Nyírvidék, 1903 (24. évfolyam, 27-52. szám)

1903-09-06 / 36. szám

> Y I R I D ffc gének Kolonics érseknek az akaratára bíz­ták! — Neuhausi jezsuiták nevelték, — ki akarva ölni belőle minden nemzeti érzést, minden vonzalmat, ragaszkodást az elárult haza szent ügyéhez; német módra öltöztették, csak hogy elidegenitsék tőle a magyarokat. Ám jól mondta — Bercsényi — a német ruha alatt is magyar szív lakott. Irtóztató, pokoli gondolat; megvonoi a gyermektől az édes anya s/.eretet t, gondossá­gát ; leszakítani a feslő rózsabimbót a tövéről, csak azért, hogy pohárba téve elhervadjon las­san, észrevétlenül. Nem engedte ezt az isteni gondviselés. Felnőtt, nagygyá lett és az, a kiből ki akartak ölni minden nemzeti érzést, meg­értette a magyar nemzet sóhajait és az igaz flgy élére állt. De a szenvedések, a megpróbáltatások szinflltig telt kelyhét hányszor kellett kiürí­tenie, mig csak idáig is juthatott. Aljas lelkű kém hálózza be, Longueval, franczia kapitány ösztönzi, biztatja, indítson mozgalmat a német ellen; és midőn hisz szavának — és reá bizza levelét, a melyben az elnyomott magyar­ság részére segélyt kér a franczia királytól, barátja, ki az osztrák udvar fizetett kéme volt, elárulja; nagysárosi várában elfogják, Bécs­újhelybe viszik és ott ugyanazon börtön szo­bájába zárják, amelyben nagyatyja tölté kivé­geztetése előtti utolsó napját és éjjelét. Ugy látszott, ezzel az ó sorsa is meg­pecsételtetett Hiszen Lipót király egyáltalán nem volt válogatós é» kényes izlésü, ha egy­egy magyar főúr nyakának épségéről volt szó, különösen akkor, ha azt Rákóczynak hivták és 1.200,000 hold föld birtokjoga járt a hóhér­pallos suhintásával együtt; köunyitett volna ő a lelkiismeretén úgy, mint mikor gr. Nádasdy Ferencz országbíró kivégzését aláirta: .Szegény Nádasdy, igazán sajnálom. Nyugodjék békével, már két misét hallgattam érte!* Az örök igazság Istene nem igy akarta. Felesége Lehmann Gottfried kapitáoy segé­lyével — kit ezért felnégyeltetett a kegyes c«ászár és hulláját egy fél éven át a varjak prédájára bitófán csüngeni rendelte — börtö­néből kiszabadította és Lengyelországba szök­tette meg ót. És itt kezdődik a Rákóczy-féle szabadság­harcz örökké fényes, mesés története. 1703. május 30. Esze Tamás és társai Tarpán és Beregszászban indítják meg a moz­galmat, tudatva Rákóczy.val, hogy a nép úgy várja ót, mint a messiást. 1703. jun. 14-én érkezik meg Rákóczy a magyar határra és megszállja Munkácsot. És ezzel a koczka el volt vetve. Megmozdul az egész magyar föld. A ki­bontott zászlón ez a fénylő felirat ragyogott: „pro libertate* a szabadságért. És felhangzik szerte a hazában a fenséges kuruez dal, a melybe benne vau a magyar ember gondolko­zás világának hatalmas lüktetése: .Kiontatom vérem apámért, anyámért, Megöletem magam szép gyűrűs mátkámért, Meghalok én még ma magyar nemzetemért!' És küzdöttek a hon szabadságáért! Ember­feletti erővel, határtalan kitartással. Mennyi édes emlék, mennyi nagy esemény a magyar história véráztatta mezején! A kuruez csapatok Ausztriába, Stájer- és Morvaországba is beha­tolnak, Lipót császár bécsi burgjának ablakai­ból nézi a kuruez huszároktól felgyújtott elő­városok égését; a trónörököst I Józsefet pedig egy vadászat alkalmával Laxenburg és Becs között majd elfogták és menekülését bizonyára csak annak köszönheté,hogy tudvalevőleg szaladni a német mindig jobban tudott, tud és fog tudni, mint a magyar. Hiába volt minden. Annyi kiontott vér, annyi tiszta hazafiság, annyi önzetlen jóakarat. Az igaz ögy mégis elbukott. Ne lássuk a fény mellett az árnyat; megemlékezésünk ez ünne­pélyes órájában ne kutassuk, mi volt a Rákóczy Ferencz szabadságharcza katasztrófájának az indító oka; higyjük, hogy csak az ellenséges túlerő és nem a rút árúlái; nem gonosz lel­kek cselszövéuye, a kik kincsért és vagyonért elárulták azt, a mi legdrágább a földön: a haza szabadságát és becsületét! Nem! nem! Fátyolt a múltra! Ne lássuk tisztán az eseményeket. Ne lássuk már csak azért se, hogy ünneplő érzésünu magasztos összhangját meg ne zavarja az az átok, a me­lyet arra kellene szórnunk, a ki elárúlta II Rákóczy Ferenczet! Én csak azt mondom el, hogy II. Rákóczy Ferencznek futnia kellett s az igaz ügy elbu­kott. Ott a határszélen, — a rengetegek­ben fúj, zúg-zúg, zokog a szél; meghajolnak a sudár fenyők ágai, össze zizegnek tű leveleik olyan bántóan, olyau élesen, mintha ők is siratnák azt a bujdosó kuruez csapatot, a mely a magyar haza földjét utolszor látja tán. Száll, 3záll mind sűrűbben a hideg földre a fehér hó pehely; felkavarja, a bujdosók szemébe vágja azt a fagyos téli szél; könnyezik szemük! Mi­től, a hideg hótol-e, vagy a mélységes bánat rettenetes súlyától, a mely ebben az utolsó sóhajban tör ki a távozók lelkéből: „Édes hazám, Isten veled!* és összeolvad a tárogató messzehangzó, bérczet-völgyet bejáró szavával: „Piros csizmánk nyomát! zöld erdő árnyé­kát hóval fedi be a szel!' Csalódtatok ! II. Rákóczy Ferencz és hősi vitézei! Piros csizmátok nyomát nem fedte be a hó! Tudjuk és érezzük, hogy melyik az az út, a melyen ti jártatok és a melyen mi is járni fogunk, ha úgy akarja a magyarok Istene! Mert Rákóczy neve egy eszme: a magyar De bocsássa meg Isten s ne rója föl bünül mi­nékünk ezt. Nehéz az élet, munkának, tudásnak kevés az ára és keves annak az eleinek is, a mit a föld te­rem. A gazdaember buja gondja, jövendő sorsa, az élet­nek az ara nemcsak Istennél, de emberek kezébe is le van téve, s az emberek olyanok, hogy nem gondolnak egyikük a másikával. Ágh Endre. * A szakállas asszony. Irta: J. H. R33ny. Barnumnál, a szakállas asszony előtt Jeannine sokáig álldogált, aztán nagyot sóhajtott és a kiállítás másik végébe vonult. — Ejnye, — szóltam n^Vetve, — azt hihetné még az ember, hogy ez az asszony önben melanchólikus gondolatokat ébresztett. — Mélyen megindított — felelte Jeannine és kissé elpirult. — Első szerelmemre emlékeztetett . . . első bohoságomra, ha ugy tetszik, mert vegtelenül naiv és tiszta érzés volt ez. De Jeanine, — kiáltottam fel szörnyűködve, — 1 csak nem szeretett egy szakállas asszonyt! — Ugy van. Szerelmes voltam egy szakállas nőbe, aki feltűnően is hasonlított arra, a kit most láttunk. Hogy nem volt csúnya, lathalta az im ;nt. Szép, nagy­fekete szeme, selymes arcza volt ... Ne gondoljon semmi rosszra. Azt hiszem, hogy fehér, ártatlan lélek volt bennem és megmaradt máig valami. Csak annyi igaz, hogy a szakállas asszony visszaélt korlátlan bizal- 1 munkkal. mert az anyám sem sejtett róla semmi ros-zat. Olyan könnyenhivők voltunk mindketten! Mikor megis­merkedtünk G. kisasszonynyal, egy pillanatig s< m elt bennünk a gyanú, hogy nem férfiúval van dolgnnk A kisasszonynak nemcsak szép fekete selyem szakalla volt, és sürü szemöldöke, hanem bariton hangja, lapos melle és kisebb o.ipője volt mint akármely férfiúnak. Mellényt, férfi ruhát, redingoteot viselt, meg pedig elegánsan. A Borromé-szigetekre rándultunk ki egyszer és ott ismer kedtünk meg a kisasszonynyal és az apám, aki vendég­szerető ember volt, meghívta őt eburoni o thonunkbi. Eljött és megtetszett neki a kis kedves fészek. Ott m i­radt hosszabü ideig és igy nem csoda, hogy a m igány­ban feltámadt bennem a szinpátia iránta. Észrevette, mélyen meg volt halva és meg volt zavarodva. Megkez­dődött az idyll, amely ártalmatlanabb és bohóbb volt, mint a mesék tündérjátéka. Csillagok tették virágossá az idyllt és a virágok mint csillagok sugározták be. Ő is­merte a poétákat és a szép alkonyokon, meg a nyári forró éjjeleken lágy lirai verseket szavalt. Udvarolt nekem oly gyöngéden, kedvesen, fordulatosán, hogy férfit ilyes­mire uem is tartok képesnek. Valami hat hétig tartott az idyll és az apam, ki mindent eszrevett, napról-napra várta, hogy mikor nyilatkozik „Jacques". E'.en néven ismertük. És Jacques csakugyan megkérte kezemet. (Ez az egy dolog ami miatt haragszom ra.) Gyűrűt váltot­tunk a hetedik mennyben éltünk és mikor visszatértünk Párisba, oly szerelmes voltam, amennyire az ember csak lehet az én koromhan. Párisban az idyll eltartott még néhány ragyogó, bájos héten át. És egyszer egy este, mikor a szinhazban voltunk és apám eltávozott a páholyunkból, hogy fel­keressen egy ismerősét, — a „vőlegényem" egyszerre szomorú lett és szeme megtelt könynyel. Reszketve szólt hozzám: — Tudom, hogy sohasem fog megbocsátani. — Miért? — kérdeztem meglepve és nyugtalanul. Sápadt lett mint a fal es felelt: — Nem birom tovább . . . Meg kell vallanom mindent ... És bocsánatot kell kérnem ... Én nő vagyok ! Először megborzongtam, de azlán tréfára gondol­tam és nevelni kezdtem. De a uint láttam nag' merev szemét, nevetésembe lassankint könn ek szivárogtak és halkan perdültek le arczomról. Rögtön láttam, hogy igazat mondott és félelemm:l, borzalommal neztem rá. Ó felállt, csaknem elesett reszketésébín, zavaros szókat susogottl és elment. * * * Nem tudom mindazt szóval kifejezni, amit azután egész éjjel éreztem. Sem fájdalomnak, sem bánkódásnak nem lehet nevezni. Fajhatolt-e nekem az, hogy elvesz­haza szabadságának és függetlenségének meg­szentelt eszméje. Hivják ma Rákóczynak, holnap Kossuthnak és a jövőben nem tudom kinek, mert ki tudná azt előre sejteni, hogy kinek a nevében fog lángra gyúlni újból ez a szikra, bármiként hivják is, az mindegy, egyre megy: mindég ugyanazon egy szent szabadság eszme az, mert hallhatatlan, örök, mint az Istenség gondolata. Az emberek váltakoznak, a kik a szabad­ság oltáránál áldoznaK. De maga az oltár az ledönthetetlen! És most, mielőtt befej-zném megemléke­zésem egyszerű szavait, lehetetlen, hogy azok előtt is meg ne hajtsuk a mi elösmerésünk igénytelen zászlaját, a kiknek neve, emléke ennek a vármegyének, sót tovább megyek, enuek a városnak a történetében arany betűk­kel van felirva. Szabolcsvármegye in asperis et prosperis kitartott a Rákóczy zászlija mellett. Elsőnek sorakozott alá és utolsónak hullott ki a kard fiainak kezéből. Vay Ádim. lbráuyi László, Lövey Sámuel és Gencsy Zsigmond a leg­hűségesebb kuruez ezredesei valának. Gencsy Zsigmond az i;,az ügy szolgálatában hősi halált szenvedett. ) 706-ban a trencséui csatában veszítette el netaes életét. Ott, "tiol a Vág vize fodros habjá. al rohamosan siet tov.i, ott, hol a puszta sziilák magasan mere­deznek föl az égbe, ott a hegyek lábánál, a trencséni völgy síkján volt a véres csata, a m lyben a szabadságharcz rendithetlen hive és annyi hűséges bajtársa lehelte ki nemes lelkét. Legyen áldott, örökre áldott emiékezetök! De a nagyok mellett ne feledjük a név­telen hősöket sem. Károlyi Sándor lovas ezre­dének 5. compániájában 83 ember balkányi és ujfehértói illetőségű volt. Egytól-egyig vitéz kuruezok. Törtéuelmi adat van továKbi arra is, hogy Rákóczy Ferencz kuruezai Sámson felől jövet Kálló és Balkány közötti területen is csatáztak. A szabadságért küzdött hősi vér szentté tette hát e határ göröngyeit is. Estenden — ha a szellő — az imbolygó ákáczfák lombjait mozgatja: lassan, lágyan, talán a régi dicsőségről beszél!? Künn a zöld mezőben a nyíló virág kelyhe talán azért oly vérpiros, me.t a szabadságért küzdött hős porá­ból meriti erejét; és a kis madár is — midőn a tiszta légben repesve száll — az elmúlt idők nagyságáról énekel! Becsüljük meg e földet — mint édes ha­zánk egyik nekünk kétszereseu drága darab­ját — becsüljük és az imbolygó ákácz; a me­zei virág nyíló kelyhe; a madár éneke egy­formán tanítson meg bennünket szeretni.^a szabadságot, utálni a szolgaságot és imádni a hazát! tettem vőlegényemet, aki szakállas asszony volt? Mégil nagyon szomorú voltam, elhagyatottságot éreztem, sőt folytonosan sírtam is. Idők multán csak melanchólikus érzés maradt bennem vissza, amely tele volt nevetséges­séggel. Haragudtam G, kisasszonyra, ciuikusnak, képmu­tatónak tartottam. Még három év multán is meg volt bennem ez a harag, sőt valami megvetést éreztem min­den szerelem iránt. Egy reggel mikor a kertben, a harmatos fűben jártam, apám egy levelet és egy dobozt hozott elém. Kinyitottam a dobozt és valami husz rózsaszínű levelet, nehany száraz virágot, szalagot és egy gyűrűt találtam benne. Mily különös érzés! ... Az én leveleim voltak, az én virágom, az én gyűrűm, szalagom amiket ,Jac­quesnak" adtam. És ezek az emlékek megdobogtatták a szivemet, mintha a valódi szerelmi ereklyék lettek volna Aztán elolvastam a levelet, amit ő a dobozhoz csatolt. Egyszerű, bár ékesszóló és őszinte levélke volt. Könnyeznem kellett, mialatt olvastam és mindig meg­nedvesedik a szemem, valahányszor újra átolvasom. A szegény nő elbeszélte benne, hogy milyen irtózattal tölti el a szeretet nélkül való élei, elhagyatottsága és a foly­ton növekvő vágya, hogy meg egyszer szeressék, ha csel réven is. Elmondta, hogy mennyire meg volt zava­rodva, mikor észre vette hozzá való hajlandóságomat és rémülve vette észre, hogy a tréfa mint kezd komolyra fordulni. De az idyll gyöngéd, ellenállhatatlan édessege megakadályozta, hogy még idején bevallja az igazat. — Ezek az Órák voltak életem egyetlen szép per­czei. Tisztán éreztem, hogy mily jó a földön élni . . . 0, be meg tudná bocsátani, ha látná, hogy mily le­mondó, visszavonuló életet elek, a melynek szenteltem magam. Ez a szép emlek elfeledteti vehm még azt is, hogy micsoda kegyetlen, ironikus büntetés ért azért, hogy egyetlen egyszer mutatkozt&m emberek előtt! — És ön megbocsátott neki, Jeannine? — Megbocsátottam, teljes szivemből. Nem is küzdök azóta az emlékek fantazmagóriája ellen. Elmerülök ebbe a szép múltba, édes álmodozásba . . . Mert elvégre is nem vegyül belé semmi perverzitás. A legtisztább érzés, a mi a földön talán eddig volt. %

Next

/
Thumbnails
Contents