Nyírvidék, 1897 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1897-02-28 / 9. szám
„IN V í K V 1 D ft K.' A böjt előtt. A közéletben námi kis szélcsend állott be. Egy pillanatra nincsenek nagy kérdések, közérdekű mozgalmak, harczoló felek, s ha vannak; a hivatalos helyiségek asztalainak nehezékei tartják távol a nyilvánoságtól. Minden kard hüvelyébe van rejtve, s várja lovagja harczi kedvét, amelyet a közélet ideges evolutiója hoz meg. Hanem ez a szélcsend uem több, s nem állandóbb, mint egy rövid fegyver szünet. Társadalmunk, ide vonva a közéletet is telve vau ellentétekkel, sokkal erősebbel és sokkal nagyobbal, mint a mennyi szükséges az állandó béke, saz egységes törekvések megsemmisüléséhez. Si vis pacem, para bellum. Körülbelől ez a mi közéletünk jellegzetes hangulata. Ue hát minek akarja a békességet, mikor voltaképen nincs is háborúd Valóbau nincs. Legalább nincs rá ok. Hanem mi tudválevőleg zsenialisok vagyunk mindenben. Zseniális hajlamaink kifolyása aztán, hogy mindent a rendes észjárástól elütő módon teszünk, nem teszünk, gondolunk, akarunk és nem akarunk. Hiszen épen ez a zsenialitás kritériuma,— a többi között Ezért alakul át aztán az előbbi alaptétel minálunk akként, hogy azért akarjuk a háborúságot, hogy ue legyen béke. Nem volt még bűnös a földgömbön, aki az emberi fogalmak szerint irtózatos bűncselekményét is legalább a saját lelkiismerete előtt ne tudta volna megokolni és védeni. A bűn hatásának élvezete és kéje, mint merően subjektiv és individuális causa nem utolsó, de mindenesetre gyakori és természetes védelem a bűnösnél. Ez a bizarr hasonlat felette talál a társadalmunkra, s közéletünkre egyaránt. — Egység, czéltudatos törekvés, nagy feladatokra irányuló tömörítése az akaratnak még képzeletileg sem él. Ellenben megszállva tartja az elméket a tétleuség, közöny s érzéketlenség a magasabb társadalmi feladatok, s a gazdag tartalmú közélet valódi érdekei iránt, amik az egyén és összeség helyes irányú fejlődését alkalmasak biztosítani. És a mi társadalmunk szinte kéjeleg ebben a bűnös szerepbeu. Jól esik neki, hogy ilyen főben járó bűnöket követhet el önmaga ellen. Néha-néha azonban mégis csak eszébe kell jutni annak a czélnélküli társadalmunknak is a maga bántó üressége. Meg kell látnia, hogy léte önmagában rejlő végczéllal nem bír, s hogy ekként a valóságban mint külön erkölcsi organismus nem létezik. — Bizonyára é-zre is veszi. — Életéhez tehát ösztönszerűen inkább mint öntudatosan ragaszkodik, s keresi azokat a formákat, amelyekben az életének jelenségeit nyilváníthatja. De a magasabb szervi élethez szükséges belső irányító és elhatározó erők hiányában e formákat megválasztani képes nem lévén, eszmékben szegény, gondolataiban korlátolt, tetteiben következetlen, s elhatározásaiA „NYÍRVIDÉKI TÁRCZAJA. Elragadta a Balaton . . . Sohasem volt oly októberi éj, oly bűvös, oly bájos őszi éjszaka; csak a költők regényes fantáziájában, tündérmesékben létezik. Teljes regényben pompázott a hold az égen s a Balaton ezüstös vizén. Valahány csillag mind ott kaczagott az égen s az ezüstös sugarak csilláma pajzánul tűzött a lágyan ringó hullámkebelre. A csobogó habokra borult a csend, az éj. Nem csend az mégsem. Titokzatos, bűvös zengés, mely szerte árad a levegőben, mely beletódul a szívbe, a lélekbe s mámorossá, szerelmessé teszi. Mintha millió hárfahur rezdülne meg s millió hur zengene a szerelemről. Szelid álom, szelid poézis, létezik mégis. Suhogó éjmadarak hasítják a léget s valahol messze, Füred tájékán, a fekete hegyek mögül az őszi éjszaka ábrándos sötétjében megvillanak a pásztortüzek . . . I. Dorzaayne valami bizarr ötletet proponált a társaságnak. — Csolnakázzunk a Balatonon! És hiába reszkettek a mamák, a babaarczu kis bakfis leányok, hiába érveltek az urak, kiknek nagyon tetszett a küiönös eszme a vöröshaju szép asszony makacsul ragaszkodott a csolnakázáshoz. — Ha senki sem jő, teszünk mi Horkay Gidával egy u at. Oly szép az éj. oly ábrándos fényben ég a hold, a csillag, akáicsak Velenczében volnánk ; nos höl gyeim ós uraim, ne tanácskozzanak anuyit, hanem fel a vitorlákkal s tengerre magyar! Olyan különös ihlet, olyan csodás fény ömlött ez a vöröshaju, szépséges asszony hófehér orczáján, hogy a kis kompániát teljesen elvarázsolta. Könnytl kis batiszt kendőjét áthajtá az asztalon keresztül Horkay Gidának. — Jöjjön Gida, maga lesz a kormányosom. Remélem uem fél tőlem? A fiatal ember elsápadt egy pillanatra, szemeiből tétova tűz fénye loppant, de meghajtá magát! — Kéez szolgája — a bírig. bau habozó, s félénk marad. A mely jelenségek a legkezdetlegesebb társadalmiélet tüneteit képezik. A társadalmunk kezdetleges állapotát az említett symptomán kivül azonban főkép az egyenetlenség, az örökös harczi kedv, az egymásra való féltékenység, mint az ébredező erkölcsi élet legelső momentumai bizonyítják. Harczias kedv jellemzi tehát a társadalmunkat és közéletünket. S ebben a vonatkozásban sok azonos vonást tüntet fel a törzsi élettel, amelyben általános érdekű c.élok még uem bontakoztak ki Itt az egyén, s legfeljebb a vérszeriut összekötöttek java képezi a tevékenység rugóit A czélok eme korlátoltsága természetszerűleg beleütközvén hasonló terjedelemü érdekkörök vonalaib a, az ellentétek gyakoriak, s az egyenetlenség folytonos. Minnél több a kis érdekkör, annál több az ellentét, aminek végződése az általános fejétlenség a czélok s a törekvésekben egyaránt. Szürke, áttekiuthetleu gomoly. A mi társadalmunkban is külön van választva az egyéni érdek a közérdektől, jóllehet az utóbbiban benne van az előbbi, illetőleg az egyéni érdek, ha jogos, közérdeket is képez. — Erre vezetendő vissza a társagalmunk szerfölött nagy felbontottsága, és apró tagozatokra való szétosztása, nem csupán a külsőleg is felismermerhető külömbségekkel elválasztott részek között, de a hol az érdekek bizonyos mértékű közössége is jelsn van. Ki vonná kétségbe ugyanis. hogy a rendeltetésnél fogva egy egészet képező vármegyei társadalom annyira szét van osztva, hogy általános czélok megvalósítására irányuló magasabb törekvéseket sem lehet benne felfedezni. Vaunak nálunk családi, területi, vagyon, foglalkozás, műveltség, vallás származás szerinti apró töredékek, amiknek tagjait a különös elválasztó tulajdonoságokon felül semmiféle általános természetű érdek össze uem tart. Ez volna a kisebbik baj. Hanem ezek a kis körök egymás irányában a kölcsönösség józan elvét sem követik. Miudeuik magára van hagyatva, önerejére utalva. Segítséget és támogatást kívülről nem csak nem nyer, de sőt ha figyelemre méltó erőhöz kap, a többi érdekkör féltékenységébe ütközik, aminek következménye a titkos harcz szakadatlan lánczolata, amely bénít, pusztít és lankaszt. Az elfogadható indok hiányában ez az egymás ellenében működő bellum nem támaszkodik egyébre iniut arra a gyönyörűségre, amelyet az ellenség legyőzése fakaszt a ki nem csiszolt lelkekben. Csoda e aztán, hogy mi uálunk egyetlen közművelődési és humánus intézmény sem houosulhat meg, amelyet a társadalom volna hivatva táplálni. A szétbomlásban elgyengült társadalom uem productiv. Sem ereje,sem akarata. Innen vau, nogy nálunk semmi társadalmi mozgalom uem talál terrénumra, hogy annyira enervált a köz— Nem kell csak a — habokon, kaczagott vissza Dorzsayné. És megindult a kis társaság, kaezagva, vígan, pajzán bohém kedvvel. Dorzsayné bizarr kedve felvilla nyozta a társaságot. Lsgelől a szép asszony Horkay Gidával, utánok a ket Balpataky leány egy mamával, két három gentry a hátuk mögött. A hátvédet Dorzsay Ákos képezte, ki tüzesen kurizált a Balpatakyék északi német nevelónőjének. Még mielőtt csoluakba száltak volna, Thuray főhadnagy odasúgja a fiatal Szentandrássy fülébe: — Ilallod-e kamerád, nekem ez a vöröshaju asszony sehogysem tetszik ma. Menykő huszárosán viseli magát. II. Olyan volt a Balaton, mint egy álmodozó tenger, Fenséges és méltóságos. Egy egy a Vértes felől jövő szélfuvalom borzongatta meg a habok hátát s zavarta össze a vizekben ragyogó csillagmiriád tündéri képét. Négy csóuak indult el a parttól. Utoljára Horkay Gida indult. Ahogy az izmos fiu neki feszité az evezőt a fodros hullámoknak, mint a nyil vágtatott a kisdtd ladik a csopogó vizeken. A vöröshaju szép asszony szemeit elöuté valami mámoros fény ; lihegett az ajka, két hullámos keble szilaj erővel feszült, az aiczát elönti a bibor, a láz és halkan súgja oda a fiatalembernek: Rijta! Tovább! Forró lehelete a Horkay Gida arczába száll, delejes két szempárja mélyen a lelkébe villámlik. A társaság messzemaradt, csak hangos énekszavukat hallják, melyet sokzzorosan ver vissza Tihany: Elragadta galambomat A balaton tólem, Éjjel-iwppal siratgatom, Hej mi lesz belőlem. Kérdezgetem a haboktól Merre fekszik, hol vau .... Csak azt mondják, azt felelik: Künn a Balatonban .... O.y szépen ragyognak a csillagok az égen oly bűvös mámoros levegő ömlik szerte a vizek fölött; a rengő habokon pajzánul ring a kis ladik s a rengő nyugodt habok felett oly nyugtalanul hánykódik két élet, mi kép a társadalom feladatai betöltésére is a hivatalos világnak kell vállalkoznia. Szabolcsvármegye társadalma még csak az erőszak uralmánál tart. Ön-ön sorsa fölötti elhatározásra még mindig képtelen. Öntudatos élete még nincs. Kilence forintos búza .árak. A buziárak hónap>k óta folytonosan emelkedőben vannak, s hi nem is érték még el a 9 forintot, de közel állán ik ahhoz. Ilyen árak mellett a buza ter inelése már kifizeti magát, hiszonnal is jár ; csak az a kérdés, meddig tartja rnigát ez az ár, hogy a legközelebbi aratásig nem sülyed e ismét oda le, ahol áliuu a mut aratáson? Ht megint le találna sülyedni 6 forintra, ugy a gazdiközönségnek az egész emelkedésből semi haszua se lenne, mert legutóbbi aratását még szintén olcsóbb árakon volt kényteleu eladni sigy méltán jöhetne arra a következtetésre, hogy az egész áremelkedés c upiu c.ak börzei manipuláció volt. Megérdemli ez a kérdés, hogy foglalkozzunk vele s megállapíts c a jövő valószínű árviszonyait, s azt, hogy ezzel szembeu mi a teendőnk, Az a kérdés mindenekelőtt, mi volt az oka azoknak a több, mint egy évtizedig tartott alac-.ony búzaáraknak, amelyek a gazdát már.már a tönk szélére juttatták, s hogy vajon ezekbeu az okokban nem állott-e be az utóbbi időben változás. Csak a nyár folyamán foglalkozott e kérdés mogoidásával a Budapesten egybegyűlt gazdakougresszus, anélkül, hogy megállapjdásra juthatott volna. Ea sem akarok okosabb lenni a világ gazda-elit jeiből összegyűlt kongreszzumál s megszívlelem mind azt a jót és szépet, amit ők ott nagy tulománynyal elmondottak. E hiszem hogy a börze, az arany és az ezüst harcza, a védvámok stb., stb., mindanyi faktorai a buza árhauyatlásának, egyet azonban nem engedek elvitatni, azt t. i., hogy az árviszonyokra mégis ciak a kínálat és kereslet között lévő arány vau első sorban el határozó befolyással. Meglehet, hogy ez állitásom nem tartozik a divatos jelszavak közé, pedig hát statisztikai adatok is bizonyít jak, hogy első sorban azért volt alicsony a buza ára, mert a kelleténél több volt belőle. Tekintsünk csak visza 10 —12 évvel? aki akkor 1 wiggon búzát adott el, ma 4—5 waggonnal: tudunk kell azonban azt is, ho^y Amerikában, Ausztráliában, Indiában stb.. óriási területek vétettek müvelés alá, s igy azután könnyen megérthetjük, hogy a termelés óriási mértékben szaporodott, sokkalta rohamosabban mint a fogyasztás. A fogyasztás c ak lassan kezdett a túltermelés nyomába lépni, de nem érte utói még ma sem, s évek fognak bele telni, mig teljesen utóiéri. A dilferenczia azonban a termelés és fogyasztás között ina távolról sem olyan nagy, miut volt évekkel ezelőtt, s elég volt Amerikának, Iodiáuak egy két évi rosszabb buta termése, hogy a felhalmozódott készletek elfogyjanak, ami a búzaárak azonual való emelkedését vonta maga után. Az aki a világ statisztikai adatokkal foglalkozni szokott, inár augusztusban előre látta, hogy a búzának ára legalább ő forintra fog emelkedni, mert kölönösen ludiának a termése igen rossz volt. S ha beteljesült az augusztusi jövendölés: miért ne teljesüljön be az a vélemény is, mely ugyanazokra az okokra van bazirozva, amely okok az eddig észlelt áremelkedést is eredményezték. Ez a vélemény az, hogy a jelenlegi árak, talán kisebb ingadozásoktól eltekintve, hosszabb időn keresztül, nem lehetetlen hogy állandóan is tartani fogják magukat, azért pedig, mert a folyton emelkedő fogyasztás miatt, most már nem létesülhetnek oly gyorsan. sziv, két lázongó csillag, két lobogó meteor, melyek daczolni akarnak egymás tüzével . . . Dorzsayné ábrándozva nézte a csillag tábort, mely ott reszketett a Balaton tükrén, mig Horkay könnyedén feszité a vizet. Ahogy a szép asszony hanyagul eldobta magát a csolnak orrában, olyan volt, mint egy antik szobor, melyet a teremtés isteni perczébeu komponált egy zseniális művész. Áttetsző, rózsaszín ruhája szerelmesen simult testéhez s szinte átszoritá a gyönyörű termetet, csak sejteni engedvén a királynői alak idomainak vakmerő körvonalait. A haja olyau volt, mint egy aláomló zuhatag, melyre merészen borul a lángbaborult alkony. Inger a szeme tüzében, vágy vonagló ajkán, szerelem az arcza pírjában . . . s erre a bűvös fejedelmi alakra odahullott a hold ezüstös fénye. Egyszerre csak Horkay Gida beemeli az evezőt s mélyen a szeme közzé néz Dorzsaynénak, abban az észtvesztő kétségben, mely magába rejt annyi tengersok gyönyört, annyi kéjt, annyi mámoros szerelmet, annyi keserű lemondást, oly tengermély fájdalmat s talán egy kissé remegő hangon kérdezi: — Nagyságos asszonyom, emlékszik még arra a csókra? . . . Suhogó éjmadarak hasítják a légeta valahol messze, Füred tájékán, az őszi éjszaka ábrándos setétjében megvillanak a pásztortüzek . . . III. . . . Emlékszel a csókra én szerelmem ... én angyalom; vagy nem is csók volt? talán a felzaklatott vér féket nem ismerő vágya az egész? . . . Reáuk borult az alkony, a tavaszi levegő ibolya illatos lelke mámorba ejtő a lelkeinket, lebilincselte a szivünket, órjitő lázra gyujtá agyunkat. Tudja Isten, mit mondottam és mit mondottál te? Azt, hogy szeretlek, azt, hogy szeretsz. Ragyogták vissza a szép asszony azúrkék s»emei. Tűzben égő ajkam reszketve közeledett ajakadhoz, forró karjaim szerelmesen kulcsolódtak össze hófehér nyakad körül. Te tiltakoztál a szűzi szemérem ingerlő erejével. Láttam bíborba butulni hófehér orczád, láttam Folytatása a inelléUleteu