Nyírvidék, 1905 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1905-04-23 / 17. szám

2 17-ík szám. N Y I R V I D É K 1905. április 23. tisztánlátással biró, széles és mély combinatióju tökéletes embereknek. Az epés *>íve igen érzékeny, kérésre, könyörgésre könnyen hajlik, s ha azt visszautasítja is olykor, lelki küzdelem nélkül alig tudja azt megtenni, s többnyire megbánja, hogy ha valakinek kérését nem teljesítette. Parancsnak hódolni nt m tud. Nemes czélu áldozatra mindenkor kész, nem pazarló ugyan, de szabad röptű gondolkozása fösvénnyé lenni sem engedi. Ha gazdag, csak ez tud a szónak nemesebb értelmében, miként az angol főurak, úr lenni, ha szegény, sokat tud tűrni és munkás. Hirtelen leifortyanó indulatja epés, túlbuzdult, azonru'l megsemmisítésére tör ellenfelének, m'-g az élettelen tárgyaknak is ; — de szintoly hamar csillapodik s már ekkor bánja hevességet, még duzzog magában, de már arra gondol, hogy megbékéljen, mitől azonban magái megalázni nem tudó lelkülete, olykor oktalan büszkesége, álszégyene gyakran visszalarlja. Ha meg bántója bármennyire megsértette, de őt megkérleli, szívből megbocsát. A ki ('elsőbbségét elismeri s vele nem ellenkezik, annak javára dolgozni mindenkor kész ; felinduló hevességének pillanatát kivéve, — bár lehelne — sohasem küzd egyenetlen fegyverrel, mert természete a nagylelkűség. Szeret élezelődni, ingerkedni. Az élet küzdelmeiben örömest részt vesz, s mély combinaíioju tehetségeivel a közdolgokkal sikerrel foglalkozik. A rendet szereti, de nem pedáns; szóvitában csalhatatlannak hiszi magát. Képzelődése heves s szün lelenül munkás, esze mély, de a valót könnyen lulszárnyalja. Ha az efajta egyének szellemi tisztán látására ifjúságunkban a helytelen nézetek hályoga ereszkedett volna, vagy talán ehez még szilaj erélyün képzelt hősiessége is vakitólag halott volna, akkor ők rendszerint az önhittség és nyakasság örvényébe esve, a tanulmáii) októl egesz életükön át elidegenednek, nem haladnák, s így rendszerint helyi zsarnok szellemekké válnak. Ezek a tarsadaloin kullancsai, melyeket az magáról lerázni nem bir. Az epés határozataiban s az eszközök megválasztásában gyors s többnyire szerencsés. A közönséges mindennapit lenézi, mert rendkívüli tehetségeinek csak a lendkivüli felel meg. ő álérzett terjedelmes nagy szellemével, vétkeiben es erényeiben, emelkedésében és bukásában egyiránt nagyszerű. Vallásban és mint tanító szigorú. Tekintélyét nem szabad megsérteni, mert idétlen hevességében vagy bősz haragjában aljas bosszúra is vetemedik. Hivatalban rendes, de szerel föl- és 1 fe!é tanácsokat osztogatni. Mint biró megvesztegelhelkn s igazság kiszolgáltatásában rendiilen. Mint alattvaló nyugtalan, azért ha egy ois?ág többnyire epés lakossággal bír, ott a háborgás, pártütés, csaiáiozás, véres bo szu napirenden van (Példa rá Spanyolország). Mivel ezen réralkat tulajdonosai a legnyughatatlanabb eletet élik, leiküknek különben meglevő derültáége mellett, gyakori és nagy adag lelki gyötrelem, kin is szokott osztályrészül jutni, — mivel önálló, bátor, olykor kihívó, az emberi hibákat, gyengeségeket azonnal fenyíteni, vagy az embereket fegyelmezni kívánó — magatartása mások jogkörét érinlve, törekveseik czélját csorbítani, akadályozni látszik, — s így önmaga ellenébe embertársait s főleg az erkölcsi fogyatkozásban szenvedők összetartó tömegét ellenállásra, vagy legalább paiallizálásra zúdítja fel. Mennyi tény és mennyi árny ugyanegy ember vérmérsékletében és alaptehetségeiben! Vájjon az efajta ember maga szerezte a felsorolt fényes tulajdonságokat, melyekkel kedvező körülmények közt az emberi legmagasabb tökélyt, tehát az ideált elérheti? vagy ő az oka, hogy e fényes tulajdonságokra olyan nagy mérvű gyarlóságok vetnek árnyékot, melyeknak uralomra jutása ezen véralkat tulajdouofát az embeiiség rémévé, átkává avalja ? Úgy mint a fentebb már felsorolt vérmérséklet tulajdonosai nem okai semminek, éppen úgy nem tehet ő róla; nem oka ő mindezeknek, mert a teremtés ereje, Egy kés elbeszélése. Születésem helye Resicza, éveim száma még alig kellő-három, de korom daczára sok szenvedésen mentem keresztül. Csak az ludja mit tesz késnek lenni, aki megpróbálta. Resiczáról, születésem helyéről sok-sok társammal együtt Budapestre hoztak bennünket. Egy nagy faládába voltunk egymás mellé szuszakolva, mint a heringek, hogy meg sem inoczczanhattunk. Budapesten egy fényes kirakatu boltba kerültünk egy vaskereskedőhöz. Ez egy lorzonbo/. veres szakállú, mogorva imber volt, egy szót sem sz- lo't hozzánk, még azt sem kérdezte: hogy érkeztünk meg ? Itt azért elég jó helyem lelt volna, mert csinálnom semmit sem kellett, hanem társaimmal egyült naphosszat hevei észlünk olt fönn, egy hosszú deszkapolezon. Boldogságom azért nem lehetett teljes, mert minduntalan rettegés fogolt el, ha egy-egy vevő a boltba lépett. Rettegtem a gondoláitól is, hogy ha engem találna valaki megvenni; társaimtól elválasztanak, akikkel pedig úgy összeszoktam, úgy elcseveglem szép holdas éjszaszakákon, mikor a boltot becsukták s mi magunk maradtunk, hogy szinte elképzelhetetlennek látszott élni is nélkülök. Félelmem nem volt alaptalan, mert amitől rettegtem, bekövelkezett. Ködös, komor őszi délután volt. Ott künn hullolt az eső és hűvös szél suhintotl keresztül a tarlótt fak gallyai közölt. Egy kopott kinézésű, átázott, fázott munkás lépett a boltba. — Kérek egy jó kést — szóli végig simítva kuszált bajuszán ujjaival. Megdobbant a szivem is, szerettem volna elbújni valahova . . . A fürge boltossggéd gyorsan fent termett- polezunkon, s; éj jel nézett sorainkon s egyszer csak engemet is nyakon r.igadva, több társammal egyült levitt s lelett a vevő elé. ' a végzet akarata ruházta fel csupa véletlenségb ő 1 ezen alaptehetségekkel és véralkattal, melyek a tökéletesség és dicsősség l< gmagassabb csúcsára emelhetik őt, de a hóhér bárdja alá is vezethetik. Bédl Ferenez. Egy kis kirándulás Németországba. „Egy kis kirándulás Né netországb." cim. n kezdettem meg ezen sorokat, de későbben ugy megbántam, mint a kilencz magzatos kulyamama. Azt, hogy megbánásom őszinte volt, bizonyítja az, hogy enn k a zagyvaléknak csak némely zugában akad olyas valami, a mi németországi utazásra vonatkozik és csak is ezen zugban van emlités téve az "n ősrégészeti gj üjteményekről. melyeknek megtekintése pedig utamnak főczélját képezte. Három hét alatt tizenegy muzeumot futottam be, de csak befutottam ; mert sem az idő, sem a bankó nem futotta ugy, hogy tüzetes tanulmányokról számolhatnék volna be. Mini régész vigécz csak annyiban külömböztem a más fajta ugéczektől, hogy ulamban senkit be nem csaptam. Csak ezen sorok olvasóit fonom be azzal, hogy mindenről többet fecsegek mint utamban szerzett régé szeti tapasztalataimról, a melyek amúgy is csak kevesekel érdekelnének. De hát mint aféle vigécz, ha kilelszékelnek az ajtón, vigyorogva köszönlök be az ablakon. Vigécznek semmi sem szégyen. így tehát most mór nekem sem, ha ulpmat megszakítva egy darabig vizi es száraz földi sokszor életveszélyes — kalandjaimnak elbeszélésével bosszantom barátaimat és ösinerőseimet; mert ezen sorok csak is ezeknek van szánva. Másoknak haragjával pedig nem csak, hogy nem törődöm, de Örülök neki, mert hát ha senki sem haragudnék, kivel lehetne kibékülni, a mi pedig a legnagyobb élvezet ebben a marakodó világban. Mielőtt tintatarlóm kiszáradna, elbeszélem még a következő viz-el'ette vizenyős sorokat. Rákosi Jenőnek testvéröccse Béla, mostan bpesli kerületi orvos és Jóst András együtt medikuskodlak Bécsben mintegy 44 év előtt. Cislor és Pollux voltak. A kölcsönös baráti érzület azóta sem csökkeni közöttük. Ugy látszik, hogy ebben a Rákosi családban a geniállitás öröklő nyavalya. Három testvert ösmerlein Gyulát, Bélát, Je..őt. Volt-e több tpslvér ? nem tudom Victori — Sipuluszl —személyesen nem ösmerem ugyan, de épen ugy szeretem mint Bélát, már csak azért is, mert egy kuruczvalláson voltunk, vagyunk és leszünk. Soha sem adta bérbe, — hogy is mondjam — a nyakát. Szeretnék is egyszer vele egyet kettői kocczint ini. DJ az én koromban bajos dolog msr az embernek kihúzni a lábát a koporsó-mágnesből azért, hogy Budapestre sétáljon. Az általam ösmerl három testvér közül Gyula — a legidősebb, — mint kereskedő segéd összetakarított magának egy mirék tallért, a mellyel Triesztbe ment condiciót szeiezni, a mi azonban nehezen sikerülvén, a kikötőben lőgérezve, egy pár het óta tengeri sóval megterhelt veszteglő hajóra bukkant, a mely nem volt képes rakományát értékesíteni. Gyulának öccse Jenő mjst főrendiházi tag azon időben írnoka volt a budapesti közteleken az országos gazdasági egyesületnek. Eilől elkérte a .Gazdasági Lapok" előfizetőinek névsorát és ennek az alapján, minden előfizetőnek meg küldte ajánlatát, melyben kitüntette, hogy mennyiért szállít a legközelebbi vasúti állomására marhasót. Pár hét alatt elkapkodták. Egy hajórakomány után több is elkelt és igy Gyula rövid néhány hónap alatt szép vagyonra tett szert. A nyereségen vett Horvátországban egy birtokot 60000 forintért, a mely birtok azonban későbben merész Az ipse elkezdett válogatni közöttünk. Letett, felvett, nézegetett ; végre is sok vizsgálódás után engemet kiválasztva félretelt társaim mellől s azt mondta, hogy : „gilt." Azzal elővette bugyelláris ít, fizetett s engemet eldugott bő csizmaszál ába, hogy a fülem sem látszott ki, aztán megindult vélem hazafelé. Új otthonom egy ütött-kopott kinézésű, alacsony rozoga ház L-lt. Mikor haza éríün'*, g zdám elővett s végig nézegetve azt mondta: „ehol ni 1 ve'lem egy jó kést!" Azzal lelett az asztalra. Kíváncsian nézegettem' széjjel új otthonomban. Szegényes, sötét szobában voltunk, szánaszél dobált holmit, ócska lim lomot láttam, amerre tekintettem. Haloványan pislákoló mécs terjesztet' gyér világosságot köröttünk. Egy sovány, beesett szernü, halovány arczu nő lézengett a kísérteties f -lhom ilyban, mig az asztalnál s a kemencze mellett apró gyermekek kuporogtak. Nagyon unalmas és kellemetlen napok következtek itt rám. Nagyrészt mindig csak kenyeret váglak velem s csak nagy ritkán húsfélét, ott feküdtem naphosszat egy festetlen kopott asztalon, senki sem törődött velem. Egyetlen barálom az olaj-mécses volt, akivel e?ténkénk összekerültünk, s mikor már mindenki aludt a szobában mi elbeszélgettünk kettecskén. így tartolt ez jó hosszú ideig. A gazda minden este hazajött, fáradtan leült a', asz'al mellé, elővett engemet, levágta vulem a szokott porczió kenyeret, azt elfalulozgalla s jót ivoll rá a vizes korsóból, azután lefeküdt. Majd ismét az a szenvedő arczu, halovány nő vett elő, minden gyermeknek vágott velem kenyeret, ő maga is falatozgalolt velük, aztán megint letelt előbbi helyemre Szomorú napokat szenvedtem keresztül. Szenvedésemet tetőzte még az, hogy mikor a gyermekek szerét ejthették, ki-kiloptak az asztalról, kivitlek az udvarra s speculátiók miatt vajjá válván, elolvadt; de abban az időben, a melyről szólok — gondolom 1861-ben még urasan élt Triesztben. Miu

!án nincsen kellemesebb, gondtalanabb és olcsóbb élet mint vendégnek lenni és erre Bélával együtt hivatást szimatoltunk magunkban, elhatároztuk, hogy megörvendeztetjük Gyulát látogatásunkkal, mert hiszen a pünkösdi kéj vonat a harmadik osztályon B lestől Triesztig és visszt csak lizenkét forintba került. Ezt az összeget pedig egy kis koplalással és a zálogháznak jóindulatú támogatásával valahogy csak kiszorítottuk'. Az ezcnf'löli anyagi gondokat Gyulának a vállára szánluk és raktuk. . Annyi Á! Á! belüt még ábéczés korunkban sem kiáltottunk, mint a mikor először láttuk meg Nabresinán tul a tengert felvillani, a melyen a vitorlás halászbárkák csak apró sirályoknak tűntek fel. Agyvelőnk akkor még nem volt csontosán megkérgesedve. A puha agyvelőről a mély benyomás még más napig cem enyé.-zelt el. Egy kis acsztétikai spanyol fal okozta m'dositnssal ma is azt mondanám, hogy „ L'r b mieh du VVasser fali; Wasser find ich überall." Nem,hiszem, hogy Rotschild boldogabbnak, i'rezle \olna magát millióival, mint mi azzal az egy pár krajczárral, a mely zsebünkből hiányzott. Királyoknak képzeltük magunk it és összebeszéltünk hogy ha azokká válunk, a tallérok kerületére nem azt fogjuk verelni, hogy „Viribus unilis", hanem Soeratesz nek azon mai napig is megczáfolhatatlannak maradi uxio • májú', h igy „Mi a világ, tök a tronf." Fel is tettem magamban, hogy ism H fia'al leszek; a mit álmomban csakugyan sokszor megleszek. Most is annak érezném magamat, ha az a lemorzsolt 70 esztendő nem settenkedne körülöltem. De mielőtt újra kezdeném, hát elmondom első — siralmasan végződni igerkezelt — tengeri kalandomat. Behorpadt gyomrunkat Rákosi Lucullus Gyulánál kidomborítva tengeri fürdőbe meniüik, már pedig a mint ki fog sülni, jobb lett volna a pattogatott, mint az igazi. A tengeri fürdő pedig nem volt egyéb, mint egy L alakú tutajra rakott vetkező kabin-so-oáat. A misik L alak pedig két hosszú gerenda volt. a mely a kabinos tutajjal egy négyszög alakot képezett, mintegy udvara az uszodának. Szibadság érzetlől duzzadó lelkületem azonban korlátot akkor sem nem tűrvén, a korlátozó gerendák alalt a kissé háborgó sík tengerre bújván ki, nagy örömmel tapasztaltam, hogy a tengerben sokkal könnyebb úszni, mint folyó vagy tó vízben. Öt perez alatt már annyira elrúgtam magamtól Triesztet, hogy a házak körvon ilai kezdettek elmosodni. Fáradtnak nem éreztem u^yan még magamat, de nehezen szuszogtam és friss eiőben akarván az estére ígérkező szórakozásokra maradni, vissza fordultam Nem hűltem meg, de meghűltem, mikor tapasztaltam, hogy mm h ladok. Dr. Jósa Aliira*. Muzeumunk gyarapodása. Azt állítják némely történészek, hogy az avaroknak a messze keletázsiából Kr. u. 562 évben nyugotra betörő Uar (Ungar ?) Giuni (Kun ?) két törzse, legyőzve a hunok maradványait; meghódítva a hazánk területét lakó Bolgárokat és Szlávokat, leigázva a morvákat, cseheket. bajorokat egész Thüringiáig (Württemberg) nyomult elő, sőt Konstantinápolyt is ostro nolta. Rabolva gyilkolva rengeteg kincset harácsoltak össze ; fegyverrel az akkori módi szerint, a minthogy azt a beduinok ma is virtusnak tartják. A rablásra való törekvés ma is fennt áll; csakhogy a finomult emberi érzület nem követeli ma már azt, hogy szemtől-szembe álljunk azokkal, a kiket kifosztani, tönkretenni, kiirtani akarunk, hanem messze hordó ágyukakkor egész nap ástak, fúrtak, faragtak vélem, kőbe, vasba vertek, elcsorbitgatták élemet, elgőrbitgették pengémét, hogy szánalom volt rám nézni. Ilyenkor aztán a gazdám kivitt az udvarra, megfogta a nyakamat s rászorított egy sima, kerek kőre, amit elkezdtek forgatni alattam s úgy oda dörzsölte hátamat, mellemet, hogy a bőr is lement róla s még a szemem is szikrát hányt. Lesoványodtam, alig voltam már el a világon; szerettem volna elszökni erről a helyről, ahol minduntalan szenvedés ért. Isten tudja, meddig tarthatott volna még ez a keserves állapot, ha valami váratlan dolog közbe nem jön. Egy hideg téli este, amint a gazdám hazajött, az asszony sirva fogadta, halovány arczán végig folytak könyei s a szemei vörösek voltak. Még most is fülemben cseng panaszos hangja, azt mondta: „Istenem! nincs kenyér." A gyermekek is mind sírtak az éhség és hideg miatt. A gazdám leült az asztal mellé, melyen a pislákoló mécs állott és én hevertem. Fejét a könyökére hajtotta és eltakarta az arczát. így ült jó ideig, azután szó nélkül lefeküdt. Odakünn sűrű pelyhekben hullolt a hó, süvitelt a hideg északi szél s rázta a rozzant ablaktáblákat. E dísztelen harmóniát nem zavarta meg mis, mint egy-egy zokogó hang, mely a gyermeki ajkakról; s egy-egy tompa sóhaj, mely a szülői kebelből tört elő s félelmessé telte a kis szoba csöndjét. Nem tudom mennyi idő lehetett, de odakünn egészen besötétedett s nem hallottam már az utczán járó-kelők léptének kopjgását. Egyszerre csak gazdám nesztelenül felkelt, felvette zekéjét, felhúzta csizmáit s lábujjhegyen oda jött az asztalhoz s mikor engemet a sötétben tapogatva meglelt, felvett s kabátja alá rejtve, azt mondta nagy halkan: „gyerünk!"