Nyírvidék, 1900 (21. évfolyam, 1-25. szám)

1900-03-18 / 11. szám

IN 1 K V 1 1> K 1* szabadult biliucseitól. De jelenti igenis a nemzeti erőnek azt a megsokasodását, a melylyel ennek a nagy napnak közvetlen utána bekövetkezett barczban megvertük az osztrákokat, és jelenti a nemzeti erőnek azt a megsokasodott nag\ ságát. a melylyel kiállottuk nemzeti törekvéseiuk idegen fegyverekkel való elnyomatásának keserves esztendeit És hogy élünk, mint magyarok ! Azok az ősök, akikre való támaszkodással egyik másikunk olyan uri lenézéssel húzódik félre a márczius 15-diki lelkesedéstől: megmozdulnak sírjukban, ha látják, a „tekintetes" urak „uagyságos" fiainak ezt a nevetséges nagyzolását. * * * Nyíregyháza város polgárságát a földesúri jobbágyi sorbúi nem az 1848-diki törvények szabadították föl; tudjuk, hogy az sokkal előbb történt meg. Az 1848. márczius 15-diki dátum itt Nyíregyházán tehát még iukább kifejezettebben a „politikai nemzeti egység" megteremtésének az ünnepe. Se vallás, se párt-politika, se 5, 7 vagy 9 ágú czimer birtoklása uem választhat el bennünket egymástól, hogy ennek a nagy napnak, a magyar történelemben épen ebből a s;empontból nagy jelentőségű ünneplésében ne egyesülnénk. * * * Metsző, hideg szél hordja, kavarja azonbm a Nyírség homokját. Mintha csak az idő is mutatná: nincs most márczius! * * * Márczius 15. évfordulóját az idén is megünnepelte Njiregyháza város közönsége, még pedig a mi kis városi viszonyaink között nagyon feltűnő, de az idők mai divatjának nagyon is megfelelő széttagoltsággal. Külön ünnepélyek voltak a színházépületben, az ipartestületben s a kereskedő ifjak egyesületében. _ A színházban lefolyt ünnepélyl, a dalárdák én ke uJan, Bencs László polgármester nyitotta meg. Az ünnepi szónok Gcduly Henrik ág. ev. lelkész vob ^i a következő remek beszédet mondotla: i / . . Két csoportot látok. Lelkes ifjúság all az egyiknek í n. Zászlót lobogtat, a legszebb zászlót, mely nekünk földön adatott. Masnak - három rongydarab, nekür — három egész világ! A piros-fehér-zöld lobogó tövéb n kipirult arczczal, lelkesedés tüzétől ragyogó szemekkel ott áll a márczius tizenötödiki magyar ifjúság, követelve szabadságát a sajtónak, szabadságát a népnek, szabadságát az alkotmánynak, — ott áll az iljuság. égő tüzével magával ragadva nagy sokaságot, fiatallá léve öreget, remény boldogitóan reszkető sugarait ontva a csüggedőbe, győzelmi mámor illatát árasztva ott, hol küzdés még nem volt, hol a keserves viadal meg csak kezdetét vevé, hol a kivívott diadal harsonája még csak távol jövő zerfllje volt. . . . És látom ama másik csoportot. Olt látom azt, hol most aratnak, Afrika déli részein! . . . Keserves aratás! A huszadik század hajnalán világhatalmi erő nehezedik reá súlyával parányi népre. . . . Lángoló lelkesedés, erő, ügyesség, — a mit megtehetnek, mindent oltárra hoznak! ... Egy darabig ugy is tetszik, hogy a kicsiny Dávid megsemmisíti a büszke Góliáthot. . . . ... De hajh! Az aratás mind véresebbé és véresebbé leszen. Kéve helyett ott fekszik a hős, — aranykalász békés gyümölcse helyeit olt látod az erőszak áldozatait, nőt, gyermeket — pusztulva a vészben, de meg nem tagadva a drága anyaföldet s az atyák hantjait. Borzasztó kép! . . . — És nekem minden vérfagyasztó gyásza mellett kedves ez a másik csoport is. Mert igazolja szememben az elsőt, — mert meggyőz róla minden látni vágyót, hogy a mit azok a márcziusi ifjak tőnek s a rni fellépésűk nyomán támadt szerte e hazában — ellenállhatlan vágy az ősi magyar szabadság kivivására, a nemzet jogainak, alkotmányának sértetlen, tiszta, szűzi szent állapotában való visszaszerzésére, s aztán e vágy után, hogy máskép nem ment, husi küzdelem, minden honi erő megfeszítése, áldozati vérontás, — mind-mind, a mit e nemzet fiai és leányai a negyvennyolczas és negyvenkilenczes szabadságharcban tettek: hogy, mondom, mindez ősi, velünk született, természetes jogaink folyománya volt, hogy a rnint megtette a régmúlt századok s a későbbi korszakok folyamán minden nép s a hogy most teszi a tőlünk messzeföldön folyó, sziveket döbbentő küzdelemben egy parányi nép: csak ugyanezt lette ötvenkét esztendőnek előtte a magyar is, mert más .ént nem lehetett, ha élni vágyott! . . . Foszd meg a fát virágaitól s koronáját lombjaitól és fogd reá, hogy az azért élőfa maradt. . . . Fogd el a nap sugaraitól a fényt és vond cl tőle az áldó meleget s mondd, hogy az azért éltető sugár maradt! . . . Nos, ily élettelen, holt fadarab a nemzet, ha nincs szabadsága, — ily sugár nélkül való felhők homályában tévedező a nemzet élete, ha nincs alkotmánya. * * * Gyerekes felbuzdulásnak mondják a márcziusi ifjak dicső vállalkozását sokan — a mai kor érettjei, bölcsei, a nagyemlékű ősök törpe s hívatlan bírálói. És én, valamennyiszer ünnepét megüljük, mindig ősz fejeket látok az első sorban, roskadt aggokat, fáradt vándorokat, kik ünnepelnek velünk és nem tehetek róla, de azt hiszem — az ő szemükből titkon alápergő köny a legforróbb, a legőszintébb köny mindannyiunkt- között. Forradalomnak mondják a harezot, mely föllépésük nyomán támadott, s mégis e harcz emlékét hogy több mint félszázadon keresztül megünnepeljük, nem kellett reá tőrvényi hozni, — ugy-e jösztök, jőszlök mindannyian parancsszó nélkül, igéret nélkül, fenyegetés nélkül, — de mégis parancsszóra, a legerősebb törvény parancsszavára, mely csak valaha magyar szívben éli: a hazafiság szent parancsszavára! . . . Érzitek, hogy ez ünnep nélkül hiányzik néktek valami e napon, érzitek, hogy e napon szivetek együtt dobban meg millió és millió honfitárs szivével s e közös dobbanásban egy közös imádság száll fel a mindenható trónusához: Lten! áldd meg e sokat szenvedett draga magyar hazát! . . . Nos, nem forradalom az, a mit ily imával ünnepel meg a hálás utókor ? Nem gyermekes felbuzdulás az, a minek roskatag aggok gyújtanak tömjént s illatol ? * * • De mondd, hogy forradalom volt.' . . . Es nem forrana fel szived, ha ma mpghalljnad, hogy édes szülőhazád testéből egy darabot erőszakkal pusziit a horvát, mást támad a rácz, ismék uiá-,1 az osztrák!? És nem forrana fel szived, ha hillanád, hogy a mit ősi jogon birtunk, a mire felkent királyok esküt levének, a mi a nemzet ő-i, drága kincse volt — szabadságát, alkotmányát egy napon, hosszas, keserű küideiem után végre megadják, de csak azért, hogy másnapon ismét elraboljak s a világ legnemesebben érző nemzetet, a magyart, visszalökjék a sárba, az örvénybe, a rabszolgaságba, hogy eltiporják!? ... És nem forrana fel szived, ha ezeket hallva, éreznéd ama közös anya, a drága hon nyöszörgő kínjait, reszkető fájdalmait, gyötrelmes bánatát, mint a hogy vergődik és nyöszörg a királyi sas, ha szárnyát tépdesik! ... És nem forrana fel szived büseke hara>jra s nem lennél ugy, mint 4N llai és leányai tevék, nem ragadnál fegyvert, nem tűznél ki zászlót, nem esküdnél fel a nemzeti szabadság ellen, nem dobnál oda ezüstöt, aranyat a legtisztább oltárra, a haza szabagságának oltárára!? . . . Törpe ulókor! Ne dobj hát követ a nagy idők meg csak vékony hártyával bevont sebére! Inkább hajtsd meg, hajtsátok meg lobogóitokat e napon mindannyian, kik magyarul hisztek, magyarul éreztek! gulyába rakhatta a Mannlichert. Két óra hosszan róni a kövezetet, tábori fölszereléssel, köpenyegben, nem a legkönnyebb dolog. A nap jól aludhatott az éjjel, mert olyan vígan sütött mint egy ma felszabadult péklegény. A tél alatt a nap melegétől elszokott bakaság egy kicsit emlegette a nap — ragyogó csillagát — aztán napirendre tért a a dolog fölött. A tisztikar összeállt, hogy a hadi terv kivitelét megbeszélje. A legénység pedig előszedte a kenyérzsákból a szalonnát, a prófuntot és falatozott. Szemben a pihenő helylyel csinos épület állt kertesitett előtérel: A homlokzatán nagy aranyos betűk magyarázták (vagy németezték, mert német volt a felírás) hogy a — Stefánia — gyermekkórházat látjuk. Az ablakokba gyereknép gyűlt, lábadozó apróságok. Vékony arczocskák, vézna gyermektestek minden ablak mögött. A fehér kantusból a mi ugy látszott egyenruha rajtuk, jutott minden ablak mögé. A szenvedésviselte arezok megelevenedtek, a szemekben felcdllámlott az öröm a katonaság láttára. Egy igen kis legény csákót formált valami papirosból. A félkezét a nyakába kötve tartotta, de azért boldog volt és büszke harczias diszével. Nézték egymást az izmos kemény bakák és a gyönge, halvány gyereksereg. Az őrnagy segédtisztje oda lovagolt a fegyver gulyák közé és nagy hanggal szólalt meg. — Az önkéntesek óz altisztek gyűljenek a Mária kép alá, oda a kórház mellé, parancs meghallgatásra Vállra vettük a Manlicher pajtást, és oda ballagtunk a megjelölt helyre. Mihamar oda jött egy kapitány és be állt az általunk képezett karéj közepére. — Szedjék elő a térképeiket. Aztán figyelem Itt vagyunk a Duna-csatorna előtt, Simmeringtöl északkeletre. Látják? — Látjuk! Néztük a térképet. Két nagy, két szent hónapja van a magyarnak I A rügyfakadás s a bimbónyüas hónapjai - márczius m ő tizenötödikéjével, május az ő tizedikejével. Amaz a nemzeti szabadság hősi Küzdelmének kezdetét jelenti, — emez az ezredéves alkotmány dicsőseges, hosszú múltját ünnepli. Nem tudom, melyik szebb, melyik dicsőbb. Csak azt tudom, hogy mindkettő a tavasz, az ébredes, a szebb jövő reményének ünnepe. . . . Nos, e szebb jövő birtokában szent eskü kél mindannyiunknak ajakán, hogy mi hálás szívvel őrizzük meg a félszázad előtti hősök emlekezetet, hogy Petőfi, Jókai, Zrínyi, Vasvári, Kossuth és Irányi és a többiek hagyományait draga kincsként ápoljuk sziveinkben, hogy a mire ők vágytak, a magyar sajtó szabadsága, a magyar alkotmány teljessege, a magyar trikolór szentháromsága: a szabadság, testvériség és egyenlőség — nemzeti hitvallásnak őrök dogmája lesz, s hogy szent lesz nekünk, szent lesz gyermekeinknek, szent minden késő ivadékainknak a drága anyaföld minden porszeme, a melyet az ő küzdelmeik avattak nemzeti dragakővé, az ő vérök hullása avatott magaszt°

s

sá!! . . . Ti aggok, egykor deli harezosok, vitéz daliák, hős honvédeink, kik ott voltatok mindenütt, a hol a nemzeti becsület lobogóját, a nemzeli szabadság féltett kincsét, ha kellett, véretekkel is oltalmaztátok .. . legyetek nyugodtak! Hős küzdelmeitek hiába nem folytanak — főnikszként kell útra, hogy diadalmasan meghordozza szárnyait ez ősi haza földjen, az eltemetett alkotmány és most hálás unokák magasztalják erdemeiteket, élvezik küzdelmeitek vívmányait s fonnak homlokotok köré hervadatlan koszorút. . . . . . . Te Nyíregyháza népe, mely tudtál és akartál, tudsz és akarsz áldozni e hon eszményeiért, légy Istentől áldott hazafisagodért s úgy légy megáldva, a mint az ősök égő honszerehnet ápolni fogod szivedben, gyermekeidben, késő ivadékaidban ! . . . És Te, Őrök lslen, halld meg ezt az egy könyörgést, ezt az egy forró imát, — ezt az egy — köriyhullatással és szent emlékkel teljes drága fohászt: hogy a mi drága hazánk éljen, sokáig éljen, mindörökre éljen! A hosszas éljenzés lecsillapulta után Szabó László ügyvéd-jelölt szavalta el nagy hatással ez alkalomra írt szép ódáját. Márczius 15. Örökös forgása tünedekeny időknek ! Egy perezre pihenj meg! Mert a magyar ma emlék ünnepet ül! Szent cmlckink ezernyi világa Közt repül a lelkünk Vissza! Vissza ! Messze mult ködén ! . . . . Vissza ! Vissza ! Újjászületésünk Ragyogó napja felé ! Régi dicsőségünk fényes csillagihoz ! Márczius! Márczius ! Te hozzád ! Epedő lékünknek Szent oltár-kövéhez! Első tavaszunkhoz! — Ai ellenség északról A-pern felől közelit, át akar nyomulni a Dunán, azért vagyunk itt, hogy megakadályozzuk, mig a főesapatunk meg nem érkezik. Értik? — Értjük. — Muga önkéntes hat bakával, miut járőr menjen át a Dunacsatornán, aztáu a Freudenautól északi,yugat felé menjen be a — Práterbe, a fő allééig és további pirancsig maradjon ott. — Mint járőr átmegyek a Duna csatornán hat bakával . . . Elismételtem szabályszeriut a parancsot és sarkou fordultam a huiczuzó bakanép felé. Össze kiáltottam a fél rajt, feltételtem a fiukkal a fehér jelvényt, mert most, mi voltunk a fehérsapkások — az ellenség — és elmondtam nekik hamarosan hogy hova megyüuk, mit csinálunk, azzal neki vágtunk egy sikátornak a mi a Duna-csatorna hídjára vezetett. A Stefánia kórház egyik ablakából bucsut integetett egy papir csákó. — Szervusz ecsém mormogtam, csak gyógyulj fel, az'án légy tábornok, ha ugy szereted a katonásdit. Hamar elértük a hidat. Vissza nézve láttam, hogy a hátramaradt csap?.t fején fehérei virított a sapka, felrakták már a fehér jelvényt bataillon-szerte. A hidon megállítottam a bakáimat. Fel aszurouy! A következő perezben már ott csillogott a fegyver csövén a tisztán tartott gyilkoló jószág. Tölts! A fiuk megtöltötték a puskát. — Te előre mégysz Czigány Pista, te balra Drengács, te meg Vadas jobra, aztán szemetek is van, fületek is van, baj ne érjen bennünket, mert szorultok. A kiválasztottak öreg bakák voltak nyugodt önhittséggel hallgatták a pararcsot és kicsinylőleg mosolyogtak az intelemre. — No hát előre! A járőr le tért az útról és ueki vágott a nedves mezőnek. A pázsitról nem rég takarodott le a hó a fu nyomottságáu láttam hogy itt magasan hordhatta össze Te voltál az első ! Nemzeti létünknek búba' fogamzott. Rabigába görnyedt évszázaiból tán Hiányza e hónap ! Prófétáktól jósolt, tüneményes korszak Te voltál az első, Legelső tavaszunk ! a azé

1. Hova lett az a hófúvás? Azóta mint bárány felhő úszik az égen, az árnyéka végig czirógatja az erdőket, a hegyeket, a mezőket, talán most ott száll a hova a lelkem szállt — talán ott száll, igen kis városunk kicsiny háza fölött. Hanem ne ábrándozzék kend járőr parancsnok ur, mert nem veszi észre az ellenséget. Fel rezzenek és fürkésző pillantást vetek a Práter öreg fái felé, nem csillog e valahol a szurony a barna f törzsek között. Nincs baj! Czigány Pista amott czammog, kényelmesen sétál az ördögfi, látom a borjúja rezgéséről, hogy lassan szedegetheti a lábait. Nem látom c«ak csipőn felül, mert egy enyhe mélyedésben halad. Idegenszerű zaj üti meg a fülemet, hirtelen balra tekintek. Elnyúlt testtel iramodik egy sárga versenyparipa felém, a nyeregben czingár lovász kuporog. A ló lihegése, a pata ezuppogása a nedve9 földben, a nyeregszerszám uyöszörgése, a zabla csilingelőse és egy nagy hussanás, a mit egy szempillantás alalt hallok és a lovas már messze jobbra száguld. A freudenaui verseny pálya egyik dísze lehetett, a tavaszi tréninget élvezi, had élvezze, most nem érek rá tovább a lóversenyen gondolkodni, arra kell figyel nem a miből élek, hol az ellenség. BJ érünk a Práter fái alá. Elővesszem a vörös zsinóros ólomfütyölőt és rövid trillát hallatok. Az éles hang hirtelen végig suhan a környékén, egy fekete rigó nem kiállt nagyobbat mikor magot talált, de asért az én bakáim megállnak mintha földbe nőtt volna a lábuk. Kérdőleg néznek felém három oldalról. Felemelem a jobb karomat és a tömzsi Drengács felé mutatok hirteleu. A bakák rögtön balraátot csinálnak és megyüuk a következő perezben bal felé mindannyian, a fé-allée felé Drengács az elő — él-e a járőrnek (Spic czje.) A mogorva fák közt figyelve haladunk tovább. A rügyekben még alszik az élet, milyen Biép lomb darabok vannak azok mögé az apró \0rhenyes vagy sárgás kO-