Nyírvidék, 1902 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1902-03-16 / 11. szám

rendelkezett javaink s életünk felett; ujabb és ujabb adónemekkel s ujonczozási rendeletekkel szaporítva jogtalanságait, hogy igy egy nemzet élete fő feltételeinek: a nyelvnek és alkotmánynak megsemmisítése által lassú méreggel ölje meg a magyart s reá szegezhesse az elnyomatás koporsó fedelét. De hát elszállott-e a földről a? igazság bosszúálló angyala? Nem csergedezett-e többé e nemzet ereiben Árpád, a Zrínyiek, Hunyadiak, Rákócziak vére? Vagy talán annyira sülyedt önérzetében a hajdan dicső magyar, hogy az elnyomatás szégyen bilincseit kezeire engedje verni a nélkül, hogy élete árán is megvédje becsületét, jogát ? Óh nem, nem haltak ki a magyarból a régi magas ideálok; nem sorvadt el benne az ős erő, mely hajdan oly dicső tettekre kepesite, hanem a zsarnok önkény fojtogató keze volt nagyon erős, hogy minden szabadabb gondolatot elfojtson, erőszakkal vagy csellel elnémítván azokat is, a kik a múltnak dicsőséget s a magyart felrázó nagy eszméket ajkaikra vették. Az isteni gondviselésnek azonban meg vannak a maga utjai. Az eszmek, mint maga forrásuk: az Isten, hallhatatlanok. Ezren hullhatnak el miattuk; a győző jogtalanság és önkény tűzze ki bar romlást hirdető zászlaját elvérzett bajnokaik sírja fölé, azért azok nem ai-mmUülnek meg; olyanok ők, mint az életrevaló növények, melyeket a keresztül száguldó vihar megrázkódtathat ugyan, de meg nem semmisíthet. Így volt hazánkban is. Dühöngött az önkény pusztito orkánja, a magyar n ;p legszentebb jogai, igazai felett, — de csak egy napsugár kellett, hogy újra erőre kapjanak; csak egy impulsus kellelt, hogy az elalélt nemzet fölébredjen. S ez az impulsus, ez az álomból keltő szózat az 1848-iki párisi februári forradalom volt, a mely világot megrázó hangon dörögte világgá azon eszméket, a melyek elnyomatásában a magyarnak is dagasztak kebelét. Páris megkondította a vészharangot, mely az önkénynek halotti búcsúztatója leendett. S mint mikor tüzet dobnak az avarba: gyorsan harapózott tova a vihar. A vén Európa megrázkódott s a népek millióinak szivén egy szó nyilallott át, e szent szó: szabadság! * Szabadság ! E bűvös-hatasu szó, melynek lobogója alatt a történelem folyamán milliók onták nnr vérüket, lett imájává a magyarnak; ennek bűvös hangja rázta fel és tömörítette össze a nemzetet, hogy hangosan követelje alkotmányának, nyelvének s egyéb istenadta jogainak érvényét. A pozsonyi országgyűlés rendei látván a népnek lolkesültségét, egyes kiváló férfiakkal — u. m. Kossuthtal, Szeinerével, Klauzállal, Beöthy Ödönnel, Felsőbükki Nagy Pállal, Deakkal — elükön erélyesebben szorgalmazták a reformokat odafönt; de a trónnak halogatását, az ügyek esiga-lassuságat m gunta a sokat szenvedett nép, a p>sti egyetemi ifjúság kibontja s kezeibe ragadj i a zászlót s 1848. márczius 15-én .megdördül a nép szava rémségesen, mint elemek csatája közt a mennydörgés" : Szabadságot nekünk! „A magyarok Istenére esküszünk, Esküszünk: Rabok tovább nem leszünk!" . . . 1818. márczius 15 ! Te szent, te kedves napja a magyarnak! Te ragyog) hajnalpirja a magyar szabad ságnak! meghatva üdvözöllek ime 54-ik evfordulodon, áldva és irigyelve azokat, a kik bátor tettükkel ünnepünkké avattak hajdanán s a kiknek nevei, mint arany diad;mbol a gyémántkövek ragyognak felenk, soha ki nem alvó fénynyel! Mi volt 1848. márczius 15-ike? Egy haragos villámlás egyrészről, mely a zivataros felhő sötét ölében születve atszáguld a/, ég kárpitján, fényévéi elvakítván Az idők végéig hálás kegyelettel Emlékezz e hősök dicső, szent nevére ! — —• — Miért is küzdöttünk, ha a szabadságnak Elborult a fénye, — régi ragyogása. Óh! te szent szabadság, jöjj közibénk újra, Hogy meglássad mostan, — egy félszázad multán Magyar, a magyarnak sírját miként ássa. Pártos viszálykodás, — rut egyenetlenség Dúlja háborúját honunkban most belől . . . A nép, — a szegény nép ; mert megélni nem tud : — Szabadsága mellett, — idegenbe megyen, A biztos pusztulás, — a végromlás elől. Kivándorol messze, — új hazát keresni; Szabad népek közzé, tengereken túlra, A honnan, — kitudja, — vissza fog e jönni, Hogy még egyszer lássa a ragyogó napot E hon határain tündökölni újra. Óh ! magyar nemzetem ezer éven által Sok viszály, csapás ért, de ennyi tán soha, — Mint a mennyi mostan, — mikor gyermekeid Idegenbe mennek kenyeret keresni; Mikor te, magad vagy hozzájuk mostoha ! Ne légy ilyen, ne légy ; munkát adj a népnek, — Mely a mig csendben van, csak egy sima tenger. De ha öntudatra, — ha valóra ébred; — Hiszen ösmered már, — megbánod e napot; Mert az akkor mindent pusztit és elseper ! Mártius tizenöt! . . . csaták hós dalnoka! . . Küld le áldásodat e kis magyar népre . . . Hagy szállja meg a láng szíveink oltárát, — Mely félszázad előtt villogó fényével Felhatott, — sugárzott a magas nagy égre ! Mártius tizenöt! . . szabadságunk napja ; Jöjj el híveidhez, — jöjj a magyar néphez ! Maradjon emléked örökkön mi velünk, Hogy a magyar újra méltóvá lehessen, Történelmi, dicső, — rettegett nevéhez ! Izsó György. a szemeket s iszonyú dördülésével h dált zúgva mindennek, mit útjában lel. S másrészről aranyos nap=ugar volt márczius 15-ike, a mely a mint meleg csókjával érinti a dermedt virágot, az úi életre kél s szépen nyilni kezd. Igen, 1848. márczius 15 halált zúgott az önkénynek, a jogtalanságnak; s másrészről a szabadság s egyenlőség és testvériség eszméinek felélénkitése által uj élelet öntött a hosszú elnyomatás alatt dermedni kezdett magyar nemzet testébe. E napon kiált fel a pöffeszkedő kamat-illának a pesti egyetemi ifjúság, élén Petőfivel, Jókaival, Irinyivel, Vasváryval, Bulyovszkyval s Vidacs Janossal: Eddig és ne tovább ! Megszerkeszti az ism-etes 12 pontú peiitiót, melyben egyebek közt a felelős magyar minisztériumot, a törvény előtti egyenlőséget, az úrbéri viszonyok megszüntetését, a cenzúra stb. eltörlését követeli s leütven a síjtóról a bilincseket, a szabad sajtó első terméke gyanánt kinyomatja e pontokat, hogy megismerje őket a n ;p is s "a lángszavú Petőfi, lelkeben a szaoadság lázával, oda kiált e vakmerő tetten barnuló népnek : .Talpra magyar, hí a haza!' S a feltámadt lelkesedés ezer és ezer torokkal visszhangozza: .A magyarok Istenére esküszünk, Esküszünk: Rabok tovább nem leszünk!" . . . Az öntudatra ébredt nép szabadságot követel s szabadságot oszt. Letöi delvén bilincseit a sajtónak lelkendezve siet fel Budára, hol a censura egyik áldozatja: Stanc-dcs Mihály sötét börlönben sínlődött s diadalmasan hozta le a költőt saját karjain Pestre. Öröm nap volt ez; évszázadok óta első derültebb napja a magyarnak. S mintha maga az ég is örült volna: csendes esőben sírta le örömkönnyeit az ujjongó magyarra. • * * Az 1848-iki országgyűlés e nap lelkesedésével hozta meg azután törvényeit. Szabadságot követelt a nemzetekkel szemben, szabadságot s egyenlőséget teremtett benn a hazában. Örök dicsőségére legyen mondva: feloldotta önnépe rablánczait s a jobbágyi rendszert, mely vámpírként szívta a szegény fóldnépe vérét, megszüntette; széttörte a sajtó bilincseit s proklamálta a vallási s lelkiismereti szabadságot. De a hatalmára féltékeny ellenség sem nyugodott meg s nem engedő zsákmányát oly könnyen kisiklani kezei közül. ,Le a lázadó magyarokkal!' — lett kiadva a jelszó s háborúba keverte a magyar nemzetet, melyben a szabadság küzdött a zsarnoksággal, a jog a joglahnsággal. S mondjam-e tovább ? ! . . . Elvonjam-c a fátyolt arról a képről, a mely az ezutáni eseményeket ábrázolja s a mely kép örökké fájó sebe, őrök dicsősége lesz a magyarnak s örök szégyene Bécsnek ! A magyar nemzet mint ,egy férfi" szállt sikra s fiai vívtak, mint sasok. .Győzni vagy halni!" — volt a jelszó s a kinek ereiben csak magyar vér forrt, oda ment a szent zászló alá; nem volt őröm, nem volt viszony, melyet fel ne áldoztak volna a hazáért. Elment az ifjú, el az öreg. .Az ifjú kebelét átveré a golyó s a vőlegény mosolygó arczczal vérzett el a harezsíkon; menyasszonya helyett a hideg halállal fogva kezet. A lány nem panaszolta fel a sorsnak, hogy vőlegénye a harezmezőn halt el; felvette a gyászt s megnyugodott a tudatban, hogy ott esett el a szent elvek zászlója alatt. — Hiába tartá vissza az őszfürtű apa egyetlen fiát, h'ába mondta könnyező szemekkel: ,ne hagyj itt gyermekem, ki fogja be szemem, ki temeti el majd meghűlt tetemeimet?!" a fiú elment elvérzeni a harezmezőn. — A férj megölelé nejét és gyermekét, hiába volt a köny, mely visszamaradni kérte őt, — elment oda, hol kardok beszélnek a halálról; s midőn nehéz sebek boriták a hősi homlokot, ajkán mégis túlvilági mosoly vala, melyei azon édes tudat rajzolt oda, hogy hazájáért vérzett el. Letette könyvét a tanuló, ott hagyta könyvtárát a tudós, kilépett az oltár elől az Isten szolgája s a szent biblia — e szellemi fegyver helyett — szablyához nyúlt. — Elmentek . . . s elvérzettek jutalmatlan! . . .* Oh ti dicső napok, teli bánatokkal! Oh ti dicső martirjai a magyar szabadságnak, legyetek áldva haló poraitokban is, mely titeket szeret, irigyel s követni kész: — a szabad magyar nemzet ál al. S mondjam-e tovább? . . . Politikai iker-testvérünk: Auslria, Kain szerepére vállalkozott ; midőn maga nem birt a fellelkesült s vért és életet feláldozó magyarokkal, nyakunkra zúdította az oroszt, hogy átkos művét befejezhesse. S mondjam-e tovább?! . . . Vér és gyász mindenütt ; . . Dolgozott a haditörvényszék, a börtön, az árulkodás, a zsandár, a bitó! Szegény hazám! A nemzet történetkőnyvének egy fényes lapját, melynek czímirata: ,1848.* szentségtelen kezek kíméletlenül kilépték históriánkból; azt hi te az ellenség, hogy a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméi hitvány papirra s hamar elhalványuló betűkkel vannak felírva s igy könnyen a mulandóság s fe'edés martalékává lesznek, de nem sokára arról győződött meg, hogy ez eszmék mélyen a szivekbe vannak bevésve ... A kardot kicsavarták a magyar kezéből, s egyik elnyomásra jött a másik, még nagyobb; de azért a lelkesedésnek s Imaszeretetnek amaz óriási tüze, mely 1848—49-ben fellángolt, nem hamvadt el nyomtalanul: e tűznek fényénél látta meg az ellenség a magyar léleknek nagyságát s látta be lassanként azt, hogy a magyart az ég haragjának kihívása nélkül elnyomni akarni nem lehet. S a magyarok Istene meghagyta érnünk, hogy történetkönyvünknek ama fényes lapját ép azok a kezek helyezték vissza, a melyek azt hajdan kitépték. * * * S midőn mi, Kedves Honfitársaim, ezeket a mai szent napon emlékezetünkben felújítjuk, miért tesszük mi azt? Miért tekintünk vissza a múltnak e fájó s édes tényeire? Oh bizonyára azért, hogy a hála, s kegyelet koszorújával koszorúzzuk meg azon nagy férfiak hom— 3 lokát, a kik e nagy zivatarban a magvarnak vezérei, villámhárítói, világító fáklyái valának. S mindjárt azután megemlekezzünk azon elesett bajnokokról, a kik koszorutlan vérzettek el s jeltelen sírokban alusznak szerte e hazaban, mint elszórt gyöngyök a tenger fenekén \ hila es kegyelet második koszorúja eze.é legyen a mai napon, hiszen ők főidbe ásott alapkövei alkotmányunk epuletenek; ők amiz eltemetett magvak, a melyekből a szabadság sarja kelt ki, a melynek mi aratjm édes gyümölcseit. Legyen áldott emlékük, legyen áldott a hant, mely alatt nyugosznak! A hálának s hű emlékezetnek harmadik koszorúja továbbá legyen azoké, a kiket ama nagy és dicső napok elő emiekei gyanánt máig is itt tart még közöttünk az isteni kegyelem. L;gyen áldott a nap, a melyen születtek, legyen áldott az est, a melyen pihenni térnek a haza földjébe, a melyért hajdan kü/.dóttek, vérzettek s tegye derűssé életük alkonyát honfitársaiknak igaz szeretete! Ti pedig, édes Véreim, Isten legdicsőbb népe: Magyarok! becsüljétek meg azon drága kincseket, melyeket a márczius 15-ike ébresztette szellem juttatott kezeitekbe. Ápoljátok firol-tira hűségesen e szent nap emlékét, a mely első lépes volt azon szabadsaghoz, a melynek meleg sugaraiban ma sütkérezünk s a mely nélkül a magyar rég elcsenevészett volna. Örök langgal lobogjon a tzivek oliárán a hazaszeretet, mely őseinket dicső le tekre hevíte . . . S előre a mutatóit nyomon, óh magyar! A sír széléről hozta vissza édes anyádat: e hazat az Isten keze, óh becsüld mc,; hát! Lobogtasd fennen azt a szent lobogót, a melyen ,a független, szabad Magyarország' nagy eszméje, — az igaz honlikebei ezen szent ideálja s édes reménye — van felírva s előre a haza erdekében való hív munkara, drága nemzetem! „S forgó szerencse rosszat, jót a mit hoz, Légy hű magadhoz, légy hü nagyjaidhoz!" Éljen az egyenlőség, szabadság és testvériség! Éljen a magyar király! Éljen a haza ! Nyíregyháza, 1902. évi márczius 15. Panlik János, ev. lelkész. Dr. Vielórise József tanár szavalta el ezután, iz alkalomra irott költeményét, melyet lapunk tárcza-rovutában közlünk. Nem tudjuk, — minek is statisztikáznánk — hogy hányadik márczius 15 diki költeményét irta meg es szavalta el itt nekünk dr. Victórisz József. De hallván is, olvasván is, minden csepp magyar vérünk megmozdul és fellángol lelkesedésünk. A nagy márcziusi idők szellője es édes illata az, mely az ő poézisében meglebben, terjed és lelkesedésre heviti sziveinket. Énekelt még a dalárda s az ünnepély hangulatához s mélió végső akkordul, az ide érkezett Uránia vetített hazafias árnyképeket. Este bankét volt a Koronában. A ti. é. közönség szives figyelmébe. Nyíregyháza város társadalmi életében egy uj intézmény alakult. Az „iparos kör' ezen uj intézmény. Rég óta vajúdik már a létesítés eszméjo. Megtestesülést csak 1902. február 1-én nyert. A kör, bár alapszabályai mar folévvel ezelőtt miniszteri megerősítést nyerlek, alakuló közgyűlését csak 1902. február 1-én tarthatta meg. Ai alakuló közgyűlés egyhangú lelkesedéssel választotta meg tiszti karát, s a választmányt. Stoller Fer mez az ipartestületnek is elnöke, lett a kör elnökévé, Engel Adolf alelnökeve, Epbinder Károly pénztárnokává, Kim nár József gazdájává, Kálnay Éndre könyvtárnokává, iszarvady Mihály jegyzőjévé, Hudák Károly iparhalósági biztos pedig titkárává egyhangúlag közfelkiáltással megválasztva. A választmány tagjai lettek szintén közfelkiáltással: Kovács György, Bartha Lajos, Antal Lajos, Bodnár Lajos, Fedor János, Szmolár István, Gorzsás József, Gyeskó Sámuel, Lejtrik János, Papp Miklós, Lenhaidt János és Dojcsák Mihály. Lélekemelően szép rendben folyt le az alakuló közgyűlés. Lelkesedés és öröm sugárzott a nagy számm d egybegyűlt iparosok arczán. Nem is csoda, hisz oly régen érlelődött a megalakulás eszméje. 800-at felülhaladja a nyíregyházi iparosok száma. Nem volt a nyíregyházi társadalom ezen tekintélyes osztályának eddigelé olyan összejöveteli helye, hol szellemi üdülést élvezhetett. Nem volt erre alkalmas helyisége. Az anyagiak összehozása is nem kis feladat volt a mai nehéz viszonyok közt. Hogyne örült volna hát a társadalomnak ezen tekintélyes tényezője, az iparos osztály, midőn szerényen bár, de megvalósítva látta az alakuló gyűlésen, az ipartestület szíves hozzájárulása és közreműködésével, rég óhajtott eszméjét, az iparos kört. Ezen a társadalmi téren hézagot pótló intézmény a Szent Mihályi utczán lévő ipartestület kizárólagos tulajdonát képező haz azon helyiségében rendezkedett be, a mely helyiségek az iparos ifjúsági önképző-kör helyiségtül szolgáltak ezelőtt. Hivatva van ezen, működését szerényen kezdő iparos kör arra, hogy a társadalom minden rangú tisztességes elemeit befogadva, szórakozzék, eszméket cseiéljen, szellemileg művelődjék és azt a mélló helyet elfoglalja a társadalomban, a mely hivatásánál fogva jogosan meg is illeti. De, hogy az elvetett csemete terebélyes fává nőhesse ki magát, ahhoz okvetlenül szükséges a pártolás. Midőn tehát a n. érdemű közönségnek szikes tudomására hozom az elnökség megbízásából, hogy az iparos körnek tagja lehet minden rendű és rangú tisztességes polgár; hogy továbbá az évenkénti rendes tagsági díj 4 korona, alapitói tagdij egyszersmind mkorra 40 koronában van megállapítva: felkérem a n. érdemű közönséget a nyíregyházi iparos körbe való belépésre, annak anyagi és szellemi megérdemlett támogatására és különösebben arra is, hogy ne csak pénzbeli adominyokkal, hanem, tekintve azt, hogy a nyíregyházi társintézményeknek, mint egyeseknek könyvtári készletei bi-