Nyírvidék, 1896 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1896-06-21 / 25. szám
„IV Y t Ft V I I> É K." Iskolai év végén. A7. évzáró vizsgák szerte e hazábau folyamatban vannak. A tanitó és tanítvány rendszeres találkozása pár nap múlva megszűnik. A beállott nyugalomba egyiket a kötelesség-teljesítés lelki elégedettsége, másikat pedig a szabadság ósi ösztöne kiséri el. A nemzet reménye lelki fejlődésében a szünet e törvényszerű visszatérése, a tanítók részére az esztendő fáradságának kiheverését, a gondjaikra bízottakrészére pedig a korlátlanabb élet rövid tartalmát jelenti, — mely életben a szülői akarat foglalja el a tanítók — czélirányosabbnak bizonyult pedagógiai móda/erét. — Ezen populationisticus esemény a lefolyt iskolai esztendór tereli figyelmét az országnak, s mig egyrészről bírálatra hivja fel az iskolai év eredményei iránt, másrészről a hozzá füzzódó következmények egész lánczolata, újra napirendrp kerül. Az iskola tanit, és nevel, kifejleszti az embert az emberben, közelebb hozza az emberi czélok megértéséhez s képességet ad ezen emberi czélok megvalósulásának eszközeit és útjait fölismerni, illetőleg követni. Ez az iskola abstract czélja, hanem ezen abstrahált czél mire a való életben megjelenik, sem többet sem kevesebbet nem jelent, miut kenyérkeresetet ugy, hogy hiába akarnánk ideális definitióját nyújtani az iskola eredményének. A bölcselini czél a való életben való alkalmazásban in ultima ratió mégis csak kenyérkereseti kérdés marad. A pauperisinus, proletariátus, — szellemi és anyagi egyaránt — azóta divatos fogalmak, ahogy az államok az általános tankötelezettség elve szerint különös gondoskodásuk tárgyává tették a népnevelés ügyét. — A keletkezés szerint létrejött kapocs, amely az iskola és a jelenkori társadalmak félelmetes réme, a proletariátus között megvan, minthogy utóbbi épen a kenyérkeresetre való képtelenséget, illetve alkalmatlanságot tartalmazza, önkényt vezet bennünket oda, hogy az összefüggést kuttassuk az iskola és a kenyérkereset között. A proletariátus meghatározott jelentésében, minthogy az iskola szüleményének látszik, mindenesetre bántó ellentétet képez a szülő bölcselmi czéljával. De épen azért, mert ezen ellentét tényleg konstatálható, s mert az iskola czélját egyedül a kenyérkereset czélja nein dominálhatja — juttatja gondolkodásunk menetét oda, hogy az emberiség szervezkedésében előtűnő félszegségek, a proletariátust nein csupán az iskolával lássuk megnőni. — Tehát ne csupán az iskolát tegyük felelőssé a lépésrőllépésre tért hóditó proletariátusért. Ha a gyermek nevelésében érvényre jutó két tényezőt, tudniillik az iskolát és a szülőt hozzuk viszonyba a proletariatussal, ugy arra a meggyőződésre fogunk jutni, hogy a szülök részéről nagyobb befolyás érvényesül a proletariátus keletkezése és fejlődésében. A szülői hiúság, mely mindenáron szellemi kiképeztetést kiván adni az arra képtelen gyermeknek is, az iskola által nem bírálható felül; sőt nem is figyelmeztetheti a szülőt a hiúságra, amely a gyermeket egyéniségének coustrukciója szerinti rendeltetésétől messze eltereli. Inuen — Kérem alásan. Azzal nem bánva, hogy alásan kéri-e őt az az ur, vagy nem alásan, kinézett az ablakon. Egy kis folyócskát látott maga előtt, egyik partján liget, a másikon végtelen kalász tenger. Nagyon közel van a liget, mindent szemügyre vehet benne. A folyócskán kis sajka siklik tova, benne egy paraszt legény. A folyó felett halászmadár kering éppen olyan, mint az álombeli. A sajka körül valószínűleg a halacskák is ott vannak, csak a lenyugvó nap nincseu az ő arany koronájával, tüzes sugaraival. No meg aztán a sajkában nem ő van, meg nem is a kis mama. Bánná & patvar a nap őfelségét a koronájával együtt, csak a többi pászolna. Ejuye be ostoba is az az inas! Csak legalább egy perczet várt volna a mamlasz! Mert nagy ur ám egy perez mosziő Morfeusz országában. 2 perez, tessék kiszállani. Mar az állomásnál várta a kocsi. Felült rá egész kényelmesen. A kocsis a lovak közé vágott, a két ne mes vér neki iramodott s a se'uesen rohanó kocsi nagy porfelleget hagyott maga után. A kocsi elől a poros országútról egy egy pacsirta röppent fel s a magasban kezdett énekelni, fitogtatva azt a művészetet, melylyel a madarak közül csak ót ruházta föl az Isten. A kocsis szakértóeu bökte ostorát a buzatenger felé: — Ez mind a mienk nagyságos úrfi! Egész végig. Sándor közibe csapott a füstfellegnek, melynek végoka szájában volt. Bánom is én, gondolta magábau. Könnyű igy beszélni, ha egyszer van mire mutogatni. Bezzeg bánná, ha nem volna se buzatenger, se kocsi, .se ló, se ostor. Már a kaput is nyitva találták. Leugrott a kocsiról s bement a társalgó terembe. Ott találta a kis mamát. van, hogy az iskola kéuytelen-kelletlen, tudva és szánakozva szemei előtt látja a jövendő proletárjait. Némán tűr, bár a proletariátus nyomán kelt vád a végokot benne fogja feltalálni, jólehet ebbe uetn annyira cselekvő, mint szenvedőleges szerepe vau. s csak ritkán lépi túl ezen utóbbi határát még pedig akkor, ha rendeltetését semmiképen sem tudja betölteni. M.ndezek azonban a szellemi proletárokra vonatkoznak. Bár tagadhatatlan, hogy az affinitás nagyon közeli az anyagi proletariatussal is. Mert hiszen a tévelygő veszedelmes tanok: a socialismus túltengése, az auarchismus és a legközönségesebb pauperismus nem csupán az anyagi szükségletek kielégítési eszközeinek hiányára, de még inkább a szellemi képesség ferde irányban való vezetésére, esetleg annak fogyatékosságára vezetendő vissza. — A gyermek éveiben érvényesülő eme két legjelentékenyebb erő, t. i. a szülői és is'iolai nevelés, azonban csak alap, amelyen aztán magának a társadalomnak hibás szervezkedéséből származott nagy rendetlenségek épiteuek veszedelmes erősségeket. Egyikuek, vagy másiknak puszta felelősségét rnegállapitaui lehetetlen, sőt több mint bizonyos, hogy csakis ezen három erőnek kölcsön hatása képes a proletariátust naprólnapra jobban kifejleszteni. * * * Nem mintha bennünket közelebbről fenyegetne a pauperitas vagy a proletariátus; mondtuk ezeket az iskolai év bezárásának alkalmából. A mi iskoláink magas színvonalát, különösen főgymnasiumunk szigorú kötelességteljesítését a'tekintetben, hogy a proletár-nevelés társadalom-romboló erővel ne érvényesülhessen, szívesen elismerjük — Nálunk, hála Istennek, a pauperismus és proletariátus tünetei nagyon csekélyek, s ha itt-ott a nagy betegség prognosisa megállapítható, úgy annak csirái nem az iskola hatáskörének talajában vaunak elvetve. Feltüuő, hogy míg másutt, sőt hazánk egyes területein a proletariátus a maga aldozatait a szellemi tevékenységre utaltak soraiból szedi, addig a mi elütő társadalmi viszonyaink között az iparos osztály az, amely nem tud kibontakozni a régi czéh-rendszer visszásságaiból, nem tud lépést tartani a korunk fejlett igényeivel, elmaradt feladatától, s míg egyrészről meddő tétlenségre van kárhoztatva, másrészről, uapróluapra jobbau terjed körében az elégedetlenség, amely hogy hová fog vezetni? Jóstehetség nélkül kipéczézhető számbeli ereje gyarapodtával a socialismus felé vezető útja. Valóban ez elleu az iskoláink nem tehetnek semmit. Mert míg módjában áll a szellemi proletariatusra kaudidáltakat kellő időben felismerni. ellenök való rendszabályt érvényesíteni a szülői hiúság felvilágosításával, vagy annak ellenére is — addig az iskolából kinőttek részére egyedüli menedéket képező, — a földmivelő és szellemi pályák között elhelyezkedett ipari és forgalmi pályák, az iskola ezen befolyásával természetszerűleg ellentétben állanak. Itt tehát a társadalom hibás szervezkedése, a javak aránytalan eloszlása, előállításukban mutatkozó egyenlőtlenség, a verseny-képtelenség, — Bon zsúr kis mama! Kisztihand! — Hát igazán megjött? Azzal kezét nyújtotta s helyet mutatott a kanapén. No hiszen ez jól kezdi. Táu bizony nem is várta? — Hogy mulatott a legközelebbi bálban? — No bizony jobban is, mint a mult évben magával. Olyan sületlenségeket beszélt ott össze, hogy borzasztó. Hát miért nem jött el a bálba ? — Beteg voltam. — Ne beszéljen már ilyeneket. — Egészen komolyan mondom. — Hát maga akkor is tud komolyan beszélni, ha nem feledkezik meg magáról? — Hol van a fáter? — Kilovagolt a mezőre, tudja: egy kicsit gyenge a melle, ez a pompás levegő egészen átalakítja. — Nem unja magát ebben a kis faluban. — Hogy gondol ilyet? Mindeu bálban benn vagyok a városban. Azután meg zongorázom, olvasok. Igen szép könyvtáram van. Lsgközelebb lovagolni tanulok. (Tehát az ó hiányát meg nem érzi.) — Okosan teszi. Gyönyörű jelenség lehet lovagló ruhában. Kaczéran nevetett s megfenyegette Sándort. — No-no lassabban. — Maga a mostoha anyjának valósággal udvarol. — És felkéri a legközelebbi bálban a második négyesre. — Mit mondtam? Gondolja meg, hogy én a maga mostoha anyja vagyok. — Gondolom. — És azt is, hogy a maga mostoha fia vagyok. Azért ne legyen ám hozzám mostoha. — Bdszéljen már okosan. Miért jött most haza ? (Hogy lehet ilyet még csak kérdezni is.) a szellemi elmaradottság képezik a pauperitas és proletariátus kútfőit. A nyugalom, mely a nevelés és tanítás kiváló munkásaira vár, — ha fáradságuk eredményeit szocialistikus nézőpontról szemléljük is, — jól megérdemelt, s őket — mint akik feladatukat jól töltötték be, — elismerés veszi körül. p. Kötelességek. Vájjon egyes kisebb országok és nemzetek létének, biztonságának és függetlenségének elegendő biztosítéká é az illető országnak, uemzetnek nemzetközi helyzete; vannak-e országok, melyek a világrész nagy politikai hatalmai, erőinek egyeusulya miatt tartatnak fenn ; ha vannak, közejök tartozik-e (miként némelyek hiszik) a mi hjzáuk s ha igen, mennyiben lehet erre az előnyös helyzetre a nemzet jövő élete érdekében számítani? Már a kérdés feltevéséből is arra a következtetésre jut az olvasó, hogy felfogásunk szerint olyan kegyelt országok, a melyeket a uagyobb hatalmak féltékeny kedése tartana fenn, mint temleges terüleges területeket, nincsenek. A virágzó apró európai államok (Schweitz, Belgium, Hollandia) nem ugy pusztán Isten kegyelméből s a nagy népek hallgatag megegyezéséből lettek szabadokká, függetlenekké. A függetlenséget, szabadságot, bókét és nyugalmat, melyet élveznek, hosszas szabadság-küzdelmek, nagy erkölcsi és anyagi áldozatok és nemzedékről nemzedékre századokon keresztül fokozódó ernyedetlen munka árán kellett kivivniok. Lehet benue valami, hogy a most emiitett országokat környező nagy népek féltékenykedése is hozzájárul ezen apró államok fentartásához, a fóok azonban abban rejlik, hogy ezek az apró államok erejüket megmutatták s a veszély idején ismét megmutatnák. Nem az „egyensúly", saját belső erejök tartja őket fenn s jaj volna nekik, mihelyt gyengeséget áru nának el. A faji küzdés, a végsőkig fokozódott faji önzés korszakában a bensőleg gyenge, kifelé tehát nagyobb erő kifejtésére képtelen nemzetuek napjai meg vannak számlálva; „a hatalmi egyensúly" elmélete csütörtököt mond, midőn préda kínálkozik. Lengyelország felosztása a szomorú példa reá, hogy a hatalmak nem jönnek zavarba az egyensúly biztosítása miatt. A Török birodalom uapjainkban végbemenő felosztása is bizonyság reá, mennyire meg tudják lelni a hatalmak az .egyensúly" kulcsát, midóu olyan hatalmat kell szép lassan a világtól elbúcsúztatni, melyből többé-kevésbbé kivesztek a belső erők. A mi hazánk sohasem tartozott azon országok, nemzetünk azon nemzetek közé, melyet „Európa érdeke" tartott fenn; a magyar nemzetet mindig saját ereje tartotta meg. Igaz, a török hódoltság alól felszabadulása alkalmából segítségére volt a német. Ennek a segítségnek azonban 300 esztendeig fizette Z.L árát s a számla még ma sincs teljesen rendben . . . Magyarország ezer éves története azt bizonyítja, hogy a nemzetet mindig saját ereje emelte ős saját gyengesége nyűgözte le. Saját sorsa folytonosan kezében volt; az Istenen kívül senkinek sem köszön semmit. Nem a faji hiúság szól belőlünk, midőn a nemzet erejéről s önmagára utaltságáról beszélünk. Nem állítjuk ezzel, hogy a nemzet mindig csak saját lelkéből merített, mintha a nagy és előrehaladottabb nemzeteknek mivel sem tartoznék. Ellenkezőleg, történelmünk minden lapja bizonysága a más nemzetektől jövő általános eszmék hatásának. A magyar faj több százados küzdelmet folytatván létezéseért, szellemileg sok tekintetben visszamaradt; politikai, társadalmi és erkölcsi intézményeket, eszméket, melyek bejárták volna a világot, nem produkálhatott; e tekintetben másokra volt utalva. Viszonzás nélkül azonban e szellemi javakat sem fogadta; saját tűzhelyével együtt Európát is védelmezte a bárbárok támadásai ellen. A magyar faj sohasem zárkózott el az általános érdekű eszmék elől; életrevalóságát éppeu az a tény bizonyítja, hogy elfogadta és assimilálta azokat. Nem az elzárkózásban, hanem erejének kifejtésében, országa — Azért, hogy falun jobban lehet a doktorátushoz készülni. — Ne nevettesse ki magát. — Hát azért, hogy tanulok egy kicsit gazdálkodni. — Menjen már. Azt hiszi, hogy engem olyan könnyen fel lehet ültetni. — Nem hiszek semmit. — Persze azt se hiszi, amit az előbb mondott — Azt igen. No hát miért jöttem volna másért? Erre már igazán bajos volt megfelelni. Annál is inkább, mivel mindakettő tudta a másik gondolatát. Az inas beszólt, hogy a leves az asztalon van. Az ebédlőben ott találta Sándor az ő szeretett apját is. — Szervusz fiu, örülök, hogy megjöttél. — Hogy vagy a tanáraiddal. — Mint Ádám Lucziferrel az ember tragoediájában. Minden színben odavezeti, ahol az ember elbukik, — Igazán? — Annyi különbséggel, hogy Ádámnak mindig elmegy a kedve, nekem meg sohasem. A kis mama ráhágott a lábára. — Sok szerencsét a doktorátushoz! Sándor majdnem azt találta rá mondani, hogy — most már igazán leteszem a doktorátust mert az Isten teljesiti az angyalok kívánságát. -- Dd hát ott volt a papa. Ebéd után feketét szolgáltattak fel. A Sándor kávéjábál a kis mama kivette a ezukrot s elkezdte szopogatni. Leült vele szemközt s kaczagó szemeivel Sándorra nézett. Nem ér ez semmit, gondolá magában. Hiszen még nekem kell lesütnöm a szememet. Az öreg ledült a kanapéra. Nincs olyan emberfia, akiért az ő félórai délutáni álmát feláldozta volna. — A kis mama megtömte a csibukot s gyufát gyújtott. Folytatása a mellékleten