Nyírvidék, 1894 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1894-08-05 / 31. szám

Melléklet a „Itfyirvidék" 1894. 31-ik számához. A szünidő delén. Azoknak a boldog arany napoknak, mely egy-egy diák-évre nyomtatékul adatik, szebbik fele elmúlt Meglepi a gond — nem a diákgyereket: a szülét: mit csináljou tovább gyermekeivel ? Az egyik gyermek még bent ül az anyafészekben Pelyhedző szárnyain még egyszer se próbálta meg a kirepülést Ezzel azonban tisztában vannak a szülők. A törvény kötelezi őt az elemi iskola kijárására: hát majd beadják Hanem a másik! Elvégezte a négy elemit. A tanitó ur ugy tartja: jó eredménynyel. Biztosan beválik a kölök! De hát igy mondta ezt a legnagyobbikról is. Mikor a negyedik elemit elvégezte, csupa tudomány volt az is S most? A harmadik gimnáziumban megbukott. Hogy lehet ez? Mi ennek az oka? Hogy százai a gyermekeknek, kik az elemibe még büszkesége volt osztályának, tanítójának öröme, apjának dicsekedése, ő maga boldog, hogy tanulhatott, hogy tud: ma szemét — a tudományos pályáról kirostálni való konkoly. Tanárai boszankodnak csak rá. Társai kicsinyléssel, apja gyűlölködéssel, vagy legalább is kétségbeeséssel gondolnak reá Mi lehet ennek az oka? A rendszer!!! Hát, persze, hogy a rendszer. Csakhogy ennek a rendszernek a minémüségét, miben létét kevesen tudják, nem sokan értik. Csupán ez egyetlen szón taposnak, nyomtató ló módjára: „az éi rendszer! Az a középiskolai rendszer!" Na ja! Hát biz az egy kicsit szabadjára hagyja a gyereket. Aunyiban ügyel fel rá pusztán, hogy szekundába pózálja, ha a napot lopja. A miatt azonban már cseppet sem nyugtalankodik a lelke, hogy a tudományos pályáról igy kiakolbólitott, kirostált nebuló legtöbbször egy egész életre agyon van ütve Hogyan ? Hisz senkinek se volt bunkó a kezébe! Ugy? Hát az az arisztokrata felfogás, melylyel a tudomány embere ott a katedrán minden más pálya iránt viseltetik? Nem buukó-e az, mely a kidobott embert menthetlenül agyon sújtja? Lehetetlenné teszi, hogy egy másik pályát a maga jószántából válaszszon, hogy arra előszeretettel lépjen Hisz ő maga a tanár, a nevelő, a kinek az lenne nemes hivatása, hogy kezére bizott növendékeit munkára; ergó a munka megbecsülésére, tiszteletére szoktassa: épen ő akárhányszor kifejezést ad megvetésének épen a munkás pályák iránt. Avagy hány tanár, hány nevelő van. a kinek ki nem szaladt még a száján: „Ha nem tanulsz, csizmadia-inas leszel!" , Nem világos-e ebből is, mert olyan lenézett nálunk az iparos pálya? miért nem tud az arra a piedesztálra emelkedni, melyen egy franczia Azok pedig majd megpukkadtak nevettökben Csak a gvardián vágott az aktushoz komoly ábrázatot. A nagy kaczaj kihozta sodrából a szegény ördögöt, mérgében neki gyürkőzött, hogy feláll székéről s összemorzsolja bámulóit, de csakhamar székére roskadt. „Kruczi fuczil* Hát zurak valók hova . . . mi? Kicsodák . . . micsodák, há?l. . Szegény zeinbert kinozni csak tudnak — szólt recsegő hangon. — Ki vagy? . . mi vagy? — folytatta tagolva tovább behuuyva szemeit, kezeivel részeg ember módjára hadonászva. — Furcsa! in izs magamtul kirdezek, ki vagy?! Nincs bajuszod . . . szakálod . . . puczi szájad van neki ... ós kopasz fej. Ki vagy?! Hoplá! valamit uaktoknak mondok. Promenadoljanak picsirta zutczába ... a nomero 13 ba. Kirdezzenek házmester után. Nincs házmester oda haza . . . vagyok in házmester 13 bul, neved nekem Szloboda Petykó . . . felesigem neveznek Pripacski Hankanak de Hanusfalva ... van neki kilencz kis csikó gyermeked . . . ripacsos pofád, veres orr . . . Van házmester oda haza . . . akor . . . akor . . . s a közben elkezdett keservesen jajgatni, bömbölni. Akkor — folytatta tovább fuldokló hangon — Zisten Zatyam! Chlovecse! nem is tudom ... ki magát belim bújta. — O bozse! ki in vagyok, ki engemet kifordította magambul! Frenetil us

4kaczagás tört ki a jelenlevők ajkain, még a gvardián is rágyújtott, kaczagott a többivel. A mondóka után állára .csuklott feje a szegény tatárnak, elkezdett horkolni, szuszogni hatalmasan. Keresztbe font kezei alácsuklottak gyomráról. A gvardián intett jobbjával s a kaczagó testvérek előbbi fekhelyére vonszolták a boldogtalan embert. Czellájában végig nyújtóztatták a deszkapricscsen, leczibál ták róla a barátcsuhát, ráhúztak helyette egy rosz zubbonyt, fejébe nyomtak egy lukas szalma kalapot, aztán feldöfölték álmából s kitették a szűrét. Mikor az utczán volt, már felgyújtották a lámpákat. Visszanézett a kiakolbólitott helyre, levette fejéről « lyukas szalmakalapot, mólyen meghajlott a vas ajtó vagy angol országban vau? — Azért, mert épen azok, kikuek az lenne nemes hivatásuk, hogy munkára szoktassák növendékeiket, a munkát tulajdonkép ők maguk kicsinyítik legjobban. Igy a gimnáziumból kikopott ember nem csoda, ha idegenkedik az iparos pályától. Legfeljebb a kényszerűség erőlteti bele csupán valami uj helyzetbe. Csakhogy abban, ha megmarad is elégedetlen lesz vele holtig. Hogy legyen már most lelkes munkása annak a pályának, a melylyel elégedetlen, a melyet kora gyermeksége óta csak lenézni tanították a nevelés apostolai: tanítók, tanárok ? De hát, Istenem, arról csak nem tehet egyik tanár se, ha a tudományos pályára képtelen ember más pályára is képtelennek bizonyul ? Nem-e? Dehogy nem! Hisz önök routották el. Önök szoktatták rá a munkátlanságra először. Es másodszor: minden más pálya kicsinylésére Az az, pardon! Rosszul fejezgetem ki magamat egészen. Hisz nem az egyének, nem az emberek, nem a tanárok itt a hibások, hanem a rendszer, a melynek grapsa keretébe maga a tanár: az a szánandó ember tartozik legszigorúbban beleilleszkedni. 0 neki más fegyvere nincs mint a mit a középiskolai rendszer megszab. Lássuk: bir-e vele valódi czélt érni? Mi czélja van az iskolának? Hogy tanítson? —- Oh, milyen nagy tévedés! Mi hát? Mi? Az, hogy ueveijen. De hát nevelés az, mit a középiskola általában végez? Nevelés alatt nem érthetünk egyebet, mint azt, hogy egy serdülő gyermekre kellő gond fordíttassák. Kellő gond fejében pedig épen uem lehet megelégedni pusztán annyival, hogy egy héten egyszer bejegyzik neki a szekundát. Ohó! Hát még ez is gondviselés? A szekundázás? Hát ki az oka, hogy az az éretlen gyerek szekundát felel? Talán az a tudatlan szüle, a kinek egy kevéssé rafinált gyerek is port hintet a szemébe ? Oh, nem! Ne tessék magára hagyui azt a judicium nélkül való gyereket. A fiatal csemetét ki kell karózni, hogy óvva legyen a szél szeszélyétől. De hát ráér erre az iskola, hogy minden csemete mellett folytonosau egy-egy oltalmazó karót tartson? Ugy-e nem? Pedig hát felügyelés nélkül a legkomolyabb gyerek is gyerek marad. A kiszabott leczkét elhanyagolja, később már terhesnek is találja, mert nem rakta le hozzá az alapot. Órákon nem tud mir figyelni, mert alig érti az előző hetek tauultjaiuak folytatását. De meg könnyebb, édesebb is az időt munka nélkül tölteni Igy lassankint a gyerek egészen hozzá szokik a munkátlansághoz: elkorhelyedik. Az a szekunda nem eléggé komoly rém, mely őt a jó útra térítse. Komolyabb eszközök, több jó akarat kellene ide. Nem tanitani kellene, előtt s elkurjantotta magát „Budze dranz"! Azzal sarkon fordult s haza felé iudult. Mire lakásához ért, az óra éjfélt ütött a toronyban A na^y kaput zárva találta, de ez nem hozta zavarba, neki esett a csengetyünek, irgalmatlanul megránczigálta s közbe-közbe nagyokat rúgott a szárnyas ajtóra. A pokoli csengetésre, dörömbölósre lólekszikadva futott ki élete párja. — Ki ajtót ugy püföli od ikint? — kérd>zte a némber a nagy lámpást kezeibe tartva. — Ia! S:lobodi Petyko! hát nem te madárkát hingicsalasrul megism;rsz?! — volt a válasz kívülről. Az ajtó feluyilt, a lámpi fénye az érkező arczát egészen megvilágította. — Jezsis Miriji! — sikoltott fe' a némber, a póréra borotvált arczot latva, azzil elhijitotta kezéből a nagy falámpást, lefutott a pinc;elakásba, belebujt a dunyhis ágyba, magára húzta a nehéz takarót s elkezd)tt óbégatni, keservesen j ajgatai, mint a kinek bocskorszijat metélnek a hátáról. — Nye b)jzse, Hinuski! — vigasztalta feleségét a belépi férj, — lesz bajusz . . . szakila rnajd nakuaknak . . . csak kel Csillag Aani pomádá. A igyál egy puszit tied Petykonak . , . hogy zur Istea bírátok zardájabul haza hozta. — Há! hol te botorkáltál — korhel, lusta zember — szólt az asszony kidujva fejét a dunyhi alól. — Juj! ba csuiya te vagy! — filytatta tovább — ugy kinéz fajad, mint egy tök — s visszakipta faját a némber; aztán a legédesebb szivakra sem nézett ki többé. Raggel hazuditt valamit élete pirjínak a farj, hogy hol, milyen ves'.élyes helyre vetődött, hogy egy kereskedés előtt áldogált, a boltbin pedig petróleum robbmt fel s rizudult, lepörkölte arczát, haját, e miatt aztán le kellettsertéit borotváitatai, hajít tövig nyíratni Mikor ezt a hazugságot elfújta, betegnek tette magát, görcsökről paniszkodott s vissza feküdt az ágyba. Két hétig ki sem bujt belőle. hanem nevelni. Nem prelegálni, hanem a gyermekekkel való vele bánást eltanulni. Ne az legyen az egyedüli czél, hogy az iskola megüsse egy pár Zseniben a tudományos színvonal mértékét,^ hanem hogy a fiuk lehetőleg a helyes nevelés színvonalát üssék meg. A helyes nevelésuek pedig egyetlen egy princípiuma van: „neki való munkával elfoglalni a gyereket, hogy ne legyen ideje a léhaságok, ledérségek e/tanulására." De hát szoktat-e munkára az az iskola, mely megelégszik egy szekuudával — s azontúl csinálhat a gyerek, a mit akar? Nem! Sőt még a szekundátlau gyereket is nem a munkája: a zsenialitása menti meg a bukásoktól Ez az oka, hogy a magyar intelligencia dologtalan. Hisz 12 éven át csaknem kizárólag azt tanulja az iskolákban. Hogy akad munkás fej is? Istenem, hisz azzal ne az iskola dicsekedjék, hanem a szülők, kik elég intelligensek vagy okosak voltak ugy nevelni gyermeküket, hogy az általános romlás közt is jók maradhattak. Ríszemről legalább az iskolát nem tartom elég biztositékuak arra, hogy gyermekem jövőjét kezébe letegyem. Más alapra kellene az egész tanrendszert fektetni. Hogy milyenre: azt ki tudná egyszerre eltalálni! Vagy ha eltalálná is: ki tudna az ezer éves megszokás elleu helyességet bebizonyitni. Igénytelen felfogásom szerint azonban a jelen nevelési rendszernél nem csak jobb lenne az általam körvonalazandó, hanem a kor kívánalmainak megfelelőbb is. Két czélt bizonyára szolgálna. 1. Elvo uná a gyerekészt a léhaságok uzurpálásától. 2. Demokrata lenne, vagyis a jövő iskolája. Komjáthy Sándor. A Napkori iskolák. A uapkori r. kath. és g. kath. egyesült iskolák három legutóbbi esztendei működéséről Dömötör Ferencz tauitó, iskolaszéki jegyző ós pénztárnok érdekes jelentőst adott az iskolaszék legutóbbi ülésein s beküldötte azt — ismertetés végett — lapunk szerkesztőségéhez is. S valóban ez iskolák, tevékenységökkel a az utóbbi néhány óv alatt tett nagy előhalidásukkal méltán igényelhetik, hogy paldakóut állitassanak a közönség elé, példájiként annak, hogy olyan kis ós szük körre terjedő társadalom is, mint a napkori, milyen nagy eredményeket képes fölmutatni, vezérlő emberei buzgósága és áldozatkészsége által. A napkori iskolák ez örvendetes föllendülésének eredő okait a jelentésben igen könnyű föltalálni Az első az iskolák egyesülete, a második a község képviselőtestületének ama határozata, melylyel — magához vévén ez iskolák alapjiinak kezelését — a felekezeti jelleg minden sérelme uélkül magára vállalta az egyesült iskolák anyagi szükségeinek ellátását. A harmadik ok végül az a lü'jtető nemes órdeklódós, raelyet a napkori értelmiség ez iskola ügyei iránt tanúsít, s mely a többek között az anyagi áldozatkészség igen szép gyakorlásában is megnyilatkozik. Erre a két hétre szüksége volt a szerencsétlen flításnak, hogy egy kissé megtollasodjék feje, ábrázata begyepesedjék a feje bubjín az a négy krajczár nagyságú fehér folt — másként világ csúfja lesz. A két diák minden reggel tudakozódott a házmester hogylótéről, mielőbbi felgyógyulást kívántak neki, sőt mig tartott az átalagból — minden délben egy kis vinkóval is szolgáltak ő kelmének, de a ki beteg lévén — mint élete párja mondogatta — a vinkóval ő bánt el rendesen. Két hét multán kibujt a vaczkából az Jöreg. Ugy nézett ki, mint egy vén sündisznó. Első találkozása is a (nebulókkal történt, a kik nyájasan köszöntötték az öreget, s egy kis maradék vinkóra invitálták. —• Nye kerem! köszönök .. . alaszolgaja! — morgott bele a házmester s a faképaól higyta az ifjakat mint Szjnt-Pál az oláhokat. Öbölre szorított marka mutatta, h)gy nagyon haragszik. A házmesterné szemfüles asszony volt, férjének ez alkalomnal az ulvar diákságához való magaviselete nagyon bántotta, s hogy ferje néha-néha álmában a diákokkal, a barátokkal veszekedett, — utána járt a dolognak, ki tréfálta mag az ő boldogtalan Petykóját. Felkereste a barátokat, kikérdezte édeskés szavaival a diákokat, s itt is, ott is kicsikart egy keveset, a mi neki aztán elég volt, hogy helyes képet alkosson m igának a történtekről. Utoljára arra is rájött, mi indította a kót diákot a bosszúra. El is dirá'ta mérgében az udvaron. Férjét árulkodásáért mindennap jól megmosdatta, szidta miut a bokrot. Tetejébe megfogadta, hogy ha azokat a jó urfiakat, kiktől — annyi sok hatoskát látnak, valamikor — még egyszer — elárulja, ő meg ugy bemeszeli, mint híjdan a fancsaliak a feszületet. Ez a fenyegetés hatott. Ettől a percztől fogva szlaleg alázatos volt a diákok iránt, de lelkében mindig utálta őket. Hilálos ágyán is a diákokat szidalmazta s ugy mult ki ebből az árnyék világból.