Nyírvidék, 1898 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1898-10-02 / 40. szám
„IN T I n V I D É K.‘ a Színészet Nyíregyházán. Színészek jönnek Nyíregyházára s mi, akik a színészet ügyét közművelődési érdekeink és berendezkedésünk egy nagyon jelentékeny és első fontosságú kérdésének tekintjük, szinte babonás félelemmel fogadjuk e hirt, félve és előre is szégyenkezve ama látvány ismét való megújulásától, hogy Nyíregyháza város intelligens közönsége most is, mint ahogy a legutóbbi időben, talán még csak tudomásul is alig hogy fogja venni ezt a tényt, ezt a jelentőségteljes eseményt, amelynek egy megnyílandó színházi saisonnak lennie kellene, épen annyira nem, vagy még kevésbbé talán, mintha valami tingl-taugl, a búza piaczon fölveri lármájával a város esti csöndjét. A színház épület sorsa, jövendőjének bizonytalansága, a kitűzött, majd elhalasztott árverés, ami igy mind megtörtént, nagy dicsőségére Nyíregyháza városának, aki példa nélkül álló nagylelkűséggel tudott építeni olyan 1.200.000 forintos kaszárnyát, aminek a hasznára évenkint 23.000 forintot — bevallott 23.000 forintot — ráfizet, de megengedi, hogy dobszóra jusson a színház, és mind az, amit ez az épület igy dobra kerülve képvisel----------ime egy remek perspektíva! Egy dobra kerülésre kipéczézett színház s teljes színei orná- tusában megjelenve az árverezők között: Ő Felsége Nyíregyháza városa! Nagy nehezen így is — és csupa tiszta kegyelemképen ! Mert hát, tiszta bizonyos igaz, hogy Nyíregyháza város képviselőtestületében ilyen afféle érdeket, mint — mondjuk a színészet ügye — szóvá tenni, védelembe fogni, kinek, ugyan hogy jutna eszébe. Városi közdolgaink megbízottait az e fajta és épen ez a kérdés is csak annyiban érdekli, hogy rábízz a az egész ügyet a rendőr-kapitányra. Lovárda, karika dobálás, ringlspiel és más egyéb tingl-tangl engedélyezése is tőle függvén. Nagyon jól tudjuk és érezzük is mi azt, hogy ma már, midőn Nyíregyháza város tekintélyes közvagyona és polgárainak a városi ad- minisztráczió költségeihez való hozzájárulása a legutolsó mértékig felhasználtatott, hiába való minden rekrimináczió A múltra nézve minden esetre igy áll a dolog, bármennyire föltűnő és kirívó, hogy egy 4,000.000 forint értékű vagyonnal biró város, az 50—60 °/o-uyi közköltség mellett is abban a helyzetben van, hogy Nyíregyházán a színészet ügyéről tulajdonképen nem is lehet beszélni, mert és amennyiben ilyenről, mint városi közdologról szó lehet, ez az ügy, ez a kérdés, tisztán rendőri kérdéssé devalválódik, »menynyiben Nyíregyháza város hatóságának érdeklődése a színészet ügyével szemben a rendőri ás — tűzbiztonsági érdekeken é3 beavatkozáson túl nem terjed. — Tudja, oda lent. Egy barákban laktuuk Boszniában. Ez nem ma történt, sem tegnap, de most mégis egyszerre az eszembe jut. Az ám. A bajusza nem volt ilyen vastag, sem ilyen lógos, a tartása is, mintha egyenesebb: ez csakugyan a káplár ... a káplár . . . nem tudom a nevét. Mégis, milyen ritkaság igy talál kozni. — Ó igen örült, bogy már kezdtem rá vélni, s hogy igy csendesen, tiszta lélekkel mosolygott, épen az a csendes, szelíd fiú volt ismét, mint akkor lent a Limparton. Az ember szive még sem változik úgy el, mint a bajusza. — Ugyan a nevemre emlékszik e még? — Bizouy — mondtam szomorúan — nem emlékszem. Elfeledtem. Nem bántódott meg rajta a régi czimbora s azonnal mondani kezdte: — Dékány Mihálynak hívnak engöm. (Hir elen eszembe jutott a kiáltás odalentről: káplár Dékány!) A Balástyábul, a felső tanyán. Ott lakunk mink. — Ottan? — Hát — felelt szeretettel régi harcztársam (bár nem öltünk mi annak idejéu sem senkit.) Dékány Mihály. — Ugyan hát családja van-e? — Van. — Kis családok is? — Azok is. Hát ugyan macának vaunak-e kis családjai, Dékány? Szép szelíd szemeit elfutotta a könyharmat e kér désre és oly igen n igyon sajnálatra méltó volt ebben a perczben Dékány Mihály. Lassan felelt, húzódva az arcza akkora fájdalmakat mutatott, hogy szinte látszottak rajta a gondolatai. — Vótak — felelte — de elhaltak. Időtlenők vótak. Azt nevezik időtlennek, aki a fogantatás után hát hónapra születik. Az ilyen csemete rendszerint gyáva és semmi módon sem bir erőre kapni. Gyenge asszonyok szüleménye az ilyes. így történt Mihálynál is. Sajnálkoztam a dolog fölött, mert ezen tényleg lehet sajnálkozni. Mert akárhogy keressük, nincs különb féreg a világon, mint a gyermek. Mikor a gyermek beszélni kezd, hogy az öreg bóka úgy mondja: mit varrsz, mit varrsz és a kicsi béka erre úgy felel: hogy papucso cső Ez a helyzet, elibénk állva most, ahogy megint egy szereucsétlen színtársulat merészkedik ide jönni hozzánk, hogy városi mivoltunkat komprommitálja, (tilesirván majd, ahova elvonulhat tőlünk, berkeket és ligeteket panaszaival) jogosan és megokolva állítja elénk a kötelezettséget, hogy kérdőre vonjuk e város közdolgainak iutézőit, hová sikkasztották el a színészet ügyét Nyíregyházán?! Mert — ha árendába adtuk volna ki Nyíregyháza város háztartását, ennek az ügynek, ennek az érdeknek az ellátásáról, megfelelő gondozásáról, még igy is lehetett volna gondoskodni. Ám, emlegesse azt valaki most a képviseletben, hogy támogassuk, a színészetet! Ugyan abban a képviselőtestületben, mely rövid idővel ez előtt az önálló törvényhatóság álmait álmodozta, és amelyik ugyanazon képen rövid idővel ez előtt a városi színháznak árverésen való megvétele iránt — komoly képpel tanácskozni volt kénytelen. Semmit sem aduuk ! Ez lenne és — ha provokálják — ez lesz a válasz. Hogy miért? ügy mondják és úgy is látszik, hogy Nyíregyháza város képviselőtestületében az intelli- genczia a tudatlansággal, az előre haladás a konzervativizmussal küzködik szemben egymással. Ez nem egészen igaz. Mert — épen a színészet ügyéről lévén itt a szó — a városi képviselőtestület melyik árnyalatában keressünk és lássunk — még csak egy kis érzéket is — e kérdés iránt? Hiszen Nyíregyházán a színészet ügye egyáltalában nincs befogadva a hivatalos elintézés alá kerülő ügyek listájába Ezt a kérdést Nyíregyházán csak is a rendőrség igtatja, hogy még is éljen! * * * Tulajdonképen és igazán, ahogy a színészet ügyét ilyen árván és magárahagyottan látjuk itt Nyíregyházán, és demonstrálva ezt a helyzetet igy, a színházi épület ajtajára kiszegezett árverési birdetménynyel is: van-e jogunk rá, hogy apelláljunk a társaságra! Arra a művelt társaságra, amelynek — sajnos — semmi köze ugyan ahoz, mert csodálatos, de szinte érthető indolenciája folytán nem érvényesítheti befolyását, — hogy Nyíregyháza város közszükségletei között a színészet ügye valamelyes ellátást nyerjen, még is kötelessége, hogy mindenféle czimen szedett adóján felül erre a czélra önkéntes áldozatát meghozza. Már, már, — akár hogyan is gondolkozzunk a színészet értéke és jelentősége felől, és ha nem is azzal a nemzeti áhitatossággal, amelylyel csőt — vájjon, emberek, van e ennél készebb gyönyörűség? Lám ebből Dékány Mihálynak nem jutott. — Hát ez szomorú — mondom. — Az ám, — szól Mihály. — Mán beletörődöm. Most is szomorúságba vagyok idebent. — Ugyan? — Hát igen — mert most két hete meghalt az apánk. Aztán vógröndeletibe nem egyformán osztotta föl a vagyont. Az ismert krajezáros gyürüezepipiszár állt ki Dékány Mihály boszniai czimborám zsebéből, s kissé nevetve tekintettem föl e szomorúságok után reá. — Hát hogy? — kérdeztem. — Hát majd a közjegyző úrhoz mönjünk — válaszolta. — Muszáj ? — Muszáj — szólt határozottaö. Tudja édös apánk mégis jobban szeretőit minket, férficselédöt, akik mindig körülötte vótunk, mint a lányokat. Így aztán a fiukra többel adott. — Ezért készül hát a pörlekedés? — Nem pörlekedés, vélte a régi társ — csak osztozkodás. A lányok (mán asszony valamennyi) szavalnak: Gondolom más biztatja ükét. Pedig érvényös a röndelet, amit apánk tött. De tudja maga is bizonyosan, hogy milyenök a lányok. — Hát bizon . . . — Nono — szól ismét szelíden Dékány Mihály, hát ilyenök. Itt a kész veszekődés. Pedig igazán nem tud- i ám miért ? Mindössze nyóc/-nyóczezer forinttal hagyott többet az apánk ránk fijukra, mint a lányokra . . . így mondta Mihály és elment a közjegyző úrhoz. A kabátja zsebéből komolyan nézett ki a krajezáros gyürücze pipaszár. Sok krajezáros pipaszárt rághatott el az öreg Dekáuy, hogy ekkora vagyont hagyott minden aljának s amellett a fiukét még fölözte is nyolcz-nyolcz- ezer forinttal. Bir hiszen gyürüczeszárból pipáznak ezek az em berek is itt a patroü. Komoran és szomorún Ők is hat forintért veszik a csizmát ős három évig járnak benne s lám, a dolog mégis más. Dékány Mihályék földje ugyanis egy helyben áll, míg az övék, a viz, folyton folyvást szalad . . . valamikor imádságba foglalt jeligét irt az egész nemzet: „hazafiság a nemzetiségnek“ — a budai Thália templom ajtajára: mentsük meg, műveltségünk szerint való igényeink védelme alatt a színészet ügyét Nyíregyházán. Honfoglaló vezér sírja Kárászban. Dr. Hampel József múzeumi őr, a ,Honfoglalási kor hazai emlékei“ czim alatt 1896-ban egy ábrákkal dúsan díszített művet adott ki, melyben 48 honfoglaláskori lelhelyről emlékezik meg, melyek közül Auarcs, Bilkány, Hugyaj, Karász, Z tikod vármegyénkben fekszik. Mándok, Bezdéd, Oros, N. Halász, Nyíregyháza szintén fontos honfoglaláskori leihelyek, melyekről azonban a munkának közzétételéig közlemény még meg nem jelenvén, az említett jeles műből, kimaradtak. A mellett, hogy Szabolcsvármegye honfoglaló őse inknek főhadiszállásul szolgált, a következő körülmények szóllanak. Az összes eddig ösmert 53 leihely közül 12 vár megyénk területén van. Dr. Hampel jeles művében 42 honfoglaláskori kengyelt közöl. Én pedig a Vidovich főszolgabíró áltri felásatott bezdédi temetőből húszat ösmertettem; múzeumunkban pedig a vármegye különböző leihelyeiről 14-et őrzök. Tehát nekünk ciak 8 kengyellel van kevesebbünk, mint a mennyi az ország többi részeiből napfényre került. Dr. Hampel szerint hazánkból hat honfoglaláskori kard ösmeretes. Ezeken kivül 3 bezdédi sírban találtunk kardot, melyek közül egyik már Ízzé porrá volt roz;dásodva. T. Eszlárról a Sinka hegy mellett levő honfoglaláskori temetőből is egy eléggé ép és egy elrozsdásodott jutott múzeumunkba, tehát e korból való kardokban is vármegyénk a leggazdagabb, a mennyiben hattal, három eléggé ép, és két töredék áll szemben. Honfoglaláskori vas balta csak Székesfehérvárott és Gombáson Alsó-Fehérmegyében találtatott egy-egy. Megyénkben pedik Kárászból és Tisza-Eizlárról egy- egy, N. Halászról Gencsy Albert ur birtokából pedig kettő jutott múzeumunkba. Őseink általában véve az elhunytakkal kevés értéktárgyakat temettek el. Rósz ezüstből készült ruha és szijdiszitések igen gyakoriak. Kevés arany tárgy igen ritkán találtatik. A fegyverek igen nagy becsben lehettek, mert igen ritkán adták azt sirmellékletül. A lovakkal bőkezűbben bántak. így például a 17 bezdédi sírban 11 lovas sir volt. A ló tiz sírban a csontváznak baloldalán, és csak egy egy volt jobb oldalán, — minden valószínűség szerint élve — eltemetve. A sir felett magas hantot nem emeltek, mert aunak a legcsekélyebb nyoma is már mindenütt elenyészett. Cupán a Bane halom Pestmegyében volt nagyobb méretű egyszerű halom, mely 1834. évben ásatott fel; és az Oko.icsányi Menyhért barátomnak karászi birtokán levő nagyszabású Gara halom, melyet f. hó 19-én kutattunk át, és amely jelen közleményemnek tulajdonképeni tárgyát képezi. A karászi „Gara halom“ a község'ól nyugotra, Okoliciányi Menyhért urnák parkjától alig 100 lépésnyi távolságban fekszik, egy több holduyi, a környezetből alig 1—2 méternyire kimagasló, — homokos, —- alig észrevehetőleg lejtő talaj emelkedésen. A halom sajátságos módon készült, mert nem csak a Szabolcsvármegyében létező 50—60 mesterségesen készült halmoktól tér el lényegesen, hanem minden eddig ösmert halmoktól is. A halom ugyanis körben futó árok által határolt szigetre van felhalmozva, amelynek nlapátmérője a körárok fenekének szintáján mintegy 40, a környező terület szintáján pedig 21 méter. Az árok külső kerületének átmérője 65 méter. Átlagos szélessége a szigethalom szélétől az árok külső pereméje 22 méter. Mélysége 4—6 méter. Déli oldalán legmélyebb. Az ároknak feneke mindenütt vízszintes síkot képez, 4—5 méter széles, és szántóföldnek használtatik. Az árokból kikerült rengeteg földtömegnek kiásása több ezer embernek napi munkájába kerülhetett, és csak kevesebb része fért el a szigetre, a hol hatalmas dombot képeztet; mig a nagyobb rész kifelé hányatott és egyenletesen szétterittetett. Ezen halmot Okolicsányi Menyhért barátom 1896. évben részben megásatta, kúpján mintegy 4 méter átmérőjű, lent 1 méterre keskenyedő gödörben hatolván le 4 méter mélységre. A halom tetejétől, — mely eredetileg magasabb lehetett — 2 méternyi mélységben, nem is egy egész négyszögméternyi területen egy mállott lófej, két rossz ezüstből készült szijdiszités, egy öt darabra tört kengyel, papirvékonyságu átlyuggasztott ezüst lemezkék, egy vasbaltának töred-kei kerültek napfényre, melyeket nemcsak én, hanem dr. Himpel József múzeumi igazgató őr úr is honfoglaláskoriaknak ösmerte fel, és képekkel illusztrálva, az Archeológiái Értesítőben, és dr. Hampelnek fentebb említett nagy munkájában is ösmer- tetve lett. Honfoglaló őseink többnyire lóval temetkeztek, még pedig minden valószínűleg élő ló földeltetett el a sírban, úgy, hogy a ló fejének hossztengelye az embernek koponyája felé volt vízszintes fekvésben irányítva. A bezdédi honfoglalónkon 17 sírban tizenegyet lóval együtt eltemetve találtunk, köztük női csontvázakat is. Egy sirb.n a ló az emberi csontváznak jobb oldalán, tiz pedig baloldalán volt elhelyezve, még pedig úgy, hogy a lónak feje a térd vagy ezombnak tájékán feküdt, törzse pedig az ember talpa elé volt a legtöbb
