Nyírvidék, 1896 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1896-01-12 / 2. szám

Melléklet a „Itfyírvidék" 1896. 2-ik számához. Ártéri vasút. (§.) Mindig öröm tölt el minket, akik első .sorban vagyunk hivatottak, hogy a közélet üterén tartsuk megfigyelő kezünket, — ha közgazdasági életünk oly jelenségei nyilvánulnak, melyek egyrészt tanúi a közvagyon emelkedésének. másrészt bizonyítékai a meglevő vagyon intensivebb kihasználására irányuló törekvéseknek. E jelenségek közé soroljuk azt az érdekeltségi közgyűlést, amelyet az úgynevezett tiszai ártér községeinek megbízottjai és birtokosai e hó 8-án tartottak, egy helyi érdekű vasút létesítése tárgyában. Megnyilatkozása volt ez annak a nagyra becsülendő törekvésnek, amely öuerejéből akar alkotni olyat, ami haszon a köznek, és ami előmozdítja a magánérdekek istápolását. Hatalmas tetterő nyilvánult abban az egyhangúlag kimondott határozatban, melyszerint az érdekeltség K ikamaztól Timár, Szabolcs, Ualsa, Vencsellő, Gáva, Berezel, Paszab, Ibrány, Halász, Dombrád érintésével Kemecséig, esetleg Kis-Várdáig egy helyi érdekű vasút kiépítésének szükségét elismerte, s a szükséges mozgalom megindítását elhatározta. Fontosunk tartjuk e vasutat több szempontból. Fontosságát mindenekelőtt biztosítja az, hogy 20 községuek jó közlekedésül szolgálhat s lehetővé teszi az olcsó szállítást, és uj mezőgazdasági termékek, köztük a ezukorrépa termelését. Fontos e vasút létesítése a felső-szabolcsi tiszaszabályozó- és ármentesitő-társulatra, mert meg fogja könuyebbiteni a szükséges anyagok szállítását és az árvédelmet. Fontos lesz az a jó közigazgatás érdekéhen, lehetővé téve a gyors érintkezést és pontos közszolgálatot Vármegyénk vasút ügyére a mult mulasztása igazán áldásos hatással van. Az a mulasztás az, amelyet a kőutak kiépítése körül tapasztalhatunk. S bátran mondhatjuk hogy a kőutak hiánya szülője a vasntak szükséges voltát hangoztató közérzületnek. De mert a mult mulasztása jó eredményeket szül, nem szabad és nem lehet a közlekedési állapotokat eddigi visszamaradottságukban hagyni. Az arra hivatott tényezőknek fel kell használni a kedvező hangulatot s mindenütt i alkotni, hiányt pótolni ott, ahol azt a szükség kívánja. Meg lehet tenui mindezt az érdekeltség önerejének latba vetésével, a törvényhatóság támogatásával és az ügyek helyes vezetésével. Uj korszakba lépünk a második ezredévvel. Az idő parancsol, hogy a mult mulasztásait pótoljuk helyre. A míllénium méltó megünnep— Csakugyan! s én gondoltam is már egyet. — ? S ott sugtak-bugtak egy darabig, miközben néhanéha nagyot nevettek s ragyogó öröm látszott az arezukon. * • * De csak teltek a napok s rohamosan közeledett a báli est is, midőn a Mirgó — náluk levő — négy éves kis unokanővére lelkendezve szaladt Margóhoz, a lelkesedéstől alig bírva szólni. — Jaj! Margit! . . . jij! . . . milyeu szép . . . neked . . . Másik szobában . . . ruha . . . fehér . . . juj! . . . Jer! . . . jer! . . . Szaladjunk . . . vissza! . . . s megfogva a Margó kezét, vonta oda, ki alighogy megérté a kicsikét, önkénytelen sejtelemtől megkapatva, örömkiáltással rohant a jelzett helyre, hol — a trummó egy sarká' a akasztva — függött, egy aranyos kis báli ruha, mely nemes egyszerűségében oly ízléses és bájos volt, hogy Margó ezt látva örömében nagyot kaczagott, s aztán az épen ideért s az öröm miatt az előbb a faképnél hagyott kis Lilikét megkapva, össze vissza csókolta . . . — Lilikém! . . . Édes, tánczolni fogunk! ... Tánczoljunk . . . s azzal nevetve a zongorához ülteté őt, ki a banda szerepét szívesen elvállalván, gyönge ujjacskáitól kitelhetőleg, gyöuyörrel verte a billentyűket. Margó pedig megfogván házi öltönykéje két lebbenyét, olyan passzióval lejtette az eszébe jutott legkedvenczebb tour tánczát, mintha a legkifogástalanabb banda legpreczizebb játékánál tette volna. E naiv és vonzó jelenetnek a kedves szülők megjelenése vetett végett, kik már oly rég szemlélék gyönyörködve a jókedv ilyenforma kitörését, mig Margó egyszer csak meglátva őket, anyjához rohant, karjait uyaka köré fonván, el nem ereszté, mig csak számtalanszor meg nem csókolta, a hol érte, kezét, száját, arczát . . . Aztán atyjához futott s miután ő előtte is az előbbi módon fejezte ki néma köszönetét, — ismét a ruhához szaladt . . . — Oh ... de szép ! Istenem! .. . Hát mehetek ? . . . Ugye igen?... s ismét szüleihez futott, simogatva s csókolgatva őket. Köszönöm ... jó szüleim. Oh . . nagyon köszönöm ... kö ... szö ... nóm Igy jutott el Margó a bálba. Ibolyka . . . lése az lesz, ha köztudattá válik, mire vau szükségünk, s közérzületté, hogy a hiányt pótolni kell. O.éltudatos törekvés, tervszerű munkálkodás a mult mulasztásainak h?lyre pótlására ez lehat, ez lesz a második ezredév kezdetének megünneplése Bizonyára értékesebb, mint aunak kiállítása, amink eddig van, amit edlig teremtettünk, — bizonyára szebb jövőre jogosít, a mu!tuál, melynek eredményeivel csak nagy öndicséret mellett lehet^büszkélkedni Az érdekeltség közgyűlése a következőleg folyt le. A vármegyeház kistermében nagyszámú érdekeltség gyűlt össze, a gyűlés megnyitása előtt látható volt a kedvező hangulat, s megkezdődőIt a tervezeti vasút tárgyalása. Délelőtt 10 órakor nyitotta meg Kállay András főispán ur ő méltósíga a gyűlést, ismertette az előzményeket s felhívta az értekezletet, hogy elnököt válasszanak. Közfelkiáltással a főispán urat kérték fel elnökül, aki azt csak ezen értekezlet tartamára vállalta el. s ; kijelentette, hogy hivatalos állásánál fogva, ezentúl az érdekeltség részéről semmi megbízatást el nem fogadhat. A jegyzőkönyv vezetésre a főispán dr. Járossy S tudort kérte fel. A megalakulás után élénk eszmecsere volt a vonal iránya felett. E ső sorban is az elnöklő főispin úr figyelmébe ajánlotta az értekezletnek azon kérdési, hogy váljon egy Rikimaz—Kisvárdai vasút nem tereli-e el a személy és árúorgalmtt Nyíregyházától, amit kivánatosnik nem tart. Hosszabb vita és közvetítő indítvány után, abban állapodtak meg, hogy a kiindulási pontRtkunaz legyen, érintse Timár, Bilsa, Szabolcs, Vencsellő. Gáva, Berezel, P.iszab. Ibrány, Halász kö/.ségeket, Halásztól pedig vagy Kemecséig, vagy Kisvardág haladjon, az előbbi beágazas esetén azonban Dombrádig véli az értekezlet a szárnyvoniht kiépítendőn'k. A vitába rés '.t vettek Stlamon Tódor, Ocolicsányi Lajos, Bleuer Jenő, H tas Ignácz, B'euT Ltjos, dr. Heuintnn Ignícz, Szesztay Károly; az általános tervezetet a jegyző ismertette. A vonalirány megállapítása után megválasztották a létesítő bizottságot. E'nökül — a főispán indítványára - közfelkiáltással: Salamon Tódort, alelnökül : Okolicsányi Lajost, jegyzőül: dr. Járossy Sándort választották meg. — Bizottsági tagok lettek: Ibrányi Zsigmond, Szentunriay Dénes, Frankéi Sínnel, Bleuer Lajos. Almíssy Isi van, dr. Meskó László, H tas Ignácz, Síesztay Károly. Ferenczy E nil, Szesztay LWzló, Váraljay Ferencz, dr. Heumann Ignácz, Klár Gusztáv, dr. Vadász Lipót, dr Minlel Pál, Nozdrovitzky György, Plávenszky Imre, dr. Horváth József, Gencsy Albert, Láng Mór. Az értekezlet az előmunkálati engedély kikérésével dr. Heumann Ignáczot és dr. Járossy Sándort bizta meg. Milleniumi körlevél. Nt. Lukács Ödön, a felső-szabolcsi ev. ref. egyházmegye esperese, az ezredév alkalmából a következő körlevelet intézte egyházmegyéje lelkészeihez: „A reménységnek Istene töltsön be titeket minden örömmel és békeséggel a hitnek általa, hogy reménységgel bövölködjetek a Szentlélek ereje által" (Rom. XV. 13.). Pál apostol szavaival nyitom meg eme' körlevelemet, e nevezetes esztendő küszöbén, mely egy viharos ezredév letűnte után egy uj jövendő hajnalát deriti a magyar hazára. Alig hiszem, hogy lehetne öntudatosan gondolkozó magyar hazafi, ki ez év küszöbén a legméiyebb megindulás nélkül tudna megállani. Mintha egy láthatlan kéz az „Úrim és Thummim" tanácsot kérő és jövendőt mondó drága köveit adná birtokunkba: föltárul előttünk az elmúlt ezredév változatos története s a jövendő nagyszabású körvonalakban domborodik ki lelkünk szemei elöt'. Mert a mi a múltban i volt. az leend a jövendőben is kevés különbséggel. „Semmi sincs uj dolog a nap alatt" (Préd. I. 9.) Hasonló okok hasonló eredményeket hoztak létre minden időben: ez az. amit a történetbölcsészek a történelem logikájának neveznek. Mi történt a múltban? Tudnia kell minden református magyar embernek, mert iskoláinkban, arra van fektetve fősúly, hogy nemzetünk történetét az egyház minden tagja alaposan megismerhesse és hogy meglegyen győződve azon igazság felől, ho^v Istené a világ és a világ népei felett ó rendelkezik és Ö tart ítéletet. • Bizony az Úr, a népek Istene vezérelte e földre I másfél ezer év előtt Attilát, hogy megrázza Európái, j s népe viharzó csatáival megtisztítsa annak levegőjét, kitaszítsa helyökből a korhadozó nemzeitesteket, a tespedés erjesztő légköréből kiemelje s egyesítse azokat a népeket, melyekben meg volt még az életerő: befolyást gyakorolni a jöveniőség történetére. E hatalmas király Európa szivéből, a Duna völgyéről egész Afrikáig villogtatta diadalmas fegyvereit, megrázta Nyugat- és Észak-Európát, Galliát meghódította a Jurától az Oczeánig. a Szlávokat a Feketetenger felé szorította . . . roppant birodalmat alapított. De e földi hatalom felett, bármily erős legyen is az, ott áll egy nagyobb hatalomba népek Istene; Attila birodalma is mihamar összeomlott, mert a személyes vitézségen kívül nem volt semmi benső, erkölcsi erő, mely összetartotla volna. Másként volt ez a harmadik honfoglaló rajjal: a Magyarral. Honkereső utjok kezdete a tüneményes mondák mesés világában vész el. De azon időtől kezdve, hogy átlépték e haza bérczeit, történetük azt mutatja, hogy bírtak mindazon alapjellemvonásokkal, melyek honalkotásra és annak fenntartására képesítenek egy nemzetet. Hősiesség, erély, bátorság, lovagiasság, tiszta erkölcs, fogékonyság a polgárosult népek vívmányainak elsajátítására, előrelátás, az ősi szokásokhoz ragaszkodás, a koruk il csaknem meghaladó államalkotási bölcsesség: ezek képezték kiváló jellemvonásaikat. Mir maga az a körülmény, hogy Géza nemcsak a földmivelést és kereskedést igyekezett harczias népével megkedveltetni, hanem keresztyén hittérítőket is hivott országába, hogy a keresztyén vallás által az erkölcsöket szelídítse, mutatja a bölcseséget, melylyel e nép nagvjai a jövőbe tekintettek. Nyomban ezután I. István alatt az állam szerveztetek, consoüdáltatott s az ország szilárdsága csak akkor lett megingatva, midőn a belső villongások, pártviszályok széttagoltságban tárták a nemzetet. Bizony a Béla idejében hazánkba özönlött tatárhordák is e miatt voltak képesek elpusztítani az országot. Azonban a népek felett uralkodó Isten még ily megpróbáltatás után sem engedte semmivé lenni e nemzetet. A bölcs Béla ismét bekötözte a magyar sebeit s uj hazát teremtett a bú< romok felett. És az isteni gondviselés az Arpád-házbeli királyok után is adott e hazának bölcs királyokat, kik e lovagias nemzettel együtt érezve, az ország erősítésére, hatalmának és dicsőségének kiterjesztésére szentelték minden erejöket. Nagy Lajos idejében, a költő szavaival élve: „Nagy volt ... a magyar, Nagy volt hatalma, birtoka, Magyar tenger vizében hunyt el Észak. Kelet, Dél hulló csillaga." Majd Mátyás, az igazságos, úgy a tudomány fejlesztése, mint diadalmas fegyvereinek hatalma és a belnyugalom. jólét felvirágoztatása által magasra emelte hazánk dicsőségét. Majd jött a hatalmas Ozmán birodalom kiterjeszkedése, mely Európa nyugatát elnyeléssel fenyegette. De itt állt a magyar, mint egy törhetlen bástya, bátor keblét feszítve Kelet hódító fegyverei ellen. Itt állt, legtöbbszőr magára hagyatva, sokszor ezer sebből vérezve, pártokra szakgatva, de még mindig erősen arra, hogy megtörjenek rajta a török hódítás csapkodó hullámai. S bár majdnem egészen elvérzett is szine-java Mohácsnál, de az Or intett s a nemzet fölkelt halottaiból. Sőt épen ez, az egyébiránt sajnos körülmény megnyitotta ulját a reformáczió világosságának hazánkban. Köztudomásu dolog, mennyire elfajult a keresztyén vallás az önző papuralom kezében, mily égbekiáltó erkölcstelenség terjedt el a vallás palástja alatt egyrészről, mily vérengző dühvel fordultak másrészről a hatalom birtokában levő papok azok ellen, kik a keresztyén hit megtisztításán munkálkodtak. A reformáczióban megindult világosság elnyomására szövetkezett a jezsuiták hada hazánkban is. Embertelen kínzások és üldözések tették rettenetessé a haza földjét. A megtiport nemzet nyakába nyomasztó igát vetettek. A Básták, Barbiánók kegyetlen zsarolásai a föld népét a nyomor és ínség végső fokára sülyeszték. Majd megeredt egyre rémesebben az üldözés, a Szelepcsényiek, Kolonichok, Kelliók rettenetes kegyetlenkedései, a gályarabság kínszenvedései, Karallanak minden emberiességet levetkezett vérontásai a rémület iszonyával töltötték be a hármas bérez és négy folyó ölét. De Isten nem engedte, hogy még ily rémületes csapások között is elveszszen ez a szegény haza. Elküldé az elnyomott igazság védelmére Bocskayt, Bethlent, a Rákócziakat s a nemzet ismét kigyógyult sebeiből s mint egy új életre kelve, új hit lel, új reménynyel lépett a biztató jövendő ajtajába. v Megjött végre lassanként a reformáció áldásaként a vallásos türelem és a humanismus; szabadság és világosság mind diadalmasabban lengették zászlóikat a jövendőség felé. A XVIII. század hanyatló napja biztató reménysugarak között áldozott le. Az 1790—1-iki törvényhozás hatalmas lépés volt a Krisztus felé. A XIX. század pedig meghozta mondhatni legfényesebb napját a magyar hazának. Az egyenlőség, testvériség és szabadság utat tört magának az ellenható törekvések daczára is, s mint a napsugár áttör a sötét fellegek borúi közül is és habár ösvényének kezdetére a honfiak nemes vére hullott s habár Észak hatalma kezet fogott is annak kiirtására az önkényuralommal, ma is érezzük annak boldogító áldásait. Élvezzük nemcsak a képviseleti kormányformában, a közszabadságnak áldásaiban, hanoin élvezzük a tudomány, a közmivelődés előhaladásában, az ipar fejlődésében, az általános emelkedés ama diadalutjában, mely nemzetünket, hazánkat annyi százados mulasztás daczára is rohamléptekkel emelte a kulturnemzetek sorába. Oh vonjuk el, szeretett testvéreim e viharos és zaklatott múltból a komoly tanulságokat! Az eltűnt ezerév derűs és borús eseményei azt igazolják, hogy nagy czélja volt a népek Istenének abban, hogy a magyar nemzetet ezredév előtt e földre vezérelte, s az a tény, hogy itt annyi vész és vihar közt megtartotta,, azt bizonyítja, hogy még továbbra is czéljai vannak velünk ; s ha "felfogva küldetésünk czélját, hívek leszünk őseink erkölcseihez, hagyományaihoz, ha rendithetlenül ragaszkodunk hazánk jogaihoz, alkotmányos szabadságához, mindenekfelett ha bízunk az Isteni örökhatalom népfentartó erejében: a jövő ezredév is miénk" leend. De épen ez a hit komoly felelősséget rak vállainkra ! . . . Mily fenséges, fölemelő érzés töltheti el minden komolyan gondolkodó magyar ember lelkületét, ha felgondolja, liogv épen minket, ma élő magyarokat méltóztatott azon kegyelmére az isteni gondviselés, hogy mi lehettünk élő tanúi az elvonult ezredév lehanyatlásanak, s az uj jövendő hajnalának?! Szent kötelességünk azért nekünk gyermekeink szivébe, lelkébe kitörölhetlen vonásokká! bevésni ezt az örömöt, továbbá a jövőbe vetett bizalmat, az Isten iránt való hálát és hitet, hogy e nekünk osztálvrészül jutott isteni kegyet ők soha el ne felejtsék, adják át ők is időről-időre gyermekeiknek, unokáiknak, az önzetlen hazaszeretet drága keretébe foglalva hogy a hagyományos, majdnem példátlan hazaszeretet soha ki ne aludjék e nemzet szivéből. Hadd értsék meg gyermekeink, hadd értsék meg mindenek e hazában, hogy a reformáció nélkül, már regen nem élne a magyar! . . . „Nyelvében él a nemzet!" . . . Hadd értsék meg tehát a jövő reményei, hogy a magyar nemzeti nyelvet ez a sok nélkülözések között élő kálvinista