Nyírvidék, 1898 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1898-04-03 / 14. szám

8

Post Posta.

Ahány faluja, városa van széles e hazának, annyi ünnep hírét hordta szét a múlt hetekben a soha nem pihenő sajtó, mely maga is ünnepet ült ez úttal, szabadsága születésének ötven éves jubileumát. Érzésében azonban együtt, egy volt az egész nemzet s a hon szive dobbant meg, a nagy idők emlékének hatása alatt.

Letette a taktika fegyverét e napon a párt politika s a szocziálizmus harczi indulója elnémult a hősök nevének hallattára, emlékezetük felújítására. Nem a mindennapi kenyérért küzdő emberekre világított a legszebb tavaszi nap, hanem a nemzetnek az erő tudatától pirosló arczára mosolygott biztatóan.

Pedig nem törvény tette ünneppé e napot, sem a hit évszázadok hagyományain nyugvó parancsolatja, hanem arra tette a szivek mélyén gyökerező nemzeti érzés, mely — ha megnyilatkozik — egyaránt rugója úgy a nagy testeknek mint annak a kegyeletnek, mely a hősök homlokát, a glória fényével koszorúzza.

És hogy ha ma, az örömzaj lecsillapultá- val a tanulságot akarjuk levonni mindezekből, épen ez utóbbiban, a mély nemzeti érzet ezen őszinte és teljesen spontán megnyilatkozásában találjuk meg azon momentumot, mely garan- cziáját látszik nyújtani további haladásunknak, garancziáját annak, hogy bár az élet szürke egyhangúsága, a létért való mindennapi küzdelem bennünket egymástól elválasztani, közös nagy czélokért való osztatlan érdeklődésünket szétforgácsolni látszik is, egyek tudunk lenni mindnyájan, mihelyt arról van szó, hogy örökké igaz nagy nemzeti ideálok iránti lelkesedésünket demonstráljuk.

Tudunk mi még hevülni nagy erényekért s e szent hevülésünkben egyek vagyunk mindannyian. Ennek demonstrálása pedig, növelve erkölcsi erőnket, pozitív értékkel bir akkor, midőn állami létünket érdeklő politikai átalakulások küszöbén, békés, de nagyon uehéz küzdelmeknek nézünk elébe és társadalmunk egységét is számtalan széthúzó tényező és irányzat igyekszik megbomlasztani.

Kisért a reakcionárius törekvések sötét árnyéka s a vallási, faji ellentétek kiélesité- sével igyekszik megingatni szabad gondolkodásunk alapjait. Az emberiség történetével egy idős elégedetlenséget a szocziálizmus használja föl, hogy a se Istent, se hazát, nem ösmerő világ-polgárság népboldogitó zászlója alá csalogassa a turbulens-elemeket. A minden időben testvérekül tekintett nemzetiségek, megvaditva vezetőik vaksága, idétlen ábrándjai vagy még leginkább számitó rossz akaratától, szinte készen állanak, hogy megrohanják — saját maguk érdekei ellenére — államiságunkat.

És mind ezeket az ellentéteket békével kiegyenlíteni, ha lehet, ellensúlyozni szétbomA „NYÍRVIDÉKI TÁROZÁJA.

Talán . . .

Világosszürke selyem íuháját öltötte fel ma az ifjú grófné, a melyről tudta, hogy benne elragadó. A mikor utolsó hajfonatát igazgatta meg komornája, feltette magában elmélázva, betekintve a velenczei tükörbe, hogy ma elleuálhatatlan lesz s meg fogja hódítani okvetlenül férje, a gróf barátját, . .

Amolyan novellaszerüek ezek a házibarátok, kiknek egyenes ellentéte volt Fráter Elek huszár százados. Ifjúkori barátja Tivadar grófnak, a kivel együtt hadnagyoskodtak a heteseknél, egyszerre varratták fel a második araoycsiilagot, egyszerre lettek kamarássá, s egyszerre szerettek bele minden bálon, szezonbeli eszményképeikbe.

Mint jó bajtársak közösen egyeztek meg, s a kiről az hitték hogy többre viheti, annak javára lépett vissza minden ily alkalommal egyfkök. Megosztották minden örömüket, még a pezsgőspalaczkok borsos ára is a közös háztartás költségein ürittettek.

Nyolcz esztendő múlott el azóta. Az Elek történetében egy hajszálnyi vonal, amely egyik végétól a másikig vezet. A Tivadar gróféban egy hosszú, végié len és sok helyütt kietlen ut, a melyet két felől le tarolt termés, többnyire dudva borit el. Mert a gróf, hogy abbahagyta a czifra katonáskodást, az élet prózai oldalát kívánta megösmerni s eközben végig tánczoli vagy négy öt farsangot, hát hogy némikép kiheverje az elmúlt versenyszezou megszámlálhatatlan kellemetlen ségét s feledni tudja az óriási áldozatokat, kiment Afrikába egy néhány tigrisre vadászni. Fejedelmi mulatság, a melyet erre mi felénk furáu értelmeznek. Lesbe állani egy mandolafa törzse mögé és megszorítani a kakast . . .

Mikor ebbe is beleunt és belefáradt, — gondolt egyet — hazavitorlázott. Gyűjteményekkel, nuplójegyze lekkel és életuntsággal, fásultsággal.

lasztó hatásukat az erő hatalmával, ha kell, csak egy összeforrt, épen ez által erős nemzet képes.

Reméljük, hogy nem csalódunk, mikor márcziusi nagy napunknak szentelt ünnepeinkből ennek a nagy nemztti erőnek a fényét láttuk kisugározni.

„N Y í B V I D É K“

Az országutak befásitása.

Ezelőtt mintegy 18—20 évvel Steierországban utaztam. Nem tudom mennyit fejlődött e két decennium alatt Grácz, a nyugdíjasok hires otthona, hol a nagyvárosi kényelem a falusi élet szépségeivel úgy van összeszövődve, hogy hasonlót alig lehet találni. Grácz nagy város volt a nagy város zaja és lázas mozgalma nélkül, de ott volt a nagy falu is a nagy falu kezdetlegessége nélkül.

Ezeket és sok mindent, mit Gráczról és Steier- országról megírni lehetne, érdekesnek és sok esetben tanulságosnak tartom, de térjünk egy oly megfigyelésemre, mely már akkor nagyon lekötötte volt a figyelmemet s mely csak most jutott nálunk Szabolcsvár megyében végre valahára az aclurlis kérdések közé.

Steierország vidékén utaztamban láttam, hogy az utak szélén jól gondozott gyümölcsfák — sok esetben tele gyümölcsösei — egész hivogatólag bólintgatták megrakott ágaikat az utazó felé. Nem állhattam meg; hogy ue kérdezőskö fjem e gyümölcsfákról; szekeresem — egy bőbeszédű steier atyafi — készségesen beszélt s nekem leginkább az ragadta meg figyelmemet, mikor állította, hogy ott a fáról a gyümölcsöt el nem lopják, mert nemcsak a határőrök védik, de közvetlen is oltal mázzák, a mennyiben megbélyegző ténynek tekintik a gyümölcslopást.

Élénken emlékszem, hogy már akkor fiatal észszel — összehasonlítást tettem a S'.eier viszonyok és a mi hazai állapotaink között.

Ott az országúton szép növésű, és jól gondozott gyümölcsfák telve gyümölcscsel diszlenek; letördelt, lehasogatott ágak nem mutatják az illetéktelen kezek munkáját: mert ott a közszellem védelme alatt áll a gyümölcsfa és termése, s szégyen, megbélyegző a gyümölcslopás, a gyümölcsfa rougálása. Nálunk pedig — sokak hite, meggyőződése szerint — a gyümölcsöt az Isten adja, annak nem kell a tövét kapálni, tehát közvagyon; sem Isten, sem ember előtt nem szégyen, nem vétek, ha onnan szerzünk gyümölcsöt, a htl épen érik; az ágak letördelése, lehasogatása szóba sem jöhet, hiszen még egy puliszkái sem lehetne vele megfőzni, a fiitalság társaságában azé a pálma, ki a legszebb és legtöbb gyümölcsöt lopta esetleg az őrködő tulajdonos furfangos kijátszásával.

Úgy látszik, az elmúlt 20 év ez irányban is kedvező eredményt tud felmutatni, mert az állam az utakat országszerte be akarja gyümölcsfákkal ültetni.

Méltassuk röviden a földmivelésügyi kormánynak az országutak befásitását illető nagyfontosságu tervét és várható eredményeit.

Előbb azonban figyeljük meg a mai állapotokat, gondoljuk meg, hogy vájjon gyümölcs termelésünk meg felel-e a szükségletnek és az igényeknek, vájjon gazdáink gyümölcsöse üti-e a mértéket?

Legelőször is úgy az alma, mint a körte fajai teljesen az esetlegességtől függenek nálunk. Kikeresett nemesebb fajt kis gazda kertjében csak elvétve talá luuk, de aunál több a magról kelt, elkorcsult, majdnem félvad gyümölcsfa. Iliszontalau nyári körte és almafák csinálnak árnyékot a tyúkoknak és okoznak hidegrázást a gyermekeknek.

Ila piaczainkou szétnézünk, azt tapasztaljuk, hogy fajbőségünk tíz vármegyének is elég volna; ha azonTornyot huzatott ősi kastélya fölé és elfogadta a benne központosuló bizalmat, kerülete mandátumát.

Afrikai útja világlátottsága és parlamenti műkő dése mirtus koszorúként övezte sebhelyes, magas homlokát, a mely mirtus-ág főrangú hölgy ösmerósel között nagyban növelte értékét. Komolyan foglalkozott a tervvel, a nősülés eszméjével s a véletlenre bízta választását. Határozott óhajtasa nem volt. A hölgyek, gróf, báró kisasszonyok, kiknek körében megfordult, egyenlő képen érdekelték. Nem találta a szőke fürtökkel tarkított főt értékesebbnek a köznapias barna fürtöknél.

Kedves volt mind, szeretetve méltóság, előzékenység és műveltség tekintetében pedig versenyre kelhettek volna mindannyian.

Babonahitére bízta, hadd válasszon az. És a véletlen gyorsan végzé kötelességét, mátkához juttatta a deli grófot. Szakítottak a tradicziókkal, nem keresték fel a kert lúgosait, nem váltottak csókot lopva, szóval afféle divatos házasság látszot lenni ez a melyhez semmi köze a szerelemnek. Azt tartották, az megjön úgy magától is.

A kinek az élet örökös küzdelmével kell megbirkóznia, a kinek a tenyere kérgessé lesz az örökös munkától, az a házasságot járomnak uevezi, a mely jármot évszázadok óta viseljük, ha a küzdelem oroszlán részét kényelmesebben akarjuk végezni. A gróf házasságra jobb czim illett ennél s ez: a formaság.

Ha családjabeli férfi tagjai mind oltár elébe állottak már, miért lenne ő az egyedüli, a ki csak szerencse istennőjének oltárára áldozna?

És csodálatoskép egykönnyen hozzászokott a házasélethez. A sok hamis bálvány ufán egy őszinte szempár, a mely biztat; ölelésre váró karok, a melyek boldogságot rejtegetnek. Méz, a melv édes A divatos áramlat magával sodorta az ifjú grófot is a politikai élet küzdterére. De nem, sokat foglalkozhatott a hon bajával csak ritkán hagyta el ősi fészkét, s ilyenkor is csak rövid időre.

Házassága második esztendejében történt, hogy a mikor épen gagyogni kezdett a picziny utód, levél árban Ízlelni kezdjük az alm-fajokat egyedeit, alig ka- puuk olyat, mely finomság tekintetében kielégítené a a méltányos igényeket. Vegyes, harmad, negyed rendű almánk van elég, de egy vaggon asztali faj almát nagy helyről lehetne összegyűjteni. Imerünk megyénkben gyümölc-ösöket, melyek azonban csak abban különböznek a rendestől, hogy fajaik finomabbak a többieknél, de nagyobb tömegben, vegyes almánál jobbat ez sem tud produkálni.

Nagy baj nálunk, hogy azt a gyümölcsöst tartjuk a legszebbnek, melyben a legtöbb fajta almát leljük fel, nem pedig azt, mely a legtöbbet tud egy finom fajból értékesíteni.

A gyümölcsfák gondozása kisgazdáinknál teljesen „felesleges vesződség.“ A fák kiszáradt ágait letakari tani ritkán szokás, hisz „pár év alatt úgy is lesorvad magától“; a nagyobb ágak levágása fejszével történik, mert a fűrész kezelése fáradságos s a berepedés ártal- massága ismeretlen. A fa koronájában egyetlen „felesleges ág sincsen“ s „ha az Isten adta, mi miért álljunk útjába“; igy aztán a korona öblében induló ágak egyre-másra fejlődnek, rontják a termés minőségét és mennyiségét, elszáradnak s végre oly szövevéuyt képeznek, hogy majdnem lehetetlenné teszik a koronába jutást. A fák sebkezelése, kéregtakaritása ismeretlen foglalkozás; igy aztán az elredvesedelt, elbetegesedett fák képezik a domináló többséget, a kéregben pedig kényelmes otthont találnak a legélősködóbb kukaczok petéi, melyek jövő évben bőven fizetnek a. tán — férges byümölc-csel. Gyümölcsös kertek talajkezeléie másvilági fogalom; terein ott valamicske fű s ha lehet lekaszáljuk, ellenkezőleg lelegelteljük, sőt kitűnő a csirkék számára búvóhelyül — a ragadozók ellen. — Szilvafák száraz ágait lenyesni, tőhajtásait kiirtani soha rém jó, mert ez rontja a termést. így aztán a legtöbb szilvafa tőhajtás, mely elhalt anya beteg utóda s az unokák bőségébeu nem szilvafának, hanem szilvabokornak néz ki, termés persze kevés és fejletlen. Gyümölcsfa trágyázás? Ki hallott ilyent? Hiszen a fa gyökerei oly mélyre és oly messze elnyúlnak, hogy oda a trágyát eljuttatni egyenlő a lehetetlenséggel. Hogy aztán a gyümölcs egyre másra lehull, rőt maga a fán maradó rész is nagy részben fejletlen: azért vagy a fa a hibás, vagy az esztendő nem volt kedvező.

Ilyen és ezekhez hasonló múlt századbeli gondolkozás mellett aztán nem csoda, ha kis- és nagygazdáink szemében „csekély érték“ mai napig is a gyümölcs- termelés. Holott e vármegye gazdáinak a gyümölcs- és állattenyésztésre sú'yt kellene forditaniok, mert ezekben mutathatnánk fel a legtökéletesebb eredményeket, s mert talajviszonyaink is ezt párái csoljak, csak úgy látszik — nincs kinek.

Nagyon sokat lehetne még hasonló hiányokról beszólni, mely kiséri gyümölcsfáinkat a vad alany megválasztásától, elültetésétől az utolsó kiszáradásig, de azt hisszük, ezzel is bebizonyítottuk, hogy kisgazdáinknak még nagyon sok tapasztalatot kell gyüjteniök, hogy az okszerű gyümölcsfa tenyésztést űzhessék s kezdjék a belterjes gyümölcstermelést, feldolgozást, értékesítést ezélszerüuek, hasznosnak találui.

Az országutak befásitását a kisgazdák iskolájának tekintjük mert az utón akarva, nem akarva, látni fogják, hogy a már betanított utkaparók a különböző évszakokban és különböző korú fákkal mit csinálnak: hogyan védik, gondozzák, alakítják, szedik, takarítják. Megtudják, mert meglátják, hogy mit mikor kell elvégezni. Egyik másik megszólítja az utkaparót, kérde- 'ősködik tőle. Lehet, hogy ott a bizalmas körben az utkaparó még azt is megszidja, ki az első gyümölcsfát ültette, de azért megmondja mit csinál, talán arra is kiterjeszkedik, hogy mit magyaráztak e munka miértjéről neki. A mi bácsink sajnálja ugyan az utkaparót, de azért mégis követi, mert „hátha mégis jobb megpróbálni.“

kezett valami délvidéki városból, a melyben Fráter barátja értesité legjobb barátját, Tivadar grófot, hogy egy lófuttatás alkalmával oly szerencsétlenül esett balkarjára, hogy az menten eltört. Három havi szabadságot véve, első és legkedvesebb kötelessége leeud tehát, — mellőzve az untató meghívást — ellátogatni a grófi kastélyába és néhány napon át irigyelve szemlélni azt a turbókolást, a melyről Tibi gróf oly sokat irt már neki.

És a gróf örült szívből e látogatásnak.

Rendbe hozatta az ősi fészek egy kényelmes odúját, azt a szobát, a melyet csak legjobb embereinek nyittatott fel és kényelmet igyekezett varázsolni régi bajtársa számára. Hidd érezze magát otthonosan és jól.

Fráter Elek huszárszázados és kamarás harmadnap vendége volt a grófi kastélynak, s felette kedves vendégszeretetet, volt alkalma észlelnie. Keresték kedvét, eltalálták kívánságait, s elhalmazták a szeretet, az érdeklődés temérdek parányi jelével oly annyira, hogy az inyencz és világfi hírében álló katonatiszt kezdette jól érezni magát az ősi tölgyek közzé ékelt kastélyban.

Sorra vették az egykori kalandokat, s színre alkalmazva előadták azokat úgy, a hogy nekik tetszett. Megvitatták számtalan ideáljaikat s kritizálták az akkori ízlésüket.

Eleknek annyi mondani valója volt, elsőben arról hogy mily változások történtek az ezrednél, elmondta részleteit ama tragédiának, a mely az ezred p irancs- nokánál játszódott le, a ki nejét hűtlenségen érve lelőtte őt is kedvesét is . . .

És a hadbíróság helyesen cs lekedett, hogy felmentette.

Elek és a gróf helyeselték a hadbíróság Ítéletét, de a grófné szólani készült; talán helytelennek tartotta az iteletet. Visszafojtotta hangját és a felszolgált csokoládét mohón fogyasztotta el.

A divatos tárczairás egy főkelléke kér helyet magának itt, az a bizonyos három c-dlag, a mely szerényen óhajt meghúzódni e sorok végén és mégis annyit képes rejtegetni. Ez a három igénytelen csillag szolgálatára