Nyírvidék, 1894 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1894-12-30 / 52. szám
INYlKVIOÉK. Felhívás előfizetésre. Lapunk e számával a „Nyirvidék ; t XV-ik évfolyamát fejezzük be. E tizenöt esztendő, a mióta a „Nyírvidék" Szabolcsvár megye és Nyiregyháza város közéletében, mint sajtó-organum, miut a nyilvánosságnak egyik szerve, hivatásának eleget tenni igyekszik, vármegyénk és városunk közéletében, minden terén az előhaladásnak óriási változásokat idézett elő A Nyirvidék" e hosszú időn keresztül mindig becsületesen igyekezett szolgálatokat tenni a köz érdekeinek. Működése nem volt soha lármás, nem kereste az eseményekben, a a dolgok változásában a szenzációt, a botrányt a közdolgok intézésének krónikáiban, kritikáiban mindég a közönség érdekeinek a szempontja volt vezérelve. A „Nyírvidék" folytouosan gyarapodó szellemi és anyagi erőkkel indul további útjára, s bizalommal fordul vármegyénk és városunk művelt közönségéhez a további támogatásért. Tisztelettel a „Nyírvidék' szerkesztősége. A „Nyírvidék" XVI-dik évfolyamára előfizetést nyitunk. Előfizetési feltételek: egész évre .... 4 frt, fél évre 2 frt, negyedévre .... 1 frt. Tanitó és jegyző urak fél dijért fizethetnek elő. Tisztelettel kérjük közönségünk szives jóindulatát. A „Nyírvidék" kiadó-hivatala. A holnap. 1894-ről 1895-re ahogy áthajlik, vagy talán inkább áttörik az Idő, ennak a nevezetes Sylvesteri éjfélnek a választó vonalán, sok gondolkodó magyar embernek a lelke csordul meg i teli aggódástól. Valamiféle furcsa köd az, amiben a végére jutott év enyészetébe elhanyatlik s amiben uj sztendőuek napja virrad ! 999 esztendős Magyarországon az 1000 éves jubileumuak gyújtott öröm tüzek fognak-e lobogni ebben a csúnya, nehéz ködben ? ! * * * Aki csak gondolkodni tud s magyar a vére, meg a lelke: ébren legyen, hogy el ne tévedjeu a ködben! Jobbról is, balról is csalogat hivogató világ a homályosságon keresztül. Az egyeues út vezet azonban a czélhoz, ahol a magyar Geniusnak ég örök lángú mécse. A ránk következő 999-dik esztendőben az 1000-dik esztendőre készülünk. Tavasznak kéne nyil ni, bimbónak virággá fakadni, madárdallal teli a levegőnek, örömnek a szivekben, tele lelkesedéssel, akinek csak lelke van, magyar! Ugy kellene lenni, hogy akik — tizenhatmillió lélek •— élünk a magyar földön, mint arany lakadalmat ünneplő házaspár, egymá,sba borulva dicsérjük az Istent, s áldjuk kezét a gondviselésnek, aki 1000 esztendő viharain keresztül benuüuket megőrzött. Lehetne-e szentebb ölelkezés ennél?! Lehetne-e szeretet, hasonlatosabb ahoz a uagy szeretethez, amire Jézus Krisztus tanította népeit a világnak ? ! * * # Mondják azonban s látjuk is, hogy úgy vau: a Krisztus által hirdetett szeretetnek, ahogy az a mai társadalom szervezetéuek alaptörvényéül beilleszkedett, furcsa módon látjuk megnyilatkozását. Mintha csak összezsugorodott volna haszontalan frázissá?! Mintha a keményebb ökölnek a joga: ez lenne a szeretet ?! Ugy vau ! Tudósok, bölcsek vallják ezt a tant. A tenger harczol a földdel; itt hódit, amott visszavonul. Ott erősebb, itt meg gyengébb! A vulkánok kitörései nyomán városok tűnnek el ! A fehér ember előtt elpusztul Amerika, meg Ausztrália ősi népe. A franczia hajók patkányai átúsznak a hajóval a teogferen s kiölik az Afrika-parti patkányfajtákat Szembe állnak egymással : az erősebb győz, a gyengébb megtörik ! Helyes ! Az Erő, ez a természeti ős-törvény ! De hát akkor ne emlegessük a Jézust, a Krisztust! Ne nyissunk templomokat, ahol őt tiszteljük; s ne gyujtsunk tömjént oltárainkon a Szeretet istenének ! Ne komédiázzunk; ne alakoskodjunk. Legyünk legalább állatok ! Vagy talán azok is vagyunk, s az a küzdelem, amit folytatunk, csak az ember rövidlátó szemének látszik olyan csúfnak, holott pedig akik harczoljuk, az örök szeretetnek vagyunk katonái ! ? Ezzel az emberi rövid-látó szemmel látva azonban a ma jelenségeit s emberi észszel mérlegelve a multak tanulságait s jelent a múlttal összevetve, ahogy a mát a holnaptól elválasztó Sylvester éjszakán a jövendőbe tekintünk: az ígéret földét nem ilyenuek látta Mózes ! Es Jézus Krisztus, a megváltó gondolta-e, hogy az ő tanitása a Szeretetről, amin népek, nemzetek, államok szervezete épült, emberek keze által használatba véve, ámitás.iak lesz eszközévé, amelylyel lánczokat kovácsolnak az állatból emberré lett embernek a lábaira, a lelkére, a szivére. * * * A XlX-dik század-végi magyar ember, akinek egyébként az ezer esztendős múlttal ezer esztendős történelme nyer befejezést — s aki azua — nem uj század: de az uj ezer esztendő útját kezdi meg, — joga és oka van imigyen filozofálni. Hej ! sok vér omlott ki ezer esztendőn át ezen az ezer esztendő óta magyar mezőkön! S most. az ezer esztendős történet végén, mikor tavasznak kéne nyilai, bimbónak virággá fakadni, madárdallal teli a levegőnek, örömnek a szivekben, tele lelkesedéssel, akinek csak lelke van, magyar! eltemetett sötét századok nehéz ködét, siralom, hogy a mezőkön megülni Aki csak gondolkodni tud s ai agyar a vére, meg a lelke: ébren legyen, hogy el ne tévedjen a ködben ! * * * Kivánjunk egymásnak boldog uj esztendőt; A szinliáz első éve. Az immár végét járó 1894-ik év február havának 6-ik napján nyilt meg nagy ünnepségek és általános lelkesedes között a nyíregyházi állandónak nevezeti színház. Egy év ugyan nem telt el a megnyitás óta, de mert ugy sincs kilátásunk arra, hogy a jövó év február 6-áig valami történhessék a szinház életeben, nem lesz időelőtti, ha már most rövid visszapillantást vetünk a lefolyt időre. Február 6-ika óta tudvalevőleg nem kevesebb mint három társulat tartott előadásokat a szinházban. Az első a Dobóé, a második a Tiszaié és legutóbb a Szálkáié. Dobó kedvező auspiciumok között kezdte meg előadásait. A szinház uj volt, a közönséget az újdonság ingere is vonzotta, azonkívül Dobó ügyes, élelmes direktor létére megfelelő műsorával, összevágó előadásaival, daczára, hogy társulata tagj<>i nem voltak — de nem is lehettek — elsőrangú, nagyhirü művészek, teljesen kedvező anyagi eredményuyel zárta le két hónapra terjedt saisonját, melynek utolsó napjait köztudomás szerint olyan kellemetlen személyes mozzanatok tették zavarossá, melyek őt Nyíregyházától ha talán nem is örökre, de mindenesetre jó hosszú időre elzárták. Utánna, nagyon is rövid idővel, a Tiszai igazgatása alatt álló debreczeni társulat, jobban mondva annak egy része jött át. A kifáradt közönség azonban egyrészt a kitavaszodott időjárás miatt már nagyon gyéren látogatta az előadásokat, ugy annyira, hogy Tiszai korában mint tervezte, távozni látta jónak. Az őszi saisonra már két előző társulat után, de más oldalról a színigazgatók között az ezen társulatokkal történtek miatt elterjedt nem épen kedvező vélemény következtében jobb, erősebb társulattal biró igazgató nem vágyott Nyíregyházára s igy történt, hogy Szálkái kapta meg a színházat, kinek társulata nem a nyiregyházi jogosan formálható igényekhez képest volt szervezve. A saisont kihúzta ugyan, de még keveBebb erkölcsi, mint anyagi sikerrel. Ezek az adatok állanak rendelkezésünkre az elmúlt első évről, amikhez még tekintetbe vehetjük, hogy tavaszszal ismét a debreczeni társulat jön át, még pedig Tiszai Ígérete szeiint az egész jövó évi társulat. (A „jövő évi" kifejezés színészi értelemben veendő, kiknek evük tudvalevőleg május 1-sején kezdődik.) Vannak azonban még más konkrét adatok is, miket, mikor a színházról van szó, figyelembe kell venLünk. Ezek egyike magának a színházépületnek jövedeluiezhetősóge, vagy is, az, hogy a nyiregyházi szinházb n mennyi jövedelmet képes elé.ni egy arravaló igazgató. multak évek után lassú nehézkes járással s senkisem jött hozzá. Ki is jönne ő hozzá, a szívtelenhez? Az ajtó kinyílt s azon belépett egy nőalak, ki kezénél fogva kis fiút vezetett. Az ismeretlen, a mint a .szívtelent" meglátta, odarohant hozzá s átkulcsolva lábait, fuldokló hangon zokogott. A vénlány részvétlenül nézett a siránkozó aszszonyra s gyermekére, csak azt mondotta: — Te vagy Adél? Ige n Adél volt, nénje, ki hozzá jött. És amit a „szívtelen" most hallott ettől a zokogó szép asszonytól, az oly hétköznapi dolog, hogy bárki is kitalálhatja. A férj könnyelműsége, az asszony fényűzése jóval nagyobb volt a férj fizetésénél. Mikor az asszony hozományát is felemésztette a divatos urhatnámság, a férj a rábízott pénzekhez nyúlt természetesen azon eltökélt szándékkal, hogy majd pótolja idővel. De mint ilyenkor már rendesen történni szokott, a hiány folyton nagyobbodott s most itt állott a börtön vagy a halál előtt. Mielőtt a kettő közül választana, még egy próbát akart tenni. Nejét elküldte a .szívtelen"-hez, ez tud, ha akar segíteni. — Csak te tudsz rajtunk segíteni, mondotta s ha már irántam nem is vagy szánalommal, tekints erre az ártatlan gyermekre, kinek nincs része szülei bűnében. A szánalomgerjesztésben is mily hatásvadászok az emberek. Az a kis fiu beteg, látszik lázban égő szemein, pirban égő orczáin s remegő tagjain s ea az asszony mégis idehurczolta hidegben, esőben hogy vele arra a másikra hasson. — Gondolhatod, — tette hozzá vontatott hangon, — ha más módját tudnám a segítségnek, nem hozzád jöttem volna, ki mindig oly szívtelen voltál irántunk. A „szívtelen" megremegett egy pillanatra de csakhamar újra részvéttelen tekintett az asszonyra és kisfiára. A kis fiút ágyba fektette s mig az anya örömrepesve futott a segélylyel könnyelmű férjéhez, a „szívtelen' Folytatása « mellékleten. r> A NYIRVIDÉK TÁRCZÁJA.' A szívtelen. És mikor az utolsó göröngyök is dübörögve raliullottak arra az egyszerű fekete koporsóra s a kíváncsiságból odacsődült emberek szétoszlottak, azt mondották : — Nem volt kár érte, mert szívtelen volt . . . „Szívtelennek* nevezte mindenki s ezen a néven ismerték városszerte azt a feketeruhás öreg kisasszonyt, ki naponta kétszer hagyta el lakását, de mindannyiszor a benső felindulástól kipirult arczczal jött haza felé, mert uton útfélen az utczagyerkőczök is ujjal mutatva rá azt kiabálták: — A szívtelen, jön a szívtelen . . . Már a szülői házban is ez a név ü'dözte. Nem volt szép leánv, ezt tudták mások, de tudta maga is. De volt _fleki szive, érzékeny meleg szive, ezt tudta Ő, de nem tudták mások. Érzelmeinek nem tudott, s érdekből nem akart kifejezést adni. Mikor nénje, ki szép leány volt, hizelgően anyja nyakába borult, beszédes szemeit anyjára függesztve azon gondolkozott, mily uagy jó az anyai csók, az anyai czirógatás. Nem volt rósse benne, mert szívtelen teremtésnek tartották. Egy kis hizelkedés az ő részéről és ő neki is kijutott volna a na^y áldásból, az édes anya ölelő karjaiból s csókjaiból. Mikor nagy leány lett, egy tizennyolcz éves leánysziv teljes odaadásával vonzódott egy fiatal emberhez, és ugy látszott, mintha ez felismerje volna a hideg, sőt mondhatnám ridegnek látszó lepel alatt a meleg érzékeny szivet. Egy kis biztatás a leány részéről és elmaradhatatlan lett volna a félti vallomása, de nem tette, mert szívtelen volt. Hazajött nénje, ki időközben a rokonság nál a vidéken tartózkodott s a fiatal ember elragadtatva a leány szépségétől, elfordult a szívtelentől s megkérte a szép leány kezét. Odaadták neki. A szívtelen pedig visszavonult könnyeivel s bánatával elhagyatott csendes katnarácskájába, nem panaszkodott, szemreháuyást sem tett senkinek. Nem örül nénje szerencséjének, nem halmozza el jó kivánataival, mondogatták, mert nincs szive. Beesett, sápadt arczárói irigységre s önzésre következtettek s nem szívfájdalmára. — Eltemette mindörökre első szerelmét s csúnya vén leány lett belőle, a kivel uem törődik senki Szülei elhaltak s ő miudenkitől elhagyatva élte napjait. Ajtaja zárva maradt mindenkinek koldusnak, ínségeseknek, ugy mint a pletyka hordó szoms édoknak egyaránt. Mert szívtelen volt, semmi érzéke az emberi nyomor s szenvedései, fájdalmai s örömei iránt. Mert azt ki kutatta volna, hogy a szívtelen teremtés havonkint mit keres ott a polgármesteri hivatalbau, hogy az igazi uyomor szenvedések enyhítésére bizonyos pénzösszeget, melylyel önkényt megadóztatta magát, depotáljon; ki kutatta volna, honnan kitől erednek a szegények lakásába vándorló ételt s ruhát tartalmazó csomagok. A jótékonyság gyakorlása csak dobra verve bir látszattal s a farizeusok modern unokái arcfiutorgatás s öndicséret dolgában jóval túltesznek azokon. Ki tartaná szem előtt azt a régi. most már bizony elavult szabályt,: a jobb kéz meg ne tudja azt, mit müvei a bal Ei a fekete ruhás vénláuy szivszorulás nélkül hallgatta azok kifakadását, kiket ruházott, kiket tripláit, mert szívtelen volt. Hideg uovembtri szél süvölt végig az utczán s a hószilánokkal kevert szúrós esőt kegyetlenül csapkodja a sietve járó kelők kipirult arczába. Egy egy pillanatra, mintha kifáradua, pihenőt tart, hogy annál nagyobb erővel törjön ki újból s haragjában megremegtesse az ablaktáblákat, melyek mögött, fűtött szobában az emberek mosolyogva nézik a tomboló szél hiábavaló erőlködését. A „szivteleu" egy öreg karosszéken ül, előtte az asztalon elsárgult papírlapok hevertek szerteszéjjel, ezeket rendezi. Néha-néha feltekint s gondolat nélkül belébámul a hópelyhek paj/.án játékába, majd ismét mély sóhaj között folytalja a munkát. Ciak negyven éves, de aki sovány alakját, beesett szemeit s sárga arczát látja, ötvenévesnek tartaná. Egy élet lemondással s ön sanyargatással. És erős tyengetyü zavarja meg álmodozásában, sápadt arcza majdnem ijedt kifejezést ölt magára. Évek
