Nyírvidék, 1903 (24. évfolyam, 27-52. szám)

1903-10-25 / 43. szám

a lámpások buráját cseréltessók ki zöldre. Hadd lássa az a hiratalos segítségért igyekvő szegény ember, hogy hol lakik az orvos. Ne menjen izgatottságtól megzavarodva, vagy tájékozatlanságból, a védtelen szomszédok nyakára éjnek idején a Bundi vagy a Sas korcsma megkéselt hóse. Az a zöld bnra hadd hirdesse, hogy hol lakik az orvos. Katonáéknál arra nincs idó, hogy holmi praktikus dolgokat kitaláljanak, de azt már ott is kitalálták, Logy a kórházat, lőszer depókat, hídátjárókat színes lámpával jelezzék. Egyebet ne, de az orvosok lakását jelezzük mi is színes lámpával. Eme sorokat a főmérnök úr és a gazdasági tanácsos úr szíves figyelmébe ajánlom. Ha megteremtik ezeket az újításokat — a melyekre biztosan gondoltak már eddig is — nevük fényesebben fog ragyogni, mint összes ívlámpáink. Újságírói büszkeségből és az igazság kedveért még csak azt jegyzem meg, hogy a cikkben felvetett eszmék egy részét egy a közjaván gondolkozó tisztelt barátomtól profitíroztam. Szabó Lajos. Jelentés a „Bessenyei-Kör" 1902—3. évi működéséről. (Folytatás.) Kiválóan művészi magaslaton állott a március 7-én rendezett művész-estély is, a melynek gazdag műsorát a következőkben adjuk: 1. Bel raggio. Nagy ária Rossini Semiramisából. Énekli Lindh Marcella úrnő. 2. Hegedűverseny. Irta: Goldmark. Hegedűn előadja: Kemény Rezső. 3. a) Warum? Irta: Tschaikowszky. b) Als die alte Mutter. Irta: Dworak. c) Auf Flügeln des Gesanges. Irta: Mendelssohn, d) Madchens Wunsch. Irta: Chopin. Énekli: Lindh Marcella úrnő. 4. a) A Szökőkútnál. Irta: Dienzl Oszkár, b) Magyar rhapsodia. Irta: Szegő Sándor. Zongorán előadja: Dienzl Oszkár. 5. Népdalok eredeti nyelvű előadással, a) Sorgen (svéd), b) Het Kveselken (holland), c) La berceuse de ma poupée (francia), d) YVithin a mile (skót), e) Liliomszál (magyar). Énekli: Lindh Marcella úrnő. 6. a) Magyar Táncok. Irta: Brahms. b) Grande-Polonaise. Irta: Laub-Wilhelmy. Hegedűn előadja: Kemény Rezső. Lindh Marcella nevének varázserejét ismerjük. Másodszor volt szerencsénk hozzá. Zsúfolt ház fogadta ismét. Idei ellépésével is bebizonyította, hogy a dal királynői között az egyik első hely öt illeti meg. Kemény liezsö úr városunk szülötte. Egyszer már fellépett közönségünk előtt. Művészete azóta is izmosodott s így hatása most is zajos, impozáns volt. Dienzl Oszkár úr diszkrét zongorakísérete, önálló művészi felfogása eggyel gyarapította az országszerte ismert művész sikereit. Ha nagy várakozásokat fűztünk is az idény ez utolsó estélyéhez, nem kevésbbé lelkes hangulatban távoztunk a teremből, hol nemcsak áldozhattunk a zeneművészetek különböző ágainak, dc élvezhettük is áldozatunk gazdag jutalmát. Hátra van még, hogy legalább pár szóban beszámoljak folyó évi febr. 3-ikán rendezett házi estélyünkről. Bár a közönség aránylag kicsiny számban jelent meg, de a kik résztvettek ez estélyen, kedves órákat tölthettek s valóban élvezhették dr. Popini Albertné úrnő ós Lux Emma úrhölgyek kiváló énekművészetét, dr. Vietórisz József és Porubszky Pál tagtársaink zajos tetszés jelei közt előadott szavalatait, és Tarnay Alajos úr mindvégig lebilincselő, sok kedvességgel fűszerezett, művészi zongorajátékát. Ki kell emelnem, hogy az estély Mint az elnyűtt ruhát, mindent eldobott magától az élet forgatagában Karfunkelstein Lázár. Lekerült a nagyvárosba és lenni akart valami. Ugy látta, hogy lépten nyomon húzza, vonja visszafelé a nagy teher, mely az apáról maradt rá. Mert olyan pályára lépett, ahol sokra viheti az ember, ha okos és szorgalmas, — és nem zsidó. Bekerült a minisztériumba fogalmazónak. Előbb a nevét változtatta meg és két héttel miniszteri titkárrá való kineveztetése előtt a hitet. Most már miniszteri tanácsos. Tehát nem is nagyságos, hanem méltóságos úr. Gazdagon nősült, abból a környékből, amely befogadta őt. Felesége, a kényelemben és gőgben felnevelt lipótyárosi leány valósággal retteget a volt rokonaitól. A tanácsos ur a nagyvárosi élet áradatában, a a pompában, kényelemben és nagyszabású munkálkodásai közepette nem volt ráérkezése, hogy a múltra gondoljon, s nem is gondolt rá szívesen, mert ifjúsága küzdelmes és szomorú volt, mint mindazon szegény zsidó fiuké, akik valamire vitték. Sűrű ködfátyol ereszkedett múltjára s ő e ködöt nem igyekezett eloszlatni. De eloszlott az magától, midőn családjával a nyarat egy Kisinagócshoz közel fekvő fürdőhelyen töltötte. Az ismerős tájék, a levegő, mely sehol olyan zamatos, az ég, amely sehol olyan kék, a diófák melyek sehol olyan illatosak, mint Kismágócs körül, egyszerre hatványozott mértékben keltették fel benne ifjúságának emlékezetét és ellenállhatatlan vágy ragadta meg: látni a faluját, a házát, ahol született, a helyeket, ahol játszott, az embereket, akiket ismert. Egy reggelen vonatra ült a tanácsos úr, hogy emlékének szenteljen egy félnapot s kiszállt az első állomáson. Ez volt Kismágócs. A faluban alig változott valami. A hatalmas, büszke nagyvárosok minduntalan változtatják formájukat, mint a fejlődő gyermek, de a kicsiny faluk fölött külsőleg nyomtalanul viharzanak el évek és évtizedek. Mindjárt szembe tűnt, hogy a községházát újra építették, nem különben az iskolát is. De amott a falut keresztül szelő patak hidja fölött is uj kőház épüit. Bolt is van benne, N T 1 B V I D ÉK megtartása részben elnök urunk igazán kiváló méltánylást érdemlő személyes áldozatkészségéből vált lehetővé. Estélyeink összbenyomásaként nyugodt lélekkel jelezhetem, hogy a szép kultuszának szeretetét, a léleknemesítő művészetek iránti érdeklődést, fogékonyságot sikerült egy lépéssel ismét elébb vinnünk. Az érdeklődés egyes alkalmakkor valóban zajosnak mutatkozott, annyira, hogy a jegyárúsítás dolgában is bizonyos gyakorlatiasabb intézkedéseket kellett foganatosítanunk s e téren megállapodnunk nem is lehet, mert a múlt idény megtanított egyes, eleddig nem látott fogyatkozások ismeretére s kényszerítő erővel parancsolja, hogy a tagok sorában ezentúl, akár tisztviselő, akár igazgató-választmányi tag valaki, akár nem, különbséget többé ne tegyünk. Csak a legteljesebb demokratikus rendszer egyesítve a bérleti és elővételi rendszerrel vezethet sikerre. Idevonatkozó javaslatainkat az igazgató-választmány elé terjesztettük, ennek feladata leend azok erélyes keresztülvitele. • * * Az ekként elért eredmény, mely a sajtó és a társaságban kialakult közvélemény egyértelmű Ítélete szerint kielégítette a kör múlt évi működéséhez fűzött várakozásokat, — az elnök úr buzgó érdeklődésén, szeretetreméltó, tapintatos, szakavatott vezetésén kivül az igazgató-választmány és az irodalmi és művészeti szakválasztmány, valamint egyes tagtársaink, köztük különösen dr. Popini Albert igazán rendkívül buzgó, önzetlen fáradozásainak köszönhető. Emelkedtek ugyan egyes hangok — ha nem is a vezetés szelleme, a működés iránya, de egyes létesített intézkedések ellen, — azonban, míg egyrészről a jóindúlatú kritika szabadságának gondolata a vezetőket visszatartotta ellenakció kifejtésétől, — másrészről megelégedéssel vehetjük tudomásul, hogy ugyanazon helyen a későbbi időben ismét az őszinte elismerés határozott jeleivel találkoztunk. A kölcsönös megértés, találkozás módja körünk és a helybeli sajtó-orgánumok között mindenesetre abban áll, ha mi is kellő súlyt helyezünk a közvélemény e hivatásos orgánumainak nagyrabecsült támogatására, s ők is elismerésben részesítik a körünkre a helyi társadalmi élet színvonalának emelése terén váró nagy hivatást s abban önzetlenül támogatják. * * * Hogy a szinészeti szakválasztmány a lefolyt év alatt hatékonyabb működést nem fejthetett ki, annak oka nem a választmány tagjaiban vagy vezetésében, de ezeken kivül eső, általok nem is befolyásolhatott tényekben keresendő. Talán sikerül ez okokat rövidesen összefoglalnom abban a néhány szóban, hogy a szakválasztmány vezetősége a lefolyt év alatt nem látta alkalomszerűnek, a közvélemény hangulatával összeegyeztethető dolognak, hogy erélyesebb tevékenységet fejtsen ki. * * * A magyar nyelvet és magyarosodást terjesztő s a magyar nemzeti szellemet ápoló szakválasztmány egy magát megnevezni nem akaró tagtársunk nemes áldozatkészségéből 100 — az igazgató választmány határozata alapján a kör pénztárából ugyancsak 100 koronát kapott céljaira. Ez összegeket azonban, mivel a lefolyt év folyamán még nem szervezkedett, nem volt módjában céljainak megfelelőleg elhelyezni, úgy, hogy e tételeket a jövő évi költségvetés megfelelő helyére kellett illesztenünk. • * • A midőn igy nagy vonásokban vázoltuk kifejtett tevékenységünket, felhívjuk a figyelmet a jövő évi költségvetés kiadási rovatának 1. száma alatt szereplő tételre, melynek címe: „Országos irodalmi szövetség." A kik az ezen cím alatt közzétett sajtó-közleményeket figyelemmel kisérték, módjukban volt tudonjásúl venni, hogy más alakban ugyan, de lényegében ugyanazon célgondolattal csekélységem szolgáltatta az irodalmi s a bolt fölött nagy nemzetiszín belükkel ragyog egy sajátságos név: Karfunkelstein Ábrahám. Mint mikor a csalódott szerelmes elé toppan hirtelen a hűtlen ideál, izgató melegség özönlött el a miniszteri tanácsos egész lényén. Mindenre gondolt, amit viszontláthat majd a falujában, csak erre a névre nem. Mert ez a név meghalt al ő számára, s azt hitte, ebből a halálból feltámadás nincsen. Rokonaira, akik még esetleg élnek Mágócson csak azzal a titkos reménységgel gondolt, hogy nem fogják őt felismerni. S ime most határozottan, erőteljesen és fenyegetően villogott rá a régi név, az apjáé. Megdöbbent és vissza akart fordulni. Feltámadt a lelkiismerete. De a „Karfunkelstein Ábrahám* nem engedte. Megfogta, mint a mágnes a vasat és irgalmatlan erővel vonta, szívta maga felé. Az elnyomott, az eltemetett, az elárult mult feltámadt, jogait követelte s haragos vihart támasztolt a hitehagyott zsidó szívében. Azt se tudta, hogyan, ott állott a boltajtónál s habozó félénkséggel nyitott be. Erőteljes, körszakállas férfi üdvözölte, megkérdezték mit kíván? Könnyek szöktek a tanácsos úr szemébe. Hatalmas indulat fogta el, odarohanni Karfunkelstein Ábrahámhoz, megölelni, megcsókolni a rokonát és megmondani néki: — Nem ismersz P Én vagyok a te unokabátyád. A Simon bácsinak a fia 1 De a világfit, aki két karjával törte magát keresztül az embersokaságon, most sem hagyta el az energiája. Szivart kért. Izgatottan babrált az eléje nyújtott dobozban, s a boltos, akinek feltűnt az idegen viselkedése, megkérdezte tőle: — Ugyebár az úr itt idegen? — Igen. A fürdőből jövők, kirándultam kissé széjjelnézni a környéken. Ü ez nem valami szép vidék. A hegyek tetszenek az uraknak és a szomszédban sokkai szebbek vannak, | mint nálunk. szövetség eszméjét a Budapesti Hirlap múlt évi november 16-iki számában a „Politikai Hullámok" rovatában kivonatosan közzétett levélben. Előttem ugyanis az a cél lebegett, hogy kezdeményezöleg lépjek fel az egyes egymásra utalt, egymás szomszédságában levő vidéki irodalmi és művészeti körök szövetkezése dolgában Mert míg egyfelől áll az, hogy az egyes vidéki körök helyi erői bizonyos idő lejártával vagy önmaguk veszítik el kedvüket a nyilvános szereplére, vagy sokszor a közönség nem tanúsít velők szemben kellően megérdemelt érdeklődést, — addig másfelől igaz az is, hogy a vidék nemzetiesen müveit szellemi tevékenységét nem célszerű a fővárosi művészek, irók és tudósok körére alapítani a vidéki erők öntevékenységét ezzel mintegy háttérbe szorítani. A mellett igaz az is, hogy minden vidéknek vannak egyes kimagasló, közszereplésre hivatott erői a kik a más vidékiek közönsége előtt úgyszólván teljesen ismeretlenek. Ez vezetett rá engem az erők kicserélésének — azt hiszem — eléggé életrevaló gondolatára. S meg vagyok győződve róla, hogy, ha csak 5—6 kör egyesülne egymással hasonló célra, egységes munkatervvel, ez egyesülésből igen sok szép, üdvös, kultúrszempontból idővel egyenesen igen jelentőssé válható alkotást lehetne kifejleszteni. Midőn e gondolatokkal foglalkozó dolgozatomat a Budapesti Hírlapnak beküldöttem, az — mint emlitém — munkálatomat kivonatosan közölte, a benne rejlő eszmét országossá általánosította s valószínűleg ez volt az alapja annak, hogy a főváros egyes irodalmi vczérférfiai elhatározták az „Országos irodalmi szövetség" megalakítását. Folyó évi február havában indultak meg az előkészítő tanácskozások a „Petőfi-társaság" égisze alatt. E tanácskozásokon nekem is, mint a Bessenyei-Kör főtitkárának s az eszme megpendítöjének, meghívás folytán alkalmam volt résztvenni. A tanácskozások alapján befejezést nyert a szervezés, a szövetség megalakult, csekélységemet egyik jegyzőjévé, dr. Popini Albert barátomat bizottsági tagjává választotta. Noha az ekként nyílvánúlt kitüntetés lelkemet bizonyos hálaérzettel töltötte s tölti el az országos irodalmi szövetség iránt, mely az összes vidéki körök egyesítésével óhajtja a vidék erőit központi szervezésben szerepeltetni s a nemzeti ideál szolgálatában alapszabályszcrüleg a vidéken, s különösen nemzetiségi tájakon hatékonyan fellépni, s a melyet ennélfogva a mi körünk is hivatva leend a szövetségbe való belépésével támogatni : mégsem zárkózhatom el annak kifejezése elöl, „hogy az egymásra utalt, egymás szomszédságában működő vidéki körök szövetkezésében úgy kivihetöség, mint gyakorlati eredmények elérése szempontjából több realitást látok, minélfogva ez eszmémet a kivitelre tisztelettel ajánlom. * * * Idestova hat esztendeje, hogy körünk él, működik. Irományai gyarapodnak. Működése mind tágabb térre tolúl. Felmutatható eredményei is vannak. Azt hiszem, méltó dolog volna eddigi történetét megíratni oly évkönyvben, mely a személyi változások, a taglétszámban beállott hullámzás, a nyilvános előadások, a társadalomra, sajtóra való hatás ismertetésén kivül felölelné azon dolgozatok közül választott szemelvények közlését is, a melyeket tagtársaink önálló kutatás alapján, vagy írói, költői tehetségük kifejtésével készíttettek. Az ekként készült évkönyv maradandó emléke volna a kör megalakúlása óta kifejtett tevékenységének, ülendő alakja az egyes tagok buzgósága megörökítésének s a kivül álló tényezőknek is megadná a módöt körünk megismerésére. Az írójának adandó írói tisztelétdíj dacára anyagilag sem lehetne célttévesztett dolog , a megjelentetése, mert alig hihető, hogy a tagok nagyréázo szívesen meg ne vásárolná s ez alapon legalább a kiadások meg ne térülnének. Minden évnek 3 nyomtatott ívet szentelve, 18 ívből állhatna. Kérem ez iránt a szíves elhatározást. * i * * — Igen, volt egy Lázár nevü unokaöcsém, aki Pesten tanult. De az meghalt. — Már hogy halt volna meg ? — Nekünk zsidóknak meghalt. Most kikeresztelkedett. Jobban meghalt, mintha elnyelte volna a tenger vagy elásták volna a föld alá. Aki kitért, azt mi zsidók megsiratjuk, mint a halottat. Valami húsz év óta nem láttam, de nem is óhajtom látni. — Hátha meglátogatná magát ? Karfunkelstein. — Nem ereszteném be a házamba. Nehogy megrontsa a levegőt, melyet gyermekeim szívnak. Én jámbor zsidó vagyok és tartom a hitemet. Kardfogó Lehel izgatottságtól remegve ment ki a Karfunkelstein Ábrahám boltjából. Percekig tartott, amig lecsillapodott. Mélységes fájdalom nehezedett a szívére, aminőt azelőtt soha nem érezett. És érezte hatalmasan, hogy él benne valami magasztos, érthetetlen erő, amely keserű vógygyal és epekedéssel tölti el egy világ, egy kör, egy élet után, amelyet ő magától elrúgott, s amely őt magából kitaszította. Érezte, hogy zsidó és hogy nyomorult. Most értette meg, hogy tulajdonképpen mért nem élvezte ő soha azt a boldogságot, amelyre a siker, a szerelem, a kielégített vágyak igényt tarthatnak ? Azért, mert a lelke legelrejtettebb mélységében ott élt az átkos sors tudata, amelyről Karfunkelstein Ábrahám beszólt. Ez a büntetés! A leáldozó nap a kicsiny, elhagyatott zsidó temetőben találta Kardfogó Lehelt. Ott térdelt egy síron, az apja sírján. Sírt . . . Virág. — Nem baj, nekem ez is tetszik. Fizetett s menni akart. De az ajtónál megállt. Nem tudott elmenni szó nélkül, hidegen, mint az idegen. — Karfunkelstein úr, én ismertem egy Karfunkelsteint, Lázárnak hívták. Diákpajtásom volt. Most Pesten van a minisztériumban, rokonok ? A boltos arcza elkomorodott.