeiben, az olasz briganti egyedül tőrében bízik s a német Báuberhauptmann vérebekkel nyomozza ki áldozatait, addig a magyar betyár imponál testi erejével, szépségével és vakmerőségével, — kihívó de nem kegyetlen, szereti a leányt, a bort s a dalt; hegynek, erdőnek felé sem néz, hacsak oda nem üldözik, — de szereti az alföldet, a tanyát és csárdát. Ilyen gyönyörű betyár typus volt a mult század 30-as évek végén és a negyvenes években itt Szabolcsmegyében Gesztely Józsi. Nem lopott soha, csak rabolt; nem gyilkolt soha, csak ölt; nem futott meg soha, inkább lelövette magát üldözői által, mint az vele a Bátori ligeten 1846-ban elfogatása alkalmával meg is történt. Ez idötájt t. i. 1845. és 1846-ban Kállay Emánuel bátyámnál tanultam Kálló-Scmjénben Kornél unokatestvéremmel (Albert a volt szegedi főispán akkor csak 3—4 éves volt.) Tanítónk és nevelőnk Bogyiczky Ágoston volt. (Később gróf Forgachéknál alkalmazásban); tavaly halt el, áldott igaz ember volt minden ízében. Ebédnél ülünk éppen, mikor sűrű csengés, bongás üti meg fülünket, halljuk az ostorok csattogtatását és kivehetőleg több szekérnek közeledését a l'etri csárda felől. Pár perez múlva megjelenik a csendbiztos az ebédlő küszöbén és jelenti bátyámnak, a ki akkor vármegyei főpénztárnok volt, hogy hosszú tettleges ellenállás után sikerüli a hírhedt Gesztely Józsit a Báthorilitegen elfogni. Ekkor láttam ezt a sebeiből vérző, egy ernyős szekér mindkét oldalához lclánczolt Plometheust, egy ingválba, válig érő koromfekete hajakkal. Később 1848-ban kiszabadult, a szabadságharcz után ismét hurokra került, és az 50-es évek elején a Nagykállói várból való szökése alkalmával pusztult el. Neh any évvel előbb felejthetlen jó édes anyám, mikor vendégei voltak — felemelte Andriskát — ez Es szívük a részvét miatt úgy fájt, a fajdalom úgy marcangolta őket, hogy rajtuk nem képesek segíteni. Kérték Istent, vessen véget a ízívet rázó küzdelemnek és adja meg a szabadságért harcolóknak a megérdemelt győzelmet. Maga a gonosz Zsarnok is, a szabadsá.' kegyetlen elliprója, ki a köveknek a tengerije való dobását elrendelte, meg volt hatva : kemény szívéi megpuhította a habocskák szomorú sorsa. Oh mily szivesni távolította volna most el köveit és adla volna viasza a haboknak répi szab idságukat! Ah! de most már késő, nagyon is késő. A hullámok nem sirnak löbbé, többé nem könyörögnek. Sok testvérük és bajtársuk pusztult el ; nagyon is hosszú ideig viselték nel éz bilincs* iket, ah, az elegeitekéi t való bosszú oly igen édes ! Elszántan gyülekeznek apjuknak, az Orkánnak hívására és mindnyájan egyesülve támadják meg a várakozó kővárai. Eltökélten, hajthatatlan akarattal rohanják most meg mindnyájan a sziklafalt. És a hatalmas lömeg megrendült a rettenetes összeütközéstől. I)e a hullámok meglántorodtak, visszahanyatlottak, majd dacolva lömörültek a büszke kőhalmaz megtámadására. Zúgás, bugás, bömbölés, sivitás, sikollas, jajkiáltás, halálhöigés és menydörgés egybe lettek keverve. Ugy tetszett, mintha az óceán fenékig lelt volna feldúlva: ég és töld egynek tűnt fel. És a kősziklák összehasadoztak . . . Az u'olsó rettenetes csapás hatása alatt, egetrazó recsegéssel omlottak a tenger in lyébe, ahol az elesett és megsemmisült hullámok pihentek. „El veletek áruló tömegek," kiáltá a Tenger a fe'dönlött köveknek. „Ez a szabadság harcosainak sirja, itt pihennek a dicsőséges emlékezetű fiatal habok." Es a lenger fenek megnyílott és a megátkozott kősziklák a fenekel len mélységbe estek. igazán köztudomás szerint én voltam, — az asztalra s ott kellett eldalolnom a következő nótát: „Gesztely Józsi a csárdában Maga iszik a korcsmában Piros kendő a kezében A babája az ölében." Persze, hogy a hunezutság, amin aztán szegény anyám és a vendégek is nagyott mulattak, az volt, hogy én ezt a nótát igy parodizáltam: „Zilcó bácsi a csárdában. Maga iszik a korcsmában Piros kendő a kezében Ami néni az ölében." Az általam megrágalmazott Ami nénit mindenki ismerte; „Zikó bácsi" pedig évekig Napkoron feküdt mint Ilulánus főhadnagy; 1848-ban esett el a Verbászi sánezokban mint honvéd százados. A nóta dallama ez volt: m TT £ Az 1847-ik év julius havában Kornéllal együtt útnak indultunk a Böszörményi László fedezete alatt Debreczcnbe, ahol a Piaristáknál levizsgáztunk. Böszörményi László, a későbbi vitéz honvéd és jeles képviselő, talán már akkor fiskálisa volt a családnak, de mindenesetre baráti viszonyban Emánuel bátyámmal, hogy a felelosségterhes megbízatást magára vállalhatta. Most sem tudom felfogni, hogy miért, de tény az, hogy akkor egy egész napi járás választotta el KállóSemjént Debreczcntöl. — Kálló és Geszterédnek menve Bökönyben bizony már jól kifáradt lovakkal rendszerint s ezúttal is etettünk. Kállón tul a posta kert tájékán tartottuk a legelső fújtatót. Czélzatosan állította itt meg László bátyánk a három ló által vontatott „IVurst" nevű nehézkes jármüvet. Fel is hivta legott figyelmünket a Debreczeni ut keleti oldalán látható, kő és téglából épített magas, négyszegletes akasztófára, és elmondta nekünk az ahoz fűzött következő történetkét: „Lássátok fiuk, mia'őtt a híres és véres 1836-iki restauratio alkalmával Borbély Miska alföldi kortesseivel Nagykálióba bevonult volna, ugyanitt állította meg kortes hadait s r%á mutatva az akasztófára igy szóllott hozzájuk: íme csakhamar elérünk áldásos működésiek színhelyére; de mielőtt bevonulnátok az Ígéret földjére, álljatok meg és szálljatok magatokba; tekintsetek fel ezen örök időkig erkölcseiteknek javítására hivatott építményre, amely alatt apáitoknak és őseiteknek csontjai nyugosznak és esküdjetek meg, hogy hívek lesztek zászlótokhoz és kezetek nem ragad el mindent amit szemetek meglát." A krónika azt meséli, hogy különösen az eskiimintának végpasszusa keltett általános visszatetszést, s hogy ennek hatása alatt sokan kiváltak a korteshadból. Feljegyzésre méltó még az, hogy öreg este ériünkbe Debreczcnbe, a Gzeglédi utczán térdig érő sárban í elakadtunk, és vontató segítségre szorultunk. Kállay András. A tenger örvendett hatalmas elli nségfi feletti győzelmén és a hullámok most szabadon és boldogan folydogálnak az üregen kérésziül és dicsőitik bajtársaikat, kik életüket a szabadságért áldozták fel. Dicsőség az elesetteknek Szabadság az élőknek. Elmerengve a csodálatos legenda felett, ültem a csónak orrában és szeretettel néztem a játszadozó hullámokat, amint azok előre, mindig csak előre, Mtartozhatlanul előre siettek ... Felettem a páratlanul kek égbollozal, alattam a határtalan kiterjedésű tenger lagyogolt a májusi napfényben. A távolban, hol a füst felhőként függött a száraz föld felett, a városi elet tompa viszhangját hallottam: nevetést és nyomorult megelégedettséget, a korbácsnak hangját és a megkorbácsoltnak nyögését, láncok zörgését és szánalmas, oh mily szánalmas zokogást. És ugy tels/ett, mintha a Vihar valahol, gyengén, ezt sivitoltz vvlna : „Oh ti emberek, nyomorult, szegény emberek." A borfogyasztás történetéből. Már Homeros ősrégi görög költő énekelt arról, hogy az emberek egymás egészségére ittak. A későbbi görög írók pedig elmondják, hogy a görög háziúr, mikor a serlegét borral Iöltötte meg, néhány csöppet kiöntött az istenek tiszteletére, majd ajkához emelte, a mellelte ülő barátja vagy vendége egészségére s egyúttal annak minden jót kívánt. Odaadta azután az újra megtöltött edényt szomszédjának, aki a szokásos jókivánalok között azt körben járatta. A régi rómaiak isteneik tiszteletére 3 serleget ürirettek előbb, azután indult meg a pohár klrúlja; amely Tükördarabok: az emberismeret világából. (Folytatás.) Azért kellene az élet minden terén az úgynevezett hivalalfőnökök, vagy bármely foglalkozásnál a vezető vagy irányító egyének alkalmazásánál minden néven nevezendő nexust vagy mái befolyásolást teljesen kizárni és a tapasztalatból merített meggyőződésből szerzett alapos tájékozás után, minden helyre oly egyéneket állítani, kik alapos tudásuk mellett elég garanciát nyujlanak arra nézve, hogy minden előítélettől és elfogultságtól megtisztulva, az értelem meggyőződéséből merített szellemi : zabadsággal, magasan szárnyaló szellemmel, tárgyilagos méltánylással, tehát az igazságot keresve: a kellő rátermettséggel és hivatotlsággal fogják azt a helyet betölteni, a ho va állították. Áll ez a legegyszerűbb munkavezetőre nézve éppen úay, mint népek és államok sorsát intéző kormányferfiakra. Sajnos, hogy a közélet terén ez elv alkalmazásával csak elvétve találkozunk, mert a legtöbb intézmény élén arra nem hivatott egyéneket találunk, kiknek minden munkája meddő s kik csak diskreditálják az ügyet, melynek vezetésére hivatalosak ugyan, de nem hivatottak. Ideje volna már a „kinek az Isten hivatalt adolt, majd észt is ád hozzá" féle elvtől eltérni, mert mig ezen elv elfogadásával a legtágabb tere nyílik a minden néven nevezet,dő jogosulatlan protekciónak, addig sohasem érjük el a közélet egyetlen terén sem a kitűzött ideális célt. Vannak olyan tudósok és államférfiak, kik csak a nagy tömeg meg nagyobb tudatlanságának és indolenciájának köszönhetik, hogy ilyenekül tekintetnek, pedig éppen nem azok, s m 'gis mindenhez nagy képpel szeretnek hozzá szólani, s kiknek tudománya és áliambölcsessége hasonlít Tycho de Brache csillagász tudományához, ki ugyanis ejjel vélte a csillagokat legrövidebb uton megközelilhetőknek — kire kicsisa azonban azt a találó megjegyzést tette, hogy me, >ngedi u^yan, miszerint ura az ég boltozatján s a csillagok honában igen is jáilas lehet, de itt a földön oizony nagy bolond. Körülbelül ilyen értelemben fenlemlitett tudósok és államférfiak is rendre utasitandók. A „tudós" elnevezés mai napság éppen olyan szapora keletű, mint a doktor cím, pedig sem egyik nem tudós, sem a másik nem doktor e szavak valódi értelmében, mert a legtöbbnek tudománya nagyon homályos és hézagos, miért is az ilyenfajta úgynevezett „tudósok" a miről legkevesebbet s leghiányosabban lucfnak, arról rendszerint leghosszabb értekezéseket szoktak tartani, melynek végén kisül, hogy azt nem tudásuk eltakarására kellett oly hosszura nyújtani, hogy az olvasó, ha abban a felfogás és összefüggés értelmenek fonalát elvesztette, ezt saját gyenge eszének s nem az értekező zavartságának lulajdonitsa. A szó mindennapi értelmében elégségesnek látszik, hogy x alaki tudós gyanánt tűnjék fel, ha például valaki 18 vastag kötetben merészkedik a szépségről érlekezni, a másik tudós viszont már 20 kötetben mulatja ki azt, hogy amaz semmit sem tud, de művével egyszersmind kézzelfoghatóig demonslrálja azt is, hogy annyit sem lud mint az, kit cáfolni akar. Mindezekből nyilvánvaló, hogy például bölcsészet-tudornik lenni, vagy valamely szakma oklevelével birni, avagy valamely hivatalban benne ülni, magában yéve még korántsem annyit tesz, mint azon szakmát egyszersmind jol, vagy legalább tűrhetően érteni. Midőn Haller azt mondja, hogy az ember közép valami az angyal és a*; állat-világból, csak arról tesz tanúságot, hogy mennyire hajlandó még a tudományos ember is a némileg találó, analóg, vagy jól hangzó eszmének, vagy pedig szólamnak félhomályával megelégedni, de egyszersmind lanusilja azt is, hogy értelme műhelyében a fogalmak körrajza nincs kellőleg körvonalozva s kiszínezve — és hogy az értelem, a konkrét felfogás harmóniájára neki nincs okvetlenül szüksége, tehát, tudja nélkülözni a felfogás tisztaságát. Ha már most ilyen tudósok ülnek valamely főiskola kaledráján, akkor már előre láthatjuk, milyen lesz vendég kimaradt és elli gyták őt iváskésztetés vagy ráköszöntés nélkül menni, az azt a barátság megszakítása jeleül vette. Wass hall volt a jelszó a régi angol-szászok ivásaiban. Testül tek lakomáin ma is szerepelnek a nagyfülű ezüst ősi serlegek, lovingup ból isznak a vendégek egymás egészségére s balról kezdve szomszédonkint adják odább. A Wass hall és Dink hall mondásokat kiszorította a Come. here's to you, meg az III pleáge you. A pirított kenyer evése azonban megmaradt szokásul, borkorcsolya az. Régente a kiürült serlegbe dobtak egy darabot, ma mindenik fal belőle valamit. Ez a toast (tószt) szónak az eredete. Ibn Ilarimah oly szépen köszöntötte föl El-Manzur kalifát, hogy az késznek nyilatkozott a bölcs minden óhajtása teljesítésére. A hamis észjárású alkoholista azt kérte, hogy ne kapjon büntelést, ha a próféta tilalma ellenére le talál részegedni. Erre kiadta a kalifa, hogy ha Ibn Harimah bölcs részegen találtatik, 80 botütést kap; de aki följelenti, az 100-at. Igv aztán nyugodtan ihatott a bölcs, semmi sem ütötte meg a bokáját. Mikor a rettenetes Timur L<mk Bagdad várost elfoglalta, ott minden bort a Tigris folyóba öntetett, hogy a katonái ne dőzsölhessenek. 1540-ből egy régi könyv a kővetkező német szabályokat sorolja föl: Ha iszol, fogd a serleget mind a két kezeddel, ne pedig félkézzel, mint a kocsis, mikor a másik kezével a kereknt keni. Ne igyál, mikor a szád étellel teli van, mint a tehén és ne igyál szürcsölve, mint a disznó. Ne köhögj bele a serlegbe, mint a ló. Stuttgart város tanácsa 1492-ben egyhangú határozattal mondotta ki, hogy tanácskozásokon a polgármester saját családi címerével ékesített ezüst kupából igyék; a kupát a maga költségén csináltassa, de a bele való bor hivatali jarandósága. ILII város magisztrátusa elhatározta; hogy a gyűlésbe jövő tanácsosok hazulról hozzanak ivóedényt, de az ital a városházán bőven legyen, hogy a tanácsurak és a jegyző cselédek magukat fölüdithessék. ezelőtt Kubassy Gusztáv utóda. Ajánlja dús raktárát arany, ezüst, ékszer, valamint alpacca árakban. Saját műhely Budapesten, IY

r. Koronaherceg-u. 4. Ö cs. és kir. fensége JÓZSEF főherceg udvari szállítója. 569-1-4