Nyírvidék, 1896 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1896-05-03 / 18. szám

.N y í K V I D l. neveljen a hazának, akiknek leikében a jognak, az alkotmánynak tisztelete és védelme elő valosag es a legelső kötelesség legyen. Hatalmas éljenzéssel fogadta a közönség dr. Meskó László beszédét. Porubsiky I'ál főgimnáziumi tanár szavalta el ezután, az ő ismeretes művészi előadásával, ez alkalomra írott következő szép ódáját: ébredjetek vén sírok éjjeléből Honszerző Árpád, büszke daliák ! lm háladal t ng milliók sínéből. Öröm viharja lúg hegy-völgyön á». Sem törve meg évszázadok csatáin. Jogban szabad, ériben dus e nép. Te néped Árpád : • a mit neki adtál Egy ezredéve, a bon most i> ép. Egy ezredévnek boját-szégyenét l'eíedTe, mint hő* nemzet ünnepel. Méltó, hogy baszkén emelje fejét. Kit annyi balsors nem pusztított el. S Európa népei, ha leik megértik, Üdvözlő jobbot nyújtanak felé; A béke áldásit bámulva nézik A második ezredév küszöbén. ft^jh, ezer év ! cseppje örök időknek, Ám népek életében tengeár. Emeld fel fátyolát szép mult ködének. Méhében dicső tettek fénye vár: Hót hét vezérnek hadroutó csatái. A szent király, ki államalkotó, — Az ki pusztáb 1 új hazát teremtett Ki bölcs volt itlhon. kiinn meg bódító Történelem, időknek vén tanúja, Ki láttad K 'mát, láttad Marathont, Maroknyi nép csodás gigászi harezát. Halált megvetve hogy védték a hont — Tanúja légy e nemzet életének, llyémánt betűkkel vésd be harczait. Szebbet, dicsőbbet nem találsz ezeknél, llármint kutasd nagy könyved lapjait. Tanuja légy, miként küzdött a létért. Török-tatárral századokon át. Majd a szabadság ősi fáa mellett, Legjobbjiiival osztva a halált Csak honszerelme volt nagyobb a harcznál, Kaján árulás nem szennyezte még ; Száz ellenséggel küzdött bár halálra, Hazáját mégis megiartá az ég! Tanúja légy a mártír szenvedésnek. Mi harcz után a hős juta ma volt; Jogért, hazáért mert meghalni készült, liítóra vitték, mint gaz árulót; Erénynek dija ezudar bűnhődés lett, Lator-bűa ára méltóság, hegyek; S martirok vérét mig a föld felitta. Nem gondoltak velünk az égiek Mert már sötét bűn terhe nyomta lelkünk — Klió, ha tudnád elfelejteni! ? — Dús meghasonlás »tka S'.állt fele.tünk. Egymásnak lettünk ellenségei Gyengül a nemzet, önkezére verte A lánczot, melyet útjában talál. S nz ádáz hareznak szörnyű lett a \ ége : A rab liazá' an szolgaság, halál. De el sötét kép! .. Nincsen szolgaság már, Szabad hazában szabadok vagyunk! l.ehullt a láncz egy erős nép kezéről, Sorsunkat irjuk ismét ünmaguDk A múltba nézünk . . ősök fényes útját Követve, im jövünk tárul elé ; Mit ők elértek karddal vaskezökben, Minket a munka visz e czél felé. Hazát szeretni taníts ezredév meg, Munkálni érte békés harezokon ; Hogy egyek legyünk kézben, szivben, észben. Kiknek anyjává lett e drága hon, Nagy és erős nép a szabad hazában. Mely együtt érez és egyet aknr: S tut ezer éven, tul minden időkön Kell, hogy örö'iké éljen a magyar. A daloskör éneke után Leffler Sámuel tanár tartotta meg az ünnepi beszédet, melynek hazafias hangja nagy lelkesedésre ragadta a közönséget. A beszédből a következő részleteket közöljük: És bus haragban égve, védi kölykét. Amerre fordul, ott halál terem: Ugy védte ő, a bátor, egymagában, Nyugat lakóit hosszú éveken. Majd egy fiút adott e drága honnak, És' lett a gyermek ifjúból Király. Király, de milyen ám? ... A jóknak apja, Gaznak, ezudarnak ostor és halál. Oltalmazója minden elnyomottnak, Tudósok serge leste bölcs szavát, Karját remegte cseh, török s a lengyel, Bécs büszke vára nyögte bus hadát". Ez is álom volt. Elrepült amint jött, Az ébredés utána bus leve. Játék király kellett kevély apáknak, Iiesztő lőn a nagy llunyad neve, Ls meglelék, amit mohón kerestek, Lábuk a sir felé hamar haladt, Amelyet vétkes önkezükkel ástak Pártos apáink ott Mohács alatt. Mohács! Te, gyászban még nagyobb Sajónál, Te nemzetünknek szörnyű sirja vagy. A honfiszivet bánat ölyve tépi. Határidon ha néha áthalad. Minden veszett ott, ifjaink virága, Apáink jobbjai s a bus király, Szabadságunk is eltemetve lön ott, Mohács! . . . E név nekünk sötét halál. Most is fülembe cseng a jajgatásod, Te, annyi vér locsolta szent hazám, Midőn hiába hasztalan csengettél Öngyermekidhez is segély után, Ármány, erőszak, kába nagyravágyás Kettő helyett három felé szegett, A korcs, a dísztelen fiak viszálya Hős kardjaidra vert bilincseket, Örömünnepet ülü magyar ifjúság! Egy ezredéves nemzet ajka nyílik meg e napon, hogy hálaadó zsolozsmákat zengjen lelkesedve, keblében ébredt torró fohászait küldje fel az egek Urának trónja zsámolyához. Harangok zúgása, hymnusok zengése, buzgó imádság szivekben — szavakban, ünnepi köntös szegényen, gazdagon, az emberek arczárói lesugárzó boldogság, a mindenütt felhangzó lelkesedés zaja, életpezsgés, ősi czimerünkkcl ékesített lobogók ezrei, az emberész, tudomány és művészet által létrehozott s az ország szivében összehahnozott kincsek kiállítása mindez azt hirdeti, hogy e nap emléke nagy és szent, hogy .a mi Urunknak Istenünknek, ki bennünket egy ezredév részein és viharain épen áthozott .szent nap ez*. (Timólh. 8. 9.) Igen, egy nemzet ül magasztos, hálaadó ünnepet; a magyar nemzet fiai és leányai ünneplik szívben, lelkesen, e szép hazának, Magyarországnak, ezredéves fennállása szent örömünnepéi! A király és nemzet szive egy közös érzelemben egyesülve dobban ma fel; a koronásfő házanépével és alkotmányos jogara alatt élő nemzetünk ünnepli e napot, imádatszerü csodalattal eltelve a halhatatlan emlekü honalkotók, honmegtartók iránt, ünnepli e napot a legmélyebb tisztelet, a hálás kegyelet érzelmeivel szivében! Igaz, hogy a mindenséget alkotó és fentartó Isten előtt ezer év annyi, mint egy pillanat az öröktől fogva lévő idők elképzelhetlen folyásában, egy harmatcsep a földtekét betöltő hatalmas oczeánok arjában: de egy ezredév hosszú időszak még a népek, nemzetek életében is, Isten különös kegyelméből kimért ajándék és ki merem mondani nyíltan a nagy igét, hogy csak a menyei atyának kegyelt népe részesülhet ama boldogságban, miszerint fennállásának büszkén kiemelkedő épületére egy ezredév terhes és fáradságos munkája — „annyi vész s oly sok viszály" után — ily virágzó állapotban, erőben és jólétben tegye le a zárkövet, miként azt ma mi, e hazának örömünnepet ülő fiai és leányai letenni szerencsések vagyunk! Hatalmas nemzetek hóditó fegyvereket villogtatva kezökben, büszke diadalmenetekben ültek gyásztort leigázott szerencsétlen embertestvéreik sirdombjai felett . . . óriási birodalmak alakúltak és szabtak önkényesen törvényt mindenfelé, napkelettől-napnyugatig: és mégis elenyésztek, megsemmisüllek, lesöpörte őket a mindent eltipró idők folyása a föld színéről egymás után! Es a magyar nemzet, Magyarország, e népek oczeánjának kicsiny szigete még áll, mint sziklabércz, szilárdan, rendületlenül; üdén, hatalmasan mint a Libanon czédrusa ... ép testének elágazó ereiben egészséges piros vér ötnledez, erős lelkében az Istenfélelein oly szépen megfér a haladó világműveltség magasztos eszméivel; igen, áll és a „Koszorús Kárpátok égig érő orma Egy ezerév fényes emlékeit hordja." Nem ezredéves aggaslyán képe az, mit e haza jóságos arcza mutat ma felénk, hanem a tetterős, munkabíró, erőteljes férfi alakjáé, ki egy második ezredév küszöbén viszontagságos, nagy és dicső mult viharaiban megedzve jelenik meg előttünk, izmos tagjaival ujabb ezredévek küzdelmeivel megbirkózni bátor, elég erős . . . avagy nem méltán borúlhatunk-e le e szent napon a gondviselő Isten trónjának zsámolyán és álszellemült, hálatelt kebellel emelhetjük iniára ajakunk és biztosan elmondhatjuk: „El még nemzetem istene, Buzg i könnyeim szent öröm ömledez! Állsz még, állsz szeretett hazám! Örömünnepet ülő testvéreim! Magyarok! Boldogok vagyunk mi. kikre Isten e dicső nagy napot felliozá; boldog én, hogy fellelkesült szivetek érzelmeit Isten és világ előtt gyönge szavatninai, de örömtől dagadó kebellel tolmácsolhatom! .Szenteljünk iiát ünnepet igazán, szivünk mélyéből" és jertek, e dicső nap örök emlékeként foglalkozzunk azon kettős kérdés megoldásával: Hallom ma is fájó, nehéz nyögésed. Atnig tiport a vérszopók hada; Fülembe cseng a hősi fegyveridből Készült bilincsek átkozott zaja, Máglyák füstjétől köny csorog szememből, Szivem facsarja vérpadok szaga Mély börtönöknek vak sötétje lázit, Melyekben elhalt gyermekid java. Kik idegenből itt hazát találtak, Acél búzádat és Tokaj borát, Bezárt cellákban renyhe dőzsöléssel, Rajtad kaczagva itt fogyaszgatúk; Ös nyelvedet, kik elrabolni jöttek Koldussá tenni árva népedet: Törvényt azok ülének itt feletted, Hazám! . . . s a lelkiismeret felelt. S minő törvényt? . . Elég, ki hű magyar volt, Felzaklaták a vizsla vérebek, Vizek helyett Kárpálok ős öléből Patak gyanánt szent lionlivér eredt, A ki hónát szerette és hitéhez Mint életéhez, ugy ragaszkodott, Azok számára a véres Karaffák, Felállíták a gyáva vérpadot. A sötét gyászba' néha fény derenge, Zengett az ős kürt, villogott a kard, A bérezés Erdély hősi fejedelmi Feláll iták az eltiport magyart És .Győzelemről győzelemre szállva", Küzdöttek a szabadságért, jogért. Zsarnok király zsoldos hadát elűzve, Szereztek régi dicshez uj babért. De hajh! véráztalott hazánk határin Mint gomba nőttek áruló gazok, A bűnös Róma vad, bitang csapatja Elárult közlünk minden igazat, Minek köszönhetjük ezeréves állami fennállásunkat és milyen szent kötelességek várnak mi reánk és maradékainkra? Történelmünk nagy jeleneteinek es kiváló alakjainak rövid, de jellemzetes rajza után, a tudós tanár a nemzeti újjászületés történetét vázolta: „Nem rémesebb, de vészesebb napokat is élt ennél a magyar ! Nyiit ellenséggel bátran szembe szállni őseinktől öröklött jelesség: de a nemzet féltékenyen őrzött drága kincseit, nyelvét, alkotmányát, szabadságát megvédeni tudni a végenyészettől és régi fényében látni annak ragyogását a modern európai cultura mezében, ez az isteni csodálatos gondviselés által életre hozott nagyjaink honszerelmének halhatatlan érdeme, dicsősége! Mária Terézia trónjáért .vérét és életéi" ajánlotta fel a magyar nemzet, s a fenkölt szellemű nőuralkodó kitüntető kegygyei viszonozta e lovagiasságot. De épen e fejedelmi kegyet kellete drágán megfizetnünk, őseink nyelvének majdnem elfelejtésével. E vármegye fia, Bessenyey György és jeles táisai emelték fel a csendes veszélylyel fenyegető korban a lobogót, megalkotják Bécsben a „magyar nyelvmivelő társaságot" s a komor felhőkbe borult honnak egén felcsillámlik a megmentés, a feltámadás világa! Megszólal a magyar múzsa bájoshangu lantja', eleinte szerényen, szelíden Kazinczy, Csokonay, a Kisfaludyak . . . majd méltóságosan Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty ajkain és a végroinlás felé rohamos léptekkel siető közönyös magyarból — mintegy varázsütésre — pezsgővérű, életerős, munkás, ősi szabadságáért, alkotmányáért, nyelveért lelkesen hevülő ifjú lesz megint; megajándékozza Isten e nemzetet egy Kossuth Lajossal, nieg egy gróf Széchenyi Istvánnal, kiknek hírnevükre nem a főnemesi korona csillagai, hanem a szorgalom, munka és áldozatkészség árasztanak örök fényt, dicsőséget." Jeles nagyjaink buzgó fáradozása, a költők szaván feléledt műveltség, ipar, tudomány és művészet iránt fellelkesült nemzetünk minden irányban az anyagi jólét es szellemi élet terén emelkedik, mintha századok mulasztását akarná serény munkálkodásával most felépíteni. Dicső alkotásaikra, eléri sikereire az 1843-iki lörvények teszik le a koronát. Az újjászületés boldog örömnapjai azonban rövid ideig tartanak, az irigység és rosszakarat gyanús szemmel nézi a magyar nemzet rohamos emelkedését s a jólelkű uralkodót környező tanácsosok fellázítják ellenünk idegen ajkú honfitársainkat, felgyújtják a viszály lángját s nyilt ellenkezésbe hozzák a nemzetet koronás királyával. A csalódott, vérigsértett magyar nemzet szent jogainak, alkotmányának védelmére fegyvert ragad és csodálatot keltő bátorságával, önfeláldozó honszetelmévcl, halált megvető hős lelteivel bámulatra ragadja a világot s megírja hazai tör énelmünk legdicsőbb lapjait! Óh olvassátok ifjak e lapokat és lanuljálok meg azokból, hogy mit lehet egy nép, melynek kebelét a honszereletn és szabadságszeretet dagasztják; olvassátok és megfogtok győződni arról, hogy ha az északi óriás világverő sereggel nem tör reánk, az aradi vérpad és világosi gyászos mezők helyett ina az önálló, független magyar nemzet a szabadság felszentelt templomában mutathatná be nemzeti fennállásának ezeréves ünnepén a hála és kegyelet szent áldozatát a magyarok Istene előtt. * * * A honfoglaló, honalkotó és honfentartó dicsők tetteit márványlapokra örök betűivel a történelem komolyszavu múzsája véste fel. Óh ne vegyüljön hát panasz és sajgó fájdalom e nagy napon a hála szent érzelmeitől felgyulüdl keblünk örömárja közéj Eljönnek az évek századjai s ezredei letipornak Mindent köny rtelenül ; óh ti szentek vagytok előttünk, [ősök, félist enek ! A fegyverzaj lecsillapult ; az önkényuralom zsarnoki nyomása megszűnt; a „haza bölcsének" Deák Ferencznek vezérlete mellett kibékült a nemzet királyával s a békeszerződést 1807. junius 8-án pecsételte meg nemzet és király. S íme a „legelső magyar ember" nevére tnélló, dicsőségesen uralkodó I. Ferencz József koronás királyunk Nem bizhatott a honfi önfiában, Mély bánatában nem sóhajihatott, Csend lett, halotti csend e szent hazában, Nagy Rákóczynk midőn kibujdosott. Sáppadt sírásók gyászos öltözeiben Temetőt kezdtek ásni szaporán, Mélyet, nagyot, hogy mind belé temessék Mi megmaradt oly sok csapás után, Hogy ott aludjanak, megölt fajunknak, Ós régi hire, rettegett neve, Ös nyelve, szép erényi elfeledve, Mig nein felkölti majd az ur keze. Betelt a sír ... . kábultan annyi kintól Már benne volt a drága tetszhalott. A bécsi banda gúnyosan kaczagva, Felette már halotti tort csapott, De megmozdult Árpád apánk a sírban, Nándor felől döngölt llunyad szava, „Talpra magyar"! S a dőzsölök remegve Látták, hogy él, nem halt meg a haza. Próféta támadt, a jövőbe látó, Ezt hirdető: „Nem volt magyar, de lesz!" A harczi dicshez, béke műve állal Magának uj dicső nevet szerez, Nem folyt ki mind a vér nemes szivéből, Nem ölték meg hóhérok ezrei; Ki liabcritja, ősi fegyverének, Élét a harezban is megismeri. S ugy lőn. A testvérnépek árulása, Bécs büszke serge mind hiába volt, Észak vad népe is hiába tört ránk És annyi honfi vér hiába folyl. Pokolnak minden ördögét hiába Küldék reánk, élünk, vagyunk ma is, Takarva véd lladur erős palástja, Mint óriás vért, rémítő paizs. Folytatása a II. mellékleten.