Nyírvidék, 1896 (17. évfolyam, 27-52. szám)

1896-09-27 / 39. szám

Melléklet a „Nyírvidék" 1896. 39-ik számához, A nyíregyházi rendőrség. Az a küldöttség, mely a városi képviselőtestület megbízása alapján, az uj szervezkedés iránt javaslat tevésen dolgozik, liogy a városi tisztújítás a jövő esztendőben megfontolt terv alapján és úgy vitessék keresztül, miszerint a megállapítandó uj szervezet kereteiben a közönség igényei lehetőleg teljes kielégítést nyerjenek. a jövő esztendőre szóló költségvetést meghatározó most végbement képviseleti tárgyalások modora és sajnos tanulságai által ue riasztassa el magát mindama reformok indítványozásától, melyekuek megvalósítását a hat, esztendőre újra megalakítandó városi hatóság képviselőinek váltsztása alkalmából szükségesnek tart és anyagi erőnk szerint is megvalósíthatók nak. Mi ezúttal városi rendőrségünk szervezetének elodázhatatlannl szükségessé vált kiegészítésére hívjuk föl az emiitett küldöttségnek szives figyelmét. A mi városi rendőri hatóságuuk áll a kapitányból, a rendőrtanácsosi czimmel fölruházott alkapitányból és — — — nincs tovább! Ez a rendőri hatóság. A többiek: öt írnok és dijuok az irodában s azután az úgynevezett „szegődvényesek". akikhez a rendőr-oktató, ellenőr, biztosok s a közrendőrök tartoznak. A rendőrkapitány ügyköréhez tartozik. — azon kivül. hogy mindenért, a mi a rendőrségnél történik, ő a felelői, tehát az egész hivatal vezetésén és ellenőrzésén kivül — az emberi és állati közegészségügy, az építkezési ügyek, a rendőrségi személyzet személyi és szolgálati ügyei, vendéglők, szállodák, korcsmák, kávéházak stb. ellenőrzése, a tolouez-ügy, a szegény-ügy, színházi és más nyilvános előadások engedélyezése és még mindazok a dolgo'.í, amik e gyűjtőnevek alatt foglaltatnak. A rendór-alkapitáuy végzi a kibágási ügyeket és a cseléd-ügyet, közbe-közbe azonban vagyunk mi már olyan nagy város, hogy nevezetesebb büuügyek is előfordulnak: betörések, lopások, sikkasztások, néha kettő-három is egy héten, közbe-közbe még egy-egy kis emberölés is. íme. ez az a kérdés, amiről szólani akarunk. Reggeltől délig, s délután 2-tól 5-ig, mig a hivatalos óra tart, panaszosok, vádlottak, tanuk egymásnak adják a kilincset az alkapitányí irodában s szoronganak ott gyakran egymás hátán. Ha tiz-tiz ujja leune annak az alkapitánynak keze-lábán, s úgy írogatná velük egyszerre a jegyzőkönyveket, bizouy még akkor se tehetne eleget, nem hogy a jelentkező jogos igényeknek, de a törvénynek sem. De hát apró emberek apró bajairól vau ott szó többnyire, jó oda az a két 30—10 forinttal honorált dijnok is, igazságot tenni, holott pedig úgy kellene lenni, hogy a szegény embernek is becses a maga igazsága. A magyar jogászok legutóbbi országos gyűlésén kimondották, hogy szükség van arra, miszerint a községi bíráskodásban is jogtudó emberek ítéljenek. A mi városi rendőrségüuk alkapitányi irodájában, ahol pedig nem 20 frtig terjedő polgári perekben ítélnek, de törvény szerint való fölhatalmazással, szabadságvesztéssel, elzárással is büntetik az embereket, bűnügyi vizsgálatokat tartanak, kihallgatásokat eszközölnek, jegyzőkönyveket koncipiálnak és ítélkeznek olyau — minden felelősség nélkül való alkalmazottak, akiket 30—40 forint havi fizetéssel alkalmaz ilyen bírói funkcióra a város, akiket a polgármester minden pillanatban odábbithat. Ha csak valami csuda-szülött rendőr-tanácsos alkapitányt nem tud fogni a képviselet, aki képes lesz miud maga megcselekedni azt a munkát, amit ott abban az irodában teljesíteni kell, hát máskülönben gondoskodnia kell a képviselőtestületnek arról, hogy rendőri bíráskodásunk e tekintetben a lehető garanciákkal ellátassék. Az a küldöttség, mely az uj szervezés felől javaslattétellel van megbízva a képviselet által, nagyon jól ismeri a mi városi rendőrségüuk berendezésének ezt a hiányosságát és tudja nagyon jól, hogy a rendőrség hatósági személyzetének szaporítása nélkül ezen a bajon segíteni uem lehet. A költségvetés legutóbbi képviseleti tárgyalásának eseményei e küldöttséget bizonyára uem fogják eltéríteni attól, hogy a szükséges reformok iránt javaslatait megtegye. S talán bizhatnak is abban, hogy a képviselőtestület java részének azt az indolenciáját. amely lehetővé tette, hogy a költségvetés tárgyalása alatt egy pár nagy hangú ember terrorizmusa érvényesült, valamelyes érdeklődés fogja fölváltani arra az időre, midőn a képviselőtestületnek majd városunk jövendőjének uj alapjait kell az adminisztráció szervezésekor megállapítani. Ne felejtsük el, hogy ilyenkor, országos választások idején sok hangos szó mögött a nyitott üres erszény áhítozik. Nem kell mindjárt megijedni! A néptanítók ről. i. „A magyar társadalomban lépésről-lépésre hódit az igazság ereje. A kultura fénye ma már nemcsak az ormokal világítja be, az egész völgy világosodik. Állain és társadalom napról-napra magasabbra fokozza ugy erkölcsi, mint anyagi aestimaliójában a magyar nemzeti kultura ügyét. Ennek önzetlen, odaadó munkásait a tisztelet, a megbecsülés mindig fokozódó elismerésével kiséri." Aki e véleményt nyilvánítja, nem kisebb ember, mint a magyar közoktatásügy jelenlegi vezére. A reorganizált Néptanítók Lipja ez idei első számában a magyar tanítókhoz intézett fennkölt szellemű szózatában a fenti szavakat mondja egy ideális világnézettel telitett államférfi, ki — magas állasát tekintve — leghivatottabb arra, hogy arról, ami a nemzeti kultura ügyét és annak munkásait illeti, döntő véleményt nyilvánítson, s aki, hogy igaz ságérzetét dokumentálja, nyomban hozzáteszi, hogy ebez az örvendetes átalakuláshoz kétségkívül legtöbbet járult maga a néptanítói kar. A néptanító! — Önkénytelenül eszembe jul a régibb népszínművek egyik torz-alakja, a kopott ruháju, pipaszemes iskolamester, ki szabad óráit gyakran a korcsma-asztal mellett, néha még alatta is töltötte. — Tiszteljt, becsület a kivételeknek, de bizony ők nagyban hozzájárultak, hogy a néptanítókról a legrosszabb s legkicsinylendőbb vélemény verjen gyökeret mindenütt, s az averziót csak a mai népnevelői generáció tudta csak annyira-amennyire megszüntetni és elenyésztetni. Hiszen igaz, hogy általánosan olyan volt a dotációjuk, hogy abból vagy sehogy, vagy csak szégyenletes módon lehetett, tengődni, aminek a következménye aztán a megalázkodás volt, mely a tanítói tekintélyt növelni nem igen volt hivatva, de hát az ő <[ualiíikációjuk — — ismételten tisztelel a kivételeknek — többet alig érdemélt. Hogy a kultura fénye a völgybe is bevilágít, az a fiatalabb nevelői gárda érdeme, azoké, kikről br. Eötvös József azt mondta, hogy a tapasztalás igazolni fogja a néptanítókba helyezett azon bizodalmát, melylyel népoktatásunk gyors emelkedését búzgóságoktól várja. És kétszeres az érdemük, ha tekintetbe vesszük, hogy a mai tanitónemzedék zöme intelligens, szakképzett férfi, kik czéltudatosan választották e tövises pályát, kik a nemzet napszámosai lettek csekély bérért, kitartó iskolázottság után. Hiszen manapság is csekély, gyarló az ő fizetésük, de biztatja őket az a tudat, hogy kitartásuknak meg lesz idővel a kívánt anyagi sikere is, de az erkölcsi sikert már is kivívták. Jelen czikkem keretében azon teendőkről óhajtók értekezni, melyek hivatvák a tanítóságnak a szellemi munkások közt jogosan megillető helyet kivívni. II. A tanügyi szaklapokban sokszor olvasom az olyan czímű értekezéseket: „A taniló mellék-foglalkozása", — „A tanitó az iskolán kívül" stb. Többnyire csalhatatlan panaceák a tűrhetetlen helyzet biztos javítására. A bőség szaruja, mely Crősussá teszi a legáldatlanabb sorsú nemzet-napszámosát. En meg nem tagadom egy valóban érdemes testülettől a jogosultságot, hogy anyagi existenciáját, családja jövőjét biztosítani törekszik. Amennyit eddig is e tekintetben elérni tudott, abban bizonyára nem csekély része van a sűrű felszólalásoknak, rekriminációknak, panaszoknak, de j a panaszoknál sokkal többet tett a hivatás igazi felfogása, annak a munkakörnek becsületes betöltése, melyet a tudomány, a nemzeti érdek, a mivelt társadalom a nevelés bajnokának kijelölt. * * * Az élet s az iskola egyeztetése. Azon vezéreszmék között, melyet a mai kor felszínre hozott, nem az utolsó helyet foglalja el az, melyet ezzel a mondattal kifejezni akarunk. Munkálkodásunkkal hatni a serdületlen gyermekre, kinél a benyomások elhalványulnak, mihelyt az iskola porát lerázta, hiu, czéltalan törekvés. 11a azt akarjuk, hogy a völgyben is terjeszsze ki áldó fényét a műveltség éltető meleg sugára, az a sugár, mely igy okvetlenül a tanitó ajtaja elé is sütni fog, azon legyünk, hogy az iskola tartsa meg vonzó erejét a serdüllek, felnőttek számára is, hogy a testi munkában elfáradt nép örömmel keressen szórakozást, üdülést szellemes, hasznos s értelmi felfogásához mért esti előadásokon. Szóval legyünk azon, hogy az a laza kapocs, mely az iskola s az élet közt van, minden lehető alkalommal erositfiá-sék. Önkéntesen alakult egyletek és ezeknek kitartó munkássága egyrészt legerősebb bizonyítékai, másrészt leghatalmasabb faktorai bármely nemzet önálló és szabad kulturális életének és a civilizáció azon lendületének, mely szerint a nemzet minden rétege a mívelődésben előrehaladást tesz. Mily hálás tér a népnevelő, különösen a magyar népnevelő számára, kire e tekintetben az uttörés dicsősége vár! Mert — fájdilom — azok a törekvések, melynek e tekintetben Wesselényi, Diák, Irányi, Fáy András, Eötvös József és Trefort szószólói voltak irataikban és beszédeikben, elhomályosultak s a 43. után bekövetkezett szomorú korszak után feledésbe mentek. Wesselényi félelme, hogy az első fellelkesülés után a nemes tűz, a mennyei láng el fog hamvadni, — beteljesült. Látjuk ezt különben minden kullur-törekvésünknél; a szalmatűz az állandó planéta, mely alatt minden egyesületünk születik, különösen azok, melyek a nép javát czélozzák. P. L. A^NYIRVlDEr TÁIíCZÁJA. A varróleány. Az öreg Bényiné egyidő óta sokat gondolt arra, hogy tovább élt. mint kellett volna. Az életéuek az utolsó tiz éve ugyia csak ráadás volt a többi hatvanöthöz, szomorú, sokszor megsiratott ráadás, amelyet szívesen elengedett volna az öleiből. Az utolsó évek nyomorúsága tönkretette. Mikor észrevette a férje halála után a romlást az öreg, kényelemhez szokott két karjával küzdeni próbált a veszendő jólétért, de a küzdelemben ő lett a vesztes. A régi, megkopott karosszékből — a hova pihenni tért minden szürkületkor — egyszer csak ,nein birt felkelni többet s a homályos, szürkülő szemével alig látta már a leányt. A leány már hervadt, de mikor a varrógép mellé űzte az élet, még virult. Csendesen csaknem észrevétlenül virult, de később mégis akadt egy ember, aki felfedezte. Megkérte a kezét s bár a leány nem szerette, okos akart lenni és ntm sokáig habozott. Az apró, sárga jegygyűrű, melyet a vőlegénye gyöngéden, szeretettel húzott fel az ujjára, hideg, kótségbeejtőn hideg volt az első pillanatban, de aztán lassankint mégis felmelegedett az ujján. Még sem lett az övé, mert mindjárt az első alka lommal, mikor szerelemre lett volna szükség, megszólalt a lelkiismerete.; megborzadt a leány és felállott a férfi mellől. Hidegen, kíméletlenül tárta fel a szivét: — Nem szerettem — mondta meg a valót. Természetesen vége lett mindennek s a leány végezni akart az egyetlen emlékkel is : az egyetlen levéllel, melyet a férfi irt. Olatartotta ;» gyertya sárga láDgja fölé, de mikor belékapott a tüx, már erótt vett rajta valami ostoba kegyeleteslég ét meg akarta menteni. Amit megmentett akkor, még megvan mostan is, elfeledve, valahol mólyen, egy szekrény fenekén. De abbau az időben, mikor még volt benne egy kevés szentimentalizmus ós sajnálni tudta azt is, amit maga dobott el magától, gyakran elolvasta a befüstölt, megégett szélű kis pjpirról ezt a darab megmentett' szeretettel megirt mondatot: . . . , az Úristen is tévedett: nem vette észre, édes, hogy fölötte nagyra van teremtve a világ s nagyon távol laknak benne, akik szeretik egymást" . . . Az öreg Bényiné a régi megkopott karosszékben ült, a melyuek a két karján lyukat rágott az idő. Elrongyolt párducutánzatu p!üss takaró volt a térdére takarva s a feje alatt lévő kis párna szélén megbomlott a csillagos betét. Virágos, himzett czipőjén elszakadt pamut-szálak csüngtek a sokszínű virágokból, amelyek régen, még a jólét napjaiban virítottak ki. Ideje már, hogy hullassák a szirmaikat. A leány a hideg fehér vásznakat mérte a nagy, recsegő asztalon, amelyen többhelyütt lekopott a régi politúr s mikor az öreg Bényiné meghallotta a szabás jólismert neszét, meglepte egyszerre az aggódó szomorúság. Az epyformán csendes, barátságtalan falak között olyan különösen, félelmesen hangzott szomorú, százszor elgondolt sóhajtása: — Szegény leányom, szegény Margit . . . A leány az asztalra csapta a nehéz szabó ollót és hidegen, ingerülten felelte vissza. — Ne sajnáljon, anyám ! Az öreg Bényiné megvakult, fehéres szürke szemével hidegen nézett a szoba levegőjébe, oda, ahol a leányát képzelte. — Anya vagyok, Margit — mondta később érzékenyen — gyermekem van. Bele neveltem mindent, amit csak szépnek és jónak láttam. Beleneveltem az egész lelkemet és az most nem kell senkinek . . . Itt hervad el a munkában, a varrógép mellett . . . Aztán elhallgatott egy pillanatra, mintha a leánya beszédét várta volna. Fájt neki a szomorú, vigasztalan helyzet, a melyet nem világított meg egyetlen sugárka sem s jólesett volna mostan egymásra borulva zokogni egy negyedórát, megsiratni ezt a végtelen nyomorúságot. A leány azonban nem szólott semmit, csak egy ingerült, néma mozdulatot tett az arczával. Az öreg Bényiné még várt egy kis ideig, aztán szelid, kérő hangon mondta a leányának : — Imádkozzál, Margit. Bizni, remélni tudott már ebben a pillanatban s a hangjából is hiányzott az a végtelen elégedetlenség, amely a lelkéhez volt nőve. — Kihez imádkozzam ? — kérdezte a leány a guny hangján. — A jó Istenhez, Margit, a jó Istenhez . . . Bényi Margit felemelkedett a hideg, sima vásznak közül. A tagjain végigremegett az izgalom s fakó, sápadt arczát is elöntötte valami gyönge pirosság egy pillanatra. Aztán elmondta a hitvallást felemelt fővel tágranyilt szemekkel, ezt a rövid, két szóból álló hitvallását amelyre egy szomorú, igazságtalan mult tanította: — Nincs Isten! . . ... Ha a nehéz, fárasztó munka után az ágyba dőlt, mikor kifáradt, lüktető ágyára már ott leskelődött az álom, kimerült karja megmozdult a párnák között keresztet vetett ( magára . . . Belekezdett aztán a gyermekkor imáiba s amig a szemére szállott az álom, miadig mozgott sápadt ajka . . . Ehez az imához azomban uem volt a léleknek semmi köze. A keresztvetós kezének a gyermekkorból áthozott öuludatlan mozdu'ata volt csupán, a vallásos gyermekkor Vas-szerkezetü borsajtó eladó. Bővebbet a kiadóhivatal.