Nyírvidék, 1898 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1898-08-07 / 32. szám
Ö Nemo alieno daiuuo locuplotari potest. A „Nyíregyháza“ czimü újság foglalkozván a nyíregyházi főgitnnáziumi oktatás helyzetével, abból a körülményből, hogy az alsó gimnázium egyes osztályaiból, a növendékek nagyszámú jelentkezése következtében, helyszűke miatt számos tanulót el kell évente utasítani, — arra a meglepő következtetésre jut, hogy legegyszerűbb dolog lenne ezen a bajon úgy segiteni, ha a parallel osztályok a nagy-kállói algimnázium beszüntetésével mentői előbb felújíttatnának. A czikkiró ez a sajátságos logikája önkéntelenül eszembe juttatja a zsugori gazdagot, a ki reszkető kezeivel a szegény ember utolsó fillérei után is kapkod. Nem tudom, hogy ki a czikkiró és nem is kutatom, hogy volt-e megbízatása az illetékes tanügyi hatóságok részéről, hogy ily irányú akció megindításában buzgól- kodjék; a czikk tenorjából úgy látom, hogy nem volt; sőt ellenkezőleg, ő akarja a táncz- ingerlő szerepét magára vállalni. Hát én nem hiszem, hogy egy ilyen túrra, a közoktatásnak akár felső, akár alsó tényezője vállalkozni kedvet kapna. Nem hiszem, mert első sorban is sokkal megizmosodottabbnak, sokkal önzetlenebbnek tudom ón a nyíregyházi főgimnáziumot, — a melynek egykoron én is egyik szerény tanulója voltam és büszkeségemnek tartom, hogy ez összeköttetésemet a jelenben is megőriztem, — mondom sokkal erősebbnek tartom én ezt az intézetet, sem hogy az arra lenne rá szorulva, hogy egy más rokon intézet megölésével akarjon ő megélni. Nem, ez olyan ethika, amelyet nem jó lenne, ha a közélet terén szereplő emberek magukénak vallanának. Ha szüksége van csakugyan parallel osztályokra, meg fogja teremteni úgy, a mint azt más, sokkal kevésbbé életerős tanintézetek létrehozták; meg fogja teremteni, úgy mint azok: részint önerejéből, részint az állam segítő közbejöttével. De egy utón akár akarják, — én ugyan nem hiszem, hogy valaki akarná: kivéve a czikkirót, — akár nem: egy utón bizonyára nem fog sikerülni: azon az utón, hogy egy másik életképes intézet alól kirántsuk a pok- róczot és azzal magunk takarózzunk. Ilyen dologra, higyje el, nem lesz szer a közoktatásügyi minisztérium. — Patak se úgy csinált magának parallel osztályt, hogy Ujbelyről vette volna el az intézetet; a debreczeni kálvinista czivisek sem a katholikus atyafiak szájából vették ki a kenyeret, hanem a magukéból pótolták és az állam sem úgy móri a maga osztó igazságát, hogy a kis csirkét megfojtja, hogy a nagy tyúknak annál ióbb kukoricza szem jusson a hegyibe. Nem, czikkiró úr! az osztó igazság elvei szerint iráuyzódik a tanügyi politika delejtüje is, és higyje el, az ön czikkében lehet minden: köl- tőiség, hangulat és lendület; csak egy nincs: igazság. És ezzel végeztem volna is ezzel a kérdéssel és letehetném a tollat, mert azt hiszem, talán mind a ketten be fogjuk látni, hogy egy hatott volna semmi sem tőle, de a te javadért képes vagyok megtagadni a legszentebb érzelmet. Rászántam magamat, mameluk leszek. Megjósoltam én azt, hogy fényes jövő vár reád, de mégis érdemied Azt mondta Bánáti egész őszintén, hogy nálad szebb és szellemesebb leányt még nem látott. Ez volt az én hitem is mindig. Nem sajnáltam érted semmit, most pedig meghozom a legnagyobb áldozatot, hogy méltó helyet elfoglalhasd a társadalomban, hogy családomnak büszke sége lehess. Nem is tudom elpalástolni örömömet, ha arra gondolok, hogy egy országgyűlési képviselő lesz a sógorod. Magához ölelt és megcsókolt. Az anyám nem szólt semmit, csak hallgatott, szokása szerint. Pár nappal ezután megkezdődtek az izgalmas napok, korteskedtek éjjel-nappal és csakugyan Bánáti lett a követ. A választás estéjén azonban beverték minden ablakunkat, szegény apámnak pedig a fejét ütötték be két helyen. Az én jövőm biztosítása miatt feküdt egy fél évig es alig hogy felgyógyult, szélhüdés érte. Pedig férjhez mehettem volna a nélkül is, ha nem is nagyságos űrhöz, ami öreg vágya volt apámnak, de még is jobban, mint később tettem. Már tudták, hogy milyen irigylésre méltó menyasszony jelölt vagyok, de azért a kísérletekkel nem hagytak fel. Megkért a jegyző, a tanító, a végrehajtó, az Írnok. Az apámmal beszéltek, vagy jobban mondva akartak beszélni, mivel szóba se állt velők. A jövőm érdekében nem ismert barátságot, Akkor jöttek ezek éppen, mikor Bánáti megírta, hogy várhatjuk, jön az öcscsővel és meglesz a jegyváltás. Két segédünk volt, akik az üzletet vezettek, ezek is belém szerettek, de nem mertek szőlani csak nekem; azt mondták, hogy „N Y f R V I D É K.“ életképes, ;iz állam által fenntartott intézet eltörlésével nem lehet szaporitaui egy másik bármily hatalmas culturalis tényező érdekeit. Vannak arra más módok és bizonyára olyanok, a melyek a méltányosság elveivel jobban összeegyeztethetők, mint a czikkiró úr propositiói! Mégis, ha már belekezdtem, épen a Nyíregyházi gimnázium túltömöttségéuek tényéből egy nehány megjegyzésre is szorítkozom. A czikkiró, ha egy kissé malitiosus akar lenni velem szemben, — bizonyára azt fogja válaszolni, hogy a képviselő reklam-czikket ir a választóinak; de ha nem haragszik: még ő is befogja látni, hogy még ez esetben is, — a mit irok — utolsó betűmig igaz. — És utoljára is a közélet terén remélem mindkettőnknél ez dominál! Azt mondja a czikkiró, hogy Nyíregyházán az alsó osztályok túltömöttsége miatt sok gyereket el kell utasítani. És tény, valamint az is tény, hogy parallel osztályok nem létében máskép az igazgatóság nem is tehet. Eddig egyet értünk, csak itt térnek el utaink: Ön czikkiró úr azt mondja, hogy hozzuk el a szomszédból az iskolát. Éu pedig azt mondom, hogy küldjék el azt, a kit be nem fogadhatnak: a szomszédba. Ez az az igazi kollegialitás amely- lyel egy vármegye tanintézete a másik iránt igazán viseltetni tartozik. És bigye el, az a szomszéd azt mégis érdemli. A kis város csendjében, nyugodt lélekkel hagyhatja ott a szülő gyermekét, a hol kipróbált tanférfiak biztos vezetése alatt adják meg számára a biztos alapot az élet küzdelmeihez. Ott nincsenek meg még a nagyvárosi élet azon kisértései, amely a mai fiatalságból oly korán öreget alakit. És ez a szülőre s a gyermekre is nagy előny! A nagy-kállói gimnázium vármegyénkben számottevő kulturális tényező. Lelkes tanügy- barátok erkölcsi és anyagi áldozatokat hoztak megteremtése érdekében, hosszú-hosszú évek becsületes küzdelmét szentelték felvirágoztatására és bizony-bizony sok szegény fiú köszönheti neki a kenyerét, mert ott tanulhatott. Évente közel ezer forintot oszt ki tanulóknak ez az intézet, és teszi lehetővé azt, hogy sok-sok szegény gyerek, — a ki máskülömben elzüllene az utcza sarában ■— e hazának hasznos polgárává váljék. — És tette mind ezt évtizedeken át zajtalanul, csendesen: a hűen teljesített kötelesség öntudatával. Bizony! bizony ! az osztó igazság nagyon gyenge lábon állana hazánkban, ha egy ily közhasznú intézet buzgó fáradozása akként szerezné meg gyümölcsét, hogy bezárnák kapuját! Ez nem fog megtörténni! Az a gimnázium teljesítse hivatását, haladjon tovább a megkezdett utón: és hiszem, hogy az érdekelt körök még jobban fel fogják karolni, és virágozni fog. És ennyit mindenesetre elvárhatnak azok a férfiak, a kik öuzetleu lélekkel, tiszta szívből hozzák meg áldozataikat napról-napra, évről- évre, hangya szorgalommal a magyar kultúrának ! I)r. Mezössy Béla. kénytelenek elbujdosni, mert máskép nem élhetnek. Ez tény, igaz és való. A nagy fordulat az apám halála után állott be. A forgó szél elhozott hozzáuk egy jómadarat. Kocsin jött, kőt szép szürke volt befogva és elegánsul volt öltözve, czukrásznak vallotta magát. Az anyámat hiába figyelmez tettem az apám beteg ágyán tett kívánságára, hogy Bánátit meg kell várni, mert csak ő lehet méltó férj hozzám. Azt Is felemlítettem, hogy a hirtelen dolog soha se volt jó, de mind hasztalan mert úgy tele beszélte a fejét mézes szavaival. Hozzáadott. Három hét alatt asszony lettem, czukrászné. Tetszik tudni milyen a czuk- rásznő? Az elválás előtti évben nekem kellett kimenni a piaczra ős hóban, sárban egy kis asztalka mellett árulni a krajczáros czukor darabkákat. A szégyentől majd a föld alá sülyedtem. Ivott folytonosan, ha haza jött, nem ismert rám, azt kérdezte, hogy ki vagyok és mit keresek az ő házában. Az ő házában!? pedig csak egy bérelt szobában laktunk. Szegények voltunk, mint a templom egere, mindent elvert. Ekkor fölébredt bennem önérzetem, gondoltam, hogy egy olyan müveit nő mint én, képes megélni egyedül is. E határoztam magamat és ma szegényesen, de a saját tudományom után élek. Igaz, hogy gólya- néninek szólítanak a patikárus gyermekei, de ebben nem találok semmi különöst. Éppen oda megyek mostan, tegnap estve egy eleven fiúcskával kiegőszitődött az apróságok száma kerek féltuczatra. Három fiú ős három leány. Talán sokat is fecsegtem, de tessék elhinni, hogy minden szavam tény, igaz és való. Ha itt volna leánykori fényképem, bizonyságot tehetne állításom mellett. Csak egy van, a többit elkapkodták. Báli ruhában vagyok levéve, kibontott híjjal, nyakamon valódi korall, A nyíregyházi villamos vasút. A villamos vasútra beadott két ajánlatot e hó 3-ik napján tárgyalta a kiküldött bizottság. A helyett, hogy a tett ajánlatok felett véleményt mondott volna — felhívta a részvénytársaság villamos ős közlekedési vállalatok számára czimű czég és dr. Járossy Sándort, hogy az általuk letett 5—5 ezer forint óvadékot 20—20 ezer forintra egészítsék ki, a menetrend és a szállítási költségekre pedig e hó 22-ik napjáig tegyenek kedvezőbb zárt ajánlatot. A villany világítási szerződést 10 évvel csak az esetben jelezte meghosszabbithatónak, ha a részvénytársaság 20 őveu át a városi közvilágítást ingyen fogja teljesíteni. Elösmerjük, hogy ezen újabb feltételeket a város érdekében állapította meg a küldöttség, — de a pályázatnál szokatlan előttünk, hogy a városi ktl'döttség szabja meg a pályázók által teendő ajánlatokat ős már most a tett ajánlat valamelyikének elfogadása s a terület használati szerződés megkötése előtt, az általa előbb öt ezer forintban megállapított óvás pénznek 20 ezer forintra leendő kiegészítését kívánja. Ezen eljárás azon példabeszédet jutatja eszünkbe, hogy a ki sokat markol, keveset szőrit, s ez eljárás mellett a városi érdek könnyen a két pad alá kerülhet. Az értekezések után kétségtelen, hogy dr. Járossy Sándor nagy szolgálatot tett a közérdeknek beadott ajánlatával, a midőn ezzel lehetetlenné tette a villanyvilágitási szerződésnek 25 évre kért meghosszabbítását s az imént még magában álló versenytársát a verseny felvételével, a szerződés egész vonalán, egy csapásra oly engedményekre kőnyszeritette, mely engedmények ezreket jelentenek a városra nézve. Ily körülmények közt nincs helye további huzavonának, hanem elfogandandó a két ajánlat közzül az, a melyik előnyösebb. Az úgy is élénk versenyt, újabb terhelő feltételek egyoldalú megszabása, az óvás pénz időelőtti felemelésével nem tanácsos mesterségesen fokozni, mivel az ily eljárás egyik vagy másik pályázat visszavonására vezethet s ez esetben a város érdeke lenue feladva. Minden további nehezítő feltétel nélkül kivántassék a pályázóktól még egy zárt ajánlat, s a küldöttség ajánlja ezek közül a városra nézve előnyösebbet. Részünkről ezt tarjuk egyedül czőlravezető reália eljárásnak. — Nem szabad ezen évek óta vajúdó közérdekű ügyet bárminő érdekből az elposványodásnak kitenni; nincs helye ily merész kísérletezésnek akkor, midőn a lakosság kényelméről s a város által jó formán ingyen megszerezhető, több százezer frt értékű vagyonról van szó. Ezen fontos ügyet éber figyelemmel fogjuk kisérni s azon leszünk, hogy a küzdelemből ne a magán érdek, de a város közjava kerüljön ki győztesen. A siker feltétele. . .i Ha Bismarckot megkérdezték volna, honnan szerezte óriási munkabírását, erélyét s a hozzá szükséges életerőt s aczélidegeket, igy kellett volna felelnie; „Az egész talán onnan van, hogy sohasem erőltettem meg magamat valami túlságosan, mert mindent a maga idejében tettem. Duhaj deák voltam, azután vettem egy kis Ízelítőt az életből, de ez nem ütött be, tehát derék kis feleséggel az oldalomon visszavonultam s vált belőlem ipirkodó gazda, jó férj, fidélis czimbora s mikor a közélet magával ragadott, akkor már a természettől kivette« azt, amivel ifjúságomnak tartozott, mert jó egészséget, erős fizikumot s kiforott nézeteket vittem magammal.“ Bismarck tehát nem volt csoda-gyerek. Nem hasonlított tudományfalánk ifjúinkhoz, akik már kölyök mint az akkoron divatba volt. Egy kis esemény fűződik hozzá, elmondom már ezt is. Mikor szándékosan özvegy lettem, habár nagyon is megelégeltem a páros életet, egy bolond gondolatom támadt. Azt olvastam valamelyik lap apróhirdetéseiből, hogy egy hivatalnok házasodni kíván, hozományt nem keres, csak szépséget. Mint mondom, csupa bolondságból, mert másnap már megbántam, elküldtem neki fotográfiámat, és tetszik tudni, mit válaszolt? Nem irt levelet, csak a kép hátsó oldalára két sort piros tentá- val. Latinul van írva, úgy látszik föltételezte rólam, hogy a régi nyelveket is ösmerem. A sánta szabó, a kinél lakom, megértette és lefordította. Azt mondja, hogy finom szerelmi vallomás. — Nekem azonban már mindegy volt, akármennyire is megtetszettem neki; erősen elhutároztam, hogy csupán bosszúból férfira ‘többé nem nézek. Egyedül élek, csendesen de nyugodtan.' * * Az alvégen sétálgattunk egy délután. Amint az öreg szabó házához ériünk, a feleségem kért, hogy menjünk be Czilliknéhez, mivel megígérte neki, hogy alkalmilag betér hozzá. Nagyon megörült látogatásunknak s első dolga volt ifjúkori arezmását megmutatni. Kiváncsi voltam magam is, mert kételkedtem abban, hogy a legvirulóbb idejében birt-e a szépségnek csak egy foszlányával i«. A bizonyítvány rajta volt. Mindjárt fölismertem az irásnemet. Elhúzódtam, kivettem zsebtükrömet és a piros belük olvashatókká váltak: „Nálunk az ilyen szépségeket pénzért mutogatják“, ez volt rá írva. Elfojtottam nevetésemet és nem szóltam egy szót se, sőt hízelgő szavak kíséretében adtam vissza. Kegyetlenség lett volna széjjelrobbantani boldogító tudatát, mert úgy is minden örömét csak múltjában találta. ' Sólyom,
