Nyírvidék, 1903 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1903-02-22 / 8. szám

a tének Kossulh-korszakára vonatkozó részletéi s ebben Kossuth életrajzát legjobban áttanulmányozta s azt ugy élőszóral, mint némi leirással érzelmesen elő tudja adni. Igy létesült nálunk egy szerény Kossulh emlékalapit vány. Kis szikra az éltető hazafiság tüztengeréből, melyet ápolgatunk most is, hogy erőt neveljünk a jövendőség lelkében. Mert Kossuth Lajos élete is oda jut, ahova a hova a többi mesiásoké : „egy éltető eszmévé finomul" . . az igaz magyar hazafiság legtökéletesebb formája, a kit oda kell állítani, ott kell tarlani a fejlő lélek ele, hogy aszerint a forma szerint alakuljon, ha igaz ember, igaz hazafi óhajt lenni. Kossuth Lajos lelke . . . magyar lelke .... En is melegedtem az izzó lélek tüzénél. Erről emlékezem most . . . 1889. évben tőrtént, a párisi világkiállítás alkalmával, hogy magam is legyőzhetlen tudásvágytól űzetve, elindultam a nagy útra: látni uj vidékeket, uj embereket, az emberi tudás felhalmozott kincsét s meglátni Kossuth Lajost. Mert a tudni és látni vágyó figyelmét megragadja, lebilincseli, gyönyörködteti ugyan minden, a mi a közönséges egyhangúságból kiemelkedik : egy királyi törzs az erdőség fái közt, sőt egy kutágos a délibábos rónán, egy átragyogó meteor a mélységes éjben vagy egy pásztorLűz ahillgatag mezőn; egy hegycsúcs, virányos völgy, műemlék, nagyváros s több e fajta kiválóságok, de a mindig fölfelé törő lélek csak leiekhez vonzódik főként s nagy lelket találni, vele lehetni, ez az élet igaz öröme. Azért mondja találóa* egy okos ember: ha volna valahol oly mágnes, mely megmulatná a házat, hol nagy ember lakik, eladnám mindenemel, hogy megvegyem azt a mágnest s még ma utrakelnék*. Én is sokat eladtam, hogy utrakelhessek s megláthassam Kossuth Lajost. S őszintén mondhatom, hogy ez az adósságom volt egész életemre legdusabbari kamatozó tőkebefektetés. Szóval, mentünk. Rohant a vonat, röpilett a vágy. Már előre láttam a kívánatos helyeket, amelyikről és történeteikről oly sokat tanultam, olvastam, gondolko 1tam. Róma története, Velencze története, az olasz, szabadságharczok: felső olaszország területét, mint egy földabroszt előre kiterítették lelkem előtt, hogy lássam, halljam, a rég letűnt életet, elnémult hangokat. Aztán meglássam Velenczét, a tenger királynéját s emlékeiben is drága kincseit. A természet kifejezhetlenül gazdag szépsége, a Pó melléki Alpesek tövéban diszlő paradicsom, városaival emlékeivel s még most is mintha álmodnám arról a varázslatos szinhatásról, mely a Gárda tó tiszta tükörében lelkem előtt tündéri tánczot lejtett. De ez mind csak nyitány. A természet és emberi alkotás szépségei, bevezető szavak a való lényeghez. A v ló lényeg: Kossuth Lajos. 1889. julius 5-én délután 2 óra volt Turinban. Óriás méretű mulató-csarnok áll a Pó partja fölötti magaslaton. Széles lépcsők vezetnek föl az oszlopos csarnokba, elbűvölő kilátással a gyönyörű környezetre. Itt Tolt a találkuzás, egy teremben vagy 1200 ember, mi magyarok és Turin városának előkelősége. Kossuth az asztalfőn. Szerencsémre, én elkéstem az ebédtől s igy odá jutottam, a hol legjobb volt: föl, Kossuth Lajos mellé. Nem az asztalhoz, hogy vele egy tálb i márts;ik. Mit gondoltam én most a test eledelével, mely elvész mikor kínálkozott a lélek eledele, mely megmarad mindörökké! Ott álltam melletle pár lépésre, néma csodálattal. Ült csendesen maga elé merengve, meghajolva az előtte levő üres tányér fölé, mintegy összegyűjteni óhajtván a gondolatok és érzelmek löinérdekségenck drága kincseit, melyeket szétszórt életútjában mindig a haza javára. A sok nép zsivalya, zenehangokkal vegyest zajlott az óriás terem öblén. Ettek, ittak beszélgettek. Kossuth lelke, vajon mely régióiban röpkédéit a térnek és időnek! Égy összetört, roskatag lett, elnyűtt anyagi gépezet, csak szemefénye mutatja az élet lángját. Helfy Ignácz Kossulh régi bizalmas barátja poharat emelt s a zarándokok nevében üdvözlé a nagy embert, kormányzó urnák szólítva, czimezgetve öt. S odament a leányhoz, megölelte. A leánynak nem volt ideje a gyors változás fölött elcsodálkozni, vagy megharagudni. Ijedt szemmel nézett a másik égő szerelmes szemeibe. — Gábor! Az Istenért! Hűs szellő borzongatta meg a mindjobban omályban sülyedő kietlen tájat. A gyárkémények mint megannyi fenyegető óriások emelkedtek az ég felé, a kiaszott akáczok busán zizegték, amint a szellő végig rázta őket, odafent az égen kigyulladt az esthajnalcsillag s nyájasan mosolygott a két egymásba fonódott emberi lényre, akikben hirtelen, mint a tenger ellenálhatatlan dagálya csapolt fel a bűnös szenvedély. Hasztalan fordította el fejét Anna, a legény aki máskor ujjával is alig merle ériníeni a leányt, akit szeretett, most gyönyörűséges bódulatában védtelenné tette a nőt, s őrületes tűzzel csókolta az ajkát. Késő este volt, mikor elváltak. Szót se szóltak, kezet se fogtak, az egyik ment jobbra a másik balra. Valami rettenetes gyász nehezedett a két emberre, akik nyomorúságos, < gyhangu életükben most játszották el a legnagyobb drámát. Amikor már száz lépésre voltak egymástól, a legény megfordult s káltott : — Anna! A leány megfordult s a legény sebes léptekkel közeledett feléje. — Anna, nem lenne jobb meghalni ? Nézd, itt jön a vonat. Kelet felé mutatott, ahol a nagy messzeségben egy mozgó, fényes pont közeledett, a gyorsvonat. Anna megrázkódott, amint odatekintett, majd gyors elhatározással telette : — Gyerünk a töltésre. És sietve, szinte futva menlek a közeli vasúti vágányra, melynek töltése mint valami kolosszális kigyó N Y i R v I n f « Minő emberi, vagy inkább gyerekes bohóság . . . kormányzó úr! Vájjon kiknek volt kormányzója ez a Kossuth Lajos?! Majd megfelel erre ő önmaga. Szóval, Helfy beszélt Különö-en ama téma körül, hogy Kos-uth Lijos nincs száműzve hazájából, mert őt minden magyar ember szivében hordozza s nincs az a politikai hatalom, mely Kossuth Lajost hazátlanná tehesse. Azért beszélte pedig ezeket, mert ez időtájt hoztak egy őrületes, vagy inkább megint csak gyerekes törvényt, kétségkívül a hatalom kedvéért és kétségkívül Kossuth Lajos ellen, hogy t. i. a külföldön élő magyarok ha honpolgárságukat megakarták tartani, köteleztetlek, záros határidő alatt, ez iránt folvamodni . . . Tisza Kálmánt én haló porában is nagy embernek lartom, de ez a törvény örök szégyene marad ! Hogy ne fájt volna Kossuthnak e törvény ? A kit e kerek föld bármely nagy nemzet szent talizmánként őrizne magáénak, — e Kossuth Lajos előtt hazája, törvényhozása elzárta a haza földét ! Óh be sok őrületes, be sok nevetséges dolgot is műveltél te, szegény hazám, Ausztria kedvéért! ! Bocsánat e kitérésről. Felemelkedett Kossuth és válaszolt. Én nem mondom, mit válaszolt? nem is tudom, akkor se nagyon tudtam. Annyit értettem, annyit tudtam, hogy az a szent fájdalom áradt lelkéből, melyről zokogj i Eötvös József is Bucsu dalában, hogy az Ég ezt a kincset adta hazánknak. „Tiéd hazám, e széniéit fájdalom!" Mit is hízelgett volna a Kossuth Lajos lelke annak a 850 magyarnak, a kik közt is bizony-bizony, vajmi kis rész lelkében volt oltár épitve a való hazaszeretetnek. . . . De hát, mi is vagy te Hazaszeretet! . . . Ki tanítja ezt? Ki tanulja ezt? Azt hiszem, a hazaszeretetet, se tanilani, se megtanulni nem lehet. Árad ez, minta lűzláng, ennek fénye, melege, — de csak onnan, a hol van tűz, fény, meleg. Nem könyvből, nem betűből, hanem szivből-szivbe. Én éreztem e tűzláng áradását, éreztem annak hevét, égig lövelő fényét s előttem nem c^y roskatag öreg ember állott, hanem isten szava zendűlt a tűzből, harsogva a hazaszeretet tízparancsolatát! S én néztem, tágranyilt szemekkel e vén prófétára, mint Elizeus nézett hajdan a tűzszekéren égbe emelkedő Ilyés után, mint az Apostolok néztek a magasságba szálló Mester után, mint minden, eszményeket kereső lelek lelfelé néz, a tiszta végtelenség tenye után, honnan származik a szabadítás és erő. S aztán rege lelt. S mint rendesen, dikciok utan, koczintoltak az urak, körül rajozva az i ten emberét. . . . Ah, minő dicsőség is ez: koczintani Kossuth Lajossal! Ámbár Kossuth Lajos sem ét> It, sem italt nem Ízlelt; de koczinlott . . . hogyne! . . . mosolyogva koczintott . . . hiszen tele volt a szive, ha pohara üres volt is s ő mindig szivével, szive vérével áldomásozott a hazáért. Tölgy levelekből font koszorú volt a falon Kossuth Lajos feje fölött. Ezt szétszedtük emlekül. Aztán ki a szabadba, a fény és illat mámoritó világába. Egy átvonuló zápor, mig tartott az ebéd, langy fürdőt adott a földnek s a mi r.ijta élt. A nap már áttört a párává olvadt borulatokon, melyek vonultak vissza az eredő helyre, a szomszéd havasok ormaira, pihenni, erőt gyűjteni. A Pó parti széles sétányon s a város főutczáin diszlő gyönyörű harsak ontottak a balzsamos illatot s a boldog könnytől mosolygó lombok, virágok, mint a menyország földreszállt tündéréi, szórták a fényt s egy kimondhatlan édes-bus sejtelem zsongott kint es bent. Mint a költő lelke sohajtá: „Oh isten szép, szabad világa! . . . Igazsággal, fcnynyel megáldva . . . Kútfejeid inily kiesek! . . Lefényképezték a nagy társaságot s mikor ennek is vége lett, az öreg úr beült kocsijába, hogy Lujza testvérével haza menjen. De a le.kes ifjúság nem hagyta feküdte meg a kietlen nagy síkságot. A leány ért fel elsőnek s leült a vagányra. Sulyok Gábor melléje ült. Félelem nélkül tekintettek a mindjobban kivehető vasszörnyeteg elé, mely irtózatos gyorsasággal rohant keresztül a vak éjszakán. A sinek egyszerre muzsikálni kezdtek. Nagy csendben kivehető a sinek panaszos zengése, melylyel a vonat közeledését jelzik. A közeli állomásról ide hallatszott a jelző harang vészes kongása. — Gábor, szólt a leány s átölelte a legényt. Tudsz még imádkozni ? Én már elfelejtettem. — Én is. Gondolj ki valami imádságot. Ha van valaki ott fent az égben, megérti ezt is. A halálra szánt embereket rettenetes izgalom fogta el. A föld reszketni kezdett alattuk. A legény fülét a sinekre szorította, s hallotta a gyorsvonat dübörgését. — Mindjárt itt lesz. Vége lesz akkor mindennek. — Vége, felelte Anna s kétségbeesetten nézett körül. A gyorsvonat már tisztán kivehető volt. Haragos zúgás reszkettete in"g a levegőt, a föld remegett, egy perez és lálható lett a kolosszális mozdony, rettenetes kerekével pokoli csattogásával. A két ember őrületes kiáltással szökött fel helyéről s a gyorsvonat egy lépésnyire tőlük robogott el kábító gyorsasággal. Perczekig hevertek olt a gyér fűben s mikor már teljesen elnyelle a távolság a vasszörnyeteg csattogását, felemelkedtek. Meglapogatták tagjaikat. Nem történt semmi bajok. Élnek és épek, éppen ugy mint előbb. Kitörő boldogsággal szólt a leány. — Nem lehet meghalni, élni jó. — Bizony jó felelte Gábor. S elváltak. A leány ment haza, kikészíteni a menyasszonyi ruhát, a legény pedig a korcsmába indult. Urdüsi Dezső. nyugton, hanem fogdosta ki a lovakat, hogy miként egy-egy kiváló divaval szokta a lelkes ifjúság, maga húzza a kocsit. Azt hiszem, ennek a jelenetnek keserűségét, nem egyhamar feledte Kossuth. Hiszen éppen azokat hangsúlyozta beszédében, hogy a férfias, elleutálló lelki erő, a nagy önfeláldozásra és alkotásra képes és kész nemes magyar önérzet mennyire meggyengült Magyaroiszágon s a tettekre hevülő hazafiság helyett, hangzatos szólamok röpkedtt k Kárpátoktól le az Adriáig s ime keserű bizonyságul, minő lealázó módját mutatnák a tiszteletnek! . . . A nemes, büszke hazafiság, hámos ló helyére áll-e, hogy taligát húzzon?! . . . A szent öreg tiltakozott s ki szállt kocsijából, hogy inkább gyalog megy, mint komédiás látványul legyen a világnak ; míg végre belátták az itjak, hogy ez a lelkesedes csak füst, maró füst s hagyták futni a . . . lovat! S most szerte gomolygott az áradat, majd föl a Kossuth lakására. . . . Gyönyöiű város ez a Turfn. Utczái nyílegyenesek, óriási hársfákkal, gesztenyefákkal szegélyezettek, közbeközbe virágokkal, szobrokkal, közterekkel dúzlők, hívogatók ; három oldalról a Pó üde, friss hullámai éltelik, északnyugatról a közeli havasok videke, hívogató hűs berkei, rejtelmei, délkeleti olddon koc,i- és gyalogsétányok, régi emléképületek, paloták s mindenütt üdeség, tisztaság, a nagy természet és kicsiny ember kedélyvilágának deiüje, egy szabad nép munkás öröme, előhaladása, az éi telem és szív összehangzó lüktetése s ránk, ott időző magyarokra nézve, mindennek központja : Kossuth Lijos. Egyszerű lakás volt a Kossulh Lajos lakása. Rajta, benne, semmi hivalkodó pompa, semmi fény. Minden a munkás embeit mulatta s az ég felé törő nagy lelket s a szépért hevülő nemes szívet. A hova virág fért, mindenütt virág. Élő virág . . . halott virág. Köztudomás szerint, „szerette a dicső, szabad természetet." Eleljáit a havasok rejtelmes, sejtelmes életéhez, összegyüjté a ritka növényeket, gonddal szárazgatá s ott volt szobájában 2 n.igy szekrény megtöltve halott virágokkal. Aztán földabroszok, földgömbök, távcsövek, csillagászati műszerek, eszközei a merhetetlen mélységeknek, magasságoknak, hol kulato lelke gyönyörrel szállott, mulatott, pihent, keresve a végtelenség fényözönét, melyből egy szikra voit az ő lelke is. Fuiylett . . . bolyongott . . . s visszalebbent a központi fényhez. A kitől minden jő, — a kihez minden visszatér. . . . Emlékében is áldott az a nap, melyen láttam, éreztem Kossulh Lajost. Óh, mi is a nagy ember !!.... Megértetlem a régi próféta lelkesültségét: óh Uram csak egy fokkal teremléd kisebbé az angyaloknál! . . . Igen, csak egy fokkal! Ott az ártatlan és szent égi lények közelében élt folyvást Kossuth Lajos. Egész élete bizonyság, hogy mindig ott elt. Az emberre önkéntelen is rátapad, a környezet élete, hatása. A szó, a mit kiejtünk, még a gondolat is, mely lékünkből ki száll, elárulja a környezetet, mely ránk tapad és alakit. Kossuth Lajos, a mit tett, a mit létrehozott, a mit terhelt, a mit tervelt, a mit akart, a mi felé törekedett. . . mind . .. múld . . . meggyőző bizonyság, hogy a legfelső lépcsőfokon állott s egy fokkal fentebb már angyalok állanak. Ide akarta emelni embertársait, ide, a legkisebbet is. A nagy lelkek eLte, a lest halála után, az egyetemes élet-folyama között, valami örvénylő hatalommá válik, mely a testben élő lelkeket, különösen tisztább, eszményibb lelkeket, magához vonja, hasonló tevekenységre ösztönzi. Érezzük a belőlök kiáradó meleget, ha rólok hallunk, vagy olvasunk. Éi nincs áldásosabb, mint nagy lelkekkel foglalkozni. Ez a gondolái vezetett minket, a Kossuth emlékalapítvány lélesitésehez. Hadd legyen a hálás emlékezés egy utmutató tiszta fény a munkás hazaszeretet boldogsága felé. Andrásy Kálmán. A Bessenyei-Kör estéje. Február l'J-én nagy találkozója volt a városi színházban Nyíregyháza város és a közel vidék intelligenciájának. A Bessenyei kör ekkor tartotta meg a szezon negyedik estéjét. Városunk társadalmának a kör vezetői iránt érzett szeretete és bizodalma ékesen nyilatkozott meg ezen az estén. A szinliáz minden része telve volt. A páholyok, a parterr és az erkély a legszebb virágfüzérrel, városunk legszebb asszonyaival és leányaival volt elborítva. A bejáróknál kariatiduknak a fiatalság tolongott. A körszékek és zártszékek pótülésekkel voltuk megszerezve. A nézőkből még a színpadra is jutott. A debreczeni 39-es gyalogezred zenekara szolgaltatla ugyanis a zenét a műsor egyes számaihoz. A musik eleoen-bő\ 15 tagnak volt helye az orkeszterben. Az üres helyeket a huszár tisztek részére tartotta fenn a rend«.zőseg. De mi történi ? 15 bandislh helyett 22 marsolt a színházba a rendezőség ijedelmes örömére. A hely kérdés megoldása az lett, hogy a katona tisztek néhánya a kulisszák közt, ülve gyönyörködött a programúiban. Szükség törvényt ront. De figyelmeztetjük a rendezőséget, hogy ez a sikerűit megoldás ne legyen precedens hasonlo megoldásokra, A közönség örömmel látta ugyan a fess huszártiszteket a kik a rendezőség iránti figyelemből el fogadták a nem épen kényelmes helyeket, de a végeredmény mégis csak az, hogy az eleven kulisszák rontják vagy legalább is (mint a jelen esetben) módosítják az illúziót. A kör vezetői erőt meríthetnek a szép érdeklődésből. Ennél a közönségn -I nyílt szívre talál a kör nemes igyekvése. Ha ez az együtterzés megmarad, ugy megindulunk azon az uton, a melyen mi, Nyíri gyháza szétszórt lakói egymáshoz jutánk és társadalmi viszonyaink megjavulásával varosunkban végre idehaza leszünk. A 3-án megtartott házi estélyről a kör elnöke báró Feilitzsch Bcrthold referált. Soraiban olyan hang csendült meg, a mely ideális tisztaságánál és rokonszenves voltánál fogva mindnyájunk lelkében visszhangra talált. Ilyen hangon még Szabolcsmegyében főispán nem beszéli. Nagy szükség van arra, hogy egymást ismerni és azután, ha arra érdemesek vagyunk, egymást becsülni