Nyírvidék, 1905 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1905-01-29 / 5. szám

2 K Y I R V I D E K a közönséges, elfogult ember bir, és átka az egész emberiségnek, hogy ilyen tisztalt, felszabadult szellem még mai napság is vajmi ritka jelenség. És ha ezen szomorú, de tagadhatatlan jelenség okat, kútforrását keressük, nem is kell sokit kutatnunk, mert megtaláljuk azt mindenütt, így a család és iskola nevelési rendszereben, a társadalom és állam összes intézményeiben, mert mindezen tényezők, mintha csak szándékosan akarnák az embereket egymástól minél távolabb elválasztani, midőn azokat a szőrszálhasogatásig menő qualifikacionális megkülönböztetéseikkel, rangfokozataikkal és kitüntetéseikkel valóságos, khinai falakkal körülsánczolt kasztokra osztják. ftagyon is igaza van Madáchnak, midőn ezeket mondja : „Adj ezen néhány kivált egyénnek lánczot és gyűrűt, Addj más játékszert s mondd, im a tömeg l'ölébe tollak, ez teszen nemesbé, És elhiszik és a népet lenézvén Elviselik, hogy őket is lenézd." Az emberek elkülönítése- és szétválasztásához nagyban hozzájárul a vallásokla'ás általánosan divo rendszere is, mert a gyermekek leikébe már zsenge korától fogva beleollja a felekezeti előítéleteket és elfogultságot, mely felnőtt korukban aztán valóságos melegágya, azon megrögzött felekezeti türelmetlenségnek, azon kirekesztő vallásosságnak, mely fanatizmussal párosulva, csak tulajdon nézeteiben iái üdvét es igazsagot, mert felekezeti, tehát egyoldalú felfogásának szük korlátai elzárják előle azt az önmagán kivül fekvő sokkal nagyobb látköit, melynek perifériájában azon szerény felebaráti vallásosság magasabb szintájára emelkedhetnék, honnan felekezeti hályog nélkül szettekintve : máskép gondolkozókban is láthat jót és dicsérendőt. Nem érdeme vagy hibája az senkinek, hogy mely vallásban született és nevelkedett, tehát a legnagyobb igazságtalanság őt vallása miatt előnyben reszesíteni, vagy üldözni, ha máskülönben egyéni jó, vagy rossz tulajdonaival egyik vagy másikra rá nem szolgál. Távol legyen tőlem a szándék, hogy bármely vallás kővetőit hitelveikben megingatni óhajtanám, mert az ,egy akol, egy pásztor" idője még el nem érkezvén, ilyen szándék nem volna ésszerű, de nem is szüíseges Kívánatos, sőt szükséges, hogy minden egyes hitfelekezet követőinek gyermekei mély vallásosságban neveltessenek, hogy azon felekezetnek, melyhez tartoznak hű fiai legyenek, annak hitelveit és parancsait kövessek, szóval hitközségeiknek búzgó, tántoríthatatlan hivei legyenek. De vallásosságuk ne legyen szétválasztó, kirekesztő, ne legyen türelmetlen, hanem szívük mélyében éljen az egy Isten, ki mindnyájunknak édes atyja, és kövessék ezen tanításait: „Szeresd felebarátodat mint tenmagadat." és: „Felebarátunk minden ember!" Nincs a világon szebb, fönségesebb és boldogitóbb érzés a vallásosságnál, mert hisz e nélkül az ember nem volna képes az eleinek számtalan bajat, sanyaruságát, fájdalmát és szerencsétlenségét megadással és kétségbeesés nélkül eltűrni, aztán meg az ember és állat közti legfeltűnőbb különbség nem az értelem és erkölcsökben, — mert ezekből legalább szikrák feltalálhatók a legalantibb állatkörnél is, — de a vallásosságban rejlik, mely a benső ember szívvilágában él és nyilatkozik, azért igyekezzünk e felséges tiszta vallásosság csiráját, melyet az isteni gondviselés letett szíveinkbe, ápolni és kifejleszteni, meggyőkereztetni a gyermekkorban, az ártatlanság legszentebb idejében, midőn az ember legkevésbé felejt, midőn emlékező ereje oly eleven s minden jóra oly fogékony, — de midőn vallásosságról szólunk, tisztát, valódit értünk, olyant, mely szivünkben honol, nem pedig külsőségekben; mely engedékennye, irgalmasokká tesz bennünket, nem pedig büszkékké, elfogultakká, türelmetlenekké és közönyösekké mások érzései és szenvedései iránt; oly vallásosságot, mely örömeinkben és fájdalmainkban sziveinket éghez, közös atyánkhoz felemeli, nem pedig olyat, mely Különbséget tesz ember és ember között, mely vallása szerint mérlegeli embertálsa értékét, mely a felekezeti türelinetlenkedést és gyűlölséget beleviszi a társadalmi életbe és közügyekbe, De vessünk egy pillantást az Alfonz ur egyéniségére is, és engedje meg nyájas olvasóm, hogy felőle egyet-mást bizalmasan megsúghassak. Tehát: külsőleg nem valami megnyerő alak, ő sovány csontos termet kiélt arczvonásokkal, mélyen bent a harminezban ; amolyan felpiperézett lump, kit a társaság kicsiszolt és elnyúlt, a kiről az első szempillantásra leri a szellem nélküli erőltetett intelligentia. Apja Bárdossy Lajos testvéröcscse volt az elhunyt meczenasnak: Bárdossy Gábornak. Mindketten nagy vagyont örököltek, de Birdossy Lajos olyan szerencsétlenül nősült, hogy minden vagyona a hitelezők kezeben maradt. Felesége született báró-lány volt, akinek azonban bárói titulusán kivül alig volt egyebe. S ez a fenhéjázó, nagyvilági hölgy jól értett a tékozláshoz. A jó szívű B..rdossy L .jóst finom raffinénával könnyű volt megnyerni minden ostoba tervnek, ahova pénz kelleit. Port hinieni a világ szemébe, s önmagát csalni meg, ez ma a divatos hóbort, melynek annyi áldozata van a magasabb körökben. Bárdossy Lajos is igy járt. Egy szép napon arra ebredt, hogy semmije sincsen. A jó Bárdossy Gábcr mentette meg a végromlástól és szégyentől Va gyoni bukását nem sokáig élte túl. ót követte nagyravagyó neje, kí talán soha sem lehetett boldog megvalosithatlan vágyai miatt. Egyetlen fiút hagytak maguk után : Birdossy Alfonzot, regényünk hősét. Míg apja elt, tanittatla és gondoskodott róla mindenkor lejedclmi bőkezűséggel, de Alfonz úr kényelmes helyzeteben mindent szeretett csinálni, csak tanulni nem, s talán epen a nagy kényelem miatt, úgy látszik, a kér.yelem szeszélyessé teszi az embert. A középiskola egy pár osztályát elvégezte nagy keservesen és horribilis költseggel, hol minden évben iendesen megbukott vagy kicsapták. Aztán szépen otthon maradt tanulni, de hazi nevelőit vagy felpofozta, vagy ő szökött meg tőlük. Ez alatt pedig peregtek az a kulturális és huminitarius mozgalmakba s ezáltal fékkötője, sőt sírásója minden nemesebb ügynek, mely csak vállvetett erővel juthatna diadalra. Épen azért úgy általános emberi, mint hazafias szempontokból véve, a legnagyobb óvatossággal kellene a hitoktatásban mindent kerülni, mi a tulajdonképpeni tiszta vallásossággal ös^ze nem fér, mi a különböző hitfelekezetek közti súrlódást, elidegenedést, az elfogultságot és türelmetlenséget ápolja, a mi megakadályozza a kölcsönös igazságos méltánylást. Igaz. hogy az állam a hitoktatást a felekezetek jogává, sőt kötelességévé teszi, de fontos állami szempontok sürgősen követelik, hogy az allam közegei által a különböző hitfelekezetek vallástanitása felett, fenti szempontból szigorú ellenőrzést gyakoroljon, mert a hol a hitoktatásban a fősúlyt arra fektetik, hogy a fenli kinövéseket növesszék nagyra, ott a hitoktatás nagyobb knrokat és pusztulást okoz, mintha egyáltalában semmif ele vallásoktatásban sem részesülnének a gyermekek. Különben is a felekezeti egyoldalúság, az előítélet, elfogultság és türelmetlenség e!hinté=e és ápolása, úgysem vallásoktatás, sőt lényegeben annak éppen ellenkezője, tehát kivele az iskolábol és még jobban kivele az Isten házából! * * * Fenti fejtegetések végeredményéül végre is azt hámozzuk ki, hogy csak az az ember tud valóban igazságos és méltányos lenni, kinek gond Jlíozása semmiféle rögeszméhez, rossz szenvedelyhez sincs kötve, mert csak ennek szelleme szabad s nem áll egyoldalú felfogás, előite'etek és elfogultság hatása alatt. Itt azonban időszerű lesz arról is megemlékeznünk, hogy a mely eszmének szabadsága ma talán véteknek, merényletnek tartalik, sőt talán ma fennálló törvényekbe, szokásokba ütközik : lehet, hogy az már legközelebb vagy is érettebb korban egyrészről legyőzött álláspontnak, másrészről dicső vívmánynak, vagy epen polgári erénynek fog tekintetni. A gondolatnak léhát annyira elfogulatlannak, szabadnak kell len;iie, hogy bírálatainál ne csak a multat és jelent, de ezekből az eszméknek jövőbeni alakulhatását, érk-lődését is szeinelőtt kell tartani. Az elavult eszméknek nincs, csupán a korszerű eszméknek van jogosultságuk és keletük. A jellem az ember tetteinek mozgatója és mágnes tűje, csakhogy a köznapi életben rendszerint hibás felfogasra van fektetve a jelleni értelmez ;se, mert igen gyakran jellemet ken.sünk ott, a hol pedig csak köznapi becsületességet, vagy pedig nein ritkán épen tehetetlenséget találunk. A bee ületesség és a jellem közt igen nagy a különbség. Valódi jellemmel kevés ember bir, mert valódi jellemet magas értelmi fejlettség nélkül alig is képzelhetünk. A becsületes ember nem fog ugyan rossz szándékkal rosszat tenni, de ha erdekei úgy kívánják, a passivilás terén marad, — lesz belőle se jó, se rossz, se hideg, se meleg, — úgynevezett „jó ember." Ezek fajtájából kerúl az embereknek azon nagy csoportja, mely önérdeke köréből nem tudván kiemelkedni, negatív erényeik szűk korlátai között, rosszat ugyan nem tesznek, de semmi jóra sem kaphatok, s ez az a nagy tömeg, melynek közönyösségén hajótörést szenved a legnemesebb, legmagasztosabb törekvés is. Az ilyen pangó eszű és savó kedélyű, úgynevezett „jó emberek"-ről elmondhatjuk Hallerrel : „Der Mensch mit seinen Mangeln Ist besser, als das Heer von ^vvillenlosen Engeln." (Az ember fogyatkozásaival jobb, mint az egész akaratnélküli angyalsereg.) Az ilyen emberek jósága egyáltalánban nem becsülésre vagy dicséretre méltó, mert ezek csak azért nem rosszak, ha kell, mert nincs a rosszasághoz erejük, s jósaguk is legtöbbször csak restseg, vagy akaratnélküli tehetetlenség. Bátran elmondhatjuk, hogy a becsületesség kétféle indokból ered, t. i. vagy félelemből a rossz cselekedetek következései viselésétől, mely esetben a becsületesség évek lassacskán az idő kerekén s Aifonzkára sem voltak hatástalanok, mert íme, egyszerre csak csinos kis pörge bajuszkát hoztak neki kriszkindlibe, ami őt oly büszkévé tette, hogy menten földhöz csapott minden tudományt, s lett egyszerűen „úr." Mikor szúlei felett bezárult a koporsó, Alfonz úr vagyon és állás nélkül egyedül állott a világon. De sokkal éretlenebb és könnyelműbb volt, semhogy kétes existentiája felett komolyan gondolkozott volna. Vannak különös természetű emberek, kik ferde nevelésüknél fogva, vagy tan öröklött hajlamaik folytán soha sem gondolkoznak tovább, mint mától holnapra. És csodálatos, legtöbbször ezek a legszerencsésebbek ! kik vakon dobják magukat a sors ölébe és nem törődnek bármit hozand számukra a jövő. A sors az ily bátor hiveit beczézve vonja keblére és kényeztetve bánik velük. Bárdossy Alfonz úr sem esett kétségbe jövöje miatt. Sokkal inkább szerette a kényelmet, semhogy a miatt bánkódott volna, hogy nem tanult. Mit ér a tudomány, ha nmes pénze az embernek. Oh, a tudományt nehéz es csak ritka embernek sikerül úgy értékesíteni manapsag, hogy penze és kényelme legyen belőle. S mi legfőbb baj az egészben, hogy az ily értékesíthető tudomány birtokába nem lehet csak úgy Isten nevében, összedugott kezekkel jutni, már pedig úgy szól a latin közmondás: „Von quam diu, sed quam bene!" Birdossy Alfonz ú; ezen elvet teljes mértékben magáénak vallotta, és egy cseppet sem gondolkozott a föiött, hogy miként lesz holnap, hisz ott volt a jó Bárdossy Gábor. Es nem csalódott. A jó Gibi bácsi gondoskodott is róla. Nem muszájból, sem szeretetből, hanem mert szégyelte, hiszen Alfonz úr is a Bárdossy nevet viselte. Tudta, ha magára hagyja : elzüllik. Gabi bácsi okos ember volt, de sok probléma van az életben, ahol esak negatív erény, vagy pedig az értelem tisztaságából, meggyőződéséből s ekkor ez már valódi erény, mely jellemmé jegeezül, mert kútforrása a szellem szabadsága, tehát szabad akarat, mely sohasem szenvedő, hanem mindig cselekvő. Az önálló jellemet arról lehet felismerni, hogy önmagához mindig következetes marad, mert elveit nem „tekintélyekre", hanem az értelem meggyőződésére alapította, tehát mások erásködése, vagy nyomása által nem engedi magát félrevezetni; az erős jellem ismérve pedig az, hogyha bármire vállalkozott is, még a legnagyobb áldozatok arán is teljes odaadással munkálkodik a kitűzött czél elérésére. Meg k< II azonban különböztetni a jellemet az önfejüségtöl, mely utóbbi amannak csak paródiája ; azért a hol önfejüséget lálunk, okvetlenül meg kell azt törni, vagy a mi még jobb, ne is engedjük azt kifejlődni, mert az önfejű ember nem tud magának parancsolni, tehát még későbbi jobb meggyőződésének sem tud engedelmeskedni, s igy a közjónak sem tud szolgálatot tenni, s makacsságával nemhogy a társadalom közös nagy czéljainak előmozdítására közre tudna működni, ellenkezőleg fejjel megy a falnak, vagy másokat vezet annak, mert abban a tévhitben él, hogy ő lángész, holott valójában inkább eszelős. A családnak kellene ezt a veszélyes elfajulást elfojtani, minthogy azonban ez a legtöbb esetben erie képtelen, az iskolara hárul az a nagy feladat, hogy a hol az önfejüségre s makacsságra hajlamot lát felburjánzani, kövelkezeles és okszerű paedagógiai eljárással azt a gyermek lelkéből már csirájában kiirtsa. Ha az iskola nem áll azon a színvonalon, hogy ezen legveszedelmesebb emberi tulajdonság tüneteit felismerje, s ha nem bir azon képességgel, hogy a felismert szimplomikat elfojtsa s teljesen kiirtsa, akkor n. m teljesiti nevelői feladatát s minden más munkaja nagyon csekély értékű, vagy egyáltalában kárba veszett. Képesíteni kell tehát az iskolát ezen elsőrendű felad t tudatos teljesítésére. Az eleggé önálló és józan ember nem igen törődik azzal, hogy mit mondanak róla az emberek; nem hízeleg senkinek s kegyet nem hajhász, tehát meg tudja őrizni jellemes önérzetét, mert elég okossággal és becsületesseggel bir mindezekhez. Azt mondja Kant: „Tudomány, művészet és mesterség által nogy mértékben müveitek vagyunk; továbbá : civilizálva vagyunk az illem és külső szerényki dés által (gész a tulságig, sőt az elviselhetetlen teherig, de moralizálva még csak ezentúl leszünk, ha leszünk." Az emb r k igen sok vétkei elnéznek egymá nik, mert azokat neui ritkán csekélységnek tekintik. Ilyenek például a hazugság, fösvénység, színlelt alázatossag, ravaszság, emberszólás stb. stb., — de aztán nem is szorul bővebb nngyarázalra, hogy azok, kik ezen vétkek frukluariusai, nem is bírhatnak jellemmel, bármily nagy pompával s külső úgynevezett tekintélylyel jelenjenek is meg a társadalomban. Azonkívül a tapasztalás arra tanít, hogy sokkal több oka van az embernek a fenti vétkek birtoklóitól, az alattomos rosszakarótól tartani, mint a nyílt ellenségtől, mert nyílt ellenfél többnyire csak a határozott jellemű ember szokott lenni, már pedig az tapasztalatiig ugy mint lélektanilag be van bizonyítva, hogy a határozott jellemű ember, ritka kivétellel, méltányos és nagylelkű szokott lenni; a kiben pedig ezen tulajdonságok meg vannak, az lehet elvi ellenfél, de sohasem bosszúálló ellenség, mert bosszúállásra rendszerint csak az erőtlenek, alantas lelkületű emberek vetemednek. A nagy lélek és az oroszlán sohasem bosszúálló. A gyenge, gyarló alattomos emberekről mondja Madách : „Mert fél az erőstől titkosan a gyenge, Maga gyarlóságát teszi mindig szembe, Gondja vadul virraszt a derekabb társon: Ki ártani tudna, nem hiszi ne ártson." Azon életelvek, melyeknek alapján az ember jelleme épül, lehetnek tévesek, mert absolut tökéletességre ember szert nem tehet, mind a mellett a morális elvek olyan szigorú tisztelője, ki ezen szigorúságot az minden okosság megáll. Hej, de nehéz is például egy olyan emberrel valamit csinálni, akinek sem tudománya, sem mestersége, sem pedig vagyona nincsen s a ki e mellett véletlenül úrnak szülelett. Gabi bácsi nem adott az Alfonz úr kezébe pénzt, sem birtokot nem vett neki, hanem bérelt számára egy jókora gazdaságot s bele ültette gazdálkodni, igy legalább volt titulus vitulus nélkül, Alfonz úr aztán szorgalmasan elgazdálkodta mindig a birtok jövedelmét, Gabi bácsi pedig kifizette minden évben készpénzzel saját zsebéből az árendát, de az adósságait, amit ezen felül bőven csinált Alfonz úr, nem fizette ki Gábor bácsi, amivel azonban Alfonz úr egy szikrát sem törődött, azt gondolván, ha nem fizetik ki, akkor a legrosszabb esetben kifizetetlenül maradnak. Ily bölcs elhatározások me lett gond nélkül és vigan tölté napjait, mig élt a jó Gábor bácsi. Kártyázott, ivott, tivornyázott rendes napi foglalkozásul. Legtöbb gondott az okozott Alfonz urnák, ha megszokott uzsorása helyett ujabb után kellett látnia, aki hajlandó legyen még pénzt kölcsönözni akármilyen kamatra is, a kilálasba helyezett örökségre. Oh, ha ez a nyűg nem volna, mily szép is volna az élet egyfolytát an, — gondolta sokszor Alfonz úr. De mindig csak akadt azért ilyen is, hisz ott volt a Gábor bácsi családi hitbizománya. Ily körülmények közt érte őt aztán a Gábor bácsi halála s ezzel a gazdag örökség, melyért — mint az első fejezetben láttuk — egy halis unokaöcshöz illően sirta el hangos bánatát, a koporsó fölött. Hejh, pedig jobb lett volna tán, ha szivében igazán szomorkodott volna, mert a tudatlanok számára a szerencse sokszor épen a legnagyobb szerencsétlenség. Nagy játéktábla e föld, melyen az élet, a sors a mester, mi pedig a sakkfigurák. (Folyt, köv.)