Nyírvidék, 1897 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1897-03-21 / 12. szám
XVIII. évfolyam. 12. szám. Nyíregyháza, 1897. márczius 21, VEGYES TARTALMÚ HETILAP. SZABOLCSVÁRMEGYE HIVATALOS LAPJA. A SZABOLGS VÁR VEEG-YEI KÖZSÉGI JEGYZŐK EGYLETÉNEK KÖZLÖNYE. >legrjelenik hetenbint egyszer, vasárnapon. 1W Előfizetési feltételek: po3tán vagy helyben házhoz hordva : Égési évre 4 forint Fél évre . . 2 „ Negyed évre 1 „ A községi jegyző és tanit i uraknak egés< évre csak két forint,. A lap szellemi részét képező küldemények, a szerkesztő czime alatt kéretnek beküldeni Hirdetési dijak: Az előfizetési pénzek, megrendelések s a lap szétküldése tárgyában leendő felszó- ~ " """"" Minden néovszer hasáhofoti netii «nr ci„«,.r lamlások Jóba Elek kiadó-tulajdonos kez ktől s^^Jtr^F fig* ' könyvnyomdájához iskola-utcza 8. szám , . . /.' Kincstári bélyeg 'ij fejé en. minden egyes hirÍTánószkv házi inlÁ^nHőt A kéziratok csak világos kiv.inatra s az detés után :i0 kr. Bzetteiik. (Janoszky haz) intezendok. lUet6 k üi ts égére küldetnek vissza A nyilt-terl közlemények d.ja soronkint 30 kr Hirdetések elfogadtatnak lapunk részére a kiadó-hivatalban (II. kerület iskola-utcza 8-ik szám); továbbá: Go'dberger A. V. által Budapesten Husensteln és Vogler irodájában Becsben, Prágában és Budapesten, valamint Németország és Sveicz fővárosaiban és Dorn & Comp. által Hamburgban. Hivatalos rész. 4570. K. 1897. Szabolcsvármegye alispánjától. A járási főszolgabiráknak, Nyiregyháza város polgármesterének és a községek elöljáróinak. Tudomására hozom, hogy a Nagy- és Kis-Báka község területén uralkodott sertésvész járvány folytán elrendelt zárt ezennel feloldom, ez okból onnan sertések a „Nyirvidék" hivatalos lap mult évi deczember hó 20-iki számában közzétett, illetve vele külön közlött 22783,9C. K. számú intézkedésemben megjelölt módon eszközlendő irányítással engedély nélkül kivihetők. Nyiregyháza, 1ÍJ97. márczius hó 12-én. Alispán helyett: Mikecz Dezső, főjegyző. Autoiiomin. A közigazgatás államosításának a kérdése, minden különösebb alkalom nélkül, egy rég őrzött levélnek, meg a nagy márcziusi napokra való emlékezésnek a révéu, a közvetlen való átrezgés törvényei szerint kerül itt most ennek a szerény vidéki újságnak az ólombetűi alá. luae, ez a szép, gyönyörű márczius! Az a nagy, az a híres, amikor a márczius 15-dikét bevésték a törtéuelembe, hideg volt, sáros volt és ködös. — A „Talpra magyar"-t, mikor Petőfi elszavalta, meg a Jókai szózatát, mikor a szabadnak nyilvánított sajtó legelső, szabadul született termékét kikiáltotta: „mit kíván a magyar nemzet" — paraplü-k alatt hallgatta meg Pesten, a nemzeti múzeum oszlopus csarnoka előtt az a ueháuy ezer ember, akikről később (pár nap, — — — ez a „később" akkor ennyit jelentett) megbizonyosodott, hogy az ő lelkesedésök az egész nemzeté volt. Ma, a negyvenkilenczedik márczius 15-én, behallik a nedves rétek felől, hogy megszólalt a béka. Zsendül a mező, a termékenység nehéz szaga verődik föl a földből, a levegőnek illata A „NYIRVIDÉK* TÁRCZÁJA. A régi ideál. — Marczell L. Heureux. — I. Öt év mult, hogy Jacques .Landelle nem látta madame Dornaint, mikor véletlenül találkozott vele a boulevard HausmaunoD. A megindultság, a mit érzett ennek az asszonynak a látására, a kit egykor csodával határos módon szere tett s a ki iránt aztán annyira elhidegült, hogy a sza kitás szinte megszabadulásnak lünt fel előtte, egy kissé meglepte. Ebben a pillanatban önkéntelenül összehasonlította az ő lelke szárazságát a végleges válás idején ezzel a makacs ragaszkodással, melyet az önmagából kikelt asszony mutatott az ő hideg kijelentésével szemben. Mig kedvese arc«át a kétségbeesés görc-ei torzr tották el, Jaques csak általános filozóf frázisokkal válaszolt: mit akarsz? ilyen az élet! stb., de oly hidegen, hogy az asszonynak torkán akadt a szó s hangtalanul távozott. Azóta semmit sem hallott róla, nem tudta, mi lett belőle, de nem is igen érdeklődött sorsa iránt. ... És íme moiít, a viszontlátáskor, elfelejtette a régi szerelem utolsó momentumait s csak arra a perezre emlékezett, midőn Tberése u'án érzett szenvedélye diadalmaskodott. Minő szentimentális titok az, mely az ötökre letűntnek vélt multat visszavarázsolta eléje oly erővel, oly parancsolóan, hogy lefoglalja minden gondolatát? Jacques azzal nyugtatta meg magát, hogy mióta Therésetől megvált, 60kat szenvedett a szivének talán szüksége van arra, hogy vigasztalást találjon egy emlék illúzióban. van, mint ha élne, és mint ha hangja lenne, amit talán nem is hallunk, mert nem hang, talán nem is érzünk valamelyes megnevezhető érzékünkkel, hanem mintha hang, szín, szag és még egj, . ezernyi szóban is kifejezhetet en, fogalomba sem formálható valamifeleség élne, mozogna, látszana bennünk, felettünk és körülöttünk. Es még is! Ami nagy gondolatok kipattantak akkor, negyvenkilencz év előtt, s esőben, sárban, paraplük alatt lángra gyullasztották az emberek szivét — pedig mennyi sok vérrel, könynyel veritékkel locsolgattuk azóta — még is, hogy eltűnnek, hogy megsemmisülnek, kopva, koptatva évről évre! * * * Egy levél vau itt előttem. Aki írta, kevés szóval élő ember. Meglátom a soraiból, hogy ama fatalista magyarok közül való, akik 1848tól máig való történetünkben is a praedestináció törvényét látják érvényesülni. Keletkezett pedig ez a levél abból az alkalomból, hogy „a közigazgatás államosításának a kísértete mindinkább tetszetősebb, divatosabb és kevésbbé ijesztő lepedőbe burkolózva jelenik meg újra közéletünkben." A kérdéses levélnek minden sorából kisugárzik, hogy írója az 1 S48-diki törvényhozás nagy alkotásainak szellemét megtántorithatlan szívóssággal őrizte ineg meggyőződéseiben. „Mai társadalmi viszonyaink — úgymond — valóságos (de szomorú) látványossággal hatnak reám, ahogy szemlélem ezt a föltartózhatatlan hanyatlást. Az önkormányzat joga, a legbecsesebb (mert az emberi jogoknak összessége) amit megszereztünk s a 48-diki törvényekben statuáltuuk, összezsugorodik forma-kérdéssé, hogy így vagy amúgy czéls-zerübb, olcsóbb, gyorsabb, II. A mint Dornain asszony végig ment a boulevaidon, Jacques lassan követte őt. Bár egy kissé meghízott, mégis felismerte benne azt a járást, a vállaknak azt a könnyed himbálását, mely messziről megkülönböztette őt a többitől. Százszor támadt fel beiine a vágy, hogy hozzá for dúljon, megszólítsa. Bizonyos félénkség, a mit nem tudott magának megmagyarázni, mindannyiszor visszatartotta. Különben mit is mondott volna neki? Szive oly srorult, megíndultsága oly nagy volt, hogy igazán nem tudta, a szó nem akadna e torkán? Azután az asszony biztosan haragszik rá, hogy ő oly nem szépen viselte magát vele szemben s a szegény asszony annyira szenvedett miatta. Ép e szenvedései miatt tisztelte azt a nőt ós mert tisztelte, ugy gondolta, hogy nem illik őt ugy megszólítani az utczán. Egyszerre csak eltűnt egy kapu alatt s ő egyedül maradt a kövezeten, meglepetve ezen a hirtelen eltűnésen s átkozva gyávaságát. Vájjon meglátom-e még? S ha viszontlátom, merek-e hozzá szóli i? Ezóta lelkének szokásává lett, szivének czéljává : Tlierésre gondolt, lelkével végigjárt a kedves emlékeken melyeket felidézett és bizonyos finom érzelmességgel élvezte egy évek óta eltemetett szenvedély hamvaiból feltámadt érzelmét. Mindennap, bizonyos órában, mikor tudta, hogy ki kell jönnie (mert utána járt), elfoglalta helyét a ház közelében, azután távolról követte őt mindenfelé: ugy helyezkedett el, hogy látatlanul is bámulhatta azokat a szemeket, melyekbe egykor élvezett s melyeknek az ize felujult lelkében. De még mindig nem szólt hozzá, nem is iparkodott, nem akart. — A szavak — mondta magában — nem volnának képesek visszaadni az érzést és ő biztosan nem is értene meg. pontosabb, megbízhatóbb-e egész életünk minden ügyes-bajos dolgainak intézése. — Pedig mennyi nagy nemzeti érdek fűződik e jog fentartásához, menuyi tanulság kötelez, hogy azt megvédelmezzük, és milyen természetes joga az embernek és mennyi czélszerüségi oka, hogy centralizáció helyett a lehető legközvetetlenebb intézményeket létesítse a saját maga dolgai intízésének hatóságaként." Ez a levél, amelyből a fenti sorokat itt idéztem, abból az alkalomból Íratott., hogy mostanában gyakran fölemlegetődik ez a fogalom : vármegyei érdek. — Es ugyanazon idő alatt, amikor ez az elasztikus fogalom, kiterjedése és súlya szerint való meghatározás nélkül, szinte jelszóvá válva, vármegyei közkérdések megbirálásánál dominál, ugy anynyira, hogy önkormányzati jogaink koufiskálása, mint a legközelebbi jövendőnek biztosan bekövetkező ténye, közügyeink intézésénél mérlegbe vettetik, irányadóul elfogadtatik, mintha már a közvélemény, a közfelfogás azt elfogadta, magába vette volua: ugyan ez idő alatt — idézem itt a kérdéses levél sorait — .végzetszerű csapásként látom, hogy a legfőbb, az igazi „ vármegyei érdek": az autonomikus jogok értékének megbecsülése hogy vész ki napról napra a köztudatból, még azoknak a gondolatából és meggyőződéséből is, akik stbbi; itt már a levél irója pártpolitikai kérdésekbe csap át, ahová mi nem követhetjük. Csak jelezzük, hogy a levél irója — egy beszélgetésre hivatkozva, úgy látja a helyzetet, hogy „az önkormányzati jog a maga-tehetetlen, gyámságra szorult magyar társadalomban anynyira értékét vesztette már, hogy e jog sérthetetlen f'öuutartása, fejlesztése és az ahhoz fűződő nemzeti érdekek és általános emberi jogok iránti érzék a leghivatottabb tényezők között is napról napra tompul, halványul, kivész." Abban a vágyban különben, melyet ez az asszony most felkeltett benne, volt valami különös érzelgősség s ó félt, hogy e vágy kielégítésével ettől is elesik. Némelykor mégis ugy érezte, hogy végtelen édes volna Therését karjaiba szorítani. Máskor ismét ugy gondolkodott, hogy valósággá varázsolva emlékeit, megfosztaná ezeket delikát értékes mivoltuktól. Tényleg, nem volt az eredeti, felséges élvezet, ugy szeretni, távolból, platonikusau, a mült fátyolán keresztül egy asszonyt, a ki mellett élvezte a birás örömeit s a kinek egyetlen egy rejtett szépsége sem volt ismeretlen előtte? A mult. Színhely : Régi divatú vasúti kupé. Feri: (Elegáns, huszonhat éves uri ember, vadász ruhában beront a kupéba.) A vasúti szolga feladja fegyverét és táskáját, mikor már felhangzik a főkalauz kiáltása: „Mehet!' — A kupéajtót becsapják. Egy sipjelzés és a vonat indul. Margit: (Huszonhat éves gazdag özvegy, a kocsi ellenkező oldalán áll az ablaknál, a vidéket szemléli és a várost ócska tornyaival.) Mikor a vonat kirobogott a pályaudvarból, leül és felveszi a könyvet, hogy az olvasást folytassa. Észreveszi Ferit (a meglepetés halk kiáltásával): Feri! Feri (Felismeri a hölgyet): Ezer bocsánatot kérek! Nem sejthettem, hogy itt fogom találni, nagyságos asszonyom. Margit (minden érdeklődés nélkül): Hová utazik? Feri: Attól tartok, hogy V-ig tűrni kell a társaságomat, mert a vonat nem áll meg odáig. Mai számunkhoz egy iv melléklet van csatolva.
