Nyírvidék, 1895 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1895-04-28 / 17. szám

N Y 1 R V I D É K." A budapesti sajtó és Szabolcsvármegye. Kissé szokatlan tárgy egy beti lap vezérczikkéhez. E kettő együtt ritkán találkozik. A mi aranykalásztól ékes rónaságunk elég messze fekszik a központi hetedik nagy hatalom ezer szemű sárkányától, hogy csak a legritkább esetben hivja fel a szenzáczióban dolgozó szörny figyelmét. Igen jól megférünk igy egymás mellett. Mi tökéletesen egészségesek maradunk, ha apróbb hibáink, provincziális élet-módunk bizony elég sok félszegsége csak házias körben lesz megbeszélve magunk kőzött, a magasztos hivatásáról gyakorta megfeledkező fővárosi sajtó pedig talál magának elég anyagot; nogy csiklandós természetét kielégíthesse a mi dolgainkon kivQl. Csendes életet élünk. Végzetes megöngyilkolás, a modern élet idegessége által kifejlesztett rallinált bűnök ezer neme, botrányos válóperek és akasztófán végződő romantikák nem vertek gyökeret társadalmi életűnk talajában, s éppen ezért nem igen apellálhat reánk az arrogáns riporter, midőn a rendkivüliségre falánk olvasó közönsége mohó étvágyát szolgálja. Jobban is szeretjük igy. Mert megszoktuk már, hogy a fővárosi sajtó, tisztelet adassék a komoly, — sajnos kevés kivételnek, — soha sem pragmatikus és alapos, ha a vidék doígait reprodukálja. Vagy többet mond a valónál, vagy valótlanul szinez, az abból élő újság gyártó urak hangulata és fantáziája szerint. Mindkét esetben sértő munkát végez, s a tangált társadalom külső képét, belső lényegét troglodita vázban tünteti fel. Az önérzetes társadalom pedig esetról-esetre nem tiltakozhatván a rosszakarattal ejtett sérelme ellen, kénytelen örülni, ha a fővárosi sajtó minél kevesebbet foglalkozik vele. Történt azonban, hogy a fővárosi lapok egynémelyike, pl. a „Pesti Napló", néha-néha a „Nemzeti Újság* stb. mindegyre sűrűbben vették fel újdonságaik közé a Nyiregyházán és Szabolcsvármegyében megtörtént, különben mindig lényegtelen eseteket, s a meg nem történt rém történeteket. Nem kutatjuk a forrást, ahonnan a nyilvánosság ezen tekintélyes organumai információikat szerezték. Azt azonban teljes bizonyossággal állítjuk, hogy tudósitóik megválasztásában nem voltak elég óvatosak, a tudósitások elhivósében szokatlan készséget tanúsítanak, s elég ügyetlenek jóhiszeműen felülni a zsenge elmék kificzamodott könnyelműségének. Sót teljes bizonysággal állitjuk, hogy azon közlemények beküldői, amelyek közmegbotránkozást okoztak a vármegyében, a tollforgatóknak a helyi tisztességes sajtó munkásai közé el nem fogadott neméből kerülnek ki, akikre bizony ép ugy nem lehet rátartós a nevelésükkel bibelódó iskola, mint az általuk képviseltnek kürtölt fővárosi sajtó. Megtörtént aztán az is, hogy a fővárosi lapok egy Démelyike a kellő kritikát elfelejtvén, csak azt kérné, hogy e zászlóalj parancsnoka lehessen; — az ezt hirdető napi parancs lévén a harcz fáradalmaiért, valamint a fentebb jelzett, habár pillanatnyi félreértésért is, a zászlóaljnak megnyugtató jutalma. Peruel tábornok hadteste feloszolván, a zászlóalj Tórök-Szent-Miklósra, onnan Rakovszki százados vezénylete alatt CzibakhizAra rendeltetetett, hogy a tiszai át j&rist ott, valamint Tiszaföldváron is az ellenségnek lehetetlenítse; — meleg perczek voltak ezek, nehéz a munka, de a kitartás, jóakarat, a hazáért és közjóért halni kész vitézek szilárdsága, valamint Kállay Ferencz főhadnagy és llunyady Ferencz százados tapintatos eljlrása folytan, a feladatát szerencsésen megoldva s a nap dicsősége a miénk lett; az ellenség eltisztult s a hős százados, Rakoitsky őrnagyságra emeltetett, a az ezred parancsnokságát Leiningen alezredes vette által. E fényes tett után az áldott Kőrös és Kecskemét vidékén látjuk zászlóaljunkat, hounan kiuze vén az ellen, Török-Szent-Miklósra tért vissza s hadgyakorlatokkal foglalkozott; — ekkor történhetvén meg, hogy honvéd egyenruhával láttassék el. Midőn a halhatatlan Damianics a szolnoki dicső csatit vívta, ott küzdött a 48 ik zászlóalj is, s másnap Czeglódnél adta vitózségének ujabb jelét; — szóljak e az isaszegi csatáról, hol a honvéd a halál hideg megvetésövei küzdött s a magyar hadjárat legdicsőbb napját élte? Szóljak azon magasztos szuronycsatáról, melyet épen ziszlóaljuuk a gödöllői erdőségben vivott? Fessem , a diadalt, melyet kivivivott, visszanyomván s kiúzvéo ' az ellent? nem szólok, elég legyen annyit mondanom, hogy ott lengett mindenütt a dicső csatákban zászlónk, i minden ember megannyi hős volt; — s midőn a diadal e napjai utáu a sereg a hon nagy fia Kossuth Lajos kormányzó előtt elléptetett, hogy diadalutját Pest felé folytassa, zászlóaljunk is ott volt, nem csak, hanem Datnijanics tábornok a zászlóaljhoz lovagolván, e szavakkal üdvözlé azt; „Őrnagy ur! Különös örömömre sxolgál, hogy nekem jutott a szerencse Görgey tábornok megbízásából a tegnap kivívott nagy csatában kifejtett vitézsége s bátorságáért a haza nevében köszönetet sza vazni a zászlóaljának: adja tudtul ezt a vitézeknek, s mondja meg nekik, hogy megemlékezvén a tegnapi nagy vagy similis simili gaudet nem is akarván gyakorolni, családi becsületet, egyéni tisztességet és intakt önérzetet is lábbal taposott a beküldött tudósításaiban. Nem tudjuk pedig mi, akik talán szintén harczosai, szerény munkásai vagyunk a sajtónak, — megérteni, hogy mennyiben tartozik nagy jelentőségű feladata közé ez a szellemi kicsapongás, amely elvesztett öntudathoz hasonlóan képtelen disztinkciót tenni megenge dett és meg nem engedett, tisztességes és tisztességtelen között. Megtörtént aztán az is, hogy közügyeink menetéről hazugabbnál-hazugabb, képtelenebbnél-képtelenebb lehetetlenséget közöltek ugyan ezen hírlapok ugyanazon lelkiismeretlen tudósitókezek nyomán. Itt már a kétségbeejtő tudatlanság játszotta a főszerepet A vármegyei közigazgatási bizottság ülését elkereszteli bamba képpel megyei közgyűlésnek. Megirja a sokoldalú fővárosi újság, hogy Szabolcsvármegyében csak a tornyok tetői látszanak ki az órisi hó garmadából, s az emberek nagy számmal elvesztek a nagy havak miatt. Közbiztonsági állapotainkra jellemzésül felhozza, hogy Nyíregyházán annyira lopnak, hogy már legközelebb a tornyok gombjaira és a vármegye czimerében levő halra kerül a sor. A thuzséri esetről következetesen a legképtelenebb „részleteket" tudták meg A város egyik legutóbbi finaucziális műveletére ráfogja, hogy azt a vármegye elrendelte. A megüresedett vármegyei bizottmányi tagság betöltését tisztujitásnak kereszteli el, — s igy tovább. Ebből aztán kitüDik az, hogy az annyira önérzetes és sziszegve reagáló fővárosi zsurnalisztika egy némely hajtása kissé meghibbant gondolkodású. Amit a tudósítói tiszt vázolt osztogatásával csak mellékesen igazol be. Köztudomásu dolog, hogy ilyen és ehhez hasonló tünetek gyakorta előfordulása talán országszerte megcsappantotta a zsurnalisztika hitelét. Sőt nem messze van már az az idő sem, ha a jelenlegi félszeg gyakorlatnak sikerül iskolát alapítani, hogy az önérzetes társadalomnak védekeznie kell majd a zsurnalisztika ellen. A feladatát valóban nemes komolysággal teljesítő, hivatását tudással és lelkesedéssel betöltő zsurnalisztika pedig kénytelen aggódva szemlélni, hogy az üzleti érdek, mely az olvasó közönség mesterségesen felcsigázott, senzációt kereső hajlamának kielégítését főczélnak tekinti, mennyire aláássa a büszke nagy hatalom tekintélyét és szavahihetőségét. Hiszen erre példát nem is olyan régi időből a magunk életéből hozhatnánk fel, mikor egyik közleményünkről azt tételezték fel, hogy rosszakarat vagy felületesség műve volt s ez alapon a lenéző értelemben vett riporterkedéssel gyanúsítottak bennünket, éppen olyan helyről, amelyről joggal feltehetnők, hogy komoly és könnyelmű hirlapirás között külömbséget tud és akar tenni. A fővárosi zsurnalisztikának ez az egészségtelen kidudorodása, elvontan attól, hogy sanálnapra, ezután is hasonló bátorsággal küzdjenek. Isten oltalmazza önöket, éljen a zászlóalj, éljen a nemzet!' A fellelkesült zászlóalj e megtiszteltetésre „éljenek a vezérek!" felkiáltással válaszolt. A diadal-mámoros sereg Pest felé vonulván, a 2000 emberrel ellátott Buda ostromára sietett; ez alkalommal Mikecz Tamás századosnak sikerűit a gellérthegyi csillagdában az ellen ágyúzása folytán kiütött tüzet eloltani, s a zászlóalji tisztek bátorsága s fegyelme Aulich tábornok elismerését kiérdemelte. — Miért részlétezzük az ostromot, mindenki ismeri azt; a magyar hadsereg a bátorság s képesség uj csalhatatlan példáját adá, s csakis annyit említünk meg, hogy ebben zászlóaljunk tevékeny részt vett. A vár bevétetett, az ellenség részint leöletett, részint lefegyvereztetek: maga a vezér, kitől a hősiséget s elszántságot megtagadni uem lehet, a csata tüzében elesett; — sokan a honvédek közül megfeledkezve a harezfi fenséges hivatásáról, felbőszülve az ellenszegülés és vesztességek által, rablásra vetemültek s ezek meg fékezésére is zászlóaljunk lón kiszemelve, s Böszörményi százados bízatván meg a teendőkkel, azokat katonai pontosság s — gyorsasággal teljesítő: a tábornok elismerésével jutalmaztatott. A fogoly tisztek feletti őrködés is zászlóaljunk egy századára bízatott; — s Krasznay főhadnagy mint századparancsnok Asbóth ezredes megbízásából Szunyogh Manó hadnagyot küldé ki az elesett ellenvezér felkeresésére, ki azt teljesítvén, katonához illó tisztelettel őrködött a kedvezőtlen hadi szerencse ez áldozata felett Dicső nap volt az ostrom napja, de gyászos zászló aljunkra nézve mert Schipler hadnagy, ki Isaszegnél is oly hősileg viselte magát, és 7 közvitéz elesett; Majos Károly fő-, Kiss, Débreczenyi és Derzsi hadnagyok kapott sebeikben haltak meg s számosan, mintigy 273-an sebesültek meg. Áldott legyen az elhunytnak emléke! s a szabadságért kiontott vér százszoros gyümölcsöt teremjen! Budavár bevétele után zászlóaljunk Tótmegyerre érkezett, hol az epemirigy kiütvén, három jeles tisztünket Vay Károly rohodi századost, Galambos Józseí, föés Szunyogh Emánuel ibronyi alhadnagyot rabolta el; innen Asbóth ezdredes vezénylete alatt Guttára ment. hatlau sebeket ejt, elveszi kedvét a hivatott, komoly elemnek a közremunkálástól, s hová előbb oly kezekbe húzódnak össze a vidéket összekötő tudósítói szálak, amelyek bizony-bizony megreuditik a zsurnalisztika komolyságában ós erkölcsi értékében vetett hitet. Ha az újság iró fogalma ma — különösen a vidék tisztábban látó szeme előtt — egyet jelent az éretlen heccz-kedveló kiskorúval — abbau uem a szerény provinciális zsurnalisztikának vau döntő része, hanem a fővárosi könynyelmüségnek. a mely a vidékről csak érdekeset kiváu, tekintet nélkül arra, hogy az az érdekes hadilábon áll az igazsággal. A mai ujságiró ismert tulajdonsága a felületesség, s fő követelménye a mindenhez-értés, vagy legalább is érteni akarás. Ha ehhez a kettős, s mindenesetre negativ postulatuinhoz aztán egy adag köunyelmüség és rosszakarat is járul, akkor uagybau meg vau fosztva a létalapjától s épen uem csodálkozhatik majd azon, hogy jó érzésű ember a tartózkodás egy nemével veszi kezébe a hazugságot üzletszerűen kigyakorló fővárosi lapokat, — itt ismét megtéve a tiszteletreméltó kivételeket Nem tudjuk, váljon felszólalásunk el fog-e érni az önmagát szédítő légkörbe emelt illetékes faktor zsámolyához De amit elmondottunk, a saját érdeküuk parancsolta. Vármegyék bandériuma a milleniumon. Dókus Gyula, Zemplénvármegye főjegyzője érdekes, sőt határozottan genialis eszmét pendített meg azon indítványával, melyet vármegyéje közönsége elé terjesztett s a melyet lapunk legutóbbi számában egész terjedelmében közöltünk. Azt indítványozza ugyanis, hogy Zemplénvármegye indítson mozgalmat egy az összes törvényhatóságok küldöttségeiből összeállítandó lovascsapatnak — bandériumnak — a millenium alkalmára leendő alakítása czéljából, a mely számszerint is tekintélyes lovascsapat, mig egyfelől az ezer év előtt az or°zág területén, a vármegyékben letelepedett honfoglaló magyarok újbóli összegyülekezését jelképezné, addig másfelől az ezredéves ünnepen, amelyen a koronás király is megjelenik, ő felsége testőrségót képezné. Hogy ilyen bandérium mennyire fogná emelni az ezredéves ünnep fényét, az első gondolatra belátható. A nyolezvankét törvényhatóság küldöttei ugyanannyi zászló alatt, ha egy egy törvényhatóság részéről csak 8—10 en vennének Í3 részt, 6—800 főnyi csapatot, egész kis hadsereget tennének ki. Az a szemkápráztató külső hatás, mely a festői, változatos diszmagyarruhák természetes következménye, bizonyára bámulatba ejtené a külföldi vendégeket, akik pedig diszfelvonulásokban számtalanban gyönyörködhetnek, mert hiszen azok rendezéséhez a német ,bund*-ok ép ugy értenek, mint a híres párisi mosónők egyesülete. Előttünk magyarok előtt pedig örökre emlékezetes maradna az az ünnepi esemény, mikor a vármegyét ismét lóra szállva csoportosulnak a koronás fő körül. És ez a h'zafias, szép és lélekemelő terv nemcsak hogy nem kivihetetlen, de megvalósítása számbavehető akadályokba sem ütközik. A nyolezvankét törvényhatóság — vármegyék és törvényhatósági joggal felruházott városok — között Zsigárd, Farkasd, Negyed!! — megannyi emlékei zászlóaljunk fényes küzdelmeinek! itt érte azon megkülönböztetés, hogy Királyrév megtámadása és bevétele bízatott e zászlóalj őrnagyára, mint oly ponté, mely balfordulat esetére egyedüli visszavonulási helyül kínálkozott: — az első napi csata az ágyuknak az ellenség általi leszerelése folytán nem a legkedvezőbb volt 8 — habár az ellenséget Királyrévből kiszorította, — tovább haladni, vagy épen megverni nem tudá, s nem volt más teendője, mint ügyes visszavonulással a Királyrővi állást megtartani; — ez szerencsésen sikerült is, és — habár az éj folytán erősítést nyert ellenség már hajnalban támadt, s mindent elkövetett, hogy a kitűzött pontot, Királyrévet hatalmába keritse s a felsőbb házakat is több ízben felgyujtá, ez nem sikerült s a kifejlett véres csata eredménye volt, hogy a hely megtartatott; — az utczai harcz folytán az ellenség 113 vesztességgel — mi csak három halottat számláltunk — visszavonult. Itt volt az első muszka segély, mint azt az elesett, s fegyvere és ruházata egy részétől diadalként megfosztott orosz harezos bizonyitá. E csata után, hol elvégre is a túlnyomó erő győzedelmeskedett, — hátrahúzódván a sereg, Komáromba ment, hol zászlóaljunkra uj nagy feladat várakozók. Az előnyomuló ellen, a monostori első és másodsánezot, az előle gyáván visszavonuló két honvéd-zászlóaljtól nyolez nagy ágyúval kardcsapás nélkül elfoglalta; — ezt látván Görgey, zászlóaljunk őrnagyához fordulva igy szólt: „Őrnagy ur! Van önnek bátorsága? mire a felelet igy hangzott — „hogyne volna, tábornok ur!' — „Ha igen, kérdezze meg ön zászlóalját, akarnak-e a hazáért és szabadságért meghalni?" mit midőn az őrnag; teljesített, — e szavak hangzottak fel igenlő válaszul: „Eijen a haza. éljen a szabadság!" — .Vezesse hát ön zászlóalját, s mit a gyávaság feladott, önök bátorsága vegye vissza a sánezokat, szálljon le ön lováról, mert a szőlők közt lovon meimi bajos. Isten vezérelje, oltalmazza önöket!" S a szent lelkesülésre hevült zászlóalj „éljen a haza" kiáltások közt rohanta meg a sánezokat s mint duló fergeteg, rettenthetlen bátorsággal vetvén magát a folyton tüzelő ellenre, csekély vesztességgel, szuronyt szegezve tíz pereznyi időköz alatt nagyszerű Folytatása u melléklet en.