Nyírvidék, 1897 (18. évfolyam, 27-52. szám)

1897-09-19 / 38. szám

XVIII. évfolyam. Előfizetési feltételek: postán vagy helyben házhoz hordva: Egész évre . . \ forint Fíl évre 2 „ Negyed évre 1 „ A községi jegyző én tanít uraknak egés< évre csak két forint. VEGYES TARTALMÚ HETILAP. BOLCSVARMEGYE HIVATALOS LAPJA A SZABOLCS VARMEGYEI KÖZSÉGI JEGYZÓK EGYLETENEK KÖZLÖNYE. >Io<r.jelenilr hetenlíint egys/cr, vasárnapon. Az előfizetési pénzek, megrendeli'iek s a A ,

aP szellemi részét képező küldemények. Hirdetési dijak • a zerkesztö czirae alatt kéretnek beküldeni J lap szétküldése tárgyában leendő felszó támlások Jóba Klek kiadó-lulajdonos 1!"nVk

CVi

C" '

CVC,e

k °

3a

k könyvnyomdájához iskola-utcza 8. szám , ... t.A..\ :„./. ... A kéziratok esik világos kiv.ina (Jánószky ház) intézendők. „, ... , , , , ., Minden négyszer hasáboíott petit sor enys: r ,',' !"::", '

t ,

C" lcvclek ,:

<-'

k H

m"

r kM k

M !<•'••>••• kr többszöri közti. e.otébeu I kr Kincstári bélyeg iij fejé en, minden egyei hiratra s az deté* ut&n 10 kr. fizette ik. A nyilt-térl közlemények dija soronkint 30 kr iHető költségére küldetnek viasza Hirdetések elfogadtatnak lapunk részére a kiadó-hivatalban (II. kerület iskola-utcza 8-ik s/ám); továbbá: Goldbe^gar A V. által Budipeiten. Hiasenstein és Vagler irodájában Bécsben, Pragaban és Budapesten, valamint Németország és Sveicz fővárosaiban és Dorn & Comp. által Hamburgban Hivatalos rész, Szabolcsvármegye főispánjától. 701 f. i. 1897. Pályázati hirdetmény. A kormányzatomra bizolt Szabolcsvármegye törvényhatóságánál rendszeresítve levő, s legközelebb megüresedett árvaszéki iktatói és egy központi Írnoki állásra, mik közzül az iktatói a'lás 660 frt evi fizetéssel, s 150 frt lakpénzzel, — az Írnoki állás pedig 500 frt évi fizetéssel és 100 frt iakpénzzel van javadalmazva, ezennel pályázatot nyitok. A pályázni kívánókat felhívom, hogy törvényes niinősitvényüket, élet korukat és eddigi alkalmazásukat igazoló okmányokkal felszerelt kérvényüket hozzám a folyó hó 30-ig, mint záros határidőig nyújtsák be. Nyíregyházán, 1897. szeptember )0. Ur. Fcilitzscli, főispán. Ünnep Nagy-Kállón. (1867. szeptember 12.) S/eretem látni a mohával elboritott régi várfalat, a melynek foszladozó oldalain magasba tör a repkény; szeretem látni az erdő mélyén az évszázados tölgyet, a melynek törzsét szorosan karolja át a borostyán inda. — Avas fal: zöld repkény; szúette fatörzs: üde borostyán; mult és jelen így váltjátok ti fel egymást. Egy várost, a melynek minden köve egy kiszakított darab nemzetünk történetéből, egy várost, a melynek óletfolyama hosszú évszázadokon át hatalmas vérkeringéssel lüktetett; egy várost, rnaly az egyéni és nemzeti szabadság zászlóvivője volt; ezt a várost: Nagy Kálló városát övezte fel az emlékezés borostyánával és az elösmerés repkénykoszorujával a honfiúi kegyelet Elmentünk tanulni arra a helyre, amelyuek minden fűje, fája, porszeme egy élő, egy beszélő történet. Ott voltuuk . . . Ott, a hol az imbolygó akáczlevelek talán azt suttogják, hogy A „NYIRVIDÉK" TÁRCZÁJA. „Itt vagyok!" — ... Szeretem, kimondhatatlanul szeretem ma gát Irma; ne, ue Űzzön el, oh hallgasson meg. Kérem! Esengek, hallgasson meg. Hisz oly sokáig volt szerel mem néma . . . Öa után hajszolt, asszonyom, az utczákon, a salonokban, a nagy vigasságok és az élet csömörének fényésen illuminált termein: a színházban, koncerteken, mindenütt néztem, bámultam magát, de hallgattam . . . Mert féltem, hogy ha szólok, nem tűr meg közelében, pedig nekem föltétlen élet szükséglet, hogy a maga közelében legyek . . . Dá most már elhatároztam, hogy szólok. Akármi törtéujék is velem, nem bánom. Siólnom kellett, mert különben . . . megőrültem volna . . . Igen, igen Itma, én szeretem magát, reszketve, féltve, iuiádvi szeretem. Szeretem a nézését, a jirásá', a hangját, a kezét, lábait, szeretem ruhájának, suhogását, kéjjel szívom magamba arczának észbontó szépségét, megbódulok, elkibulok, szemeinek tekintetétói, örömmel, boldogan venném, h i ajkai csókolnának az őrületbe, ha karjai ölelnének a halálba . . . ... Az a szépséges, viru'ó fiatal asszony, kihez e forró, perzselő szavak intézve voltak, mély melankóliával tekintett a férfira, kitol a szavak eredtek Tekintetében mintha az lett volua kifejezve, hogy a tü«, mely előtte most itt magas oszlopban fe'csapntt neki, előtte semmi, de épen semmi. Káprázat, csak fénye van, de melege niuc

1. Pedig, — ki tu'tji, talán — ő, a madonnaszópségü, jéghideg, büszke asszony is Bzeretne magába szivui lángot, amabból az igazi szerelemből, és talán ó is engedné magát egy férfi által az a gyökér, mely őket élteti, egy szabadságért küzdött honfi szív porából meríti életadó erejét; ott, a. hol a hideg márványlapra borított virág is azt kiáltja felénk, azért oly piros a rózsa szirma, mert tán vérből táplálkozott; ott, a holaz utamba tévedt madár is olyan fájón fütyörészett, mintha azok búcsudalát zokogta volna nékem el, a kiknek nevét cs emlékét egy hideg márványkő ós ezer és ezer magyar szív melege örökíti meg ott. Ne értsenek félre! —: Én nem a jelenről írok: én a múltról a jeleunek beszélek. — És nem tehetek róla, ha az éu szívem megtudja érteni ezt a beszédet, a mi egy elfásult ember lelkében taláu csak sárguló levél, fonnyadt virág és veréb csiripelés. Egy porszem esett szemembe . . . könnyezett. Mi mástól? A portól! Hisz' a homok szemcséje szúrós: ez csak természetes! Hát lehet még valaki a szízadvégi emberek között, a kit meg tud hódítani a „millenáris év" varázsa?! Hisz' ez egy szörnyű szó. egy lantom, egy lidércztjyomás. Mindent lejárat a megszokás unottsaga. — Miért kiáltják egyre fülünkbe ezt a rettenetes szót — egyre mindég ezt — a hazafiság conis voyageurjei, a kegyelet apostolai Unalmas egy refrain. így szól a huszadik század felé sóváran kacsiutó jelen reális embere. És nekem nem unalmas: én szeretem hallani. Szeretem tudni azt, hogy ez a maroknyi évszázadokon át hányt-vetett nép helyet tudott magának teremteni az ó-világ szívében, szeretem tudni azt, hogy abból a zivatarból, amelynek pusztító nyomait elbukott nemzetek, szertefoszlott országok képezik, diadalmasan került ki a mi édes magyar hazánk! Oly jól esik átérezni azt a fe'emelő tudatot, hogy mink — a kiknek e nagy világon oly sok a rosszakarónk és taláu egy sincs igaz barát — becsülettel őrületbe csókoltatni ós a halálbi öleltetui, de igy ez a szerelem, mely most itt vergődik előtte, rimánkodva, kuuyorálva, fogadkozva és kevés tű'.zel, csak nagy lánggal ... ez, ez ... . — Pali, adjon egy czigarettap ipirt, — szólt a szép asszony. A férfi adott neki, mire az asszony igy szólt: — ... Mert hát látja, a szerelem sokszor nem egyébb, mint — nézzen ide: És a szép asszony uagy nyugalommal meggyuj totta a czigarettapapirost. Hirtelen kapott a láng a fiuom, selymes papírba, egyszerre befut, tta, sodorintott e>yet rajta, s fást nélkül lett egy parányi, fodrozott hamu gömböcökévé. a mi ezután felszált a levegőbe, kavargott egy kicsit, mig végre réveteg, hitnbálódó röppenéssel egy sarokba hullt, ahol éppen csinált virágok álltak. — Kedves Pali, engedje meg, hog} meggyújtottam cigarettapapírjaiból egyet, de szükségem volt rá. hogy demonstráljam vels a maga láogoló szerelmét; látta, ez az! — Bárcsak ez lenne, akkor nem kinlóduék, nem gyötrődnék uuy, hogy félnem kell a megőrüléstől. — Ilit igazát" szeret maga engem? Várjon, ne tüzeljen még! Mondom, hát igazán, egész szivével és — hogy ugy mondjam — minden koczkázattal együtt szeret maga engem? Gondolja meg jól, nekem van férjem ... És ha én férjemet elhagynam és mindent feláldoznék magáért, kényemet, tár-adalmi po/:cziót, tisztességet — mert ezt mind fel kellene áldozni, hogy magát szabadon szerethessem — már most, ha ÓD ezt a nagy áldozatot meghoznám, akkor még mindig szeretne maga engem ? — Jobban mint valaha! Életem aduám magáért egy szavára kész vagyok a halálba rohanui . . . megállottuk a sarat az évszázadokon át tartó küzdelemben; oly büszke, felemelő érzés hatja át lelkemet, hogy a karddal megszerzett ősi földet egy ezredéven át megtarthatták nekünk. Történelmünknek minden emléke ködfátyolként vonul át lelkemen és amint az Allah hivője uem tud betelni az ő prófétájának dicsőségével, ha a szent Mekka földjét megérinthették zarándok lábai: úgy az én szívem, az én agyam sem tud betelni ezzel az édes gondolattal; ezzel a büszke öntudattal: hogy ez a magyar nemzet ezer évet élt! És én azt hiszem, hogy ez az érzés át kell. hogy hassa minden becsületes magyar szívét. A pártok elválasztó határvonala ez előtt kell, hogy leomoljon; a kereszt fénye kell, hogy összesugározzék a csillag ragyogásával: a hazafiság kohójában össze kell olvadni ebben az érzésben mindennek, a ki magyar! Végtelen jól esett látnom, hogy ez érzés Nagy-Kálló város polgárainak szívét tényleg áthatotta. — Nem volt ott kivétel, nem volt szertehúzás! Láttam az ünneplő város hatalmas testületeit rendre felvonulni, láttam az örömet minden arezon a hazafias ünnepség folyama alatt; rend, vallás, társadalmi állásra való különbség nélkül együtt ünnepelt ott a város apraja, nagyja. És ennek tudatában azt a meggyőződést merítettem, hogy az a város, a melynek jelenje ily egyöntetű akarattal, igaz hazafias buzgalommal tud hevülui multjáuak emlékein: az nem eshet kétségbe jövője iránt sem; annak jogezíme, kiérdemelt biztositéka van ahhoz, hogy továbbra fejlődjék, szebb létre viruljon. Mert az a nép, a melynek érzéke van múltjának szent hagyományai iránt; mert az a nép, amely kegyeletes tisztelettel övezi ősei emlékét: az nem tarthat a történelem ítélő — Könnyen diskurál maga velem Palikám, mert bizonyos abban, hogy én az uramat nem hagyom el, sem kényelmes házamat, sem a társadalmi pozicziót, >etn a . . tiszteséget . . . Azután meg nem is blszek magának ! Megmaradok a cigarettapapír mellett. Különben pediu látogasson meg majd felvonás közben a páholyban. Most öltöznöm kell, Adieu, a viszontlátásra! A szép asszony ujja hegyét nyujtá a Bzerelmes férfinek, a ki azt szenvedéljcseu megcsókolta éa távozott. * * * Elmúlt egy hét a „nagy szerelmi jelenet* után. Pali állandóan ott volt a ezép asszony közelében, követte mindenüvé, a „uagy vigságok és az élet csömörének fényesen illuminált termein keresztül* és egyebet sem tett, mint őt bámulta. Az asszony magatartása nem változott; c-ak néha jelent meg szépséges arcíán valami titokzatos vonás s szemeiben valami sajátságos kifejezés, mikor Palira nézett. l'aii ilyenkor lázba esett 8 forgott vele a világ. . . . T ilán mégis szereti őt e mesés Bzépségű asszony ? Oh ha ugy lenne ? . . . Ili az öve leune, ha karjaiba zárhatuá ezt az álmot t Mert eddig csak álom volt ez az asszony 6 rá nézve, elérhetetlen, sz<p, gyönyörű álom, mint egy szegény ördögnek a megálmodott gazdagság, vagyon; mint bezárt rabnak a megálmodott szabadság . . . . . . Hát igazán lehetséges volna, bogy ez az álom megvalósulna ? Szerette volua kiolvasni sorsát a szép asszony tekintetéből, fürkészte, tanulmányozta, elemezte azt . . . Mai számunkhoz egy iv melléklet vau csatolva.