Nyírvidék, 1897 (18. évfolyam, 27-52. szám)

1897-08-22 / 34. szám

,N Y t K V I t> É ' " Emlékoszlopok. Emlék-oszlopokat állított a vármegye Szabolcson, Nyírbátorban, Vaján és Nagy-Kállóbau Ez a négy helységnév, — a hozzájojj fűződő hagyományok szerint amott Szabolcson — s a följegyzett történelmi mult bizonyossága szerint Bátorban, Vaján és Nagy-Kállóban: nemzeti történelmünknek ezer év elejétől, ha nem is épen máig, de épen csak az alig múlt tegnapig való nevezetes állomásai. Romjaiban is elpusztithatlan földvára Szabolcs vezérnek, a kiről ősi nevét viseli vármegyénk — Szabolcs; a Báthoryak fészke: Nyírbátor; a vajai vár: nagy szabadság-harczunknak és legendás hősének, Rákóczy Ferencznek hozzáfűződő emlékeivel; és végre Nagy-Kálló. régi hatalmas vármegyei közéletünknek ez a lüktető központja, élő emlékekkel tele, még ma is élő generációknak is, s hanyatlásában, sorvadásában lépést tartva az idő rendje szerint is, amannak nagy fénye kialvásával: íme, ezekre a helyekre fogunk elzarándokolni, -hogy mi, most élő nemzedék tanúságot tegyünk hálás kegyeletünkről az ősök iránt, akik letűnt századok zivatarai között, nagy elnyomatások idején épen ugy, mint a nemzeti törekvések hatalmas megnyilatkozásainak szemkápráztatóan fényes napjaiban bölcsek is voltak, okosak is voltak, lelkesedni is tudtak, és — tudtak nem csak élni, de meghalni is a hazáért. A második ezer év első esztendejének élő nemzedéke, akik kőoszlopokat állítottunk az ezer éves mult emlékezetére, felejtsük el a hálaadás e néhány ünnepi napjára, hogy léha, kufár, nemzeti érzések nélkül való idők méhében születtünk. Hiúság nélkül, önzés nélkül, stréberségre, kapaszkodásra való hajlandóságok nélkül nyissuk meg szivünket az uj idők áramlatában szinte nevetségessé formált hazafias érzések befogadására. Bölcsen és okosan is teszszük, ha igy cselekszünk. Rég elmúlt idők, letűnt korszakok emléke, ha felujul hálás kegyelettel, az ünnep, amit ezeknek szentelünk: nevezetes tanítás, amelyben a jövendőnek értékes biztositéka vau * * * A szabolcsi földvár sánczai között emelt kőoszlop emlékeztető jelül való fölavatása a legkiemelkedőbb része lesz az ünnepek sorozatának Szabolcsvármegye keletkezésének, neve történelmi származásának irott és hagyományban élő és fenmaradt ezer éves emlékét jelöli az a kőoszlop, melyet a jövő szeptember hó 7-dikén, a vármegye törvényhatóságának oda össze hivandó rendkivüli közgyűlés ilyenül megszentelni fog. Ennek a napnak ünnepnek kell lenni. Nagynak, fényesnek ! rodottan azt felelte, hogy egy ifjúkori ideálja, vagy nem tudom mije De engem nem hagyott ez a tudat, hogy az én édes anyám magának szeretőt tartson, hozzá még ilyen siheder gyermekarczu czifra csil logó ruháju hadnagyocskat. Nem akartam tovább magamat sanyargattatni, eltökéltem, hogy véget vetek utálatos életének. Magam ellen ugy is fölösleges lett volna fegyveremet irányitanom, önként jelentkeztem, s tudom súlyos beszámítás alá eső tettem érdembeli ju almát." A végtárgyaláson a két szuronyos őr által elővezetett Karvi Leó ugyan e vallomását megerősité, azt kérte még, hogy minél előbb vessenek véget ennek a hercze hurczának, ó már megunt élni. A közvádló, gyönyörű beszédben ecsetelte azt a borzasztó elfajultságot, elvetemültséget, mely ahhoz szükségeltetik, hogy egy gyermek az anyját ily gyalázatos módon ölje meg, s végül arra a konklúzióra ju tott, hogy az ilyen embert, a társadalom söpredékét, ki kell végkép irtani, nehogy másokat is megmételyezzen; kérte a vádlott halálraitélését. A védő ügyvéd felhozott miuden rendelkezésére álló argumentumot, s a vád és védbenzódek után a törvényszék visszavonult itélethozásra; hogy egy kis negyedóra letelte után ismét megjelenjen és ő felsége a király nevében kijelentse, hogy Karvi Leót szándékos emberölés vétke miatt a törvényszék vétkesnek találta, és tekintettel ama körülményekre, hogy enyhítő körülményt, melyet esetleg méltányolni lehetett volna, egyet sem találtak, ellenben sulyosbi'ót egész sereget, s igv a legnagyobb büntetést, a kötél által való halált, tartották megítélendőnek. A vádlott nagy egykedvűen hallgatta végig a hosszú indokolást ős végül az elnök fel szólitásra, erős hangon azt mondta: megnyugszom, a kir. törvényszék bölcs ítéletében. — A kir. ügyész ur? kérdé az elnök. — „Megnyugszom", volt a válasz. — Tek. kir. törvényszék — hozalkodott elő Karvi Leó, nem tudom van e jogom még néhány szó erejéig türelmüket igénybe vennem, de nem lesz érdektelen, a mit elmondandó leszek. — Beszéljen, de csak rövidesen — szólt az elnök. A vármegye alispánja ez ügyben a következő felhívást intézte a főszolgabirákhoz, Nyirregyháza város polgármesteréhez és a községek elöljáróihoz : 1 897

^ Szabolcsvármegye alispánjától. A járási főszolgabíróknak, Nyíregyháza város polgármesterének és a községek elöljáróinak. A millénium emlékére a szabolcsi földvárban felállított emlékoszlop felavatási ünnepélye, mint azt már több ízben jeleztem, a folyó évi szeptember hó 7-én fog végbemenui, a midőn is az ottani földvár udvarán egy rendkivüli közgyűlés tartatik. Ez ünnepély sikere érdekében a T czimet már felhívtam, miszerint tőle telhetőleg kövessen el mindent, hogy úgy a megyebizottsági tagok, mint általában a vármegye lakosai az ünnepélyen minél uagyobb számban jelenjenek meg, azonban több helyről azon felvilágosítást nyertem, hogy a hatóságok ezen ünnepélyen való részvételre csupán a bizottsági tagokat hivják meg, holott felette óhajtandó volna, hogy azon vármegyénk lakosságának minden rétege részt vegyen Ez amennyiben a törvényhatóság közgyűlései nyilvánosak, semmi nehézségbe netn ütközik, ugyanazért ismételten felhívom a T. czimet, hogy vármpgyénk ez ünnepélyére a város, illetve a községek lakosait hívja meg s tekintettel arra, hogy a Nyíregyházáról indulandó különvonat megrendelése és a helyszínén való étkezés kiszolgáltatása érdekében a résztvevők számáról idejekorán tájékozást kell nyernem, a jelentkezők neveit jegyezze fel s hozzám legkésőbb aug. hó 30-ig azok névsorát terjessze be. Megjegyezni kívánom még. hogy a Nyíregyházáról induló különvonat a Kisvárda felöl d e. 9 órakor beérkezett vonat után fog elindittatní Rakamazig, a honnan már előre megrendelt kocsik fognak rendelkezésünkre állani; a különvonat visszaindulását kellő időben szintén tudatni fogom. Nyíregyháza, 1897. augusztus IS. Alispán helyett: Mikeez Dezső, főjegyző. Leányaink erkölcsi neveléséről.*) Alig van napjainkban aktualisabb kérdés, mint az erkölcsi nevelés kérdésé. Mély gondolkodók és megfigyelők hirdetik s a mindennapi tapasztalat igazolja, hogy a századvég erkölcsisége mily ingatag alapon nyugszik, hogy mennyire félthetjük azt a teljes sülyedéslől, a végleges megsemmisüléstől. Csak a gyermekek, vagy még szűkebbre vonva a kört, leányaink világában kell széttekintenünk s lehetetlen, hogy megfigyelésünk után ne csatlakozzunk mindnyájan az általános véleményhez s ne sóhajtsunk fel a nagy többséggel: „Nincsenek többé gyermekek!" A tanitó-világban állalános mozgalmat óhajtanak indítani, hogy az iskola, a nevelő tanítást tűzve ki fel*) A nyíregyházi polgári leányiskola idei értesítőjéből. — Most jogerősen el vagyok ítélve, elmondhatom azt is, hogy azt a fényképet., mely őrült vakságombau édes jó anyám halálának közvetlen okozója, megtaláltam. Megtaláltam — bár nem usy lett volna, Istenem, istenem! mit tettem ... A kép itt. vau, s ezzel kabátja belső zsebéből kivett egy elmosódott kopott katona fejet, melynek hátlapjára csak ez volt írva: „Szeress — Szeretlek! Leó." Alul pedig czeruzával a pontos dátum. — Ilát mért nem mondta ezt elébb? — Mert az esetleg enyhített volna ez ítélten, és épen ezt nem akartam Az elnök elvette a fényképet, s meggyőződött a fiu állitásáuak valóságáról s igy kézről-kézre ment, mig végre az ügyészhez jutott. — „Szent Isten* — kapott a fejéhez Damó Leó, hisz ez az én képem, Rózsikának adtam ezelőtt 18 évvel. „Gyermekem, fiam . . . suttogta, s leszált emel vényéről, hogy a csudálkozó vádlott felé közeledjen. Az elnök biró nem tudta mire magyarázni a közvádló hirtelen ellágyulást, oda szólt: — De ügyész ur . . . . — Ugy?! .... — és fölegyenesedett, és az egyik szuronyos őrt maga mellé intve kiadta neki az uj fogolyszámoí, melyet az elitélt számára regisztrált, és szigorú kemény hangon rendelkezett: 1763, adják át a fogházfelügyelőnek, hogy még a mai nap folyamán vitessék a siralomházba; értette? Mehetnek. — Könyörögném a képet . . . szólt a falfehér elitélt. ki már minden inában reszketett, el akarom vinni magammal még utolsó utamra is, ha én függök, sorsom és anyám sorsának értelmi szerzője osztozkodjék legalább sorsomban, ha már uem tudtam kilétét l ipuhatolni. Itt van, vigye, förmedt rá az ügyész, mialatt a kemény, kőszivü embernek egy könycsepp jelent meg szemeiben — ki tudja hány óv óta először. — A szegény fiút elvitték — azóta se látta, felakasztották; — a kegyelmikórvény, melyről senki sem tudta, hogy ki irta, két nappil az ítélet, végrehajtása után érkezett le, az akasztófát 10 évi fegyházra változtatták át, — de hát már későn volt! adatául, ne csupán az ismeretek minél nagyobb halmazának a gyernirkek lelkébe való átültetését, han in sokkal inkább az erkölcsi jellem kifejlesztését tekintse czéljának. Nem kisebb helyről, mint a II. országos és egyetemes tanügyi kongressus általános paedagogiui szakosztályának előadó székéről hangzott hozzánk, magyar tanítókhoz, az erre buzdító szózat. Azóta is foglalkoznak e kérdéssel a szakfolyóiratok, köztük irodalmunkban az egyetlen nőnevelési szakfolyóirat, a „Nemzeti Nőnevelés" is. Minket e kérdés különösen is érdekel. Vannak fegyelmi ügyek, melyek egyes iskolákban, — tán a miénkben is — előadják magukat s melyek méltán gondolkozóba ejthetnek mindnyájunkat. Nem tagadhatjuk, hogy a sokszor nyilvánosságra kerülő szomorú jelenség sötét árnyékot vet magára az intézetre is, hol az ilyen baj felüli fejét. — Mert régi keletű s mélyen gyökerező hibának kell lenni annak, mely ily következményeket vonhat maga után. Az érdekelt szülők s velük a nagy többség röglön készen is vannak az ítélettel s palezát törnek az iskola fölött, mert hiszen a gyermek otthon nem lát és nem hall rosszat, a mit tud, azt az iskolában tanulja, a melynek úgy is már régen rossz hire van, mondják ők. Tehát az iskola! Az nem tenne eleget kötelességének ? Nem tagadhatjuk, hogy a vádban van valami igazság. Sokszor halljuk, hogy az iskola ma nem nevel, csak tanít. A természettudományok óriási föllendülésével az u. n. reál tárgyak háttérbe szorították a klaszszikus tudományokat, foczélunk, hogy a gyermeket gyakorlati életre neveljük, teletömjük fejük t hasznos ismeretekkel, de elhanyagoljuk sokszor azokat a tárgyakat, melyek a szív- és jellemképzés leghathatósabb eszközei. Ilyenek főleg a magyar nyelvi, különösen irodalmi, továbbá a történeti és vallási tanulmányok. Vájjon kiaknázhatjuk-e az ezekben rejlő kincseket teljesen? Csak a leányiskolákban nézzünk körül. — Ha a tanterv követelményeinek eleget akarunk tenni, nem vagyunk e kénytelenek növendékeinket nyelvtani szabályok tanul tatásával kínozni s jut e kellő időnk ezek mellett az olvasmányok tartalmi szempontból való tárgyalására. — Pedig nagyon jól tudjuk, hogy u nyelvtan tanitás fejleszti ugyan az észt, de annál kevesebb hasznát veszszük a szív és jellem képzésénél. Vagy később, a mint sorra kerül a III. osztályban az irálytan a prózai műfajok elméletével és a verstannal, melyhez még a közéleti fogalmazványok megismertetése és a Toldi alapos fejtegetése is járul, ugyan jut-e időnk heti három óra alatt arra, hogy a példákul szolgáló költői olvasmányok szellemébe hatoljunk be növendékeinkkel s kellőleg használjuk föl azokat a nevelő tanitás czéljaira. Igy vagyunk a köllészettan és irodalom tanításával is. Mintha bizony az a sok száraz adat s aestlietikai fejtegetés, melylyel növendékeinknek csak emlékezetét terheljük meg, fölkeltené bennük az irodalom iránti szeretetet, s ösztönözné őket arra, hogy az iskolából kikerülve is elővegyék s élvezni is tudjak irodalmunk léleknemesitő remekműveit! De menjünk tovább! A történelem, mely megismertet bennünket az emberiség haladásával, fejlődésével, az ezt előidéző emberi munkával s az ember egész erkölcsi életével, önként ajánlja fel szolgálatait az erkölcsi nevelés czéljaira. A gyermeki szív önkénytelenül megtelik csodálattal, lelkesedéssel, ha a nagy történeti alakok vitézségéről, hősies önfeláldozásáról, hazaszeretetéről hall beszelni s viszont megvetéssel, undorral fordul el a gyávák, cselszövők, hazaárulók, embertelen szörnyetegek alakjaitól. De vájjon igyekszünk-e fokozni ezt a hatást a gyermeki lélekre, vájjon fölhasználjuk-e czéltudatosan a történelem tanulságait az erkölcsi jellem fejlesztésére? Bizonyára nem, vagy igen kevéssé. Időnk sincsen reá, annyira ös zehalmozzuk az eseményeket, sokszor a jelentékteleneket is s oly túlságos gondot fordítunk az események okainak kutatására. — Szóljak-e a többi tárgyakról? Bizony mindegyiknél lenne alkalom az erkölcsi érzület fejlesztésére, ha nem lennének rövidlátók s nem mulaszlanók el, ha nem is mindig, de nagyon gyakran a kínálkozó alkalmakat. Látjuk tehát, hogy az iskola nem tesz, mert sokszor nem is tehet mindenben eleget kötelességének, elhanyagolja a nevelő tanítást, elhanyagolja a jellemképzést. A felhozott vádnak tehát csakugyan van valami alapja. Csakhogy az is igaz, hogy a laikus közönség, mely a maga szűk látókörével nem képes megfigyelni, még kevésbbé bírálat tárgyává tenni az iskola belső életét, az ilyen természetű hibákat észre sem veszi. Figyelmét nem annyira a tanításra, mint inkább a fegyelmezésre terjeszti ki s azt teszi bírálata tárgyává. Nézzük tehát, milyen legyen egy polgári leányiskolában a fegyelem. — Nem az órák alatti fegelmet értem, hiszen fegyelem nélkül tanitás nem lehetséges s jó tanító nagyon jól tudja, mi e tekintetben első kötelessége. Hanem igenis értem, hogyan viselkednek a leánygyermekek az egyes órák közötti szünetekben, az utczán iskolába jövet és hazamenet, társas összejövetelekben; hogyan viselkednek egymással és feljebbvalóikkal szemben. Talán egy intézet növendékeinek magaviseletét sem kell oly szigorúan ellenőrizni s oly merev és épen nem mindig helyeselhető korlátok közé szorítani, mint a magasabb t'oku leányiskolák serdülő növendékeinek viselkedését. Mert talán egy iskola működését sem kiséri a nagy közönség annyi figyelemmel s oly ketes értékű jóindulattal, mint épen a magasabb fokú leányiskolákat, melynek vezetősége is nagyrészt nőkből telik ki, a mely körülmény sokak előtt mar egy magában is elég ok a bizalmatlanságra. Az elemi iskolából hazatérő gyermekek, még ha leányok is, nagy csoportokba összeverődve zajongva elállhatják a járókelők előtt az utat, sől akár taszíthatják is őket jobbra-balra, senkinek sem jut eszebe követ dobni az iskolara, hol tanulnak. A fiugyerm >kről pedig, a kiknek természetesen sokkal több van megengedve s a kiknek sokkal többet lehet elnézni, nem is beszélek. De bezzeg próbáljon csak meg a leányiskolái növendékek közül kettő vagy három az utczán összefonott kézzel sugni-bugni, nevetgélni, a járókelőkbe beleütközni, följebbvalóknak nem köszönni stb., mindjárt kéfezen van a megvető megjegyzés: „Polgári leányiskola". — Nem Folytatáen i( tu<;llékleteu