Nyírvidék, 1903 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1903-09-06 / 36. szám
Nyíregyháza, 1903. szeptember O. J\ÍYÍ f^ A SZABOLCSVÁRMEGYEI KÖZSÉGI JEGYZŐK és a SZABOLCSMEGYEI TANÍTÓEGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Megjelenik hetenként egyszer vasárnapon, -ee^ VIDÉK. Előfizetési feltételek: Az előfizetési pénzek, megrendelések s a A lap szellemi részét képező küldemények, DOStán vagy helyben házhoz hordva lap szétküldése tárgyában leendő felszó- * 'Z'TJT*^ p.™ sor e™ Mr Egész évre 8 korona, lamlások Jfiha Elek kiadó-tulajdonos 'foRadtatnak el ismert kezektol közlése li) fillér; többszöri közlés esetében 8 fill Félévre 4 „ könyvnyomdájához iskola-utcza 8. szám , b • . ... . . , A nyilt-téri köz emények dija soronkint 60 fillér Negyedévre 2 . (Janószky ház) intézendők. iomÍÍÜ?!?. ^csakvilágos kívánatra S az A P_r6 hirdetések .0 azöeg 4 J fii., minden tovibbi Hirdetési dijak: Minden négyszer basábzott petit sor egyszer. IX.., l.l . .*L1 • _ .... ° r, .... illető költségére küldetnek vissza. 4 fii. Vastag betűvel szedett kétszeresen számit. Hirdetések elfogadtatnak lapunk részére a kiadó hivatalban (II. kerület iskola-utcza 8-ik szám); továbbá: Goldberger A. V.. Eckstein Bernát és Általános Tudósító altal Budapesten, Haasenstein és Vogler irodajában Bécsben, és Budapesten, valamint Németország és Sveicz fővárosaiban. II, 8ft6czy Ferencz emlékezető, Elmondotta Balkányban 1903. aug. 23. dr. Mezó'ssy Béla. I. A történelem, az sohasem teszi nagygyá, csak tanítja a nemzeteket. A multak homályából kihámozni az örök igazságot, egy ország fennmaradásának és fejlődésének feltételeit: ez mindég az élő, a kűzdó nemzedék feladata És ha van nemzet, a melynek szüksége van arra, hogj okulást merítsen történelmének eseményeiből, ha van nemzet, a melynek kötelessége, szent kegyelettel viseltetnie évezredes históriájának annyi tenger vérrel és könynyel megáztatott emlékei iránt: úgy ez bizonyára a mi sokat szenvedett édes magyar hazánk. Ezért gyűltünk mi e helyre. Eljöttünk, hogy a mult emlékein vigasztalódva, kitartást merítsünk a jelen küzdelmeihez és egy reménysugárt jövőnk iránt. Eljöttünk, hogy a hazafiúi érzés melegével, a magyar szív tisztaságával meghajtsuk mi is elösmerésönk és mélységes hálánk igénytelen zászlaját annak a nagy férfiúnak emléke előtt, a kinek neve egy hatalmas határkő a magyar haza szabadságának és függetlenségének mezejón; a kinek múltja ma is egy élő programra, a melyet minden igaz magyar ember szivében hord ; eljöttünk ünnepelni II. Rákóczi Ferenczet. Mi a magyarnak ez a név: II. Rákóczy Fermcz? Az, a mi a madárnak a dal; az, a mi a halnak a víz; az, a mi a rabuak a szabadság; az, a mi a keresztyén világnak a Megváltó, együtt összevéve ez volt ő te néked édes magyar nemzetem. Kietlen sötét éjszaka után vitt U Tarlókon. O yan bfszédes ilyenkor a föld, mint egy öreg ember, a ki nagy időket látott. S miként az olyan öregtől, a ki valamikor szebb napokat élt, ő tőle i; csak panaszt hallani. Az a bánatos csönd, a mi elömlik a tájon, semmi más, mint az ő panaszos lelkének a megnyilvánu'ása; a tünő delibáb, az asszott fü, a lesült tarló, ritka termés, az egymástól távol álló keresztek pedig panaszos lelkének kifakadásai. Mennyi mindent lehet kiolvasni azokból a keresztekből; miként egy nagy-nagy könyvből. Mert igen nagy nyi'ott könyv az anyaföld s azok a keresztsorok annyi mindent beszélnek temérdek földi bajról, küzködésről, temérdek munkáról, a mely az embert a röghöz köti. Járom ezt a letarolt mezőt, valamikor vadvirág termett csak rajta és fü; ezrével legelt rajt' a jószág s hangos volt a gulya kolompjától az egész nagy határ. Ma csöndes. Embere, verejtékes munkával töltik rajt' a napot, de azok nem is danolnak, nem is beszélnek, mint régen a gulyás, a csikós. A keskeny, hosszú mesgyén, a melyen állok, jo távol vannak egymástól a keresztek, kicsinyek is s a kévékben, a miből összerótták, sovány a kalász. Megolvasom m nnyi tirmett azon a databkán: hét kereszt! kevesebb, mint tavaly, akkor — ha jól emhkszem — tíz volt raj'a, nagyobb is, szebb is. Ismerem a gazdáját, derék, jómvaló ember, szegény, de azért nem sajnálja a földtől a munkát. A mult őszsztl megtrágyázta jól, felszántotta kétszeresen, tavaszszal megfogasolta és tengernyi imát küldött az ég Urához, hogy az elvetett magot megnövess-e es adjon áldást rea. Mind hasztalan. Az a hét kereszt egy szomoiu fejezete az anyaföld elbeszélésének. Amott az a nagy darab föld gazdag emberé, már hordjak is róla az életet. Valami harmadnapja, mégis temérdek rajt' a kereszt, megszámlálha'allan. De azért kevés; ahhoz a nagy darab földhöz, temérdek munkához kevés. Az emberek, a kik hordják, szótalanul adolágitó nap, melynek fénye és melege a szolgaság nyomán friss életet, uj erőt, szabadságot fakasztott! Kétszáz évvel ezelőtt itt ebben az országban egy rettenetes emlékű király. I. Lipót ural; kodott. Árulás volt akkor a hazát szeretni, védeni halál. Sok gyászos emlék, tenger vér és könny tapad a legtöbb Habsburg házbeli király uralkodásához, de sem kegyetlenség, sem igazságta'anság, sem kétszinüség, sem hitszegés terén egyetlen elődje vagy utódja sem múlta őt felül. Ezzel pedig nagyon sok van mondva. „Gyűlölöm a magyart — kimondta nyíltan — nem azért, mert magyar, hanem mert hazája szabadságát féltő náció!" 1670. év végével több mint 2000 nemes és tehetős ember ült a börtönben. Az egyébként tehetségtelen, babonás — csak a kártyával és zenével törődő királyt — ösmervén a magyarok elleni ádáz gyűlöletét, vakon vezették tanácsosai. Uj Hercules vagy uram! kinek naprólnapra szörnyetegekkel kell küzdenie! Alighogy az egyiknek leütteted i fejét, már is több nő az előbbi helyébe. Kezedben, kötözve, börtönben vannak a legkiválóbb vezetők, ne kegyelmezz életöknek, ne hallgass az irgalmat kérők szavaira, mert ez csak uj veszélyt hozna rád Nincs féktelenebb nép a magyarnál: csak a vas kényszernek engedelmeskedik, fel kell használni az alkalmat. Most le van nyűgözve. Most kell végkép kipusztítani. Egyetlen orvosság: a halál! Mert a halottak azok nem fészkelődnek. gatják a kévéket a szekérre; kelletlenül is, mintha egy csepp örömük sem telnék az Isten áldásában. Miért is? Nem a magukét hordják, más emberé az mind, az övék semmi. Panasz kél ajkukról, hogy sok a munka, kevés a haszna, fanasz kel annak az egy mesgyés embernek az ajkaról, szintúgy, mint a gazdagabberól s azért olyan maga az öreg föld is, mintha panaszkodnék, mintha eltanulta volna az embertől s mindentől, ami él. Hogy miért? hát mert örök küzködés ma már az élet, embernek, állatnak, növénynek egyaránt és küzködés neki is, inert hallja a temérdek panaszt és megteremni nem tudja ugy a mindennapit, mint egykot. Nem tudja táplálni fiait, a kiknek életet adott. Valamikor pedig milyen kedves, milyen hangos volt ez a határ! Ficzánkoló jószág legelt rajta s aki legeltette a csikós, a gulyás, versenyt dalolt az a szálló pacsirtával. Küzködéses életnek, panasznak a szellője sem fújdogált erre; tnosolygo délibáb szállongott a szűz föld felett, amelyen nem termett vadvirágnál egyéb. Ma felhasogatják, bevetik ezt a földet hallgatag emberek és csikarják ki belőle a mindennapi élethez valót. - És ő megtermi, de köszönet nincs benne, panasz kél mégis termése nyomán. De hát kimerült volna-e csakugyan, nem tudná megteremni a föld az életet ugy, mint egykor ? Oly kevés és rossz volna az, amit terem, vagy csak nekünk kevés? Föltetlem magamban e kérdéseket ott a tarlón, ühol előttem volt a nyitott könyv, az élettel megrakott föld. Hogy kevés-e? hát bizony kevés. De ki az oka: a föld-e, vagy az idő, a hoszzu tél, a hideg tavasz, temérdek féreg, forró napsugar, vagy az ember maga? Mind, mind. A föld is, a rossz idő is, de Isten ne vegye véteknek, ha mondom, hogy mégis csak mi emberek keserítjük cl a földet az elégedetlenségünkkel. Panasz kél njkunkról mindig, ha jó, ha rossz a termés, meri mindig többet és többet várunk s a föld nem képes eleget tenni. . . . Akinek kevés ter. m, az őt okozza a földet, meg a rossz időt. a férget, a bogarat, rozsdát; pedig hát régebben is m'g voltak azok, akkor sem termett több, mint ma, de könnyebb volt az élet, nrg volt annak a kevésnek az ára, érieke, ami termeti. ígyen tanácsolták a felséjes királyt leghívebb emberei, és ő büszkélkedett vele: hivatásom, hogy a fajt megzabolázzam ! Meg is tett minden tőle telhetőt. Emberei, megbízottai: Hocher, Cob, Caraffa, Lobkovitz, Kolouics, Martiuicz, mind meg annyi hóhér, a kik nem is cseppenként, nem is kanalanként, hanem valósággal patakokban osztogatták azt az orvosságát, a mely után senkisetn fészkelődik : a halált. Ebből a rettenetes helyzetből váltotta meg nemzetét II. Rákóczy Ferencz. Az ő küzdelme nem a nemesség előjogainak fenntartása, vagy saját hatalmi vágyainak kielégítése érdekében folyt: azért fogott fegyvert, hogy Magyarország magyar maradhasson. Mennyi tenger .-okat veszített ő, az ember, hogy bukása árán diadalt arathasson a nemzeti ügy. Élettörténetének,emberfeletti küzdelmének melyik részét vetítsem elétek igen tisztelt ünneplő gyülekezet!? Kívánjátok megösmerni tán a gyermek Rákóczy Ferenczet, a kiről el lehet mondani, hogy ő még akkor sem volt boldog, a mikor a legszegényebb pór kisdede is ártatlanul, zavartalan édességben szóheti az emberi élet legmegelégedattebb szakának színes álmait. Édes atyja I. Rákóczy Ferencz néhány héttel születése előtt halt meg. Igy soha nem ösmerhette az apai sziv szeretetének melegét. Anyai nagyatyja Zrínyi Péter Bécs-Ujhelyben a hóhér pallosa alatt vérzett el. Anyja a hós Zrinyi Ilona, az elbukott szabadságharca hós lelkű vezérének, Thököly Imrének volt a második felesége és Munkács várának eleste után kis fiát, leányát elrabolták tőle és neveltetését, a magyarság legnagyobb ellenséMa nincs és ezzel meg van mondva minden. Ott, a mellett a hosszú keskeny tnesgye mellett egy másik épen olyanon aratnak. Megérett a gabonája, de csak most arathatja azt Áron István, egymaga van í-zegény, se házanépe, senkije; öreg felesége, az is tehetetlen. Elnézem, barnulom az öreget, vágja a rendet egyfolytában, a forró napsugár reátűz izzadt, görnyedt halára, de azért meg nem all, kaszálja szünet nélkül a rozsot. Odamegyek hozzá, kérdem: — Jól fizet öreg ? M gáll, kaszájára támaszkodik, inge ujjával megtörli izzadt homlokát, ugy felel: — 1- Fizet. — De kevés a kereszt azon, amit már learatott. — Nem panaszkodom uram, kevés az igaz, de csak ugy mondjak, embernek mindig kevés. — M gél belőle? — Meg valahogy. Nem sok kell nekem, nagyon is elég volna, ha eladhatnám ugy, mint régen, de másra kell, adóra, szegénységre, mire elmegy; a zsidó keveset ád a meginaradottért, kenyérre is hagyok, igy osztom be. Elgondolkoztam. Az öreg tovább haladt egy-két kaszavágással. — Rosszak az emberek uram, nem becsülik meg az Isten áldását. Ötödik esztendeje aratom ezt a darabka földet, hi buza, ha rozs volt rajta, vagy kétszeres, soha többet nem fizetett tizenkét keresztnél; volt olyan idő is. a mikor hét se tellett, annak előtte meg épen semmi, mert legelő volt, de azért megéltünk jobban, mint ma, a mikor tiz keresztnyi lesz rajta. Megértettem az öreget s vele annak a nagy földnek, a tarloník s a rajta levő kereszteknek panaszos b szédjét. Nem osztotta két kézzel bőven a föld az életet, kevesebb termett rajta, mint máskor kedvezőbb időkben, a hosszú tél, hideg tavasz, esős nyár mindmind okai voltak, hogy nem term tt annyit, a mennyit verejtékes munkájáért a gazda megérdemelt volna; de ni gis csak az emberek okai annak, hogy nincs ertéke a termésnek, hogy nem tudjuk az anyaföld termékei megbecsülni. Panaszkodunk s panaszunkat eltanulja az öieg föld is; vétkezünk ellen: s talán azért olyan o, mint egy panaszkodo öreg.
