Nyírvidék, 1897 (18. évfolyam, 1-26. szám)

1897-03-28 / 13. szám

„IV Y í R V t D É H-' látjuk semmiféle értelmét — a jogosság szempontját nem is vetve föl — annak a felfogásnak, mely a Nyiregyháza városi tisztviselői állások betöltésénél a felekezeti hovátartozóság kérdését mérlegbe veti. Pedig ez a szempont is túlságosan érvényesül. Nyiregyháza város mai közviszonyai között, ha nyiltan, kifejezve és szavakba formálva kimondatik, a küszöbön álló általános tisztujitásnál tiszteletreméltó irányul, jelszóul, zíszlóul fogadjuk el, amelylyel számolni, amelyet meghallani és meglátni kell — hogy az a most alattomo

aan lappangó és épen ezért áldástalan, zsibbasztó törekvés, mely miuuen haladásnak akadékoskodva útját szegni igyekszik — nyilvánosan programmul kitűzetik. De — ezt a tényleg létező irányzatot formulázva, kinyilvánítva akarjuk látni, hogy számolni lehessen vele, mint nyilvánvaló törekvéssel szembe állni a más meggyőződésűeknek; és olyan képviselőit az ezen a homályos kiszólások révén bejutott képviseleti tagoknak, akik annyira legalább tisztába legyenek vállalt kötelezettségükkel, hogy mikor ezt egy-egy időszaki tisztviselő-választásnál gyakorolják, hát kötelességüknek e teljesítése közben az országgyűlési képviselő választások alkotmányos rekompensációi ne jussanak eszükbe. * * * Nyiregyháza város általános tisztujitása, a betöltendő hivatali állások száma szeriut fölér egy vármegyei restaurációval. A választás eredményéhez fűződő közérdek is igen nagy. Annyira minden esetre fontos, hogy most már ne szalonokban, irodákban, boltokbau, korcsmákban tanácskozzunk felőle, de — legalább egy kis nyilvánosság üdítő világossága előtt. A pártok, akik restaurálni akarnak, ne zárkózzanak el az eredeti forrás: t. i. a közönség jótékony befolyása elől. Szükség van erre, bizonyára, s az ideje is elérkezett már! Az általános tisztújítás alapját képező szervezkedési szabályrendelet sürgős előterjesztését és tárgyalását pedig, az általános tisztújítás idejében való foganatosításának fontos érdeke követeli. A lelkipásztor. Lapunk mai számában számolunk be egy felemelő lelkész-beiktatási ünnepélyről, mely a napokban egyik közel fekvő községünkben folyt le. Jól esik ez alkalommal a magunk részéről is egy két ünnepies szót csatolni a referádához s megállapodva egy-két pillanatra egy falusi templom ünneplő gyülekezete felett, utat nyitni szebb eszményekre törő gondolatainknak. Az anyagiasság korát éljük. — Azt a korszakol, a melyet Madách a londoni vásárral allegorizál. — A franczia foradalomnak, a világ szabadság trónokat ingató eszméinek híres századvége után — a börze spekulácziók, stréberség, az egyesek létért való küzdelmének, — erkölcs és becsület piaczi vásárjának, ennek az eszeveszett könyökharcznak hírhedt századvégét éljük, a melyben a materializmus és opportunizmus az utolsó köveit ostromolják a már-már roskadozo ideálizmusnak. Ki gondol Istenre, ki gondol vissza őseinek elhanyagolt vallására? csak egy jaj szót hallatott volna; egy másik Pimentel az ő atyjának atyja, Murát katonáinak szuronyai alatt halt meg anélkül, hogy a felügyeletére bízott katonai fegyvergyárat átadta volna. Soha egyetlen I'imentel sem engedte meg magának, hogy a veszély előtt tántorodjék. Itt pedig veszély forgott feun, nem rá nézve — meit hisz mitől kellett neki most már tartania, mikor minden el volt veszve — nem reá nézve, hanem nevének be esületére nézve, melyet holta napjáig tisztán kellett megőrizni. Margarétát, midőn azon az estén egyedül levetkő zött (szobaleányát, kire nem volt szüksége elküldötte) valami legyőzhetetlen félelem szállta meg. Ha ő megtudná! Ha gyanakodnék! De hiszen ő nem tudott semmit, tem tudott éppen semmit! És a bu'or minden recsegésére, az ajtó minden rezzenésére, szive hevesen dobogott. Ha ő tudná, ha ő gyanakodnék! Akkor bizonyára legokosabb volni beszaladni szobájába, bevallani neki mindent, odanyújtani neki malayi tőreiuek vagy arragoniai navajainak egyikét és lehunyt szemekkel várni tőle a kegyelemdöfést. Akkor legalább előbb volna vége mindennek, nem kellene elszenvednie a következményektől való remegést, a remegéssel és félemmel telt életnek ezt a halálvivódását, az örökös kínokat. Odatámaszkodott a falhoz, mielőtt az aj'ó zárját előretolta volna; keze remeget mikor az ajtó függönyét félretolta. Jeges félelem fagyasztotta meg lassanként egész valóját. Összerázkódott mintha le akarta volna magáról rázni ezt az érzést. — Keze mely a buiorok között tévelygett egy tárgyhoz ért, mely magára vonta figyelmét: imakönyv volt. Ha egy oldalt elolvashatna, talán gyűjtene magá nak annyi erőt, hogy megölje magát, vagy hogy meg szökjék; talán képes volua ama vágy segítségével, hogy szánalomra méltó múltjához visszatérjen, megszabadítani magát a a gyávaságtól. Hogyan múltjához? Hát ez a borzasztó jelen? . . . Szerencsétlenségére éppen annál Azt hisszük, hogy senki, vagy legfeljebb a műveletlen, a félénk, a bárgyú, a ki nem érzi magát elég okosnak, bátornak, furfangosnak, hogy egyedül saját erejében bizva járja meg ezt az arasznyi utat: azéletet; a kinek még kell egy szalmaszál, a melyhez kapaszkodik, a ki eléggé együgyű, vak megfogni, megragadni ezt az üres frázist, ezt a gyönge szalmaszálat: a hitet! De nem! nem úgy van. A krónika egy faluról emlékezik meg, a hol a lelkészt nagy lelkesedéssel ültetik be papi székébe s örül vele az egész intelligenczia! Igen, hát van még hely, a hol nem feledték el a zsoltárokat, a hova a gőz, elektromosság s úgy nevezeit magasabb civilizáció még nem hordták el az erkölcs — és vallásosság— bomlasztó bacillusokat: az emberi elbizakodottságot — a hol még félik az Istent, tisztelik a lelkészt és szeretik egymást az emberek! Milyen jól esik töprengésünkben ilyenekről hallanunk, meggyőződnünk ! * * * Sohasem volt szebb hivatása egy lelkésznek, mint épen napjainkban. Előttem áll Pál apostolnak alakja, midőn a megdőlt erkölcsök s a vele összeomlott nagyság romjai között megjelenik Rómában s hirdeti az igét! Isten óvjon, hogy Rómának akkori viszonyaihoz hasonlítsam állapotainkat. Ott még nem vagyunk, de főleg a haladás nagyobb gócpontjain — igenis sülyed az erkölcs, hanyatlik rohamosan! És ha a hivatottak nem lesznek eléggé éber őrállók: — a betegség ragadós! — könnyen megmérgezi azon néprétegek, osztályok lelki világát is, a kik még most az örök jó szokásait ápolgatják. Tekintsünk elrettentő példakénl a „napi hirek" szenzációs eseményeire: csupa csalás — gyilkosság és méregkeverés! Vallás és erkölcs ikertestvérek; egy anyának gyermekei ! A lelkész és mindenekelőtt a lelkész az, a ki őrizni és ápolni hivatva van híveinek e lelki kincseit, — számot vessen magával, a ki e feladatot tűzte élete céljául! Az ő csendes, csaknem láthatatlan munkálkodásuk kihat a társadalmi és nemzeti élet minden nyivánulására. — Kihat a haladás, a jólét, — meg a bukások, bűnügyek statisztikáinak adataira, a szocializmus és anarkizmus tanainak terjedésére! Otl, hol a baj, a bűn felburjánzoll, az Apostol szavának hatalmával ők tartsák vissza az áradatot, — de ők virrasszanak az igazaknak még érintetlen szeplőtlen lelki nyugalma felett is! És vigyázzatok különösen ti, csendes falvailokban ismeretlenül, névtelenül munkálkodó apostolai, napszámosai a jobb ügynek, egyszerű lalusi papok! a kik a nép, a mi még sok helyt romlatlan népűnk erkölcsi, lelki életének élén állotok! Egy nagy kincsnek vagytok letéteményesei. — A nép sze'lemnek! Mig az erős, egészséges, hatalmas, — addig nincs okunk csüggedni. Ez ad irányi a századok forgásának, ha erős; ez választja meg a maga vezetőjét s jelöli ki annak útját, ez kiván forradalmot, ha hatalmas; és ez forrja ki önként maga — magából a selejtest, a romlandó instilueziókat s állit helyetlük ujat, életre valót, — ha egészséges! Ennek az óriás szellemnek vagytok ti ezerkaru művelői, oktatói, vezetői: lelkipásztorok! Senkinek nevével nem lehet ugy hatni a szívre, lélekre, mint az Isten nevével az Isten nevében. A li kezetekben meg van az erő s az eszköz, hogy hassatok, alkossatok, hogy ezt az óriást vezessétek, hajlítsátok : tegyétek is, de bölcsen, okosan és fáradhatatlanul! Kemecse, 1897. márczius 24. Szabó László. az imádságnál ütötte föl a könyvet, melylyel házassága megáldatott . . . olvasni kezdett, nem tudta magát vissztartani az olvisástól, akarata ellenére is olvasott . . . Hogy is váltotta ő be a hitvesi erényeket? . . . Ha hű maradt volna, reá is boldog, hosszú élet vár, mint Sárára, pedig ő még huszonhat éves volt ... És azok a hitvány asszonyok, kiket őt megvetett, jobbak voltak nálánál; ők oly testet bocsátottak áruba, mely az övéké volt, ellenben ő bemocskolta a reá bizott kincset és elárulta férje boldogságát és becsületét. A megfogyott gyertya lobogni kezdett és közel volt ahhoz, hogy kialudjék . . . künn lassacskán virradni kezdett ós a terraszra felcsapkodó hullámok danája, harmonikus zúgása már az uj reggelt üdvözölte. Kinyitotta az ablakot, majd megint bezárta, odalépett a tü körhöz, kézbe vette a velenczei szelenczét és zavart tekintettel bámulta. Azután újból megjelent arczán ra gyogó mosolygása. Nem őrült-e? Hát mit lud a férje az ő ballépésé ről? És halvány sápadtsága alatt arczában ismét megjelent forró vérének hulláma és megmelegítette kezeit és mezítelen vállait. Aztán megint borzongást érzett. Most már uem félt többé az élettől. — Eszébe jutott hogy könyedén van öllözve . . . most már a haláltól félt. Neki élnie kell, el kell távolítania Audrét, jóvá kell tenni ballépését anélkül, hogy bevallaná. Talán még létezik számára boldogság is. Talán elfeledheti még bűneit Bizonyára nem veszett még el minden; hiszen huszonhat éves volt, szép akart lenni ós anya . . . élni akart. Világos nap volt már, kaczér ruhát öltve akarta újból fölvenni a harezot, hogy visszahódítsa férje szivét ha ez netalán gyanakodnék, — hogy elaltassa féltékenységét, ha nem biznék többé . . . Meg volt mentve . . . Mindennek vége. Asszony akart lenni, anya akart leuni, és amit ő akart azt mindig el is érte. • * * Teljesen államivá lett kö'épiskola. A vármegye közmivelődési viszonyait tekintve nagy jelentőségű esemény történt f. évi máczius 25-én NagyKállón. Ugyanis az 1895—6. iskolai évben gymnasiummá átalakított reáliskola, melynek telke és épületei eddig Nagy-Kálló, illetőleg a Nagy-Kállóban, a hatvanas évek végén alakult „Érdekeltség" tulajdonát képezte, egyhangú határozattal, átadatott örőktulajdonul, középiskolai czélra, az államnak, illetve a közoktatási kormánynak s ez által ez iskola a szabad fejlődés uljára lépett és miulán benne és felette teljesen az állam rendelkezik és miután már előbb gymnasiummá alakíttatott, remélni lehet, hogy a szomszédos túltömött nyíregyházai, debreczeni, sárospataki gyinnasiumok ilynemű bajain, ezen teljesen állami kezelésbe inent gymnasium, különösen a jelenlegi, az egységes középiskola létesítésén fáradozó, s a nemzet kulturális érdekei felett oly mély belátással s bölcsességgel őrködő kultuszminiszter gondjai alatt, egy állami intézetei megillető virágzásra fog emeltetni. A nagy horderejű kérdés eldöntésénél jelen voltak: tokaji Nagy Lajos kir. közjegyző Budapestről, az „érdekeltség" elnöke, Géresy Kálmán tankerületi főigazgató, a közokt. míniszler küldölte, Schurina Islván helyi igazgató, dr. Bleuer Miklós, az „érdekeltség" alelnöke, Nagy János, Lengyel Endre g. kat. esperes, Görómbei Péler ev. ref. esperes, Nagy Kálmán városi főjegyző, Petliő Zsigmond, Beretőy János, Szabó József kir. járásbiró, dr. Kállay Rudolf, Kállay Ferencz stb. helyből. Dr. Korányi Frigyes képviseletében Korányi Imre, Szesztay Károly nyíregyházáról, Besze Mihály tanár, értek, jegyző, több tanárok és nagyszámú érdekeltség. A gyűlés végén az „érdekeltség", mint ilyen, feloszlattatván, köszönő szavak intéztettek tokaji Nagy Lajoshoz, ki az érdekeltséget szinte három évtized előtt megalakítván, annak élén, az ő lelkes tagjaival, kik közül már csak dr. Bleuer Miklós takarékpénztári vezérigazgató és Nagy János ügyvéd vannak életben, a reáliskolát az állam segélyével életre hivta; valamint meleg köszönő szavak intéztettek Géresy Kálmán főigazgatóhoz jóakaratú közreműködéséért, melyet a tanácskozás folyamán az intézet iránt az átvevő kormány részéről tanúsított. S ezzel a gyűlés berekesztetett. Gyűlés után a jelenlevők egy része barátságos lakomára gyűlt össze dr. Bleuer Miklós vendégszerető házánál, hol kedélyes beszélgetés s a gazdagon felteritett asztal mellett, lelkes pohárköszöntőket mondottak: dr. Bleuer Miklós házigazda tokaji Nagy Lajosra, ki a hatvanas években N.-Kállón vezér- és kezdeményező volt a reáliskola, a megyei közkórház stb létesítésénél, majd mint kir. tanfelügyelő kormányozta a megyei iskolai ügyeket s azóta is Budapestről minden N.-Kállót érdeklő közügyekben: vasút létesítése, reáliskolai segély-egylet szervezése, tanácscsal, útbaigazítással, áldozataival s közbenjárásaival stb. részt veit; Görömbey Péter dr. Bleuer Miklósra, ki t. Nagy Lajos Budapestre költözése után vezére, irányadó embere lelt a kállói társadalomnak s tényleges intézője az „érdekeltséginek, aki a legtöbb társadalmi és emberbaráti intézményeket kezdeményezte és semmi közérdekű, üdvös dolognál sohasem maradt el, Szesztay Károly Géresy Kálmánra, Géresy a lelkes és buzgó társadalomra s annak vezető tényezőire, dr. Bleuer igen elismerő, meleg hangon dr. Kállay Rudolfra, Lengyel Endre Schurina Istvánra, Schurina Kállay Ferenezre, Görömbei Peter Borozsnyai Lukács Bélára, dr. Kállay Rudolf Beretőy Jánosra stb. stb. A társaság azzal az édes érzést keltő tudattal oszlott el, hogy a nagykállói állami gymnasium egy hatalmas lépést tett előre a teljes fejlődés felé. Adja Isten, a vármegye kulturája érdekében ! ÚJDONSÁGOK. - Széchenyi emlékezete. A nyíregyházi kereskedő ifjak önképző egyesülste az idén is, régi tradícióihoz hiven, kegyeletes ünnepet szentel Széchenyi István emlékezetének, halála napja évfordulója alkalmából. Az ünnepélyt a „Korona" szálló nagytermében fogják megtartani és minden beléptijegy nélkül. Mint értesülünk az Eközben Don Jósé mély álomba volt merülve, de egy kis üvegcséből, mely nyitva maradt, néhány ópium • csepp csurrant alá hálószobája szőnyegére. * * * Házasságuk óta Pimentel ur és neje egyedül szoktak ülni az asztalnál. Ha Pedró, a mulatt letakarította az asztalt, eltávozott és csak urának éles füttyére je lentkezett újból. Margaréta kinek arczán még meglátszott a mult éj aggodalmainak nyoma, hamar elvégezte a reggelit és egy metszett kristálypohárból nehany csepp rozoli-bort ivott, mely Andalúziában termett, a marquis birtokán. Jósé, a ki ma kissé hallgatagnak látszott, pár perez óta hallgatott; majd hirtelen odafordult nejéhez ós vidám kéz-mozdulattal mondá neki: — Talán nagy udvariatlanság tőlem asszonyom hogy az ön jelenlétében ábrándokat szövök. Azonban az a kaland, melyre épp^n most gondoltam, talán kimenthet engem udvariatlanságomért. Egyik barátom történetéről vau szó; alig egy hónapja, hogy megesett ós azért talán önt is fogja némileg érdekelni: Ez az én barátom csak nagyon későn házasodott meg, miután előbb szerelmes volt egy férjes nőbe, aki aztán kedvesévé is lett. Házának becsülete, melyet soha semmi folt nem ért, és az a ballépés, melynek 6 is részese volt és melyet egyedül annak a nőnek elvakult férje nem vett őszre, nem tűrhették, hogy nevét adja annak a nőnek, a ki mindent feláldozott érte. Midőn később ez asszony szenvédésektől és megbánástól gyötörve meghalt, az én barátom elfeledett mindent és ugyancsak keményen bűnhődött aztán azért a felejtésért. — Kérem asszonyom, hallgassa pirulás nélkül végig ezt az elbeszélést, Az ön szolgái tudják, hogy önnek joga van hozzá, hogy magasan hordja fejét. Margaréta elsápadt a férj gúnyos szavainak nyilaitól. (Vége köv.) Folytatása a mellékleten