Nyírvidék, 1894 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1894-04-08 / 14. szám

Y í B V I D É H." körülbelül- márczius második hetétől kezdve valami megmagyarázhatlan reakczionárius- irány kezdett gyökeret verni. Itt e helyen nem lehet feladatunk, hogy az ezen irányra valló egyes jelenségeket felsoroljuk, avagy azok közül bár a nevezetesebbeket felemiit sük, hanem az tény, hogy ez idő óta mintha valami kellemes álomból kezdett volna kiábrándulni a közönség. Abból az álomból, hogy a színészet, melyet nálunk a társulat képviselt, nem az a kulturális ideál, melyért, mint ilyenért, lelkesülni, sőt áldozatokat is hozni érdemes. Hogy ennek a sanyarú ébredésnek eredeti okai miben, vagy mikben rejlenek, azt megfejteni szinte lehetetlen. Lehetetlen pedig, sőt kutatása is nem csak veszedelmes, de valósággal émelyítő annál is inkább, mert alig ha nem személyes motívumokra vezetne vissza. Az e tárgyban kifejlett közvélemény legalább ilyen eredetre enged következtetést. Nos hát épen ez az, a mit nekünk, a sajtónak szótlanul hagynunk nem szabad. Tekintjük, és kötelességünk is tekinteni a sziuügyet olyan közügynek, melyben személyes érdekeknek döntő szerepet játszaniok nem szabad. Tekintjük és kötelességünk tekinteni a nyiregyházi színházat olyan közintézetnek, melynek sorsát magánosok privát viszonyai nem koczkáztathatják A szinház lehet üzlet az igazgató részére, de az igazgató a közönséggel szemben első sorban nem üzletfőnök, hanem feje, vezetője annak a társulatnak, mely nálunk a magyar szinészetet képviseli s épen ezért az igazgató ellen irányított nyil a színészetet találja szivén, ha az nem a színművészet iránti önzetlen vonzalom ijjáról van elpattantva. Fájdalom, a nyil elröppent, — a színtársulat távozik, kellemetlen emlékeket visz magával, kellemetlen emlékeket hagy a közönségnél s ki tudja, elmulnak-e azok, elfelejtjük-e azokat, mire a második saison elkövetkezik, avagy egyszer s mindenkorra alaposan tönkre van téve azaz ideális felfogás, mely a színházba járni kezdett közönségben a színészet iránt már-már meghonosult? Azon a napon és azokban a nevezetes órákban, mikor Kossuth Lajos kihűlt tetemeit Budapesten örök nyugalomra helyezték, városunk közönsége is a templomokba gyülekezett s ott, az örök Isten szent színe előtt tett tanúságot a közös nemzeti gyászról, a magyar nemzetet ért nagy veszteségről. Az ág. ev. templomban IOV2 órakor vette kezdetét a gyász-isteni tisztelet. A nagy templom teljesen megtelt közönséggel. A 80 esztendős ősz pap: Bartholomaeldesz János magható oltári imájával Vette kezdetét a gyász-isteni tisztelet. Utána Lukács Ödön ev. ref. esperes alkalmi imája következett melyet lapunk tárczarovatában egész terjedeluében közlünk. A remek ima, előadva Lukács Ödön esperes ismeretes ékes szólásával, óriási hatást keltett. Közben a városi dalárda elénekelte Erkel gyászénekét, azután Értünk lángol, miattunk vérzik keble! Ébren viraszt a nemzet álmain, S a hon szivének verését figyelve Gondjában elfér a nagy és kicsiny! Lelke itt lobog, egyre itt világit, Mindent látó szem a nemzet felett, örül, ha itt a művészet virágzik, Vagy az iparnak fejlődése lett. De lángpallossal üldözi a gyáva Időnek romlott, léha gyermekét! . . . Villámokat szór arra, a ki árva Honának elárulja érdekét. Biztat, ha félsz és ostromol, ha tévedsz, Önzés, ha elfog s közöny porba von. Igézőn szól a nemzet nagy szivéhez, S büszkén felérez szózatán a hon. És a mig él, ugy tetszik mintha itten Közöttünk ülne szent bizalmasunk, És szólna hozzánk nyájasan, meghitten, Ét mi nagy lelke tükrén olvasunk. Vagy mintha ajka szent profetiája Átreigené a végtelen jövőt, S mintha lelkének szent áldása szállna, Hazánkra az uj ezredév előtt. S midőn nem bírva a nehéz keresztet Életére tör a sötét halál: Szivünkön a bu kínja által reszket Istenhez egy nép szent imája száll: „Ne! Oh nagy ég\ Ne vedd el jó atyánkat \ Térden könyörgünk'." ... Oh mind hasztalan! Nem hallgatá meg a nagy ég imánkat I . . . Jött a gyilkos lúr\ „Véga! Vége vanl" . . . Remegj te földi . . . Megráz nagypéntek gyásza, Öltözködjél nap gyász felhőibe! Borulj az égre ajkunk bús fohásza, Lelkünket kin-tenger borítsa be! Sirj nemzetem a bús kétségek árján, Patakként ontsad fájó könnyeid 1 Farbaky József főesperes tartotta meg az emlékbeszédet, a gyászoló közönség mély megindultsága közepette. A remek egyházi beszédből közöljük a következőket: Emlékbeszéd. Gyászos halotti gyülekezeti Gyászban volt a keresztyénség már úgy is, a nagyhétnek, Urunk Üdvezitőnk kínszenvedéseinek napjait élte, keseregte kínszenvedéseit annak, aki önnön magát adta érettünk a halálra. S akkor, midőn vallásos hitének gyászát is nehezen hordozta a kebel, mikor annak súlya alatt is meg-meg rezdült, meg-meg roskadozott, akkor jött villám csapás gyanánt a gyászhír, onnan a Pó távol partjai felől, hogy Kossuth kilehelte nemes lelkét. A vallás martyrja mellett a népszabadság martyrját, a mellett, aki a bűnnek zsarnoki hatalmától váltva meg minket, gyászolni azt is, aki a politikai zsarnokság rabbilincseiből szabadított meg, ez úgy látszott nekünk, több, mint amit ember elviselhetne. Igaz, sokan osztoztunk meg e gyászon, 17 millió ember közt, ennyi lakozik a 4 folyam és hármashalom országaiban, 17 millió ember közt oszlik meg e gyász s igy látszólag könnyebben volna elviselhető. Hajh, de a gyakorlati élet m.igczáfolja ezt a számtani feladatot. Nem oszlik meg az a fájdalom 17 millió részre, nem az egésznek 17 milliomodrésze esik egyre-egyre. Ha még egyszer annyian volnánk, a hányan vagyunk, mindenikünk különkülön az egész terhet érzi, mindenikünk külön-külön elvesztette az egész Kossuthot, hogy e gyász annyiunkat ért, nem könnyíti, de súlyosbítja a bajt. Nincs aki vigasztaljon, mindmegannyian gyászoló felek vagyunk. S ha ez országos gyásznak mérhetlen vesztesége alatt össze nem roskadtunk, ennek okát másban kell keresnünk, keresnünk kell abban, a mit az apostol a felolvastam sz. igékben igy fejez: „Elnyelettetett a halál szintén a diadalomig, hol vagyon halál a te diadalmad, hol vagyon koporsó a te fulánkod ?" S ha ez áll a vallás nyújtotta bizonyos értelemben, áll fokozott mérvben, áll a szónok különös, mondhatnám különleges értelmében Kossuth Lajosról, áll, hogy felette a halálnak nincsen diadalma. Óh mily könnyebbségére lesz ez bánattól roskadozó sziveinknek, ha erről titeket meggyőznöm sikerül, jertek válasszuk mai gyászos elmélkedésünk alapjául is azon tételt: hogy a halálnak Kossuth felett nincsen hatalma. Meggyőződünk erről, ha tekintetbe vesszük : 1. a halál rendesen nagy közbevételt mélyit közzénk és halottaink közé, itt megfordítva van : eddig volt közbevetés közöttünk s a halál ezt kitöltötte, kiegyenlítette; 2. a halál rendszerint elrabolja tőlünk kedveseinket, itt megfordítva, visszaadta őt nekünk. S Kossuth eddig egy rom, egy törékeny aggastyán volt, most egy halhatatlan eszme. Te pedig Uram, aki nem akarod, hogy a homályban tévelyegjünk, hanem hogy megesmérjük a Te igazságod7»t, Szentelj meg minket ez órában is a Te igéddel, a Te igéd az igazság. Ámen ! 1. A halál rendesen közbevélelt mélyit közzénk és halottaink közé, itt megfordítva van: eddig volt közbevetés köztünk s a halál ezt kilöltötte, kiegyenlítette. Igen, Kossuthot az élőt, nem vonok le semmit tüneményszerű nagyságából, midőn ezt konstatálom, mély közbevetés választotta el tolunk. Midőn kir.íly és nemzet, fátyolt borítva a multakra s belátva, mennyire egymásra vannak utalva, kibékültek egymással erősen kifejlett monarchicus érzelmeinek tudomására julva újra, újra oltárt emelt szivében a királyok legrokons/.envesebbjének, legnemesbikének s a király újra bizalommal előszeretettel hajolt hű magyarjaihoz, kiket trónja legbiztosabb támaszának ismert fel, midőn a szahadságharcz menekültjei egyenkint s majd tömegesen tértek rissza s foglaltak itthon tért, akkor ő egytuaga ment a maga utján s ime meg lelt a nagy közbevetés közöttünk és közölte. Óh ne vádoljatok vele, hogy a kegyeletet sértem, midőn ezt ma jelezem. Jellemének szoborszerű alakja, érczből öntött hajthatatlan szilárdsága soha sem tünt ki jobban, mint akkor, a távolság, melybe őt tőlünk e közbevetés helyezé, csak méginkább hozzá járult ahoz, hogy őt, a ki szivünkMeghalt apánk s mi itt maradtunk árván! Reményünk törve, törve már a hit. Volt a ki eddig gyászodat viselte És elhordozta fájó sebeid l Ki nagy lelkével lelked felemelte, S biztatva a Nebó hegyére vitt. Eddig te zengted biztató ajakkal: „Ne sirj Kossuth ! Szabad lesz még a hon!" Most, hogy te sirsz, nincs a ki megvigasztal, Az ő halála mindent gyászba von I . . . De nem! . . . Nézzétek a szent drága hamvak Közelednek a honi föld felé! . . . Szivünk dobog I ... Itt lesz nyugalma annak, Ki életét a honnak szentelé! Még hamvainak is van küldetése, Szentebb lesz áldott szivétől e föld, Szent lángra gyul a nemzet érverése Hitet, reményt szivünkben újra költ. Temetés van I . . . Oh nagy nap e hazában I Fájdalmas nap, de nem vigasztalan ! . . . Szivünk keserg még tépő bánatában, De könnyeink ne őntsük hasztalan ! . . . A megváltóknak sorsa bu keresztje, De sirjokon az élet fénye kél! A koporsóból feltámad az eszmei Bízzál hát népemi Bízzál és remélj I Hazám költői átható dalokban Zengjétek a dicsőnek jellemét I Igétek cgjen messze századokban, Mint csillagsugár oszlatván az éjt. Mint drága gyémánt, mely sötétben csillog, Mint szikla: törhetlen jeliemel Hazánk egéről oh te drága csillag ! Soha örökké oh ne tűnj te le. Anyai E drága csillagra mutass te, Ha gyermeked gyöngéden oktatod! Hogy ugy szeresse, a mint Ö szerette E drága hont serdülő magzatod \ höz mindig közel maradt, bármennyire tértek is el egyébként útjaink, csak még inkább feltüntette jellemének titáni nagyságában, csak akkor láttuk, mekkora áldozatot bir egy következetes férfiú hozni a maga megmásithatlan elveinek. Van-e mérték, melylyel ez áldozat nagyságát mérlegelhetnők? A nap távol mint egység, bármily óriási, nem elég nagy mérték ennek mérlegeléséhez. Avagy ki képes hazáját csak megközelítőleg is ugy szeretni, mint ahogy az a lánglelkü, izzó szívű nagy ember szerette azt? Oh mit adott volna érte, hosszú életének bizonyára nem egy hosszú esztendejét, ha csak egyszer, ha csak rövid pillanatokra leborulhatott volna a haza szent földére, hogy azt forró csókjaival illesse. Annak a történelem lapjain megörökített nagy királynak azon megtartóztatása, áldozata, aki midőn Afrika forró homokpusztájába seregével együtt égető szomjúságtól gyötörtetnék s katonáirfak egyike, nem tudom már minő eső árokból, vagy honnét egy sisaknyi vizet vitt neki, hogy legalább ő, a király enyhítse szomját, annak a nagy királynak, aki azt a sisaknyi vizet szomjazó hadseregének láttára, mialatt nyelve a szárazságtól odatapadt szája padlásához a porba öntötte, mondván, ahol vitéz hadseregein szomjazik, ott én nem akarok kivételt tenni, annak a királynak áldozata nem volt nagyobb, mint a Kossuthé, aki lángoló, égető hazaszeretete daczára 46 éven át nem érinlette az imádott haza szent földjét, csakhogy következetes maradhasson magához. Óh az a nagy közbevetés, mely életében közötte és közöttünk elterült csak fokozta szivünkben a bámuló csodálattal teljes tiszteletet iránta, de e bámuló tiszlelt viszont, csak szélesbiteni látszott a közbevetést, mely közötte és közöttünk elterült. S ime ez ellentét ma ki van egyenlítve, a halál kitöltötte, elsimította a közbevetést, ma egynek érezzük napunkat vele mindenestől felőle bizonyságául annak hogy Kossuthal szemben még a halál is kivételt tesz s nem ül felette diadalmat. De bizonyságául szolgál ennek azon második körülmény is, mely különben az elsőtől magától következik, hogy t. i.: 2. Másokat a halál elrabol tőlünk, őt ellenkezőleg visszaadta nekünk. Ki ne ismerné már közülünk az elválás keserű fájdalmát, mely ott a sirnak partján éles tőrdöfés gyanánt járja át sziveinket, midőn elhunyt kedve • seinket az a sir elnyeli, hogy őket e földi életben ne lássuk soha többé. Kossuth kivétel e tekintetben, őt mint mondám az élőt tartolta tőlünk végzete távol, s a halál adta őt vissza nekünk. De hogy a halálnak Kossuth felett nincsen hatalma, azt semmi sem igazolja úgy, mint az, hogy élve, életének utolsó szakában gyászos rom volt csupán s halála által halhatatlan eszmévé magasztosult. Mig más halandó embernél a halál az, ami őt romba dönti. Igen, az utolsó hetekben nem volt ő már egyéb gyászos romnál. Óh, mily aggodalmas részvéttel kisértük e romokat! Ha szabad úgy mondanom, az utóbbi hetek alatt egész Magyarország s hozzá pgész Olaszország és egész Európa ott volt a nagy betegnek előszobájában, lesve minden lehelletét, számlálva teslének hőfokát, szivének verését. Remegve vártuk a végfeloszlást és mégis vártuk azon benső meggyőződéssel, hogy a halál számára nem csapás lesz, de szabadulás. Oh, a ki a czeglédi küldöttség tagjainak, mely martyrszenvedéseinek utolsó napjaiban nála járt, midőn a betegszobából őket észrevette, csak annyit tudott elhaló hangon mondani: nagyon, nagyon r.oszúl vagyok, ő, aki még néhány héttel ezelőtt varázsszavának sziveken uralkodó hatalmával a menyország minden üdvösségein, vagy a pokol minden kárhozatján hordozta volna azt a küldöttséget tetszés szerint, ő, a kinek szemei az utolsó időkben már alig esmertek valak t, még forrón látni óhajtott kedves íiát is csak nagy sokára, csak kifejezéstelenül néztek magok elébe megtört fényükkel az ürességbe, azok a szemek, melyeket ha valaki még csak kevéssel ezelőtt is látott, nem képes azokat feledni soha, hisz azokban tűz, lelkesedés, bűvös varázs és igézet volt; aki mindezt látta, az nem tagadhatja, hogy Kossuth életének utolsó szakában már csak rom, gyászos rom vala. És eljött a szabadító halál ég a rom eltűnt, nem emlékeztet többé Ifjú hevülj e nagy sziv égő lángján ! Kossuthra függeszd hő tekinteted I S te haldokló agg a halotti párnán Kossuth nevével áld meg gyermeked. Mútsal A napnak lángsugáriból font Koszorúba vésd a dicső nevét, Mely népek éltén fényes forduló pont, Ezzel ékítsd honunk történetét! Hadd ragyogja be e fényes dicső nap Uj ezredévünk titkos fátyolát, Mint áttöri a fényben felkelő nap A sötét felhők zord borulatát. Szent idvemUiink! Oh jer és derítsd fel Érted kesergő gyászunk éjjelét ! Edzd meg lelkünket törhetlen hittel, Nézzed itt minden sziv és lélek tiéd! Mig sírodon borongva könnyet ejtünk : Sugd meg nekünk nagy lelked álmait I . . . Te megváltottál, mi el nem felejtünk ! Jerl aranyozd míg népid mpjait I . . . Hiszen te élsz I Neked halál nem árthat! Csak lelked fénylő szárnyát oldja meg, Hogy légy ébresztő fénye rab hazáknak És milliókra hintsd szét kincsedet! . . . Hogy láng szerelmed messzebb áradozzon, És összeköthesd milliók szivét! Hogy a szabadság dús virágot hozzon, S e föld megülje testvér ünnepét. Szent Istenünk! Népek hatalmas atyja. Igazságodban vetjük horgonyunk! Te kinek kezed az időt forgatja Oh tedd boldoggá drága szent honunk l Ápold szivünkben a forró szerelmet, Hazánk szerelmét, ápold igazán; Hogy ugy csünghessünk, mint anyán a gyermek, E vérrel szentelt, drága, szent hasán! ... Folytatása a mellékleten.