Nyírvidék, 1899 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1899-07-23 / 30. szám

Y I K I D É K mondám — Istennek legyen bála, — nincs okom. De fájdalom látom, — bogy igen sok helyütt van. Hát bizony ez baj, — de magyarázata enuek is vagyon. Hiszen nagytiszteletüséged maga mondja> hogy a mi hivatalunk csak ugy észrevétlenül nőtt ki a község talajából. Kinőtt, mert ki kellett nőnie, a természetes fejlődés következménye és törvénye szerint. Hogy mintegy észrevétlenül nőtt ki: itt van a mi hivatásunknak kulcsa, ez egyúttal jogosultságunk kútforrása; de ez egyúttal szenvedésünk golgotája is. Sokan vaunak akik hivatottságunkban egyáltalán nem hiszu'k, sokan, akik abban kételkednek, sokan akik irigylik azt Beismerem, hogy korunkban is akadnak, kik jegyzői hivatásukat méltatlanul fogják fel. De azért a hivatalt elitéiui nem szabad. Emberek vagyunk mindnyájan. A papok és tanitók is azok öntől hallottam, — soha el nem feledem: — bogy „még a liliomnak is van árnyéka." Hát én tudom hogy van ; de a hitetlenek — kételkedők — és irigyek nem gondolják meg, — sőt feledik, hogy Mátyás király is más, Király Mátyás is más. (Innen van aztán, hogy akad oly agylágyulásban szenvedő paszasér, minő a Tóth Józsi barátom perron-os ura, akit ő hozzánk küldött, de a mit mi neki egyáltalán nem köszönünk meg, sőt rosz néven veszünk. Miért nem küldte a Lipót mezőre: ott a helye.) Különös hivatal is ez a jegyzőség. Épen nem alkalmas arra, hogy közkedveltségnek örvendjen. Az élet elfajult! ... A nyüzsgő ember reálismusa az ideált mind jobban-jobban alámossa! A kecske megeszi a káposztát, a kecskét megeszi az ember. Ugyan melyik a kártékonyabb? . . . Boldog isten, ki mondhatná meg!! Hát én látom, hát én érzem önben a nemes törekvést tisztelt barátom, a mint igyekszik, hogy a káposzta is megmaradjon, a kecske is jóllakjon. Igyekezzék továbbra is igyeks/.üuk mi is táplálni azt a nemes „egyetértést," melyet elibénk tárt. Igyekszünk karöltve jiírui pappal, tanítóval azon vallásos szeretettel, melyet én az ön templomában lévő szószékről olvastam, a melyet jól szivembe véstem: „Mert ha mindened elveszett is: megmarad a hit, remény és szeretet; ezek között pedig legnagyobb a szeretet." Csak igy és csak ilyen eltökéléssel építhetjük az Urnák templomát, amely alapja a boldogságnak s czélja az ember isteni rendeltetésének. Ne ítéljen meg azért bennünket senki, ha erre mi is törekedve, látszatra alkalmatlanoknak is tűnünk fel néha. Pedig legtöbbet ekkor Ítéltetünk meg ; midőn a köz jó szolgálatában ellentétes helyzetbe jutunk az egyéni felfogással ; ami hivatásunk parancsolja nekünk, hogy midőn a szegénynyel érintkezünk, — azért, hogy javítsuk — korholjuk őt Viszont igy vagyunk a gazdaggal is. Amazt feddve intjük : ne irigyeljétek ezt; emezt gyakran mérsékeljük: engedjétek élni a szegényt is. Bizony innen van, hogy hivatalunk iránt ellenszenvet érez a paraszt és úr egyaránt: ez ami hivatalunk golgotája. De azért mi viseljük keresztünket ; viseljük azon megnyugtató boldogsággal: hogy hivatásunkat teljesítjük. Sokat, igen sokat szeretnék még önnek igen tisztelt barátom elmondani, de nem fárasztom tovább, talán már hosszura is nyúlt s igy unalmassá vált levelem olvasásával. Engedje meg azonban, hogy még egyre kérjem : ápolja is azt az igaz jó akaratú szeretetet, melyet irányunkban táplál ; tartsa meg és fejlessze azt a jó egyetértést, amit mi is fejleszteni legszentebb kötelességünknek tartunk. — Dicsérjen, buzdítson és szeressen is minket, — ha érdemeljük; feddjen, dorgáljon, ha hibázunk jó akarattal, azzal a „legnagyobb szeretettel,* amelyet fennkölt szellemű hivatali nagy elődje mutatott. Mi pedig ígérjük, hogy hivatásunk tudatában, teljes kötelességérzettel ott leszünk önök mellett; mert hivatalunk iker-testvér, a helyünk is ott van önök mellett: az első sorban, a köz jólétért vívott nemes harczban. Ugy legyen. Igaz barátja: Majos Ferencz. A nőípariskola szervezete. I. Az iskola czélja és tanterve. 1. §. As iskola czélja. A nyíregyházi nőegylet által létesített nőípariskola czéljai és feladata: a) hogy a női kézimunkák rendszeres tanításával fiatal nőket a szükséges elméleti és gyakorlati oktatás megadásával arra képesítsen, hogy a női kézimunkaüzletek hasznos szegédmunkásaivá lehessenek és képzettségük kiegészítése után még munkaüzletek önálló vezetésére is képesek legyenek; b) hogy a családi körben foglalkozó nőknek a különböző női munkák készítésében alapos képzést nyújtson. Az intézet alkalmas időben rövidebb tartamú rendkívüli tanfolyamokat is rendez, a rendes szaktanfolyamba fel nem vett fontosabb női munkák tanítására. Az intézet végzett növendékei, a rendelkezésre álló hely szerinti számban, a felügyelő bi/.ottság jóváhagyásával még egy évig foglalkozhatnak az intézetben ügyességük tökéletesítése végett. 2. §. Az iskola czime. Az iskola czime: „A nyíregyházi nőegylet nőipariskolája.' 3' §. Az iskola fenntartása. Az iskola fenntartói: 1. A nyíregyházi jótékony nőegylet. 2. Nyíregyháza város közönsége. 3. A m. kir. kereskedelmi minisztérium. 4. §. Az iskola felügyelete és igazgatása. Az iskola a kereskedelemügyi m. kir. Miniszter úr főhatósága alalt áll. Közvetlen igazgatását és felügyelését a nőegylet közgyűlése által 3—3 évenként választott 9 tagu vegyes felügyelő bizottság eszközli, mely bizottságnak hivatalból tagjai: a nőegylet elnöke, két alelnök, titkára, a nőipare Nyilt válasz nagytisztelettt Andrássy Kálmán urnák. Kedves barátom! A „Nyírvidék" 27-ik számában irántunk való szeretettel fűszerezett s kótaji collegánkhoz intézett nyilt levelére, — habár Tóth Józsi kedves barátom — őszinte hálás köszönetünk kifejezésével — válaszolt már, — még ez után is, — mivel nyilt levele reám azt a benyomást tette, hogy az nem kizárólag Fülep Károlynak szólt: a magam részéről is válaszolni óhajtok. Fogadja mindenek előtt tőlem is őszinte köszönetemet, s baráti jobbomat,— melyet ugy is, mint a vármegyei egylet jegyzője önnek — kartársaim nevében is — nyújtok. Hála istennek, hogy mind gyakrabban akadnak már igaz barátaink, pártfogóink, kik szivük melegével mérséklik azt a hideg közönyt, melyet a mi hivatalunk iránt a nagy közönség még általánosságban mindég táplál. Az ön baráti jó érzülete nekünk kétszeresen drága: azért,'mert a mit érez, azt nyíltan ki is tálalja. Hisz az ön nyilt levele: — jó formában — egy kis jegyzői káté Vajha elolvasnák éa megértenék azt sokan, mentül többen! Megértenék — hangsúlyozom, — mert a mi hivatalunkat meg kell érteni. Az pedig nyilvánvaló, hogy nagytiszteletü ur ami hivatalunkat nemcsak megértette, de hivatásunkat is érzi, — melyből kifolyólag azt megértetni és éreztetni, — különösen hivatásos ékes pennájával — mással is igyekszik. Ha nem ismerném önt: ebből az egy leveléből is megismerném egéaz szivét, egész lelkét. Mert „különös hivatal" is ez a miénk! Ha igy irta is, — tudom ugy érezte: különös „hivatás" is az. — Különös is. Igaz iker-testvére a lelkészi hivatalnak. Hivatás kell mind a kettőre: e nélkül meddő. Az ön levelét olvasva — annyi sok és nemes érzelem húrja rezdül meg szivemben, hogy agyam azokat reproducálni képtelen. Azt mondja ugyanis: „Nem tudom eléggé lelkére kötni, hogy minden tehetségével munkálja a legáldásosabb egyetértést községi papjaival és tanítóival. Ezen egyetértés: a siker kulcsa. Fájdalom ezen egyetértés ritkaság számba megy ma napság" stb. stb.. . . Szent egyetértés jöjjön el a te országod: „ezen egyetértés a siker kulcsa". Milyen gondolata ez önnek. Igazán sajnos, hogy önt nem ismeri mindenki !! De hogy válaszom tulajdonképpeni czéljára térjek : én ugy vettem ki, hogy levelének gerinczét ezen alap gondolat képezi: „Fájdalom ezen egyetértés ritkaság számba megy". Isten és ember előtt megvallom: nekem e tekintetben nincsen okom panaszra. Törekvésem egész jegyzői pályámon az volt s az is marad, hogy ezt az egyetértést községem papjaival, tanítóival istápoljam, nem a magam, nem az ók, — de egész községem köz-javára. Nekem e tekintetből panaszkodni — mint II. És az Ernácska lelki szemei csakugyan nem csaltak. Milyen szép a világ! A rózsa lugas reczézet levelei simogatták csókolgatták a mammka bársonyos fehér arczát, mely irult pirult, hogy az a dörmögő esdő szavú ember beszélt hozzá. Ez az ember pedig veszedelme.ssen hasonlított ahoz az apró fiu arczképhez amit a madám, az a szörnyeteg minden előzetes mutatás nélktll kisasszonyától elcsípett. Es amit Ernácska egyszer séta közben kapott. Egy régen óhajtott keresett ember, ki nem engedett a csábításnak, a ki nem értette a szemek beszédjét, kihívását, a ki nem olyan mint a többiek, nyafogó, hízelgő, sápadt — de egyenes, őszinte, maga az élet. íme a körülrajongott szépség érintetlen hagyta s az a kis egyBzerQ leány megmutatta neki az utat, a menyország felé. Most itt van. Ha ezt látta voln* az a rabokról elmélkedő szőke lány, a nagyságos kisasszony, ha tudta volna miként viselte magát a nagy „ő" betűs mamuskájával szemben s az viszont, bizonyára nem a rabokra gondolt, hanem a temető lakóira. Érdekes is volt az! Mamuska hidegséget erőltetett arczán s közönyösen gúnyosan szólt közbe közbe tettetett jó akarattal fenye gette a fiu arczkép eleven alakját, a meg tért embert. Igaz? Bocsánat? Nos, édes uram én nem szoktam olyan könyen osztogatni a bocsánatokat. Aztán hogy Erna is vonzódik Önhöz? Ez is igen c«ak semmi. Amilyen könyeu terem az a micsoda . , . . átszerelem, olyan könyen ki is Űzhetjük szivünkből. Mit gondol kedves Béluskám ugy van? És ekkor oda ült Béla mellé a padra egész közel. — Játszás az egész. De azért játszás közben vigyázni is kellene. Hallatlan! arczképet ad neki, hogy magán óráiban is láthassa, beszélhessen hozzá ós arra nem gondol, hogy azaz arczkép másnak a kezébe is kerülhet. Pfuj! kár igy megháborítani a más nyugalmát. — Igazán rossz ez a mama, most is hogy a mást kimondta olyan gyöngéden nézet Bélára, mintha magára értette volna és keze reszketett babrálta kicsiny selyem nyakszalagját és a csengő hang meg remegett, a férfi különös pillantással tekintett felé, ós mintha kezdett volna a szive gyorsabban dobogni, aztán mihamar félre fordította fejét, hátha szive sem dobog usdy? Leginkább menni szeretett volna innen, de nem tudott mozdulni sem. Mit? Miért is menne? Erna ugy sem látja. Aztán nem illik olyan hamar meg retirálni. Maradni fog tehát. S az Ernác ka rossz mamája helyesebben és jobban elolvasott ám abból a tekintetből, s tudta ez a hallgatás mit jelent? Nem az határoz mi illik, mi nem illik, hanem az a bolondos dobogó bziv, mely most már nagyon fáj. És ... ni ... a dörmögő hang szomorúan reszketett. Nagyságos asszonyom! Mindennapi közönséges czim. Ám a hing, mely félve ejtetett ki, olyan szép, olyan zengő. Ám a kéz gyöngéden megszorította a mamuska kezét, olyan édes bizsergető érintésű. És a forró csól-, mely ujj i hegyét bizsergetve csiklandozta, olyan óhajtott, Istentől kért. A mamuska arcza pedig tündöklött, bíboros lett, szemeiben talán a nap ragyogott, hogy oda tette fejét a Bála széles vállára és ajakáról a szó, mint lágy, tavaszi, rügy fakasztó csalogató szél, hilkan röpült el. — Szeretem régen is szerettem . . . . III. Beh gyönyörű idői Bjh elragadó tavaszi nap! Csupa egy szerelem, csupa egy bűbáj. A nap sugarai megtörve csillogtak és ugráltak a nemes paripik ragyogó szerszámján ide-oda. Cjupa mosolygó arcz, csupi örömmel telt sziv. A szomorkodás ilyen alkalomkor egy méltóságos úrhoz nem illik, s a nagyságos asszony sem bánta meg a mit tett. Miért sírjon? Azzal az egy hilvány arczu babával ki törődnék most a nagy boldogság középén? Ssuki! Hadd gondolkozzék a rablókról, kik patkánynyal, pókkal beszélgetnek, a kiknek lelkét megtöri az egyedüliség és akik Ugy vágynak ki a szabadba, az édes napvilágra. Az életbe, mely olyan csábító, annyira hiv ós annyiszor megcsal. Juthat eszébe a temető, néma lakóival. Elmélkedhetik rajta. Elmélkedett is, de nem szólt semmit. Néma gyermeknek meg nem értik szavát. A mimutki? K csigott, csilingelt a férje karján. És a mint a nagy kettős ajtóban leánya elébe jött mosolyogva csikóit i meg egyszer . . . . kétszer.. . tízszer. Hiába, az a fehér homlok el sem borult, össze sem rácczolódott. Az a halvány arcz nyugodt maradt. Az az ártatlan kék szem nem is csodálta meg a mamuska pompás selyem mennyasszonyi ruháját, hanem elnézett fölötte. Talán az eget kereste, A fiu arczkép eleven alakja itt állt. De rosz a mama, de hazug a világ! És az uj férfi az apa lehajlott, hogy Ernácskát megcsókolja. Nemi Erna összerezzent, félre hajtotta fejét és olyan szomorú hangon, szinte reszketve, suttogva szólt. — Dj lányom! Ernám! Erna megingatta szöszke fejét. Ne kérjen uram! Hisz tudja, a kinek sánta a barátja . . . . éB igy? Nos én ezt igy módosítom: a kit hazug ember megcsókol, hazudni tanül. Ezt a pár szót kissé hangossan mondta, meg hillották sokan, ámde hogy mamuskája nevetni kezdett a frajlánok is visongattak, szerintök ez remek ötlet volt Ernától. Az uj apa pedig fülig pirult belé. Lehet, az el vénjét érle. És jaj annak, akit egy élet boldogtalansága Üldöz, de jajibb a'inak, aki egy élet boldogtalanságát dobta reánk ! Makláry Endre.