Nyírvidék, 1895 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1895-12-08 / 49. szám

Nemzeti irány a tanításban. IL A jelen évtized lelkes, nemzeti irányú történetíróit valóban megsértenők. ha teljes elismeréssel nem volnánk hasznos, a nemzeti érzületet tápláló működésük iránt. De ez még mind nem elég. a történettanítást oly alapra kell fektetni, mint azt az alkotmányukért és szabadságukért teljes lélekkel hevülő északamerikai Egyesült-államok polgárai tették, akik a kis gyermekekkel a Miatyánkkal együtt betanítják a szabad államok alkotmányait is, ahol nincs népiskolai tanuló, aki szülőföldjének alaptörvényeit alaposan nem ösmerné, ahol nincs nagykorú polgár, ki politikailag teljesen érett nem volna. Hát még a hazai földrajzzal mi mindent nem kellene még tenni, hogy a szülőföld ismerete a nép minden rétegében hasson! A német minták oktalan majmolása vezetett mindeddig, ma úgy állunk, hogy a kis nebuló jobban ismeri a schaü'hauseni vízesést, mint hazánk rónáit, a délamerikai ganchok életmódját inkább, mint a magyar nép egyszerű közvetlen hatású viselkedését. A népiskolai szemléleti oktatás hiányában van a magyar tájakat hiven feltüntető ábrákban a régi nemzeti dicsőségről tanúskodó műemlékek rajzaiban; nagyvezéreink, királyaink, államférfiaink arczképei csak silány, értéktelen fércz-ábrák alapján vezettetnek a fogékony kedély elé. És amilyen a népiskolai taaitás, olyan középiskolai tanitásunk is. Hogy a tanítványuk érdeklődése fölkeltessék a hazai tárgyak iránt, hiányzik minden eszköz. Hol a léha nembánomság, hol az értelmetlen leczkefeladás és leczkefelmondás, hol pedig a családot őszinte törekvés zátonyra jutása vonja el a tanitás mezejéről mind azt, ami friss, üde virágokat fakaszthatna nemzetiségünk érdekében, ami az ifjú magyarban lelkesedést, ragaszkodást kelthetne saját szülőföldje iránt. Mennyire örültünk, mikor kis-diák korunkban kezünkbe akadt báró Mednyányszky magyar monda-gyüjteinénye (ékes német nyelven irva)! mennyire villogtak szemeink, mikor egy-egy képes újságban egy magyar táj rajzát láthattuk; mennyire tol tudta kelteni figyelmüuket egyegy lelkesebb tanár, mikor földrajzi tanitása közben leirt egy részletet a hazai földről, melyet ó maga is beutazott. Igaz, az óta, hogy ini az iskola padokat róttuk, megjelent nem egy magyar monda-gyüjtemény, nem egy magyarországi földrajzi képeket tartalmazó mű, csakhogy ezek vagy összeállításuk, vagy tartalmuk szerint nem valók a — magyar tanuló , ifjúság számára. Igaz, hogy iskolai olvasókönyveinkben jutott hely a magyar földet, a magyar uépéletet ismertető olvasmányoknak is, csikhogy ezek korántsem ütik meg azt a mértéket, amit e tekintetben a nemzeti szellemben való nevelés érdekében alkalmazni kell. Ha költő ez olvasmányok szerzője, oly ideális tájat fest, képzeletének túltengő kicsapongásával, hogy az érett megfontolás és összehasonlítás után beköZavarba jöttem, — látta, hogy csakugyan tudok valamit, kért, mondjam meg, de én most már állhatatosan megmaradtam a hallgatásnál. Ez még esik inge relte. Elkomorodott, lehorgasztotta a fejét: rettenetes lehet a czikk, goudolta, hogy nem akarom elmondani. Végre rimánkodásra fogta a dolgot, Dem fog tudni aludni egész éjjel, ha meg nem tudja. A pajtások is közbeléptek, hogy ne kínozzam, mert a bizonytalanság halálos méreg, Pista uégy pezsgőt ajánlott fel a kom pániának, ha beszélek, — a kompánia tehát követelte, hogy beszéljek. De az én lelkem csak nem vitt rá. Kevély, rátartó embernek ösmertem, tudtam, hogy végtelen dühbe hozza a fátyol lerántása a család eredetéről. A milyen vérmes ember, még a guta is megütheti, kivált ha igaz a dolog (én igaznak sejtettem). Nem, egy szót se szólok, ha nyársba húznak se. Nem is szóltam, ugy váltunk el éjfélkor. — Nem vagy jó emberem — mondá, majd kis vártatva hozzátette elérzékenyülve. — Mit vétettem én az embereknek? Tudod valami bündmet? — Nem. — És mégis bántanak! — sóhajtott fel. Másnap reggel a ház folyosóján láttam viszont Ott üldögélt szegény öreg Pistánk, a maga borászati emberei gróf Andrássy Manó és Vadnay Károly között, szomorúan, mint egy beteg medve. Újra megfogott, újra vallatni kezdett — Nem mondod meg ? — Nem. — Látod egész éjjel be nem hunytam a szememet, ugy bántott, de ugy bántott (hangja tompa volt és fátyolozott), étvágyam sincs, a szivar se esik jól. Olyan bolond, érzékeny szivem van . . . és te még sem mondod meg . . . Már sziote levett a lábamról, haboztam, vergődtem, megmondjam, ne mondjam — de csak jobb mégis vetkező kiábrándulás kinosan hat a fiatal olvasóra; ha pedig úgynevezett szakférfiú a szerzője, előadása oly száraz és annyira élvezhetetlen, hogy az ifjú C3upa tiszta kényszerűségből olvassa el. Arai pedig a földrajzi iskolai képeket illeti, hát ugyan mi szüksége van a magyar gyereknek az Elbesandsteinebirge hatalmas Dreisesselbergehez, ahelyet hogy például elébe állítanánk a Bihar hegységet, úgy Belényes tájékáról, amint az kiemelkedik az Alföld nagy rónaságából. A Szepesség, az egész Erdély és azután a históriai területek, ahol olyan sok vér hullott: ezeket a képeket kell kifüggeszteni az iskolák falára és belérajzolni a földrajzi tankönyvekbe. És azután a képek mellé mindjárt oda kell állítani a históriát! Igy tanitva, igazán fogjuk tudni szeretni a földet az iskolákban növekedő generácziók, mint a fiu, akinek leendő öröksége minden barázdájuk, minden mesgyéjét az édes apja a vérébe adta. A szegényekért. Hogy a hidegebb időjárás beállott, előkerültek a vastagabb szövetű ruhák, a meleg téli felöltők. A kályhákban vígan pattog a tűz, esténkint párolgó teás csészék mellett hallgatjuk, miként zug kint a csípős északi szél! S mennél nagyobb kényelemben, mennél melegebb szobában hallgatja valaki az odakünn tomboló szél vihart, annál jobban esik neki, hogy olyan biztos menedéket élvez, — ós annál kevésbbé jut eszébe, hogy vannak ám sokan nagyon sokan, kiknek nem adatott meg, hogy ugyanolyan biztonságot nyújtó zárt helyen érezzék magokat. Pedig vannak ám sokan ilyenek, nagyon sokan! A tél mutatja fel legtöbb oldaláról a szegénység nyomorúságait. Nyárou a ruházat a gazdagoknak, a tehetőseknek is kevesebb gondot okoz. A szegény, a koldus is meg van ugy a hogy a maga rongyaiban. De télen át meg átjárja a fagyos dermesztő hideg hiányosan burkolt tagjait és fűtetlen otthonában sem talál menekülést előle. "v Nyáron élelmezését könnyebben is megtalálja. Kevesebb is elég a test táplálására, az erő fentartására. De télen a természet élettani törvényei szerint még a test melege is külön tápanyagot igényel, és jól tud ják a gazdagok, a tehetősek is, hogy télen drágább az élelem. Télen jár a legtöbb koldus, a legtöbb kéregető s télen a legszánalom gerjesztőbb, mondhatni legiszouyubb a látásuk is, mikor a metsző hidegtől könyező szemekkel ós remegő ajkakkal esdenek és nyújtják megkekült, meggémberedett kezeiket az óhajtva v-irt alamizsnáért. Telep a legaktuálisabb a szegényügy kérdése. É-i a szegéuyügy, a szegények ügye Nyíregyházán még víjmi kezdetleges gondozásban részesül. A társadalom is tesz valamit, a város is tesz va lamit érdekükbeu, — de a kettő együtt sem annyit, amennyit tenui kellene. A jótékony nőegyletek anyagi erejükhöz mérten gyámolitják és segélyezik a szegényeket, az árvákat. A város havonkint bizonyos összeget oszt ki az elaggott munkaképtelenek között. De ez még mind nem elég. Minden valamire való modern városban első sorban arra kell törekedni, hogy az u czai, házankénti koldulás teljesen beszüntettessék. Nemcsak esthetikai okok kiváuják ezt, de czélszerüségi okok is. A házankénti koldulás megengedése ugyan a legegyszerűbb ós legkényelmesebb módja a szegények segé kitérni, ha lehet (lutheránus embernek pedig miudig 1 lehet, — külön esze van az ilyenhez.) — Hat mért nem veszed meg a köüyvet ? Felcsillant erre a szeme, mintha hirtelen valami csodálatos világosságot gyújtott volua fel a fejében ez a mondat. — Az igaz — felelte bizonyos megnyugvással. — No, már ez igaz . . . Hiszen persze ... És hogy az a könyv ? . . . — Egy forint. — Bizonyosan tudod, hogy egy forint? — Bizonyosan. — É" hol lehet megkapni? — Minden könyvkereskedésben. — Mindenikben? Megállj csak! Azt mondod min denikben. — Hát jól van Kálmán. — De meg ne csalj, Kálmán! Meg voltam győződve, hogy rossz nBpja lesz. Megveszi a könyvet (nem szeretnék annak a könyvnek lenni, mert azt bizonyosan a földhöz paskolja) s egész nap ful-dul, —jó lesz ma az öreget kikerülni. Nem mentem hát a rendes vacsorázó tanyára, a helyett benéztem este a színházba s képzelhetik csodálkozásomat, a mint ót is ott látom előttem ülni egyik jól öltözött választójával. Épen egy Shakespeare-darabot adtak, nem emlékszem már, melyiket, gondolom a Szentivánéji álmot. — Sületlenség — mondá Zalay félhangosan. — Hogy mondhatsz kérlek olyat — reagált a választó odabökve a színlap közepébe, a hol a szerző neve szokott lenni. — Nem látod, hogy a Shakespeare alkotása? — Mit bánom én ? Még se szép. — De Shakespeare . . . — Az mindegy — pattant fel Pista. — A patkányt maga az úristen teremtette, még se szép. Felkaczagtam erre az argumentumra. Rám öamert # nevetésemről, megfordult. lyezésének, mert a város csak az engedélyt adja meg; hogy aztán az engedélyezett kéregetéssel a koldus miként boldogul, milyen eredményt ér el, hogy ól meg, — az az ő gondja. Ez az eljárás azonban nemcsak esthetikai, de e'hikai szempontból sem felel meg egy város méltóságának és ezeufelül káros következményekkel is járhat, mint ahogy tényleg is jár. Ta á óan mondja a közmondás, hogy szemérmes koldulnak üres a tarisznyája s epén ez okból a házánKéuii keregetés a koldulok legtöbbjét követelőzővé, ,szemérmetlen* né teszi. A kapott alimiz-nával rend -zerint elégedetlen, s ha taián mit sem kap. egyenesen kuör belóie az elégedetlenség, mert a koldulásra nyert engedélyt olyba veszi, miutha az jogot adna neki a mindenkitől kötelezőleg kijiró adomány várására. És még talán ha ez alamizsuáért az adakozó előtt alázatos és háládatosnak mutatja is magát, bensőleg azt, mint ót joggal megillető adóság törlesztését tekiDti. A házankénti kéregetéssel azonban igen könnyű a visszaélés, azok részére is, akiknek arra engedélyük sincs. Nap utp mellett számtalan kéregető nyit ajtót a kegyes szívű adtkozókra, kinek engedélye OÍDCS. Számit •trra, s a legtöbbször alaposan, hogy engedélyét nem kérik számon tőle » tudja jól, hogy még ha számon kérik is, annak hiányát beiauult siralmas mondókaival elütheti, s nem akad, aki tiltott koldulásért feljelentené. Es ez a tiltott, de titokban még is nagyban Qiött koldulás ártalmára van magának a valóban szegény koldusok érdekének is, mert megrendíti a jólelkű adakozók bizalmát, könyörületességét irányukban is. A házankénti koldulást tehát el kell teljesen törülni, mert az nem csak erkölcsi kötelesség, hanem az éazszerüség is ugy hozza magával. De el kellene tiltani az utczasarkokon a & templom ajtókban tanyát ütő koldulási rendszert is. Ezt szintén nem csak eszthetikai tekintetek kívánják, — ámbár ezeknél ez a fő szempont, — hanem czélszerüségi tekintetek is. Ez a rendszer is csak a koldusok .szemérmetlen" Bégét növeli, mig a talán érdemesebb, de szerényebb szegényeknek hátrányára szolgál. A templomi gyűjtő Iperselyek egészen helyettesithetik a templom ajtók előtt felálló koldusok Botfalát ós az azok reszere a mostani rendszer mellett adott könyöradományokról senki sem állhat jót, hogy nem a legközelebbi kurtakorcsma söntésébe kerülnek-e a lehető legrövidebb idő alatt. Építsenek a koldusoknak megfeleld szegényházat, esetleg dologházzal egybekötve, ahol nemcsak az idő viszontagságai elől elhúzódva élhetik le szerencsétlen napjaikat, de a számtalan apró háziipar, gazdasági, vagy másnemű könnyebb munkafajok végzésével még hasznosíthatják is tevékenységüket, amit ma egyedül a házról-házra járás, vagy a temploui ajtók előtti ácsorgásra fordítanak. Rendezett szegényügy mellett biztosabban elérhető, hogy csak az igazán arra szoruló szegények részesül' ek a köz, a társadalom segélyében, nem pedig az a sok munkakerülő is, aki a mostani viszonyok mellett csak restségből választja megélhetési módul a koldulást. Mig a szegényügy egységes alapon szabályozva nincs, addig hiábavaló a jótékony egyletek és a város fáradozása. Az adakozók folyton kitéve maraduak a kellemetlen s nem egyszer jogtalaD zaklatásoknak s az igazi szegények még sem részesülnek megfelelő mértékben az őket az embertársai részéről megillető segélyezésben. Kérelem, a Mária Jozefa cs. és királyi föherczsgnö ö fenségének fővédnöksége alatt létesítendő ,Mária Jose/inum' gyógyíthatatlan nyomorék gyermekek menedékházának nyújtandó segélyért. A sok oldalról igénybe vett emberiség, mely alamizsnájával a Dyomor enyhítésére siet, a nyomornak egy kiáltó neméről megfeledkezett! — Ej ni, hát itt vagy? — Itt. Felhőbe borult a homloka s mearánc/oxodék. a nyaka téglavörös lett. Keleties lomhasággal fölemelkedett helyerői, átül' a mellettem levő üres zsöllebe s átfogta gyöugédeu, hízelkedőn a nyakamat. — Ha istent ösmersz, mondd meg már, mi van abban a könyvben rőlam. R Déztem csodálkozva. Ekkora flegmáról ós könyviszonyról nem volt fogalmam. — Mit? Te még most sem olvastad, te még most sem vetted meg a könyvet? — Nem — hörögte szomorúan, tompa hangon. — Hát miért nem vetted meg? — Nem tudom — felelte megzavarodva, bizonyos fatalismussal. — Csak nem vettem meg. — No én tudom — mondám megköunyebült lélekkel — és most már közlöm is veled a czikk tartalmát, mert látom, hogy nem igaz. Ugy vagy feltüntetve, kedves Pistám, mintha zsidó származású volnál, de . . . Nyugtalanul mozdult meg székéD, a rémület tükröződik nagy diószin szemkarikáin. — De föl ae vedd, kórlek alásan, — hiszen bebizonyítottad a könyv meg nem vételével, hogy ereidben valódi szittya-vér foly. Eddig az én történetem, a szittya-vérről, melynek kétségkívül sok hibája van, éles is, lassú is, sós is; a kékje túlságosan kék, mint egy ököllel ütött folt, a pirosa túlságosan vörös, mint egy kakastaréj, hamar felforr, hamar lehűl — de mégis csak a mi vérünk, száz elágazású picziny erekben, magyar érzésű szivet hajtó, mégis csak a mi ódtw vérünk, jobb, mint a másé; szomorú tudni róla, hogy azóta is fogy, egyre fogy, csatáink sincsenek már, mégis fogy . . . A könyvek pedig még se fogynak. Mikszáth Kálmán . Folytatása a mellé Ületen.