Nyírvidék, 1900 (21. évfolyam, 26-52. szám)

1900-07-08 / 27. szám

XXL évfolyam. M.N.MZ£L,Y.kÖHYVTARA «)flafi--Könyvtá> ncveuíknaDló 27; száír, Nyíregyháza, 1900, julius 8. SZABOLCSVÁRMEGYE HIVATALOS LAPJA A SZABOLCSVÁRMEGYEI KÖZSÉGI JEGYZŐK és A SZABOLCSMEGYEI ÁLTALÁNOS TANÍTÓEGYESÜLETÉNEK HIVATALOS KÖZLÖNYE. Megjelenik: hotonlnnt egryszer. vasárnapon. "Sag Előfizetési feltételek: postán vagy helyben házhoz hordva : Egész évre 8 korona. Fél érre 4 „ Negyed évre 2 „ A községi jegyző és tanító uraknak egész évre csak négy korona. Egy szám ára 20 fillér Hirdetési dijak: Az előfizetési pénzek, megrendelések s a A l

aP szellemi részét képező küldemények, lap szétküldése tírgydban leendő felszó- x ^^ c«me alut kér^k beküideDi Minden négy«er h.,*b.z.t« pe.lt ,.

r ..

ym

r larnlasok Joba Elek kiadó-tulajdonos • "ermentetlen levelek csak ismert kezektől közlése 10 fillér; többazirl közlés eletében" flll könyvnyomdájához iskola-utcza 8. szám ; I0gldtatnak e • Kincstári bélyegi||| fejében mmdeu egyet hir•••••< • A kéziratok csak világos kívánatra s az detés után 60 fillér fizettetik. illető költségére küldetnek visszi. " A nyilt-téri közlemények dija Boronkint 60 fillér(Jánószky ház) intézendők. Hirdetések elfogadtatnak lapunk részére a kiadó-hivatalban (II. kerület iskola-utcza 8-ik szám); továbbá: Goldberger A. V Eckstem Bernát és Altalános Tudosití által Budapesten, Haasenste.n és Vogler irodájában Bécsben, Pragában és Budapesten, valamint Németország és Sveicz fővárosaiban és Dorn & Comp által Hamburgban. Hivatalos rész, S/abolcivármegye alispánjától. ad 1629 1K. 1900. A vármegye t. bizottsági tagjainak. A folyó 14-dik napjára egybehívott rendkívüli közgyűlésre e hó 3-dikán kibocsátott tárgysorozat folytatását van szerencsém tiszteletlel megküldeni. Nyíregyháza, 1900. julius 6. Alispán helyett: Mikccz Dezső, főjegyző. 55. Az Erzsébet közkórházi építkezési bizottság javaslata a Bobula János művezető építész szerződésszerű javadalmazásának kiutalása tárgyában. 56. Alispáni előterjesztés Gólya Jánosné volt kórházi ápoló végkielégítése tirgyában. 57. Nyíregyháza város polgármesterének kérelme 50900 koronás rövid lejáratú kölcsöi engedélyezése iránt. 58. Nyíregyháza városnak fogyasztási adó pótlékokra vonatkozó módosított szabályrendelete. Szabályozza az állani a takarékpénztárak kamatlábait! Minden jogállamnak, a hová kell hogy számítsuk a magyar államot is, elengedhetlen kötelessége odahatui minden erejével, hogy az alattvalók ki ne zsákmányolhassák egymást, hogy az erősek a gyengéket, a nagy halak a kis halakat telhetetlen gyomrukba be ne kebelezhessék. Es e tekintetben nem szabad valamely jogállamnak korlátokat ismernie, jelzászlójára amaz elévülhetlen közjogi elvet irván fel: „salus reipubliac suprema lex est". Es mert egy idó óta az u. n. takarékpénztárak nem felelnek meg eredeti rendeltetésüknek, egyszerűen pénzkölcsönző intézetekké, még pedig általában méregdrága pénzkölcsönző intézetekké alakulván át azok az idők folyamán, A „NYlR VIDÉK* TÁKCZÁJA. Vége a dalnak . . . Vilmuska a jogász-majális utáni reggelen kaczagva ébredt. Álmában Balkó, a bolondos poéta mondott neki valami hóbortosságot egy vén kisasszonyról, amin aztán olyan jóízűen nevetett, hogy felébredt reá. Kiugrott az ágyból s magári kapva a pongyoláját, az ablakhoz futott és felvonta a függönyt. A juniusi nap aranyos sugarakkal szórta tele a bájos kis hálószobát, a mibe az éjjel viselt toilette tarka-barka darabjai festői rendetlenségben hevertek szana-széjjel s egy kis mozaikkal kirakott asztalka alatt roppant tearózsa-csokor búsongott hervadásnak indult virágaival. Az ajtón kopogtatott valaki s Vilmuska visszafordulva az ablakból, kuoczogva kiáltott: — Ki vagy ?! Nem szabad! . . . Kivtll egy mély férfi hang szólalt meg: — Bocsáss be, Vilma, én vagyok, a bátyád. Fontos beszédem van veled. Vilma az ajtóhoz futott és félretolta a reteszt. — Tessék! Magas, körszakállu férfi lépett be s körülnézve a kis rendetlen fészkel, egy puffra ereszkedett. — Szervusz, Vilma. A hölgy odaült a bátyja ölébe s hófehér karj tival, a miről lecsúsztak a pongyola bő ujjai, körülfonta a férfi napbarnított arczát. — Szervusz fekete ember! No mit hoztál? Istenkém, milyeu csúnya sápadt vagy! Bizonyosan seramit sem aludtál, ugy-a rosz pára?! — S kaczagva csókolta végig azt a sápadt arczát. — Nem aludtam — mondá a férfi csöndesen. De nem vidult fel a hölgy jó kedvétől. Hosszan, merően nézte az asztal alatti hervadó csikrot. — Ebből a csokorból egy rózsát adtál Balkónak tegnap este, ugy-a Vilma? úgy, hogy ma már az illető vidék lakosságának legnagyobb része nem azért megyen azokba a pénzintézetekbe, hogy megtakarított pénzecskéjét oda gyümölcsözőleg elhelyezze, vagy onuan hasznos beruházásokra pénzt vegyen fel, vagy épen, hogy az uzsorások körmei közzül kiszabadítsa magát, hanetn megyen azért, hogy ouuan jó reménység fejében régen felkölcsönzött takaréki adósságának kamatait fizesse, esetleg valamicskét a tőkéből is törleszszen, amit rendesen vagy a maga megrontásával, vagy pedig egy másik, u. n. „takarékénak az emberségéből tud csak megtenni, mondom, mivel az u. n. takarékpénztárak ma már csak néhány boldog embernek takarék, a legtöbb embernek azonban egyszerűen pénzkölcsönző intézetek, még pedig drága pénzkölcsönző intézetek, a honnan nem lehet, C3ak nagyoa kivételes esetekben lehet haszonnal pénzt felvenni, különösen nem lehet az u. n. kis embereknek : kell, hogy maga az állam vesse közbe magát, meghatározván a helyi viszonyokhoz képest a vidéki pénzintézeteknek kamatlábait. Mert hát tulajdonképpen valamely kamat drágaságát nem annyira a számok, mikkel azok mennyiségét szokták jelezni, határozzák meg, hanem meghatározzák a vis/.ouyok, melyek közt, illetve az idő, melyben valaki annak tőkéjét felveszi. Mert lehetnek üzleti évek, mikor még 15 százalék mellett jól ki tud jönni az ember, és vannak évek mikor még 6 százalék is méregdrága És hiában mondjuk azt, hogy a ki drágának találja magára nézve a takarékot, az ne menjen bele, nem muszáj. Mert ez a beszéd egyszerűen nem igaz. Tudjuk, hogy ma már a legtöbb ember nem megyen jó kedvvel azokba — Igen! Hahaha! Azt mondta: .meghagyom, hogy ezt a virágot temessék el velem, ha meghalok!' Mindig hóbortós lesz ez a Kálmán, míg él! . . . A férfi arez* még jobban elkomorodott, de aztán egy végtelenül szomorú mosoly vonaglott ajkán végig s mintegy önmagába mormogta: — Szegény, szegéuy Kálmán! . . . Azért mondta hát, hogy azt a rózsát hagyjuk a gomblyukába, hadd porladjon el véle együtt! . . . Még haldokolva sem feledkezett meg róla! . . . Vilmuskám! ... Ne ijedj meg, egy nagyon szomorú hírt mondok: Balkót megölték párbajban ma reggel! A hölgy sikoltva ugrott fel a férfi öléből s görcsösen ragadva meg bátyja vállait, az ijedtségtől kerekre nyílt szemekkeTnézte azt a vigasztalan komor arczát s egy hang sem jött perczekig az ajakára. Az első pillanatban belátta, hogy a mit bátyja mondott, rettentő valóság!... Kálmán többé nincs! ... Lelki szemei előtt rögtön megjelent nyúlánk termetével az örökvig, szőke poéta, a ki annyi szép szomorú verset irt ő hozzá! . . . Annyit! . . . Vilma gondolkodott, hogy vajon, mit is kérdett a költőtől móljára? Ah, igen, azt, hogy a legközelebbi versé" hogyan fogja kezdeni? Szegény jó Kálmáu! Azt mondta, igy: „Most már tudom, hogy nem sokáig élek !' Igen, azon a vígtermészetétől elütő, bánatos zengé=ü mély hangján mondta ezt és nagy szemei merően tapadtak az ő arczára. — Ne haragudjon rám, hogy ugy nézem, Vilma, — mondá szomorúan mosolyogva. — Azt akarom, hogy a szemeim reczehártyáján maradjon a képe. Mert . . . mert hátha talán immáron nem is látom többé! . . . Az éjjel történt a négyes alatt. Óh, hát már akkor történt a kihivás?! Bizonyára nem! Di az ő fiaom p )éta lelke megérezte, hogy nem fogja látni őt soha sem többé! És nem is látja! . . . A szobaleány behozta a reggeli lapot és az asztalkára tette.Vilma önkénytelenül pillantott a festékszagu papírra és mintegy az ő gondolatai kiegészítéséül ott •y Mai siámunlJ 8 oldalra terjed. a pénzintézetekbe, ellenkezőleg oda van kényszerítve, tengetvén nyomorult életét. Bizony, csak valjuk be az igazat, ha az u. n. takarékpénztárak a régibb időkben országszerte, lehet mondani, áldás volt az ország lakosainak, daczára, hogy akkor jóval magasabb kamatokat vettek azok az intézetek, mint ez idő szerint általában vesznek, ma már kiválóan az u. n. kis emberre nézve (és erre fektetem a fŐ9ulyt) valóságos szerencsétlenséget képeznek azok a kamatok nagysága miatt, meg a miatt is. hogy az a kis ember, feltéve, hogy született magyar, szintén általában nem tud számítani, a mellett, hogy szintén könynyelmü és fényűző, akár csak egy u. u. geutry. Tisztelet a kivételeknek. Mindamellett is nagyon természetes, hogy a vidéki pénzintézeteknek hazánkban a haszoumérleg kérdésében állami hatalommal leendett megrendszabályozása csak rendkívüli időkben jogosult. És ez a reudkivüli idó szerintem ma már megérkezett, sőt a veszedelem már körmünket kezdi égetni. E tekintetben, mondhatom, megdöbbentően meglepő adatokat tudna felmutatni, pl. megyénkben egy idevonatkozó hű statisztikai kimutatás. Miért is vagyok bátor figyelmébe ajánlani e nagy fontosságú kérdés tanulmányozását megyénk vezérférfiainak, és én hiszem, hogy csakhamar megfognak róla győződni, hogy itt valóban szükség van az állami beavatkozásra. Hjah! salus reipubliac suprema lex est! Azonban megjegyzem, hogy nagyon tévedne valaki, aki azt hinné, hogy én itt kárhoztatom általábau a pénzintézetek vezérférfiait. Távol legyen tőlem állott a vers az első oldalon. A vers! A hattyúdal azzal a kezdő sorral: „Most már tudom, hogy nem sokáig élek!" S alatta a név Btlkó Kálmán. Csak nem régen hagyta ott a tánczteremben, vígan, egészségesen, a legjobb hangulatban és immár örökre vége ! Óh Kálmán, Kálmán! ráborult a versre, az utolsó versre, amit hozzá írtak és el kezdett keservesen sírni. — De hiszen ez rettenetes, — zokog fel újra, meg uj

r

a. _ Szólj Dénes, ki ölte meg ? — Dernőy, az őrnagy, a te vőlegényed! Látod Vilma, mondtam az éjjel, hogy ne tánczolj annyit Balkóval, mert ez bántja Dernőyt. Nem hallgattál reám. Most oda van egv kedves jó ember, aki téged is szeretett egy kissé, Vilma ? . . . — És a vőlegényemnek nincsen semmi baja, — kérdte a hölgy; de korántsem valami nagy érdeklődéssel. Az őrnagy koros ember volt s a kis Pélyi Vilma csak a családi befolyás révén lett a menyasszonya. — Semmi baja sincs — mondá a bátyja. — Én voltam a segédje és a kapitány, Bilkónak pedig két újságíró. A szegény Kálmán talán érezte a halálát, mert egy levelet adott át a segédjének, hogy ha meghal, kézbesítse neked. A szerencsétlenség után ide adta a szerkesztő nekem. Nesze olvasd. A kedves kis vidám arczról eltűnt már minden jókedv. Fehér volt, mint a márvány, de nem sirt. Valami kétségbeejtő nyugalommal vette át a levelet. Aztán olvasni kezdte. .Kedves Vilmuska! Mikor ezt a levelet Ón olvasni fogja, a maga jó pajtása, a hóbortos Kálmán fiu nem lészen többé I . . . Már akkor elment oda, a hol — a poéták hazudozása szerint — „szebb a rózsa, tisztább a patak, csengőbbek a dalok! . . ." Ne sajnáljon engem Vilmuska és ne is sirasson meg, mert lássa, az ilyen könnye mü, léha fráterek, mint a milyennek a világ tartott engem . . . mondom, az ilyen emberek megérdemlik sorsukat. Jól van ez igy, a hogy történt!