Nyírvidék, 1900 (21. évfolyam, 26-52. szám)

1900-10-28 / 43. szám

í£ N T 1 R V 1 P ^ " „A. magyar szó." A fenti czim alatt egyházam tanácsához régebben is, ujabban is egy kis nógatás jelenvén meg e lap hasábjain, nem tudom megtartóztatni magamat, hogy az ismeretes magyarositási mozgalomhoz én is hozzá ne szóljak A dolog oly szép 8 oly fontos, hogy mindnyájunknak megérdemli figyelmét s megérdemli azt, hogy felette újra és újra gondolkozzunk 8 vele minden oldalról behatóan foglalkozzunk. Egyesek talán kissé korainak fogják találni az én beleszólásomat, mivelhogy e városban uj ember vagyok; de annyit talán lesznek szívesek megengedni, hogy amennyiben ez ügygyei foglalkoztam, bizonyos eszmei magaslatról hozzá én is szólhatok. Ösztönöz erre egyrészt a felvetett kérdésnek nemes hazafias volta, másrészt pedig az, hogy egyházammal is kapcsolatba hozatott, sót pláne egy egyházi tanácsülésen egyenesen az én idejövetelemre halasztatott annak egyházam részérói való közelebbi megvitatása. Többször hallottam, — személyesen is, — hogy épen az ev. egyháznál elfoglalt diszes állásomnál fogva többen érdeklődnek az én e mozgalomra vouatkozó véleményein iránt s azért sietek is azt férfias nyíltsággal nyilvánítani s ez ügyben való jövendő magatartásomat az érdeklődőkkel megismertetni. Csak egyet kérek mindenkitől, a mikor e dologhoz hozzá szólok; azt, hogy — tessenek bár, vagy ne tessenek igénytelen szavaim — legyen szives rólam mindenki ismeretlenül is feltételezni azt, hogy én hazámat s egyházamatszeretem ugy s javát óhajtom ugy, mint a czikkezó urak bármelyike, vagy mint akármely más honfitársam és hitsorsosom. Kérem pedig ezt azért, mivel ennek elóföltételezése nélkül komolyan senkivel sem tudnék szóba állani s mint gyerekes, férfiatlau játékban, nekem semmi helyem nem volna e vitában. A még távollétemben megindult .magyar szó" vita engemet nagyon érdekelt s azért siettem is mindjárt az összes reá vonatkozó czikkeket elolvasni. Hazámról s egyházamról lévén benue szó önkénytelenül és Pókayné szavai tolulnak ajkaimra: „Melyiket szeretem, melyiket szeretem!?" S igazán isteni divinatioért esdeklek az Éghez most, hogy az vezesse tollamat, a mikor a kérdés tárgyát képező nem könnyű dologhoz hozzászólok; vezesse úgy, hogy a szivemben összeforrt két drága tulajdon: a haza és egyház közül egyiknek se ártsak, de sót mindkettőnek javára válljék igénytelen szavam. Meg kell vallanom, hogy a megindított vita reám egyszerre kellemes és kellemetlen benyomást tett. Kellemeset annyiban, hogy a magyar nyelv s kultúra érdekében hallok belőle lelkes szavakat kihangzani; de kellemetlent azért, mivel egyházamnak egy benső ögye — nézetem szerint — illetéktelen helyen szellőztetik s egyházam hamis megvilágításba állíttatván olyanokért vádoltatik, a miknek ő egyáltalán nem oka. Mert vegyük csak higgadtan a dolgot. A „NYIRVIDÉK" TAROZÁJA. Tudom, miért dolgozom. Nagy Jókaink pendítette e valósította meg előBtör az: .Öreg ember nem vén ember* eszméjét. Csak alant maradok B egyszerű példát hozok fel illusztrálására. — Epres apó szorgalmasan hordta hozzánk a vá yogot. Hogyan bácsi, hát ily Öregesen oly nehéz munkát végez? Tudja úrfi kell a kis fiamnak, meg a feleségemnek és a D.nyi lovamnak, szólt nyomatékkal. E bámulva nézek rá. Hát kis fia ig van? Van bizony, a Gyurika, eszem a kis száját. Mikor ps'e haza megyek, ugy össze-vissza csókol, hogy még. Viszek is ám neki czukrot, körtét, meg narancsot. Hát a feleségem! Jó vacsorával vár és jó szóval tart; rendben találok mindent és sajátomban vagyok. Nem álmodtam ily jó sorsról soha. Hogy őt megtaláltam, elvittem magam hoz, vettem neki Bzíp ruhát, a Gyurikát örökbe fogad tam s most boldog vagyok. — Arcián a boldogság darüje honolt s ez egyszeri! emberben megtaláltam azt, a mi szerintem a boldogság alspját képezi: az öuér zetből eredő léleknyugalmat. Szinte meglepett az ax ihlet, mely mintegy átszellemitette; tudta, kiér, miért dolgozik, kiért fárad — Eszembe jutott azon boldog perczem, midón fogad tam: érted tanulok, érted dolgozom, ,érted üdvöm élek én." Hajh de ez elmúlt. Ha nem fogudtad el áldozatomat, a közjóé, hazámé szivem osztat lami. Hát hogy kerültek össze? — kérdem. Ott láttam a munkán, a Gyurika pedig a sárga homokban játszott Szelíd és szenvedő arcza meghatott. Magamhoz hívtam, gondozzon engem. Elfogadta és nagyon jól viseli gondomat. I ne egy egyszerű öreg, ki a társadalomnak példát ad, hogy a szerencsétlen bukottak elől ue zárják el a megtérés u ját, ne oyilváuitaák becstelennek. A panasz lényege az, hogy Nyíregyházán az iskolából kikerült nemzedék, elfelejtvén az iskolában elsajátított magyar nyelvet, visszatótosodik s nem olyan magyar felnőtt korában, a minőnek azt minden magyar ember szeretné. A némikép magyarrá nevelt itju nemzedéknek, később mint szülőnek, gyermeke ismét tótként kerül az iskolába, hogy újra kezdődjék a sisyphusi munka. S ebből a cousequentía: „Evangelicus egyház, te vagy ennek az oka; a visszaesést te okozod a te tótnyelvü istenitiszteleteiddel! Vesd ki hát kebledből ezeket s magyarrá lesz Nyiregyháza !" Nem tudom ezt akarták-e a czikkiró urak mondani, de én czikkeikböl ezt olvastam ki. A mily fájdalmasan érint a főtétel, az életből vett téuy, ugy nem tartom correctnek a belőle levont következtetést. S hogy miért nem, táu világosabb lesz, ha az ev. egyháznak dogmáiban megjelölt hivatás it jelzem. Ujat e tekintetben nem tudok mond.uii, de szükségét látom a régit ismételni, mivel egyesek nagyon is hajlandók erről megfeledkezni s ev. egyházunknak az igazitól egészen eltérő hivatásokat akaruak kitűzni. Mi az egyház hivatása, kötelessége? Híveinek az isten igéjét hirdetni, szentségeket kiszolgáltatni stb. mondjuk röviden: hiveit vallás erkölcsi tekintetben ellátni. Ue még azt is hozzá kell teunem, hogy nálunk evaugelikusoknál a nép által legjobban értett s kivánt nyelven. Ez nálunk kardinális elv; olyan, melyet a természet szava s a józan ész követel, a szentírás hirdet, szentesit, a reformatió sok küzdelem árán kivívott s a melytől a protestantizmus meghamisítása nélkül senkinek sem szabad eltérni. S ebből mi következik? Az, hogy az ev. templom azon a uyelvcu hirdeti az igét, a melyen azt az egyház hivek összessége kiváuja Nyíregyházán tótul és magyarul kívánja, tehát tótul és magyarul történik az. Ue hát — mondják az illetó urak — mi azt kívánjuk, hogy csak magyar istentisztelet tartassék a templomban. Helyes! Ha a hivek többsége —* nem csak egy csekély töredéke — kiváuja azt, akkor mi lelki pásztorok, sok oknál fogva, tapsolunk örömünkben. Hanem hát nem kívánja s egyelőre, ngy látom, nem is fogja kívánni, — ez a bibi . . . Miért nem? Azért, mert a hivek túlnyomó része tótul beszél. UJ kérdem komolyan az urakat, az egyház enuek az oka? A vagy ó iskolái által nem teszi-e meg hazafias kötelességét? S hogy ezekuek neveltjei késóbb visszatótosoduak, kint a tanyákon, aunak a templomi istentisztelet az oka? En azt hiszem nem; eunek oka a családi otthon. Ue taláu tótuyelvü istentiszteletével az egyház hozzájárul ahoz, hogy a tót nyelv a családokban tovább éljen s ha ezt teljesen kiküszöbölné — és pedig karhatalommal is ha kell, mert hisz oda tendálnak, — a nép mihamar elfelejtené a tót nyelvet? Szavaiból a nyugodtság utáni vágy, a boldog teljesülés érzete s & gyermekes ö öm sugárzanak elő. Hát a fiúból mi lesz? A jó Isten kezében vagyunk; én taníttatom, a mig csak bírom. Da örömest tanultam volna én egykor, hanem sorsom elsodort mindenfelé öregen kerültem ki kezei közül. Apámat, anyámat nem ismertem; egy néni gondozott, kit nagyon szerettem, mert c-upán_ő czirógaott, mig mások mostohául bán tak velem. Ő meghalt s én elkallódtam. Háborúban golyó érte lábamat s azért sántítok. Most azonban Rözsikám megnjugtat, felfrissít, ha fáradtan hazamegyek. 0 y közvetlenség nyilatkozott meg beszédében, hogy egészen lebilincselt. Örömest hallgattam volna tovább is de ekkorra lerakodott; meghúzta a ló üstökét II igy miért, azt 6 maga se tudtn, de igy látta, hát tesii. (Azt tartják, hogy ekkor könnyebben lélekzik) Ekkor már czimborája is megjött. Hányat hoztál K c-tis ? — kérdi. 50-et, mert a lovam gyenge. Látod — szólt az öreg — mi kiegészítjük egymást. A mit a lovadnak kellene adni, azt magad eszed s iszod meg s aztán tolud a taligát. En azonban a Diuyit jóltartom, hiszen ó dolgozik a házamra. Hogy nevettél a szegény párán, mikor megvettem B látod én nem nevetek rajtad. — Hanem dologra! Felbicziklizik taligájára s önelégülten hajt a második fuvarért. O'thon ezalatt a nő előveszi régi emlékeit s gyermekének mu'ogatji. H-d, ez itt, npád. Csókold meg és felejted el; szereid n öreg papit; jó ember 6, te vagy a kis angyala, hoz neked uyuluc kát és megsimogat bozontos szakállával. S a régi emléken elmerengve letörli könyeit. gyermekének kezeit összeku'csolja s ugy imádkoznak az öreg papáért. Az öreg papa p ;dig hajszolja Danyiját, kuporgatja a garasokat. C2ukrot, kiflit, piskótát vesz kis fiának éE szép kötőt Rózsikájának Szép beigazolást nyer a mondás: „A valódi boldogság gyakran szalmafödél alatt honol. Lardárlos. Tény, hogy a templom képes valamely nyelvet életben tartani s elismerem azt is, hogy a fenti okoskodásban van némi igazság; csakhogy a mi viszonyainkra nézve nem annyi, a mennyit egyesek benne látnak s nem annyi, hogy érte érdemes volna a protestáns elv megsértésével az e lapban többször ajánlott módszer szerint eljárni. Nem pedig azért, mivel az borzasztó megrázkódtatással járna s a vallási élet rovására történnék. Mert ha — feltéve-tagadva — a tót nyelvet sikerülne is most valami manipuláczióval a nyíregyházi ev. templomból kiszorítani, mit érnénk el vele? Azt, hogy a templomban ugyan magyarul folynék az istentisztelet, de a nép nagyobb része nem értvén azt, a templomtól távol maradna. S számolnak-e az urak azokkal az erkölcsi károkkal, a melyek az áldatlan experimentumból származhatnak ? Oh és jaj volna nekünk, ha ezeknek a templomból kikergetett embereknek ama bizonyos tüz.-tszitó futkározó atyafiak fognák partját! S mi haszna volna vájjon ebből a magyar nyelvnek? A nép otthon azért tovább is csak tótúl beszélne, legfeljebb nagyobb ellenszenvvel telnék el a magyar dolgok s a magyar úrik iránt, a kik véleménye szerint úgyis c<ak a bőrét nyúzván, még istentiszteletét is elrabolják. S kérdem: mit nyert ezzel a haza? Lélektant, uraim, lélektant! Mert itt nem lehet mérvadó az, hogy egy-két atyánkfia, a kikre az urak bivatko/.ui szeretnek, mit beszél, hanem mit mond és óhajt a többi tízezer. Ezxel nem azt állítom én, hogy mindeu jól van úgy, a hogy van. Vallom én is, hogy a magyar nyelvnek közöttünk való teljes felvirágzása érdekében tenni kell valamit. Ud tegyék meg a kötelességüket azok, a kik erre első sorban hivatvák s ne akarják azt az ev. egyházra tolni, pláne ily czéltévesztett s veszedelmes eszközök ajánlásával! Minden történelmet ismerő ember tudja, hogy hazai protestáns egyházunk a magyar közművelődést előmozdító minden törekvést pártol s zászlóvivője volt az ilyeneknek mindenha; de a mikor ezt teszi, nem csaphat át egyoldalúságokba s nem lehet tiprója sohasem annak, a miért századokon keresztül ó maga küzdött: a hivek isteni jogból származó jogainak, a melyeknek egyike az anyanyelv is a templomban. Tessék megtenni az országnak, a megyének, a városnak a maga kötelességét polgáraival szemben s aztán az ev. egyház szívesen megteszi a magáét híveivel: a kész magyarokkal szemben! Mert a templom nem nyelvészeti iskola, hanem igenis közlője a kegyelmi javaknak a fent emiitett módon; a templom nyelve nem előzmény, hanem következmény. S azért — nézetem szerint — az egész magyarositási vita eleitől fogva téves irányban halad. En részemről ellenszegülnék minden olyan törekvésnek, a mely a vallásosság rovására menne ki s tiltakoznám minden olyan dolognak a templomomba való becsempészése ellen, Álom. Álmodtam. Gyönyörű országot láttam, egy tejjelniézzel folyó Kanaánt; amit csak ember, szépet és jót elképzelhet, minden egyesült benne. Égbenyúló, büszke sziklaóriások fogták védőleg körül mint egy szerető édesanya kitárt karjai; rónája aranykalászu búzát, hegyei aranycsillogásu lángbort, erdői aranyszínű mézet, nemes vadat, mezői tüzes csikót, folyói izes halat termettek, de mindennél szebbek voltak ez ország lánglelkü fiai, lángszivü leányai. Mily gazdag ország lehetet az! Vájjon van-e igazán ilyen? Hallom a kételkedés hangját. Csitt! az álom tovább tart. Nem! nem volt gazdag ez az ország; boldog sem volt, csak annak látszott. Büszke hegyek ormán idegen zászló kevélykedett; aranyló búzáját másnak aratá a földműves, másé volt a hegyek aranya, másé a szélnevelte ménes, másé az erdők vadja, még a nép karjának ereje is másé volt. De hát ki az a telhetetlen moloch, a ki mindezt fölemészti ? S miért tűri az ország maga felett ? Hallom az idegen gúnyos hangját. Épen itt jön rá a felelet: Várost látok, nagy, széles utczákkal, tornyos palotákkal. Az utczákon kiéhezett, rongyos inunkásnép, éhes proletárok, nők, férfiak vegyest. Most egészen közel jönnek. A föld reng alattok, annyian vannak. „Jogot és kenyeret a népnek!* hangzik ajkukról rekedt kiáltás s elcsigázott arezuk mutatja, hogy végső szükség sajtolta ki belőle e rémes hangokat. Egyszerre dobogás hallatszik, az ellenkező oldalról is érkezik valaki. A nép oda figyel s a következő pereiben szemben áll — a katonasággal. A kapitány előlép és eloszlásra szólítja a tömeget. .Jogot és kenyeret a népnek!" hangzik a vihar bömböléséhez hasonló felelet. — Tüzet! — vezényel a tiszt idegen nyelven. A fegyverek eldördülnek, a tömegben rémület, majd csend támad, — két lövés talált halálosan.