Nyírvidék, 1896 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1896-05-03 / 18. szám

I. Mallóklot a „Nyirvidók" 1896. 19-ik számához. A mi ünnepeink. Május y. Ma ünnepeltek a/ iskolák, holnap az egyházak és a községek, azután pedig héttön a varmegyei törvényhatóság. Az ezer eves haza történelme bezáródik mögöttünk s küszöbén állva a második ezer évnek, midőn hálát a<ltmk Istennek, hogy megtartotta iwkünk ezt a hazát, midőn dicsőítjük az ősöket, kik elfoglalták ezt a Zöldet karddal, megvédelmezték fegyverrel, bölcsességgel és hazaszeretettel, s alapítottak itt kultúrát, mely a miénk, a mi nemzeti erőnk alkotása és legerősebb biztositéka a jövendőnek az ünnepi napoknak nagy érzései és nagy gondolatai, ahogy ugyan egy forrásból sok millió magyar szivében egyszerre megfakadnak — hatalmas emlékoszlop ez. amit a múltnak emeltünk, bevilágitót következő századokba, melyeknek utánunk következő generációi, mint a hazafiság,az összetartás, a nemzeti erő ki fejtésének iitját és irányát mutató világító toronyra fognak visszatekinteni ez ünnepnapokra, az egységes nemzeti érzések és gondolatok egy dobbanásban való megnyilatkozásának ünnepeire. A történelem, a mult. a maga lenyes, dicsőséges jeleneteivel, nagy temetőivel és G'dgotháival. ahogy emlékezetük fennmarad és tovább él az egymásra következő nemzedékek szivében, agyában, vérében: nagy nemzeti tökét képvisel. A történelem a népek legnagyobb oktatója. S nem csak azok okulnak belőle, akik forgatják, tanulják lapjait; a dicsőség fénye, a gyász árnyéka átszűrődik kései századokon át a legalsó rétegekbe is. s megbizonyítja magát az élő emlékezet a nagy nemzeti hősökről regélő népmesékben. melyek épen ugy születnek, mint a népdal. Nagy időkben aztán, mikor egy hatalmas szózat hangján megrezdülnek azok az érzések és gondolatok melyek a nép szivében és agyában hangtalanul, alak nélkül élnek: megdobannaka szivek, hangja támad az érzéseknek, a gondolatok alakot öltenek, öntudattá lesz, ami sejtelem volt. ösztön volt odáig s előttünk áll a megbizonyosodott igazság, hogy a múltnak, a történelemnek lelke van. amit nem eltemet, de megújít az idő. * * * A mi három napos ünneplésünkben nagy idők alkalma kínálkozik, hogy az örömtüzekkel. melyeket ezer éves állami életünk határán s a második ezer év köszöbén gyujA „NYIllVIDEK" TÁBCZÁJA. Uj ezredév küszöbén. Idők Ura, minden világok atyja, Múltnak, jövőnek boldog Istene! Népek feje, Országok alkotója, Te hozzád száll egy nemzet éneke. Hála fohásza zendúl ajkainkon, Hő imákkal hozzád emelkedünk Ebből az ezredéves szent hazából, Melyet hatalmad alkotott nekünk. Óh, mert te hoztad átal őseinket A hótakarla nagy Kárpátokon, E főidre, melyen messze századokban Két nemzet is lakott velünk rokon. Elmultak ők, mert pártviszálynak átka Ütött tanyát a Hun s Avar között, Minket megóvtál annyi századon át, Bár annyi balszerencse üldözött. Te védted őt, daljás vitéz Apánkat : Árpádot, a honalkotó vezért; S a többi hőst, kik itten ezredéve Áldoztak e hazában annyi vért. Zászlóikat midőn lobogtaták a Hármas halom s a négy folyó kőzött, Zalán gyorsnépe itt futott elöltök. Kit zugó tábor rérne üldözött. A nagy királyt, kinek szivét a béke Szent vallásának egykor megnyerőd, Ki harczi dicsre fürge őseinknek Kezőkbe kard helyett adott ekét, Nyakát szegé a dőre pártviszálynak, Istent dicsére harczi dal helyett, S bogy népe rut kalandozást megunjon, Számukra épített lakóhelyet. t tnnk, megvilágítsuk ennek a nagy történetnek igazságait, irányt mutató fényt vetve vele a második ezer év jövendőjébe. Hiszen ama hatalmas történelmi pillanatok közül való ez az Idő, midőn megvalósulhat: egy szív, egy dobbanás! Midőn egy ezer éves mult minden dicsőségének fénye, minden gyászának árnya átszűrődik a nemzet minden rétegein és megértésre talál az együtt dobbanó szivekben és egy gondolatban élő lelkekben! Dicséret Istennek a múltért és hála. hogy megtartotta ezer éven át ezt a nemzetet! Az Isten egy és ugyanaz! A nemzet millióinak imája, hálája és dicsérete az egy Istenhez száll s ez az egy Isten hallgatja meg reménységeinket. — Egy nemzet hálája, egy nemzet dicsérete és egy nemzet reménysége! Nem keresztyének és zsidók, nem katholikusok és protestánsok. hanem akik vagyunk e földön együtt — magyarok: egy nemzet imája az, egy sziv, egy dobbanás, egy lélek, egy gondolat, amelylyel az egy Istenhez szállunk! .... * * * A „közös Isteni tisztelet" magasztos gondola ta azért mégis semmivé lett! — Az egy oltárt, ahonnan ami nemzeti imánk az Egekbe szálljon, nem lehet összerakni! Egy az Istenünk, egy az érzésünk, egy a gondolatunk, egy a reménységünk, egy az imádságunk, a nagy Időnek ezen a történelmi napján összedobban a szivünk egy érzésben, lelkünknek ugyan az az egy gondolata van, megöleljük egymást, testvérek vagyunk, egy az örömünk, egy a gyászunk! egy a lelkesedésünk, büszkeségünk — — — — — Istent imádni, dicsérni azonban katholikns és protestáns vagy zsidó — — — — váljunk szét és menjen kiki a maga templomá ba! Együtt nem imádkozhatunk! Miért nem ? . . . Érdes talán egy kissé ez a hang? — Lehet; de mindenesetre kíméletesebb és tartózkodóbb, mint az a visszautasító merevség, mely nemzetünk történelmének e nagy momentumában, egyetlen egy érzésben. egy gondolatban és lelkesedésben egyesült milliókat elválaszt egymástól Isten dicséretében, ugyan annak az egy imádságnak az elmondásában. * * * A mi ezer éves történelmünk méhéből a nagy idő teljessége, hát még sem születhetett meg! i Majd pusztiták, dulák e drága földet. Német, görög, talár török hadad: Pártoskodás ütött tanyát közöttünk, Fegyvert testvér testvér ellen ragadt, Felcsillogott ugyan a rut viszályból László, a hős, Kálmán, a bölcs neve, Kinek nevétől is futott az ellen, És a magyar név újra nagy leve. De hajh, ős bűne újra visszatérő, Haragjában Hadúr lesujta ránk; Vad mongol népe messze Ázsiából Betört s lerontá mind, mit alkotánk. Sajó! Egy nemzet vére folyt öledben, (iyászos folyó emléked oly sötét! A jó királyt is hősök élete árán Menthette meg melletted életét, Egy nép haláltusája volt a pusztán, Melynek ölén sietsz, szegény folyó! l'ártoskodásunk gyász emléke vagy te, Megátkozott emléke, bús Sajó ! Csak vétkeinket elragadta volna Sebes vized tul messze tengeren, És vitte voln' az ős, hazába vissza Vad nép közé, hol tőr, gyilok terem. De nem vivéd el, itt hagyád közöttünk, S mikor feléledt, meglelé e nép. S örült neki, Hajh észre nem vevé, hogy (3 sujta ránk, Iladur, a vétkekért. Elt.ékozlák az élet őserőit Hitvány királyok aljas éveken, ítélt az Isten, újra szörnyű végzés! Árpád családja magtalan legyen. S ugy lőn! Négy század elrepüli felettünk Árpád családja nem hagyott fiat. A gyászemlékü pártviszály megujul, Három kalandor küzd a trón miatt, Az ezredév nz iskolában. Azok, akik hivatva vannak Magyarország második ezredévének legelső alapkövét lerakni, megtanulták tegnap, miként küzdött ezer éven keresztül e kiváltságoll nemzet lételéért, s melyek voltak azok a nemzeti tulajdonságok, amelyek e sokat hányattatott országot annyi vész után át hozták fennállásának második ezredébe. — Az iskolai hatóságok gondoskodtak tegnap arról, hogy az Isteni gondviselés legkülönösebb kegyelme által adományozott 1000 éves mult szenvedésein okulva, a jelen nagy sike. rein lelkesedve, a jövőben vetett törhetlen bizalommal megismerje a gondjaira bizott ifjúság a felemelő hazafiúi «. érzelmek csodálatos erejét. A tegnapi nap az iskolákban f a hazának, Európa legrégibb államának . volt szentelve, ^ Az országban egy napon zendült meg az összes iskolák- ' ban: „Isten áld meg a magyart". A gyermekek millióinak lelkében egy napon gyúlt ki az a fáklya, amely nemzetek ., életére vet fényt, az a csodálatos titkos erő, amely az álla- 1 mokéletének első és legfontosabb alkatelemét képezi: a hazafiúi lelkesedés. Ezzel a hazafiúi lelkesedéssel és fohásszal ' a szivünkben konstatáljuk mi, hogy az az ünnep, amelyet városunk társadalma megült az iskolákban, szép volt, hatalmas volt, zsolozsma volt, melynek hangjai I sokáig fognak rezegni a szivekben. Es az a fiatalság, mely utánunk épiteni fogja a hazafiság oltárait, a magyar nemzeti kultúra templomait, amely hivatva van arra, hogy kezével és agyvelejének munkájával, .ha kell vérének hullásával, életének feláldozásával megtartsa és lépésről-lépésre gyarapítsa mindazt, ami magyar: ez ünnepek őrömtüzének lángjaiból a küzdés, a munka, az önfeláldozás ösztönét vette magába. Elismerés legyen érte mindazoknak, akik az ifjúság eme tanításában résztvettek. Hála azért, hogy eme tanításból az ifjúság a legtisztább hazafiság, a legnemesebb lelkesedés tüzét szívhatta magába, biztos zálogául a második ezredévnek. Az ünnepségek lefolyásárólJ közöljük a következő tudósítást : A főgimnáziumi ifjúság ünnepe. Az ág. ev. templomban volt a kezdete ennek az ezredéves ünnepségnek is. A vármegye tisztviselői kara Kállay András főispán és Mikecz János alispánnal az élén, Megyery Géza törvényszéki elnök, kúriai biró, Popp György kir. pénzügyigazgató, Bencs László polgármester, a törvényszéki, pénzügyigazgatósági és városi tisztviselőkkel, Dumbrava László anyakönyvi felügyelő, színejava társadalmunknak és ékes koszorúja hölgyeinknek foglalták el a templom padsorait. A tanári kar magyar ruhában jelent meg, élén dr. Meskó László orsz. képviselő, főgimnáziumi felügyelővel, ki remek megyszin mentében, világos szürke galambszinü selyem attilában jelent meg. Nyiregyháza város polgármestere fekete díszmagyart viselt. A templomi ünnepség a főgimnáziumi fiatalság daloskörének énekével vette kezdetét. Azután Geduly Henrik s.-lelkész, főgimnáziumi vallástanár lépett az oltár elé s remek verses imát mondott. A daloskör éneke után az ünneplő közönség átvonult a főgimnázium udvarára, hol az ünnepség második része végbement. Santroch Alajos karnagy vezénylete alatt a tanuló ifjúság daloskőre a ,Hazádnak rendületlenül" dallamával nyitotta itt meg az ünnepélyt. Dr. Meskó László lépett ezután a lombsátorral födött emelvényre s az ezredéves magyar nemzet mai generációjának minden nemes, hazafias érzéseit megdobogtató beszéddel nyitotta meg az ünnepélyt. Hangsúlyozta különösen, hogy a nyíregyházi főgimnázium, melynek élete az ezer évben harminezhat éves, a jövendőben is fő feladatául ismeri, hogy igazi hazafiakat Sok honfi vér folyt, mig elűzte Károly Vágytársait, nagygyá tevén a hont, Megfékezé a viszályt s honnunknak Világverő dicső Királyt adott, Nagy volt is ekkor és dicső az ország, Határait három tenger mosa, Kiint rettegett, belől erős a nemzet Zászlóit a szerencse hordozá. Tündér álom volt, elrepült, amint jött, A boldogságra gyász következék, A nagy király leánya gyáva cenknek Könnyelmű ifjúnak adá kezét, Ki dicstelen csatákban elfecsérlé, Bemocskolá hős nemzetünk nevét; A sokszor rettegett magyar vitézség Gyáván futott, eldobva fegyverét, Egyszer derült ki elborult egünk még, Szivünkbe egyszer visszatért a hit; Egyszer mosolygá vissza régi dicsünk, Ha rá tekintek, most is elvakit, — — Husz emberöltő fekszik ám közöttünk, De fénye most is oly dicsőn ragyog, Idők homálya nem takarja azt el, Elmúljanak bár hosszú századok. Világra szóló nagy hadak jövének, Országokat hogy eltemessenek. Európa népe jajgatott remegve, Egy volt, ki nem félt: a magyar sereg. Egy volt, ki nem futott remegve gyáván Hunyady az, a szittya hős vezér, Emlitve nagy nevét, boruljatok le. Velünk e név országokat megér. Mini hős oroszlán, hitekelet homokján Üvöltve lep meg tigrisek hada, Puszták lakói félve, sirva futnak ; Ö futni nem tanult, megáll maga,