Nyírvidék, 1902 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1902-03-16 / 11. szám

a _ _ Nyíregyháza lótenyésztése. — Lipthay Béla felolvasása. — II. Rosszabbakat nevelünk, mint régen, és pedig nem ugy, hogy ugy mondjam véletlenül mint régen, a mikor a csikók kőzött volt jó is, rossz is felesen, vegyesen, hanem mondva csináltatva, mesterségesen, a rossz faj jelleget állandóvá téve, öntudatosan, makacsan, görcsösen ragaszkodva hozzá, szaporítjuk a rosszat, mindig hozzá teszem — a köztenyésztésben. Ezen szomorú jelenségen sehol sem ütközik meg oly mértékben a ló iránt érdeklődő, szemlélő, mint éppen itt Nyiregyházán. Itten, hol mióta az állami mének intézményét behozták, majdnem a legtöbb mén áil az országban, hol tehát legelőbb kellene lenni a lótenyésztésnek, ha csak azt nem akarnánk mondani, hogy az állami mének rontanak és nem javítanak. Itten Nyiregyházán, melynek derék lakossága országszerte el van hirelve, mint jó ló nevelő, avval szépen és jól bánni tudó, passionátus lovas nép, mire külömben érdemeket szerzett, ugy mint egy vidéke sem az országnak, mert olyan szép karban majdnem mondhatnám túl kövéren tartott, olyan szépen ápolt, fényes szőrű, jókedvű, czifrálkodó állatokból álló gyönyörű logatokat tényleg sehol az országban nem lát a felületesen szemlélő ember, mint itt Nyiregyházán. Szembe ötlőbb mint másutt a lótenyésztés visszaesése Nyiregyházán még azért is, mert az előre nem haladást különösen feltüntető hibákat, amelyeket régen talált ugyan szintén bőven a figyelmes szakértő vizsgáló, most nagy tömegekben látja és nagy megütközéssel győződik meg róla, hogy ezek a hibái a nyíregyházi lónak, faj-jelleg, mely mesterségesen kell, hogy bele lett légyen tenyésztve. Bizony-bizony nagy sajnálkozás és fájó érzés vesz az emberen erőt, ha ily tömérdek fáradságot, igyekezetet, jó akaratot és áldozatkészséget, melylyel a nyíregyházi tenyésztő lovát neveli és ápolja, igen nagy részben kárba menni és azt nagy tőkét nem a ráforditolt fáradság és igyekezetnek megfelelő arányban látja jövedelmezni, kamatozni. Uram Isten!! hiszen itt kincs, igen-igen nagy kincs van a lakosság kezében, az ő ló-tőkéjeben és jövedelmez? bár mit mondanának rá! tagadnám!! Erre a tenyésztésre, ha a tőke kamatát, a takarmányt, épületeket, fáradságot, mindent össze számolnak: hát ráfizetnek egészbe véve — Nyíregyháza lóanyagára rá tizet, holott százezreket kellene belőle bevenni mint tiszta jövedelmet. No de én azt hiszem, mert éppsn Nyíregyházával van dolgunk, hol a lótenyésztés oly nagy passziója a népnek s hol az egészet ugy lehetne kezelni mint egy magánménest s hol ezek mint mondtam faj-jelleget öltött hibák helytelen felfogásból kiindulva, mondjuk egy rossz divatnak hódolva, és ez által az egész tenyésztést helytelen irányba terelve mondva lettek csináltatva — talán nem volna nehéz, hol annyi szorgalom, kitartás, gondosság, lószeretet, egyszóval minden meg van még a mód is — a helytelen felneveléssé irányt illetve, a rossz divatot és a felfogást megváltoztatva jövedelmezővé tenni a nyíregyházi lónevelést. Éppen mert ezt én már régen gondolom, ezen czélból én minden alkalmat felhasználtam, amikor alkalmam volt s igy leginkább a menvizsgálatoknál, hogy az éppen előttem levő méncsikó tenyesztőjenek megmagyarázzam, hogy miért nem jó apaallatnak az ő féltve felnevelt. gonddal őrzött csikója; de bizony ennek a migyarazgatásoknak nem sok haszna lehetett. Először, mert nyarat csinálni egy-két fecskével ugy sem lehetne, de külömben azt az egy-két embert sem sikerült megtéríteni, mert az a jó ember ugy gondolkodott, hogy bár csak inkább hagyná meg a csikót és ne beszélne annyit, ugy is tudom én azt. Pedig hát, hogy általában véve Lindh Marcella ámerikai létére (Mexikóban született, spanyol vér csörgedez ereiben) végigjárta lánykoraban Német- és Olaszország leghíresebb énekiskoláit és elleste a művészetnek minden csinját-binját, a nélkül, hogy azért kivetkőzött volna a természetességnek, mesterkéletlenségnek egyszerű bájából. Az a nagy művészet mindenütt ott csillog énekén, s mégis úgy érezzük, mintha valami erdei madár csicseregne. Legfőbb ereje, mint afféle igazi nagy dalénekesnőnek, a piánókban van, melyekben ma — úgy mondják — nincs párja a világon; piánisszimóit lélekzet-fojt^a csodáltuk jó magunk is. Nevezetes tulajdonsága a lisztán érthető kiejtés nehéz művészete is; anyanyelvén, az angolon, kivül olyan tökéletesen ejti ki a németet, franciát, olaszt, mintha anyanyelve volna mind a hány. Azt sem tudjuk bizony, mit bámuljunk benne inkább: ezt-é, vagy a nagy zenei tudást, az érzelem mélységét és melegségét-e, avagy a jellemzés gazdagságát, a színezés pompáját?! Imez a lángeszű és arany-torku nő tette olyan elfeledhetetlenné, minden társainál szebbé, értékesebbé a Bessenyei-Körnek utolso estéjét, melynek szűk keretében maga is csak egy rész lehetett, és mégis mennyit tudott adni rendkívül hajlékony tehetségének kincsesházából: elénk varázsolta a szerelmi mámortól ittas lélek elragadtatását (.Mcine Liebe ist grün"); az epedő, sorvadó vágyat („Weit, weit ..."); a gyönge rózsaszálnak küzdelme képében a leányka meddő harcát a csábítás ellen („Heiderőslein"); a méla, sóvárgó merengést („Villanelle"); az élet sivár küzdelmének sötét, világfájdalmis képét („Le voyage*) ; a boldog szerelemnek játszi, kecses kacérkodását („Petite chanson*); a déli láva-vérü szívnek forró ömlengését („Canto Veneziano"), és végre mindezek koronájául, a szépek közt legszebbet, a letört virág hervadásának szivettépő, könnyetfacsarc. történetét („Schwesterlein") — megannyi szívből fakadó, szívhez szóló igaz hangot. Nyíregyháza lelkes, műértő közönsége méltóan fogadta ezt a világhírű nagy nőt, és ő hálából megígérte, hogy még egyszer eljön egy igazi Lindh-estére, melyet majd, egy-két zenei szám kivételével, maga ragyog be káprázatos művészetével, hogy zavartalanul táruljon elénk egész nagyságában. Hozza Isten! nyíbtidék nem tudják, azt bizonyítják az eredmények: nevezetesen, hogy csak kettőt említsek: 1. évek óta katona lovat Nyiregyházán eladni nem lehet, és évek óta az itt minden évben megtartatni szokott ménvásáron állam részére mén csikót nem vesznek, de külömben minden lóhoz érző, vagy lóval foglalkozó ember, kereskedő, ugy mint kedvelő becsraérlőleg nyilatkozik a nyíregyházi lóról átlagban, kivesz persze egyes hozzá értő tenyésztőnek egy-ket sikerült példányát. Bocsássanak meg édes jó barátaim, hogy ily, talán tul őszintén, szemtől szembe kellemetlen dolgokat mondok önöknek, de higyjék meg, nem az a jó barát, aki agyondicsér bennünket akár érdemeljük, akár nem, hanem aki őszinte igaz jó szándékkal figyelmezteti hibáinkra, vagy megóvni igyekszik bennünket a kártól, a bajtól. Már pedig kérem Önöket, hogy azt nekem higyjék el, hogy engem a jó szándék hozott Önök közzé, ugyanaz a jó szándék, mely már egy pár év előtt sugalmazott, amikor kértem Önöket egy csikó-szemle alkalmával, hogy jöjjünk össze s fundáljunk ki valamit e város lótenyésztése hanyatlásának megakadályozására. Nem jöttünk össze!!! Az idén megint látva a visszaesés szomorú jelenségeit, átláttam, hogy nekem mint a vármegye közlótenyészlésének irányításával megbízott bizottság elnökének, kötelességem nem szerénykedni, hanem tenni, és elhatároztam a nyíregyházi lótenyésztőket össze hívni komoly tanakodásra, mert ezt nagyon életbe vágó dolognak tartom, különösen itt Nyiregyházán, hol a lakosság vagyonának, tökéjének olyan tekintélyes részét képezi lóanyaga, minek actiái olyan igen rosszul kezdenek állani az utolsó időben — és ezen elhatározásom folyománya, hogy most itt vagyunk. Üdvözlöm Önöket, kedves lótenyésztő collegáim, s közönöm azoknak, akik itt vannak, hogy eljöttek s most csak kérem türelmüket, hogy egy kicsit hosszasabban beszélhessek és jóakaratú elnézésüket értekezésem fogyatékosságaival szemben. Eszembe sem jut édes lótenyésztő collegáim, hogy én, hogy ugy mondjam egy oktatast készüljek adni, azt mondván, hogy „no hát ti nem tudtok hozzá, én meg tudok, hát kitanitlak benneteket; — egy általában nem l Mar csak azért sem, mert nem tartom magamat olyan ló tudósnak, hogy ide állhatnék egy nagy tenyésztő közönség elé a lótenyésztés evangéliumát hirdetni; de meg azért sem, mert azt tartom a lótenyésztésről, hogy ennek az iskolája igen hosszú ezt egy praedicatióbol megtanulni Ufcj sem lehet. Hanem igenis egyetlen és főczélja ez értekezlet össze hívásának, hogy felakarom hivni figyelmüket a nyíregyházi lótenyeszies tő hibaira s megakarom önökkel beszélni, hogy mit kellene tenni, hogy ezen fő és általános hibák kiküszöböltessenek, melyek voltaképpen egyedüli akadályai, hogy a nyíregyházi tenyésztő közönség nem ugy penzel a lónevelésből, mint a hogy pénzelhetne. Kérem tisztelt hallgatóimat, valahogy felre ne ertsenek, nem akarok én arról az egyes ló hibákról beszelni, a mi ugyan elértektelenithet egy lovat vagy a használatra és esetleg képtelenné teheti, de mégis csak egyes jelenségek, melyek a legjobb tenyészetekben előfordulnak. Azokat minden gyógy kovács, vagy vásáros ember emlegeti, mint pókos, telilalpu hajlott lábu stb. stb. Nem! Nem ezekről akarok én beszélni. Én arról az élő gépnek, melyet az emberek terheknek gyorsabb ide-oda szállitásara használnak és lónak reveznek, csakis csupán anyagáról, hogy t. i. miből van es alkatarol, hogy t. i. hogy van megepitve, megcsinálva, akarom a nyíregyházi kis tenyesztő közönséget felvilágosítani, mert errot látszik leginkább tisztába nem lenni es ez a főbaja — mi az elmaradt haszon czimen rengeteg, meg egyszer mondom rengeteg kárával volt eddig es a nyíregyházi lótenyésztő polgarnak. A lovat tehát én könnyebb megerthetés czéljából gépnek neveztem. A ló egy gep, mely a benne levő gőz-tehetség, (már t. i. olyan a milyen) tehát a gőz, a tehetség hatalmanal fogva innen oda megy és viszi a rarakott vagy utana akasztott terhet magával. Folytatása követkelik. Mártius 15. Szabadságunk egén, te ragyogó csillag; A „Talpra magyarnak" felejthetlen napja 1 Hová lett a fényed egy fél század multán, — Hogy mostoha e nemzet, a mely érted lángolt; Ragyogásodnak már csak viszfényét kapja. Hol vagy fényes csillag ? . . üstökösünk nekünk I A ki jöttél tűzzel, — el nem muló lánggal . . . Jöjj elő e napon, légy közöttünk újra ; Hogy megostorozzad ellenségeinket, — A kik olyan rútul bántak el hazánkkal. Jöjj közibénk, légy itt, — legalább e napon ; Te a szerelem és csatáknak dalnoka . . . Dörögd a fülébe ez alvó nemzetnek, Hogy talpra állnia, most is ugy, mint akkor Szabad — és kell neki; mert van reá oka! Rázd fel ezt a népet, — ez alvó oroszlánt; Mely mostan is alszik — ki tudja mily régen ? Dörögd a fülébe: „Talpra magyar!" —gyorsan! Mert a mit álmodol, hazug és rossz álom ; — Hisz nem a szabadság napja süt az égen ! Ébrezd fel álmából, mert hiszen csak alszik ; Vagy talán az álom halálos volna már ? . . Lángszavú dalaid, — mint haragos vihar, Szálljanak e honban; hirdetve mindenütt, Hogy a magyar népre nagy dolgok napja vár ! Ébredj magyar, ébredj; . . ne aludj sokáig I . . Elég volt az álom, — elég a tétlenség. Nyisd fel már a szemed, s lásd igazán egyszer, Hogy az ősök által hátra hagyott honban, Mennyi az idegen — mily sok az ellenség. Szabadságra vágytunk egy fél század előtt; Egyenlőséget és igazságot kérve. Testvérnek fogadtuk a sok ellenséget, — A kik átpártoltak elnyomatóinkhoz ! De hát a jó tettnek, mindig ez a bére. Miírczius 15 ünneplése. Ahol csak van egy kis élet: ünnep volt ez a nap ! Az az 1848. márczius 15-diki nap sokkal nagyobb volt, sokkal jelentősebb, mint a milyennek mi látjuk s megérteni tudjuk. A „Nyirvidék" e számában annak a nagy időnek, Időt jelentettek akkor a napok — itt nálunk való lelkesedését, férfiainak lángolását, komolyságát és — a sejtett, csaknem biztosan tudott nehéz időkre szóló megállását — kiirt okmányok másolatai lángbelüivel mutatjuk be. Nekünk abból a hihetetlenül nagy korszakból megmaradt az emlékezés. Ez is megbecsülhetetlenül értékes nemzeti talizmán, ha őrizzük, fenntartjuk és ápoljuk. Nyíregyháza város hazafias közönsége mindig ünnepnek szentelte ezt a napot. Az ünneplés élén — hiven a régi tradíciókhoz most is a polgármester állt. A városi színházban végbement ünneplésen — olt volt, aki csak befért, a város egész közönsége. — Májerszky Béla polgármester, hazafias lelkesedéstől lángoló beszéddel nyitotta ineg, elénekelvén előbb a városi és főgymnasiumi egyesült daloskör a Hymnust. A polgármester után n'. Paulik János ág. ev. lelkész mondotta el, itt kővetkező remek ünnepi beszédét, melynek niegolvasását különösen is ajánljuk az olvasónak. Márczius 15-én. Honfitársaim! Magyarok! Valamint a természetben a nappal és éjszaka, a derű és ború, úgy váltakoznak a nemietek életében is a jó és rosz napok. Óh és szegény nemzetünknek ez utóbbiakból mennyi kijutott azon ezer év alatt, a mióta a főidet honjának nevezi a magyar! Egy vérszomjas démon j írtkelt folyton a magyar nép soraiban. Milliók hullottak el a belviszá'yok dúló csatáiban; száz trónkövetelő borilá lángba e hon határait; tatár rombolt e drága hon földjén s Várna és a nemzet gyászteinetője : Mohács szomorú emlékei az ozmán dúlásainak; s a 10 század alatt, a mely e nemzet felett elrepült, majd egyik, majd másik átkos kéz vert sebet e haza kebelén. S mindezek daczára tán egy sem volt szomorúbb s reménytelenebb időszak e nemzet életében, mint a mult század eleje. Mert mi volt akkor Magyarország ? Egy pár száz főből álló csoportja a kiváltságos osztályoknak; hol a földes úr, birtokában minden jognak, a bőség s kényelem párnáján nyújtózkodott, mi alatt a meggyötört Lázár: a jobb igy nehéz kötelmek terhe alatt roskadozott ... Mi volt akkor Magyarország? „Egy pár ezer főből álló ember-csoport, mely magyarnak nevezé magát, melynek főurai azonban nyelvét sem értették s a szegény nép is nem panaszolhatta el baját édes anya-nyelvén, mert ellensége, az akkori osztrák kormány-rendszer, elűzte volt nyelvünket a nyi v^nos élet mezejéről, bilincsbe verte a magyarnak irodalmát, sajtóját s tetszése szerint nyirbálta alkotmányos jogait. Alkotmányos nemzet voltunk nyolez századon át; szabadnak nevezett bennünket a világ; igy nyilatkozott rólunk a törvény, mikor az 1791. évi 10. t.-czikkben azt mondotta: „Magyarország független, szabad állam, mely semmi más országnak alávetve nincsen s melyet nem önkényes rendeletekkel, hanem egyedül saját tőrvényei és szokásai szerint kell kormányozni.* De a való élet gúnyt kaczagott ezen frázisra! A bécsi kamarilla nem elég, hogy sajtónkra a cenzúra bilincseit veré, — nem elég, hogy nyelvünket kíszoritá az iskolából s a törvénykezésből: önkényesen És a hogy lezajlott szabadságunk harcza. — És a hogy elhullott legjobbjaink vére ; Mivel lett szabadabb, — mivel lett boldogabb Ennek a hazának, ellenség környezett; Elnyomott, eltiport, — szegény magyar népe í ! . És a hogy megtörtént a nagy kiegyezés ! Van-e hát szabadabb joga a magyarnak ? . . . . . Nincsen, hisz azóta mindig azt kell tennünk, A mit a németek, — nagy Bécs városában Romlásunk, — vesztünkre kivinni akarnak. / Mivel boldogabb hát e hazának népe ? Hová lettek azok a hangzatos szavak ? ! Mi lett az eszméből ? . . melyért félszázaddal Talpra állott gazdag, szegény és a koldus; Hogyha a magyar nép újra csak nem szabad ! Hát csak eddig tartott ez a lángoló tűz, — Mely fényt vetett egykor az egész világra? . . Óh! te szent szabadság, — óh ! te egyenlőség ; * De elhagyott lettél a testvériséggel, Mint az apát, anyát elveszített árva ! Óh! te szent szabadság! . . népek legfőbb joga; Óh ! te Isten által nekünk adott szikra 1 . . De hiába hullott annyi hősünk vére ; — De hiába kellett kálváriát járnunk . . , De hiába szálltak érted sokan sirba. Hiába volt minden, . . . nem boldog a magyar. Honjában idegen, — hazáját nem leli . . . Atilla hunjai, — a magyarok szinét, A szomszéd nemzetek fergeteges árja Magához ragadja, a mig el nem nyeli. Csak a jobbágy szabad . . . ennyi volt az egész ; — No meg szabad sajtó, — a mit kivívhattunk . . . A többi elmaradt. Árulás és ármány Nehéz bilincsekért adta át az addig Hős csatákat vívott, — győzedelmes kardunk ! Rabláncz, börtön, halál, ... ez volt a jutalom. És a legjobbjaink kiontatott vére . . . Magyar nemzet népe! . . te maroknyi magyar !