Nyírvidék, 1905 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1905-05-14 / 20. szám

1905. május 14. N Y I R V I D É K 20-ik szám. 3 Nyiradony, Mibálydi, Gelse, Nyiracsád, Mártonfalva, Nyirábrány ós Bökőny, a nyírbátori járásból Nyirlugos, Nyirbéltek és Encsencs községekel, összesen 100,501 hold területtel és 22,414 lélekből álló lakossággal osztja be és egy főszolgabírói, egy járisorvosi, egy járásirnoki, két napidijasi állást rendszeresít és a szükséges személyi és dologi kiadásoknak állami javadalmazásunk felemelése utján való fedezésére, valamint egy járási m. kir. állatorvosnak beosztására a ra. kir. belügyminiszter urat felkéri. A „Korona" vendéglő bérletének ismeretes kérdésében a közgyűlés, hoszszabb vita után elfogadta az állandó választmánynak lapunk legutóbbi számában már ismertetett javaslalát s ehhez képest a bérletre megtartott árverést, ilelőleg a képviselő testületnek erre hozott határozatát megsemmisítette s a várost új árverés megtartására utasította. Kimondotta egyszersmind a liözgyűlés hogy e határozata csak birtokon kívül felébbezhető. A közgyűlés elfugadta a vándor czigányokról és a zugiskolakról szóló szabályrendeleti javaslatokat. Egy kis kirándulás Németországba. Azt hiszem, hogy egyik-másik elnéző jóbirátom vagy jóösmerősöm talán már régen észre vette azt, hogy ezek a sorok nem tekinthetők útleírásnak, régészeti köziem nynek, hanem csak fecsegéssé vált épen azon sablon szerint, a mint Abderiáhan az alkotmányosság absolitusmossá fajulha'ott volna, ha ugyan Wielandnak Abderiája valóban letezett volna, a mi egy legesleg alkotmányosabban kormányzott országban sem képzelhetlen dolog. Az előbb emiitettem azon három élelveszedelmet, a melyen Dürrensteinban mintegy negyvenhárom év előtt szerencsésen túlestem és a mely igazan megtörtént kalandoknak elbeszéléséért a tegnapi tavaszi közgyűlés alkalmából az én kedves gyermekkori barátom Okolicsányi Lajos engemet amúgy négy szem között hazugnak szeretett volna bélyegezni és a mely gyanúsítása miatt csak azéit nem történt meg a többnyire harczképtelenségig szólló, de mindég ártalmatlanul végződő párbaj, mert segedeket nem kaplunk, de meg mellékesen azért sem, mert ilyeneket nem is kerestünk. A tegnapi közgyűlésen engemet kevéssé hangolt le az, hogy ínég csak a kőkorszakban lett Dobos Imre és Zoltán István barátom szolgabiróvá. (Az utóbbi akkor mikor Kállay Zoltán kezdett felcsapni heVesi főispánná) és azóta öt főszolgabíró lett vármegyei jegyzőkből, árvaszéki ülnökökből minden hosszuszolgálati szolgubiráknak mellőzésével megvalaszlalva, a kiktől pedig a íjualificatiót megtagadni nem lehet, hanem azon rémültem meg, ho^y a mai közgyűlésen, volt főispánunk : Kallay András barátom és rokonom megtámadott azért, hogy tegnap a g)ű;és utáni banquetlen miért nem jelentkeztem, mint akasztani való. O nyomta a tollat kezembe, hogy ennek az akasztásra érdemes történetnek a históriáját itt elmondjam Hozzaui akart szólani a lársas ebéden, de távollakó kedves vő-vendé

ceim miatt jobban szerettem itthon ini.radni, mint negyedórákig várni az asztalra hidegen érkező fogásokra. Kevés lére eresztve, elmondom ennek a czélba vett akasztasnak rövid történelét, a uii a magyar királyi udvartartásra is némi világot vet. Kürihy Emma bárónő is ezen lények közé tartozott. A jellembüszkeség és erény a nőben talán akkor érvényesül leginkább, akkor domborodik ki legsajatságosabban, mikor azt ők maguk könnyelműen oda dobhatnák. III. Kisírt szemekkel ott állott a ravatal mellett a szép özvegy. Testvért, barátot gyászolt ő a férjben. Fekete gyászruhája végig folyt idomos, karcsú termetén ; sötét szemeiből némán hullottak a könnyek. Liliomról pergő harmat . . . Olyan volt ez a 3ö éves szép asszony, mini egy szeptemberi rózsa, mely egy-két illatos levelét, egy-két szirmát elejtette már, de még mindég vonzó, viritó, kellemes. A gyászjelentésre Zólyomi Béla is megjelent a temetesen. Tizenöt év! Mintha csak tegnap lett volna s mégis minő változás! A kalendárium mégis csak a legfőbb elv ! Akkor ő is csak huszonöt éves volt, s az egykori szögfúrtökőn mosi ott fehérlik a negyven búja, panasza. Túl az ábrándokon, kiegve, meghiggadva ! . . . Mintha a bánat jött volna meg vele ! Mikor a nehéz érczkoporsót elhelyezték a kriptában a márvány talpazaton, az özvegy letelte rá diszes koszorúját. Aztán nem sokára zörögve bezárult a sírbolt ajtaja s egy lénnyel kevesebb volt a világon. Az élő milliók közt nem tesz számot! A báróné kitörölve szemeiből a könnyeket, hintájához lépett s haza hajtatott. Olthon elhagyatott, üres volt a bárói kastély. Csak egy-egy régi vén cseléd ődöngött szomorú arcczal a kongó márvány folyosókon. Mikor belépett a báróné az üres szobákba, csak akkor tört ki fájdalma ; akkor nehezült mellére valami 1892. évben a tiszai tutajosok cholerát hoztak le hozzánk Mára marosból. Miklós László akkori alispánnal egyetértőleg megnehezítettük a közlekedést a tiszamenti községekkel, daczolva a szabad közlekedést megengedő miniszteri rendeletekkel szemben. Törvényhatóságunk nagy erélyt fejtett ki a járvány korlátozásának érdekében, még pedig a lehető legjobb sikerrel. Ezért Miklós Liszló királyi tanácsos lett, engemet pedig megkérdeztek, hogy elfog.dom ea Ferencz Jozsefrend lovagkeresztjét. A mire azt feleltem, hogy mint aféle incarnatus consequcns függetlenségi kuruez fráter köszönettel fogadom, ha ez csupán kötelességteljesitésemnek elősmerése és nem elvtagadásnak előlege. El is fogadtam: Jelvényét is viseltem sokszor, addig, míg Beck, Pittreich és Isten tudja hány ellenségünk ó Felségét ellenünk nem informálta. Nem is viselném addig, míg a nemzet és uralkodó között a mindkét fél létérdekében az egyetértés helyre nem áll. Felmentem tehát Mátyás király palotajába a kitüntetést megköszönni. Mint aféle Árpáddd bejött fajzatnak ivadéka klakk. frakk, lakkban jelentem meg a királyi palotaban Az ö=merősök közül csak Kallay Zoltán hevesi főispán és Miklós László vártak, hogy mikor taszítanak be rangsorozat szerint. A magari fajta cholpra vitézek csak hitül kullogtunk, léhát alkalmim volt a magyar királyi udvartartásról némi fogalmat szerezni. Az előszobában, vagy jobban mondva tágas előteremben vagy ötvenen ácsorogtunk, várva, mig rangszerint sorra jutunk. A legtöbb annyira druckolt. hogy nyelni is alig ludolt. De mindenkinél nagyobb Druckban volt egy bajusz és szakáll nélküli kamarás, vagy Isten tudja micsoda, a ki egy hangol se tudott magyarul, de olyan czifra volt, hogy egy papagály hozzá képest kéményseprőnek nézett volna ki. Valami skarlát szinü quekkerbe volt bujtatva, a melyen több látszott az arany hímzésből, mint a veres posztóból, nehogy egy spanyol bika felökleije. A nadrágjára már nem emlékezem, de térdig érő fehér strimíli volt alszárán Gsattos czipőt hordott. Roppant udvarias volt. Egy ivvel kezében, melyre a kihallgatásra jelentkezőknek névsora volt irva, csaknem kétségbe esett pofával szaladgált lábujhegyen össze-vissza és színházi sugóhangon szólítgatott össze annyit, hogy az 0 Felsége ajtaja előtt libasorban készenlétben álljon nrgy-öt ember, nehogy a király várakozni legyen kénytelen, a mi nem is járja. Egyszer csak azt kiabálja súgva : „Ich bilte Herr von Akasztani. Wo ist der Herr von Akasztani ? Ich bitté sehr." De akasztani való úr lehetett ugyan avarakozók köíütt, azonban nem jelentkezett. Miklós Liczi találta ki nagy nehezen, hogy ezen udvarias sógor tulajdonképen Ágoston Józsefet a földhitelintézet magasabb állású hivatalnokát csalogatja. Megkönnyebbülve lélegzett fel, mikor Ágostont tnegka parithalta. Kis vártatva megint lót-fut és Péne urat kajtatja. Végre nagy sokára kisül, hogy nem Péne, hanem Bene úrról van szó. Csakhogy a német sógor nem képes a B betűt a P betűtől megkülönböztetni. Egy kis idő múlva megint elkezd kiabálni, hogy „Korcsma! Herr von Korcsma!" — Már azt kezdettem hinni, hogy talán a nagy druckolásban meghibbant az agyveleje, de Kozma főfő királyi ügyész inaga találta ki, hogy őt kutatjr a sógor, a ki megtanult csehül olvasni, de magyarul nem. Ha a cseh — nyomtatott — Z betű fölé egy kis hunczulkát lesznek, vagy a légy oda piszkol, nem Z-nek ejti ki a cseh ezt a betűt, hanem a magyar nyelvet kificzamiló olyan féle hangot ad, a mely r-nek és s-nek vegyüléke. A Kozma z betűjét is ilyen légy-malőr érhette és igy lelt belőle Korcsma. Zenebohóczon sem mulathattunk volna jobban. Végre valahára mint a féle huszadrangu koleravitézre, én reám is sor került. forró, fojtó fuldokolás. A magányban úgy latszik, mindent kétszeresen érzünk. A fájdalom, mely lelkünk fehér lapján csak kis fekete vonásként látszott eleintén keresztülímzódni : a magányban rémületesen nő, szélesedik, feketedik; hogy félünk, kétségbeesünk ; s viszont egy halvány örömsugár, ni'lynek fényét talán egy véletlen szó, egy elejtett tekintet vetette szivünkre: a magányban kiszíneződik, képzeletünk kifestegeti s mi balgák, remélünk, hiszünk. Két tenyerébe temette arczál a báróné s úgy borult az asztalra. Sírt, sírt, hogy szinte remegett belé. Nem férjét temette, siratta ; hanem valami másat, amit senkinek sem mondhatott el, ami oly régen fáj ott bent, a szíve kellő közepeben . . . Zokogásából kopogtatás hangjai riasztották fel. Zólyomy Béla lépett a terembe. IV. — És mondja csak — szólt a báróné kérdőleg függesztve szemeit Zólyomy Bélára — hitt-e valaha a szerelemben, a csókban ? . . . — A szerelemben, a csókban — viszonzá ez szomorú mosollyal — igen, talán valamikor én is azt hittem, hogy létezik ilyesmi, de később beláttam, hogy balgaság e hit; csalfa délibáb volt számomra a szerelem, mely játszott velem, megigézett és . . . eltűnt. Oh, az állandóságot, a változatlanságot nem a szerelemben, hanem a kősziklákban kell keresnünk báróné. Olyan laterna magica féle varázs a szerelem, mely mindent kettős szinben, fényben mulat, de a valóság meghazudtolja .... — S a csók? Ez csak olyan torkoskodása a felnőtteknek, mint a gyermekeknek, kik bő ezukorhoz vagy mézhez jutnak, mely utan talán émelygés következik . . . . — Én nem hiszek a szerelemben báróné! . . . Zahonyay Ferencz. A Kállay Poldi frakkjába voltam bújva, Vezsenyi Jani barátomtól pedig klakk-kalapot kaptam, mert ilyen szerszámokat nem tartok. Mikor a tükörbe néztem, majmot láttam magam előtt. Bejelentettek és gyengeden betaszitotlak. 0 Felsége azon hosszú zöld posztóval borított asztal mögül sietett ruganyos léptekkel elébem, mely ezen nagy szobának egyetlen bútorát képezte. Illendően, de nem komédiás módon meghajtva magamat. .E jöttem Felségednek megköszönni, hogy kötelességemnek teljesítéséért a Ferencz-József-rend lovagkeresztjével kitüntetni kegyeskedett.* ,Ón dr Jósa? Szabolcsvármegye főorvosa? En mindég örülök, ha erdemet elismerhetek. — Hogy all az egészségügy Szabolcs vármegyében ?• .Ugy Felséges uram, a hogy vesszük.* Erre mosolyogva kérdezte: .Hogy értsem ezt?* .Hat ugy Felséges uram. hogy a tavalyi 1895. évi vendégünk — a kolera az iden nem ismételte ugyan látogatását, de van annál egy veszedelmesebb állandó vendégünk a difteria. A kolerában egy évben csak mintegy 230 ember halt el, a difteriában pedig 1J00 gyermek.* A király olyan féle mozdulatot tett, mintha a kihallgatásnak már vége lenne. De miután Schwungba voltam, tehát folytattam eként: .Hyeroními belügyminiszter köszönetet érdemel a nemzettől azért, mert ki küldőit két orvost Boux-hoz Parisba, es Behringhez a difteria-elleni serumnak előállítását tanulmányozni.* ,De nagyon sok pénzbe kerül ára az!* „Felseges Uram ! Kegyeskedjék megfontolni, hogy ha az ollás hatása folytán 600 gyermeVn k élete megmaradt volna, nem egyensúly ozná-e ezen eredni íny azon néhány lónak gyengelkedését, a mibe a serum előállítása kerül.* „Érdemes felette gondolkozni.* Az audientiának vége volt. A minisztériumban most is gondolnak a felett, hogy adjanak-e ingyen-serumot szegenynek, gazdagnak. Kötelezővé tegyék-e törvényalkotással az oltást, és dijazzák-e ezen oltásokért — á la himlő oltás — az orvosokat. Addig be fog még telni néhány temető. Nyíregyháza, 1905. május hó 12-én. Dr. Jósa András. A siketnémák Nyíregyházán. A siketek hallanak, a némák beszélnek — monda az Úr. Szent áhítattal hallgattak Krisztusnak ez isteni mondását akkor, szent áhítattal olvasla ezt azóta több száz nemzedék a keresztyénség szent könyvében, de hogy Krisztusnak e jóslatszerű igéje valóvá is váljék — ki hitte volna ! A némát szólóvá csak ő tehette ; szólásra nyílni ajakát annak, aki az édes anya szerető beszédjere gőgicséléssel soha sem válaszolt: isleni munka. Ember! Ne kísérted az Istent, mert bizonyára Isten munkáját akarod elvégez d akkor, a midőn hivalkodásodban a némi nak élő, hangos beszédet Ígérsz. Ugy van ! A Teremlő kifürkészhetetlen végezése némelyeket némasággal sujla s bizonyára jól vagyon igy, mivel: Mind jó, amit Isten tészen, szent az ő akaratja. S ily szent mondások Krisztus éta hány évszázon által voltak a tudósok tudatlanságának takarói! Pedig ugyancsak ő mondá, hogy aki ily gyerra

nk gondját a nevemben felveszi, az én gondomat veszi fel. Mindamellett a szegény sikelnéma az idők hos&zu folyamán át a sorsnak csak keserűségeit élvezte, a gúny lárgya volt mindenkoron és éperzékü embertársai között — úgy szólván — csak állati életet élhetett. Valóban csodálkozni lehet, hogy az emberi eme, amely a legnehezebb problémák megoldásával oly sokszor bámulatba ejtette a világot, a siketnémák oktatásának modjához a legújabb korig nem érlelt. Talan azért, mert abban az időben hiányzott a siketnémák iránti szeretet. Már pedig szeretet nélkül egyik eszme sem lehet nagygyá s minden eszmének örök életét csak a szeretet biztosíthatja. A siketnémák első intézetét valóban a szeretet létesítette. De' Epéé abbé érdeme, aki az első intezetet Parisban 1770-ben alapította, tekintélyes vagyonát nekik áldozta fel, hogy maga köré gyújth

osse, tanithasea őket. Papjuk, tanítójuk, orvosuk, apjuk leti. Minden gondoskodása odairányult, hogy szeretelt némái szükséget ne szenvedjenek, mig ő enni is alig m;rt. és hogy a siketnémáknak szánt vagyonból a nemes abbé rninel kevesebbet fogyasszon el, télen át is Ifiletlen szobában lakott. Csodatevő szeretet! E szeretet 1770. ótaanjugnt műveltebb államaiban csaknem valani' nnyi siketnéma támlását és nevelését tette már lehetővé. Hazánkban bár az első intézetet Cházár András tekintélyes táblabíró és neves ügyvéd kezdemenyezésére már 1802-ben nyitották meg Váczon, még ma is a siketnémáknak csak 14°/o-át tanítjuk. Mennyi a tennivalónk e téren is. Holott a siketnémák tanítását nemcsak amberszerete , hanem az okos közgazdasági politika is kívánja. Mert a mig a tanulatlan siketnéma tudatlanságánál fogva nemcsak nyűge, de gyakran réme is annak a község.iek, a melyben él : addig a 8 éven át tanított, müveit siketnéma, családját és önmagát eltartani tudó adófizető polgárrá és magyar emberré lészen. Édes hazánknak hány becses munkás keze hever parlagon év-év után. Hány magyar vérünket temetjük minden évben, akiknek mig éltek jcuuk lett volm megszeretni a munkát, megismerni a ludist, raegtudiii, mi a hit és mi a magyar haza ? 1 És a sorsnak e legmostohább gyermekei, a tanulatlan siketnémák, amig élnek, köztünk járnak, némaságukban is dörgedelmes panaszt mondanak ellenünk, a társadalom ellen, amelynek bűnei miatt ők bűnhődnek.