Nyírvidék, 1906 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1906-05-20 / 20. szám

196 19-ik szám. Alig hiszem, hogy akadjon még az országban számotlevő politikus vagy józanon gondolkodni tudó igaz hazafi, a ki a legutóbb lezajlott súlyos politikai események hatása alatt még most is a közigazgatas államosításának szükségességéről merne beszélni; a végtelen nyomor és szenvedés mellett iszonyú keserű, de tanulságos lecke volt e tekintetben a szerencsés megoldást nyert politikai alkotmány válság szomorú története. Nemcsak hogy szó sem lehet többe a vármegyei közigazgatás államosításáról, hanem ellenkezőleg, oda keli törekedni minden számottevő politikai faktornak, hogy a vármegyei törvényhatóságok autonomi.ija széles alapokra fektetve kiterjesztessek és hogy a lehető legrövidebb idő alatt visszanyerjék amaz önkormányzati szerveiket, a melyektől minden komoly ok és szükség nélkül, keptelenebbnél-képtelenebb rafogások és merő kényelmi szempontok miatt, majd ínég az adminisztráció terén megváltásként hirdetett hangzatos jelszavak ürügye alatt lettek megfosztva. Arra, hogy az önkormányzat miy alapon, mily alkotmányjogi bi/.tositékok bevonásával, mily mérvben tejleszlessék vagy tágitlasék, — most nem fogok kiterjeszkedni; tegyéi meg erre vonatkozólag a kezdeményező lépéseket, Hont-vármegye példájára, maguk a törvényhatóságok, mint leghivatottabb közjogi tényezők, és döntsön ebben a nagy kérdésben a nemzeti akarat igaz megnyilvánulása: az országgyűlés; mindenesetre olyan legyen, hogy a vármegyék igazi védőbástyái lehessenek az ősi alkotmánynak s minden támadást, mindt n körülmények között visszaverhessenek egyetlen fegyverrel: magával a tételes törvényei; de mint a közigazgatás legsivárabb mezején hosszú időn át munkálkodott szakember, megjelölök egyet, mini elengedhetetlen követel ményt, a mely nélkül a vármegyei törvényhalóságok sohasem lehetnek az ősi alkotmánynak igazi védőbástyái, a mely nélkül az egész szervezet csonka, működésében béna; a mely nélkül a valódi önkormányzat el nem képzelhető; — és ez: A teljesen csődöt mondott 1902, évi III t-cikknek a lehető legrövidebb idő alatt leendő hatalyon kivül helyezése, vagyis a vármegyei pénztárak és számvevőségek visszaállítása. Mi hozta létre ezt a szerencsétlen törvényt? A közigazgatás egyszerűsítésének hangzatos jelszava. Széli Kálmán akkori ministerelnök és belügyminister, nem hajthatván végre programinjának a közigazgatás államosítására vonatkozó részét, e helyett a közigazgatás egyszerűsítésének telszelős jelszavát dobta a közvélemény prédájává. Elkészült tehát a lörvényjavaslat és csakhamar mint az 1902. évi III. t.-c. latot napvilágot; a javaslat indokolása egyrészt meggyanúsítja a vm. pénzkezelés és ellenőrzés megbízhatóságát, másreszt meg kényelmi szempontokkal argumentál; pidig egyiksem áll meg ; mert hogy a vármegyék híven, becsületesen és e mellett szakszerűen is kezelték a rájuk bízott közvagyont, az bebizonyult a sok milióra iúgó értékeknek az állam kezelésébe történt átadása alkalmával; hogy itt-ott elvélve szabálytalanságok és rendetlenségek fordulnak elő, azért még a gyanúsításnak nincs helye s ily szórványos eset argumentum gyanánt föl nem használhatók; az alispánoknak annyira kidomborított lúltei tieltsége pedig mesebeszéd, a min nagyon, de nagyon könnyen lehetett volna segíteni; csak az érkező pénzek áUetelét kellett volna a pénztárakra bízni. A legzagyvább rendelkezése azonban a törvénynek az, a melylyel a vármegyéket egyik leglegényesebb, a szó legteljesebb értelmében nélkülözhetetlen szakszervüktől, a számvevőségektől fosztotta meg; eddig legalább még nem akadt, az országban számottevő szakember, a ki ennek a rendelkezésnek a helyességét, avagy csak a czélszerüségét is belátni képes lett volna, hiszen mindenféle igazgató hatóságnak (pénzügy, posta, erdő, bánya stb.) meg van a maga szakszámvevősége, csak a vármegyének, ennek a legfőbb öukormányzati és par excellence igazgató hatóságnak ne legyen hanem ha kell neki valami, hát szaladgáljon utcákon, néhol városrészeket! keresztül a pénzügyigazgatósághoz és ha számvevőre van szüksége, hát forduljon megint a pénzügyigazgatósághoz. A legény kiválasztott kettőt s az árra nézve is szépen megegyeztek. — De nem tudok most fizetni — szólt Ferkó nagy jámborul. A török kikapta a kapákat. — Akkor nincs kapa. — De egy hónap niulva megfizetném. A török visszaadta a kapákat. — Adsz kötvényt ? — Hányat? Minden kapáról külön? — Nem, csak egyet. — Tudsz írni ? — Tudok. — Na jól van. Itt egy irás. írd bele, hogy két kapát vettél, mához két hónapra kifizeted. Aláírod a nevedet is. A legény leirla a mit a török mondott s aztán aláirta nevet ekképen: Kapacsali Macsali. S aztán elment a kapákkal. A török valami írástudóval aztán elolvastatta az Írást. Megvolt elégedve és különösen a törökösen hangzó név Kapacsali Macsali nagyon tetszett neki. Később aztán, mikor több magyar nevet kérdezett, aztán csak mind olyan rövidek voltak, mint Kis, Nagy, Bodnár, Bojtár stb. feltűnt neki, hogy az ő adósának miként lehet olyan hosszú neve. Egytől aztán kérr'ezte, hogy ismer-e valami Kapacsali Macsali nevü magyar embert. A kérdezett elnevette magát, azlán elment. E közben eltelt egy hónap s a kalmár mind nyugtalanabb lett s megcsalatva érezte magát; mert az általa megnevezett egyént senki sem ismerte. Szegrőlvégről rokonságbau is volt Ali pasával, miért is egyenesen hozzáment s előadta panaszát. A pasa fenegyerek volt, nem sokat gondolkozott, hanem elküldött a magyar bíróért, Nagy András uramért. N Y I R V I D É K Ha az alárendeltségi viszony megszüntetése szempontjából minden vármegyeben „törvényhatóság niellé rendelt számvevőségei" szerveztek volna, ennek még meg lett volna értelme, inert annyi bizonyos, hogy az a régi vármegyei számvevőség, melynek minden egyes tagját, tehát még a számvevőség főnökét is, az alispán kénye-kedve szerint rendbírsággal sújthatta, azt az alispánt hatékonyan nem ellenőrizhette; de hogy egy il

ye

n nélkülözhetlen önkormányzati szakszervezetet egy egészen idegen testületben olvasztottak be, ez már csakugyan olyan szégyenteljes közigazgatási kuriózum, a mely méltán provokálta és provokálja még mindig a legszigorúbb, a legkíméletlenebb kritikát s a melyet így hagyni valóságos abszurdum voln . És történt mindez a közigazgatás egyszerüsitétének jegyében ! Egyszerűsítésnek merték elnevezni azt, hogy a vármegyei huszárok, hajdúk vagy hivatalszolgák métermázsa számra cipelik az aktaknt utcákon, néhol egész városrészeken keresztül emeletről le és emeletre föl a pénzügy igazg dósághoz csak az rt, inert az alispán vagy az árvaszék valamilyen pénz- vagy vagyonkezelési ügyet akar eiin ézni, holott azelőtt az ilyen ügyek legnagyobb részét közvetlenül a számvevőségnek osztották be s ott nyertek elintézést az alispán, az árvaszék vagy a törvh, bizottság nevében és ha valamiben fennakadás volt. valamelyik szomszédszobában meg lehetett rögtön kapni a szükséges felvilágosítást; ma pedig a közigazgatás egyszerűsítésének nagyobb dicsőségere néha a legprimivebb ügyekben is háromszor-négyszer lesznek az akták utcákon, városrészeken keresztül ide-oda küldözgetve. Nemhogy tehát a közigazgatás egyszerüsitesét szolgálná ez a törvény, de egyetlen célszerűségi okot sem vagyunk kepesek találni annak fentarlására, mely Széli Kálmánnak egész családokat tönkretevő legszerencsétlenebb alkotasa ; csakis ez a szerencsétlen törvény volt az oka annak, hogy egyes törvényhatóságok a nemzeti ellenállás egyetlen harcaban oly hamar kidőltek ; rendelkeztek volna csak a vármegyek szabadon saját vagyonukkal, jöhetett volna akkor 63 királyi és nem tudom miféle biztos ! De így, a rendelkezési jognak elfcobozásával, minden fillér nélkül, a vagyontalan hazafias tisztviselők csakis a jóléti bizottságok összekuporgat olt filléreiből tengődtiedtek ideig-óráig, amig futotta . . „ Csoda-e, ha egyik-másik szegény családos ember az iszonyú kényszerhelyzetben megadta magát. Ez a keserves tanulság kell hogy siettesse az uralomra jutott nemzeti kormányt elhatározásában ; vissza kell állítani, a vármegyei pénztárakat a maguk eredetiségében ; mert az imént említett kényelmi szempontok eltörpülnek ama magasztos cél melleit, a miről most itt szó esik ; külömben is az az alispán, a kinek terhére esik a vármegye pénz- és vagyonkezelésének ellenőrzése, az nem érdemli meg, hogy a vármegye első tisztviselője legyen. Adja vissza a mindent centralizáló államhatalom a vármegyék elvitt millióit, amelyeket a hosszú, törvényen és úgyszólván alkotmányon kivüli állapot már-már komoly veszélylyel fenyegetett ; a derék Koháry bácsik legalább tudni fogják, miért s .-tálnak kint kardd il a vármegyeháza kapuja alatt. És vissza kell állítani a várni, számvevőségeket, mint a törvényhatóság mellé rendelt szaktestületeket, a melyeket a vármegyék önkormányzati ténykedéseikben mint igazgatóhatóságok nem nélkülözhetnek ; a szigoiu állami felügyelet ellen senkinek kifogása nem lehetvén, ez a mellérendeltségi viszony sem tehető alapos kilogás tárgyává. Ha a számvevőségek mihamarább vissza nem kerülnek a vármegyéhez, a ma-holnap kidűlő régi vármegyei számvevők örökét nem lesz a ki átvegye, mert önkormányzati számvevőket csak ott lehet nevelni a törvényhatóság kebelében, a hol folytonosan érintkeznek az alispánnal, főjegyzővel, aljegyzőkkel, ügyészekkel, orvosokkal, főszolgabirákkal, tanfelügyelővel, államépilészeti hivatallal és árvaszékkel, tehát a törvényiutóság valamennyi szakszervével s emellett szorgalmasan látogatják a törvényhatósági, állandó választmányi s egyéb szakbizottsági üléseket. 1906. május 13 . Vén töpörödött ember volt már ekkor Nagy András, aki csak azért imádkozott, hogy az ő szép szülőföldjét szabadulni látná a kutyafejű töröktől, akkor azután nyugodtan meghalna. — Van-e ott Kapacsali Macsali nevü ember ? — kérdé a pasa. — Ilyen nícs, de nem is lehet, mert ez nem név. — Nem — rivalt rá a pasa — nézd ide van irva. S átadta az irást az öregnek. Az öreg halavány lett, megismerte a fia Írását. Hisz oly kevesen tudtak még akkor Írni, még az urak közt is. Ő is a papjától tanult meg, tőle meg a lía. S akkor megmagyarázta az öreg, hogy itt egy kis „becsapásról" van szó. — Majd azt én mondom meg. hogy miről van szó. Te is meglátod. Hát ki írta ezt? Az öreg elgondolta, hogy ő már úgyis öreg ember, hiába reménykedett, hogy szülőfaluját szabadnak látja, az ő napjai már megvannak számlálva, ő is beszámol Istennek, mert rosszat nem tett, nem vétett ellene, az pedig, aki ezt a csalást tette, fiatal ember, tele kedéllyel, erővel, aki még megérheti azt, hogy a félhold lebukik Szekcső váráról. Hozzá még fia is. Azt is tudta, hogy kínzások nélkül, ha be nem mondja az igazat, meg nem menokül; a kínzásba pedig belehalhat. És aztán ? ! És ha nem a fia volna, még akkor sem mondaná meg. — Azért aztán csak azt felelte: nem tudom. — Hát miért tettelek én téged bírónak ? Ezt sem tudod ? Pedig én látom a szemedből kutya, hogy tudod. — Nem tudom, hatalmas pasa. Isten a tanúm, hogy jól beszélek. Allah tehát veled, amit kerestél megtaláltad. Ötvenet a talpára, aztán be vele a lyukba. Mányok íme, teljes valójában a vármegyék önkormányzatát gátló s a törvényes ellenállást megbénító szerencsétlen tőrvénynek teljes csődje ; most már aztán csak siessünk a felszámolással; a kiváló fontosságú alkotmány jog biztosítékok megszerzése mellett egyik legsürgősebb teendője legyen a kormánynak az, hogy az 1902. évi III. t.-c. eltörlésével a vármegyék régi jogaikba visszahelyeztessenek, számvevőségeiket és pénztáraikat visszakapják. S minthogy a belügyi igazgatás terén ez a kormány a berendezkedésre teljesen szabad kezet nyert, a vin. pénztárak és számvevőségek visszaállítása a legelső sürgős kötelessége, mert minél tovább késik, annál nehezebb tesz a visszaállítás. Siessen a kormány, míg a nemzeti kormány nevét viseli, a képviselőház pedig siessen a vonatkozó törvének megalkotásával addig, míg cselekvő képes és míg a veszély újból föl nem lép, a mely a vármegyék meggyengített autonómiáját, mint az ország védbástyáit végveszélybe döntheti. Tükördarabok az emberismeret világából. (Folytatás.) Ili folytatjuk a „tekintély"-vő\ megkezdett elmélkedést arra is rájövünk, hogy a társadalom műveltebb osztályai miért vették szokásba az illem szabályait s miért vonnak maguk körül majdnem áthágliatlan illemkorlátokat, melyek valóságos tekintély-fátyolt képeznek. Teszik ezt azért, hogy az emberekkel való érintkezésben saját finomult gyengéd érzetünk, ezen korlálok által a kevesbbé művelt vagy emberi méltóságukról megfeledkező egyének részéről, legalább külalakban, mintegy a szokásbeli törvény által kényszerítve, tiszteletben tartassák ; mert hiszen a valódi lelki műveltséggel biró emberek közt ez -n szokásbeli illemszabályokra egyátalaban nem volna szükség, mivel ezek műveltségüknél és erkölcsi esztetikai érzetüknél fogva már bírják a kölcsönös gyengédség helyes tapintatát. Elfogultság, képzelődés, tekintély, egymással rokon természetűek. Minden ember a maga kepzelete szempontjából indul ki, midőn az emberek s a világ egyéb dolgai felett ítéletet alkot magának. E tekintetben nagyon helyesen fogta fel és ítélte meg a dolgot Rónai Jácint, midőn ezeket mondja: „Az emberek közönségesen önbecsük szerint becsülnek másokat; oly egyént, ki nem tudja, nem érti azt mit ők, mindenben járatlannak, mindenre alkalmatlannak hisznek. Egy francia táncmester kérdezé egykor barátait, vájjon igaz-e, hogy Harley oxfordi gróf Angliának főkíncstárnoka lőn? s midőn igennel feleltek, „csodálom, mond a francia, mit találhatott a királyné ez emberen : két évig siker nélkül tanitáni láncolni." A korszerű, finom nevelésű uracs, műveletlennek tartja azt, ki lovakról, futtatásról, ebekről, vadászatról nem tud hosszasan, mint ő és alaposan, értekezni. A ház küszöbén naphosszat ásítozó földesúr csodálja, miként pazarolhatja valaki a drága időt könyvírásra vagy olvasásra. A költő kicsinyli a prózairót, s ez kacag amannak szóhalmazán. A filozofus feleslegesnek tartj i azt tudni, mikor dúltak honunkban a talárok, s a történetbúvár meg nem foghatja, miként irhát valaki józan fővel a tér és időről. A csillagász megvetőleg pillant Napoleonra, midőn itt alant népek hódításával és trónok szétrombolásával vesződik : mig ő csövével világokat talál. A művész lenézi a kézművest, és ez becsmérli a szerinte naplopd mázolót vagy faricskálót. A nemes ember, vagy mágnás csodálja, miként lehet a nemtelennek esze, pénze, tekintélye; s a nemtelen meg nem foghatja, miként lehet valaki egy rongyos oklevélre büszke ? A felpiperézett úrhölgy csodálja, miként szoríthatja napbarnitotla férjét keblére és szurtos gyermekét a pórnő? azt hivén, e durva anyagban érzeményeknek nincs helye! A falusi nép bámulja, miként mehet a városi hangversenybe, mikor dudást is hallgathatna-? miként mehet sétálni, midőn hon pamlagán kényelmesen ülhetne ? Ki nem olvasott vagy utazott, azt hiszi, szülőfölde határan tul vége a jó világnak. A magyarnak birtoka hajdan Ober-Ennsig terjedett; ennek emléke fennmaradt az utókornál s a föld népe még ma is, ha mesél, a mese község minden magyarja pedig egy-egy kapa árát fizeti meg sarcképen. Maga a jámbor török kalmár azt mondta erre, hogy ez sok, ha pedig már megkapja a kapa árát busásan, legalább az öreget ne bántsa. Erre aúán a pasa tisztelt rokonát kidobta, hogy az orra egy hónapig meg volt dagadva, ahogy egy kedves pamlagba beleütközötl. — — Szegény Nagy Ferkó busult már, amikor késő volt. A csalalintaságával bajba keverte apját, kárt tett minden magyarnak. Apja pedig már három hete van bezárva a török lyukba. A török lyuknak még mai időben is látható a nyoma. A török lyuk a régi várnak északkeleti oldalát képező domb alatt, a Duna felé egyenes függelékü partba mesterségesen készített barlang volt. körülbelül 2 öl magas, aljában 4—5 láb széles, feljebb mindig keskenyebb, legfelül csucs-ives alakú, éles sarokba fut össze. — A mélységben oldalt egy másik nyilás is volt, a mely tágasabb volt, a széleken padokkal ellátva. A törökök ez üregbe tették foglyaikat, a honnan, mert mint jeleztem, a nyilás felfelé mindig keskenyedett, lehetetlen volt kimenekülni. Egy ágaitól megcsonkított fát eresztettek azután belé, amelyen az üregbe lehetett hatolni. Igy aztán a foglyokat egyítlen ember is képes volt őrizni, sőt ha a fát kihúzta, őrizetlenül is hagyhatta. E tőrök lyukban volt tehát az öreg [Nagy András is, akkor talán vagy 10 társával. A szegény öreg lábsebeit már valahogy begyógyitgatta s vdahogy eltengődtek. Ilire futott ezen napokban, hogy a szeícsői k..p,áruló törököt, amint egyszer Bajáról jött haza, az uton válaki agyonütötte, portékáit pedig elrabólta Bartsch Gusztáv, ezelőtt Kubassy Gusztáv utóda. Ajánlja dús raktárát arany, e2Üst, ékszer, valamint alpacca árakban. Saját műhely Budapesten, IV, Koronaherceg-u. 4. (j cs. és kir. fensége JÓZSEF főherceg udvari szállítója. 569—1—4