Nyírvidék, 1905 (26. évfolyam, 27-53. szám)

1905-12-24 / 52. szám

2. . 46-ik szám. N Y I R V I D É K 1905. november 52. házaknak szögletei épen olyan épek maradtak, mint fel­építésűknek; napján, mert eső azokat soha sem érte. Mohamed Ali mint aféle igaz hivő muzulmán, a túlvilágon a hetedik menyországban Hurikkal is társa­logni, enyelegni óhajtván, a korán által kegyes cseleke­detnek minősített faültetésnek vallásos buzgalomból nagy híve volt és ezzel öntudatlanul nagy befolyást gya­korolt Egyptom klímájának javítására, mert midőn már vagy husz millió Mohamed Ali által ültetett fa felnőtt, a Nílus deltájánál évenkint 50—60 esőzési nap lett, az azelőtt esőt nem ősmerő felső Nilus folyásnál pedig öt-hat. A múmiák nem egyebek, mint a száraz levegő hatása folytán megaszalódott hullák. Az ajaki laposban oldalt fekvő kucorodott helyzet­ben talált kőkorsziki, tehát mintegy ötezer éves csont­vázak valószínűleg a humussav behatása folytán teljesen épek maradiak, mig például a hugyaji homokbuckákon a honfoglaláskori, tehát mintegy csak ezer éves csont­vázak a levegőnek könnyen hozzáférhetősége és a ned­vességnek, szárazságnak süru váltakozása a csontokat lisztporhoz hasonlóvá változtatta. A Nyírviz-szabályozás gondoskodott arról, hogy a főidnek mélyebb rétegei az előbbi állapothoz viszonyítva kiszáríttassanak és száraz nyári időjárás alkalmával a növények gyökerei nedvességhez ne juthassanak. Na hát el is érle célját, mert azelőtt a vetemé­nyek a Nyírben nem száradtak ki, mig most az aszály­ban mi is gyönyörködünk. Jó világ van, mert a hullák és élők is a szárazság folytán múmiákká válnak. Ezen kitérés után visszatérve a raádi mintegy 2400 éves kardra, megemlítem a vasdrótból font átmetszetben négyszögű láncot, mely a kard mellett széttöredezett, szetrozsdázott állapotban találtatott és nyilván kardkötő­láncul szolgált. Mind a négy oldalán ugy néz ki, mint egy három ágba font varkocs. Remek fonása egy mai aranyműves­nek is a becsületére válnék. Nyiregyháza, 1905. december 21-én. I)r. Jósa András. A máriapócsi kegykép köayesése, József császárról maradt fenn a következő történet: Még nem volt császár — magyar király, tudjuk, aem is volt s^ha — mikor édesanyja, Mária Terézia őt és a másik fiát Lipótot elvitte egy jezsuita klastromba, ahol Jézus Krisztusnak egy szemét forgató képe volt s ezt a képet akarta megmutatni Mária Terézia a két fiának. Megjelentek — s a Jézus kép csakugyan forgatta a szemét. József, a Mária Terézia királynő után kö­vetkező császár, nézte a csodát, nézte . . . s azután egy lövés dördült el s nagy zuhanás hallatszott utánna! A kép háta mögött egy jezsuita pátert találtak, golyó által találva — holtan! 4 történet szerint József, akinek kezében füstölgött még a pisztoly, mindjárt azt is meg­mutatta felséges anyjának, hogy a csodás Krisz­tus kép arczán, a szem helyén, két kerekre vágott nyilás volt, s azokon át villogott és forgott ... a lelőtt jezsuita szeme. Szaplonczay Gjörgy, kislétai g. kath. al­esperes-lelkész, régi barátomnak alább közlendő, a máriapócsi könyező kegykép dolgában hozzám intézett levele folytán irtam le itt ezt a tör­ténetet, — aki t. i. felszólított engem, hogy igenis tárgyaljam ennek a könyezésnek dolgát, s ha csalásról, szent dolgokkal való visszaélés­ről, és még hozzá üzleti szagú visszaélésről van . . . a társadalmi posilió! Mit szólnának ehhez az elékelő körök ? !" Ezt mondta az én barátom, a Dini gróf s én ezen eltűnődtem. Kutatni kezdtem ennek a Mayer csaladnak a múltját s mondhatom, nem a leg­szebbeket tudtam meg róluk. Az öreg Mayer, a nagyapa meg afféle mozgó kereskedést folytatolt s valóságos regészhez méltó buzgalommal szedegette össze a cson­tot, rongyot, ócsKa vasat s eff-!e kopott ingóságokat. Ebből egy kis pénzt gyűjtött, mit nem a legtisztessége­sebb modon kamatoztatott. Igy sikerült annyira vinnie, hogy fia mar rendes bankot nyithatott s itt elegáns környezetben tiszta kézzel folytathatta atyja csúnya mesterseget, az uzsoráskodást, melyből annyira meg­gazdagodctt, hogy . . . — De miért utazik akkor Kanizsára, ha ily körül­menyek közt nincs szándéka a leányt elvenn, — vág közbe a fiatal hölgy — s fürkésző tekintete merően szegeződik az ifjú arcára. Az hamiskásan mosolyogva sodor egyet a bajuszán. — Hja, az apai kívánságnak eleget kell tenni. Ha nem veszem is el a leányt, azért el kell mennem s leg­alább is megnéznem a tisztelt familliát s kedves lányu­kat, kii az öregem nekem szánt s aki, mint a Dini gróf elmésen megjegyezte : bájosan biccent s elragadóan kancsalit. Ezzel a látogatással eleget teszek az öregem rögeszmejenek, azt pedig tudni fogom, hogyan tegyem magamat kiállhatatlanná, hogy soha többé ne óhajtsa­nak látni azok a Mayerék. Meg aztán — teszi hozzá hamiskásan — ha az öreg Mayer szép nagy összegekben kezd beszélni, hát talán még el is veszem a leányát, utóvégre a pénz még a multat s a szépséghibát is képes feledtetni. Meg aztán, ha a feleségem lenne, eldugnám valami félreeső kis faluba, magam pedig élnék vigan a nagyvilágban . . . Azzal a fiatalúr, mint aki megvan elégedve magá­val, hátradől s lesi a hatast, erősen figyelve a leány arcát. Az csodálatos hideg marad s bizonyos lekicsinylő, szó, le kell leplezni azt, aki ezt az istentelen­séget elkövette! De hát mi az, amiről tárgyalai lehetne? Ugyebár arról, hogy egyáltalában lehetsé­ges-e, hogy egy vászonra festett kép szeméből könyek hulljanak? Avagy pedig arról, hogy egy hivő gyüle­kezet láthat-e úgy, hogy könyezik a szeme egy vászonra festett képnek? Gondolom, az első kérdésről nem lehet beszélni, tárgyalni! A második kérdés — úgy látszik — életre való, mert hiszen a fótisztelsndő úr is mondja, hogy a gyülekezet látta a .csodát*! Erről tehát lehetne beszélni, s nekem, aki itt szóvá tettem a dolgot, az ő vélekedése sze­rint, tárgyalni is kellene felőle. Arról t. i, hogy egy templomi gyülekezet úgy lát, hogy egy vászoura festett kép szemei­ből valóságos könyek hullanak! De hiszen ez régi dolog! A máriapócsi búcsúk keletkezésének a tör­ténetét — őszintén megvallva — nem ösmerem, de azt tudom, hogy a kegyképhez való búcsú­járás s a Mária kegyk p könyezésének a legen­dája régi már ! Meg volt, meg van! A zarándokok, a búcsúsok hitét nem akar­juk mi megzavarni, ha még olyan képtelen is, ha még olyan lehetetlen is ! Legfeljebb annyit mondunk rá: népneve­lés! jöjjön el a te országodnak a megvalósulása. Hitben és igazságban! Ami egy! De „a máriapócsi kegykép könyezése^cso­dájának" hirlap ujtán való hirdetése — — undorító! Ismételjük : ,Sietve mondunk ennyit is, hogy ne mond­hassunk többet!" * * * Értesülésünk szerint, Firczák Gyula mun­kácsi g. kath püspök ez ügyben a vizsgálatot már meginditolta, mint a hogy azt a „Bereg" czimü lap következő közleménye irja: Csodakép. A pócsi szent Vazul-rend kolostorának templomában egy sz. Mária kép van, melynek csodaerőt tulajdonítanak a hivők s évenként ezren és ezren za­rándokolnak ide, hogy az ajkaikkal illethessék. Amint hírlik, e képpel legközelebb ismét csoda történt: négy napon át könyeztek az ábrázolt szent szemei. E csodá­latos eseményt 150 pócsi hivő Írásbeli beadványban tudatta Fircák Gyula illetékes munkács-egyházmegyei püspökkel, aki e beadvány alapján ez ügyben a vizsgá­lat megtartását rendelte el. A ,könyező kegykép" dolgában közlünk itt egy hivatalos jelentést és három nyilatkezatot A jelentést Izsó György máriapócsi jegyző tette a nyírbátori járás fószolgabirájához, aki azt beterjesztette a vármegye alispánjához. A jelentés igy szól: Folyó hó 3-án délután 4—5 óra között a Szt. Bazilrend máriapócsi kegytemplomában lévő .Mária kegykép* állítólag könnyezett, s azóta, miként másoktól hallottam — ismétellen és többszőr is könnyezett. A midőn ezen körülményt bejelenteni van szerencsém, egyúttal hozzácsatolom a magam tapasztalatait és észre­lasajnáló mosoly mutatkozik rajta, de csak egy pillanatra. Aztáo szavaiban némi gunynyal szól : — Ah, Ón meglep, hisz Ön egy valóságos modern lovag! — No igen — felel könnyedén az ifjú — az ide­ális álláspontot már régen túlhaladtam. Di mégis — teszi utána hirtelen s érzéssel — érzem, hogy tudnék, hogy tudok szeretni forrón, igazán . . . Hirtelen kíván­csian s látszólag minden összefüggés nélkül kérdezi : — Mondja kisasszony, cl a pipája ? A fialal leány gyanakodo pillantast vet az ifjúra, majd hirtelen pokoli sejtés villan át agyán. Bizonyom hányavetiséggel kezd hadarni : A papa ? I Igen, a papa él és uralkodik, még pedig nem emebereken, hanem dollárok millióin. Óriási gyárai csak úgy öntik a pénzt, bányái a kincseket, bankja világforgalmat csinál s emellett ó szerényen húzódik meg családja körébtn s innen vezeti összes üzleteit. Fürkésző pillantást vet az ifjúra : Nos meg van elégedve a papával ? ! A fialal úr, ki ezalatt egyik meglepetésből a má­sikba esett, hirtelen nem tudja, mit feleljen. Arcán az ámulat tükröződik vissza. De rövidesen felfogja az új helyzet nagyszerű mivoltát s kissé őszintén felkiált : Igazán, ez nagyszerű ! . . s nem vévén észre a hölgy megvető pillantását, érzelmesen folytatta : Ezek után megengedi kisasszony . . . E percben a vonat hosszan s élesen füttyentett, hataimasan fékezni kezd s e kritikus pillanatban a mi lovagunk rémülten Teszi észre, hogy még be sem mu­tatkozott, pedig már itt van útjok végcélja, Kanizsa. Hirtelen felugrik, bűnbánó hangon néhány mentege­tődző szót rebeg, majd udvarias főhajtás közben nevét harsogja : Sárvári Sárváry Sándor vagyok .... Meg­engedi kisasszony, hogy ittlétem alatt tiszteletemet tegyem maguknál ? vételeit. Ugyanis a fenlebb jelzett időben (vasárnap délután lévén az idő) bent voltam a klastromban a vikárius Ruszinkó Emánuelnél. Már jó ideig ott voltam, amikor egy Klastromi inas gyerek bejött hozzánk azzal, hogy .Kelemen atya kéreti a jegyző és vikárius urakat, less. nek jönni a templomba, mert a kegykép könyezik." A küldönc nyomban kiment, a Vikárius pedig ugy fél­oldalt rám nézett; gondolom ez volt az eszében „hát ez mit szól hozzá!" Én is csak ráneztem és hallgattunk mind a kelten. Ugy 10—15 perc múlva újra jött a kül­döncz, hogy „tessenek azonnal jönni, Kelemen atya hi­vatja az urakat; — ott van a gyógyszerész ur is* ! Erre aztán már én is mondottam a Viiariusnak: „gyerünk hát mar, és nézzük meg, mi van ott a templomban" És kimentünk, s a mint a klastromi folyosótól a tem­plom udvarára értünk, már a templomból kijőve talál­tuk Widszfeld Mór Jenő itteni gyógyszerészt Én azon­nal k rdeztem tőle „no, mit láttál?'. Ő a vállat vono­gatva mondotta, hogy „láttam, láttam, — de . , .* Ezután a vikárius, gyógyszerész és én bementünk a templomba, hol sok idegen népet és a községi lakosok nagy részét találtam ; persze legnagyobbrészt asszonyo­kat Gárris Kelemen az úgynevezett „értető* lépcső te­tején állott a kegyképnél s onnan integetett nekem, hogy menjek fel hozzá. Én pedig a fejem rázásával és kezemmel igyekeztem vele megértetni, hogy nem akarok oda menni. Ekkor tudtam meg tulajdonképen azt, hogy a templomban a kegykép „értetése" volt. Ruszinkó viká­riusnak mondottam aztan, hogy „menj fel te és nézd meg magad, te különben is papi ember vagy, hát ez téged jobban érdekel.* Ő fel is ment s elég hosszasan jobbról-balról nézte a kegykepet — és Gávrissal ottan beszélgetlek, s hogy mi volt az, azt hallani nem lehe­tett, mert mi a sűrűn összeállott néptömeg hátamögött állottunk. Mikor azután visszajött hozzánk a Vikárius, azonnal kérdeztem, hogy mit láttál? Ő azt felelte, hogy látta m a kegykép arcán valami nedvességet; de azt kérdeztem Kelementől, hogy valamelyik „éltető* nem-é erősebben csókolta meg a képet, s szájából maradt ott a nedvesség? Kelemen nékem, — mondotta tovább a Vikárius; — azt felelte, hogy „szó sincs róla, mert mielőtt bejöttek volna, borsónyi nagyságú cseppek hul­lottak a szeméből". Ezután Gávris Kelemen újra intege­tett nékem — és hivott fel magához; mig végre is a nép sorfala között magam is felmentem, hogy meggyő­ződést szerezzek a tényállásról. Amint felértem a kegy­képhez, Kelemen atya mulatott nekem a kegykép jobb arczcsontja táján valami alig-alig észrevehető nedvesség formaszerüséget; de könycsepphez hasonló nedvességet én egyáltalában sehol sem láttam, s még mondottam is néki, hogy „hiszen ez nem könycsepp", s ő azt felelte, hogy a könycseppek mind elhullottak a kép és közle levő ezüst burok közzé. E'.zd aztán én lejöttem, s azon gondolat érlelődött meg bennem, hogy az a nedvesség­hez hasonló kis fényesség, mintha az ember az ujját gyengén olajba mártaná, s azt a kegyképhez kente volna, más nem lehetett. Ezek utan mindhárman, akik bejöttünk a templomba, visszamentünk a Vikárius szo­bájába, hol a sokáig történt nagy hallgatásra, — mert mondhatom, engem végtelenül kellemetlenül érintett ez a dolog, mivel az egeszet misztifikációnak tartottam és tartom ma is —; a Vikárius csak annyit mondott: „Ha Isten van, akkor csuda is történhet!". Mi a gyógyszerész­szel erre is csak hallgatással feleltünk. Később azután bejött Kelemen atya is hozzánk és a kezében tartott egy ceruzával írott nyilatkozatot ; mondván: „amennyiben kérlek, ti is meggyőződtetek a csudáról, legyetek szive­A leány ajkán e szavakra gúnyos mosoly játsza­dozik. Nem felel azonnal az ifjúnak, hanem látszólag rá sem hederitve, készülődni kezd a kiszálláshoz. Feltűzi kalapját s kis tézi táskáját kezébe veszi. Ekkor aztán az ifjú fele fordul, ki ezalatt nem tudja elképzelni, mi tör­tént ily hirtelen kis útitársával. — Gondolom — szól a leány fagyasztóan gúnyos hangon s erős nyomatékkal — esetleg érdekelni fogia önt. hogy hívnak. Nevem : Mayer Alice . . . Egy rémült ah ! kiáltás hangzik e szavakra. Az ifjú lesújtva, megsemmisülten vágódik végig a pamlagon s levegő után kapkod . . . A hölgy ügyet se vetve rá többé, ajkán megvető mosolylyal, keblében a kielégített bosszú kéjes érzetével s kezében kis bőröndjével sietve hagyja el a fülkét, hogy az éppen utolsót ránduló vnnatról leszálljon. Egy perc múlva az ifjú is magához tér. Őrülten rohan kifelé, hogy ezer bocsánatot rebegjen a mélyen megbántott hölgy előtt s jóvátegye baklövését. Útközben aztán majd fellök egy pár utast a békésebb fajtából. A hölgy azonban már nincs sehol . . . Tudakozódik s felvilágö=ilják, hogy éppen az imént hajtatott el a papajával, ki ott várta . . . Rettenetes elkeseredéssel s lemondissal szívében megy erre a vasúti pénztárhoz, hogy ott jegyet váltson a legközelebbi vonatra hazafelé. Eközben igyekszik megállapítani a diagnózift, mit korholó apjának be fog mondani, mint a nagyszerű házassági terv füstbe mentének okát s hirtelen keserű humorral constalálja : Vasúti szerencsétlenség ! Igen, ez nem volt más, mint vasúti szerencsétlenség ! . . *

Next

/
Thumbnails
Contents