Nyírvidék, 1893 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1893-04-02 / 14. szám

,N Y í B V I D É K.' látunk mindenütt; a családi, társadalmi és állami életnek, bár mint akarjuk palástolni, egyaránt meg vannak káros tünetei. A hanyatló század még nehéz terhekkel viselős. Minden jelek mutatják, hogy komoly küzdelmeket rejt méhében talán már a legközelebbi jövendő. Vigyázzunk, készületlenül ne találjon bennünket a vihar! Mert, ha a költő szavai szerint, „születni fognak nagyszerű napok" : nem az emberi tudákoskodás, se nem az emberi a szabályzatok és paragrafusok béklyóiba csaknem lenyűgözött akarat, hanem csak is az istenben, az igazság kimondhatatlan diadalában vetett szilárd hit aczélozhatja meg karjainkat s emelheti önérzetünket odáig, hogy aztán a poklok kapui sem foguak rajtunk diadalmaskodni. A inai diákok. A tudományos alaposságnak minden nehéz fegyverzetével kivonult ujság-czikket olvastam a napokban egy nagy tekintélynek örvendő magyar p ledagogiai szaklapban az iskolai játék-terekről. Mire a végire jutottara, a lélekzetetn is elállt s szinte félve pillantottam a tükörbe, megelevenedvén emlékezetemben boldog diákkorom verőfényes napjai. Azt hittem, hogy legalább is őszbe borult aggastyánná kellett változnom azóta, olyan nagy változását a viszonyok nak tárta elém ez a tudományos értekezés. Az a nagy erőfeszítés, a paedagogiai érveknek az a gondos harczvonalba állítása annak bizonyitáíára, hogy a tanuló ifjúságnak milyen nagy szüksége van az ifjúsági játékokra, s hogy milyen nagy és elodázhatlan feladata a közokta tásügyi kormánynak ennek a szükségnek a kielégítése: csaknem elkábított a sok nyomtatott szó özöne s a megelevenedett mult miut álomkép vonult el lelkem előtt. Mikor fölocsudtam, a legelső dolgom volt, hogy a földhöz vágtam ezt a tudományos értekezést. Engedelmet kérek a szerzőjétől, de igy cselekedtem S ha még egyszer elolvasnám, azt hiszem megint csak az lenne a vége, minden tiszteletem daczára. Pedig tudom, hogy igaztalan vagyok. E< az értekezés, meg a miniszternek a rendeletei a valóságos hely zetnek az igaz képét mutatják. A dolog úgy áll, hogy mi, akik 20 esztendővel ez előtt suhancz diákok voltu ik, a métázás, meg rótázás és a többi labdajáték szenvedélyében gyakran fölforgattuk az iskolai tantervet, kint felejtkezvén a gyöpön; a mai diákságnak pedig — úgy látszik — szüksége van arra, hogy a métázás, meg a rótázás a miniszteri tantervbe kötelező tantárgyul fölvétessék. Megvettük öt garason a lószőrrel töltött bőr-labdát, bekötöttük, hogy keményebb legyeu, spárgával, aztán ki a mezőre. Nap nap után, ahogy eltakarodott a hó. Szerda, meg szombat délutánokon meg ott volt jóformán az egész négy ötszáz fóuyi diákság. Egy-egy méta parthiebun 18—20 gyerek s néha egyik-másik ta nár úr is. Az egyik jól tudott „ütni", a másik „czélozui", a harmadik „feladni" a labdát, s ügyesen s gyorsau ki hajítani akifutó tér túlsó végén levőuek, aki 1 gjobban tudott czélozni s vezére volt a párjáuak. A másik t. i. a győztes párton a legneveze:esebb funkciója annak volt, aki legjobban tudta kiütni a labd.it, még pedig ügy, hogy mikor feladták neki, egy hirtelen oldalugrással nem a kifutó tér irányábau, hanem lehetőleg oldalt röpítette ki azt. Mikor aztán a győztes pártból valakit ki vagy be futás közben a labdával megütöttek, akkor a pártok fölcserélték egymást. Hát bizony ezek a labda-ütések néha igen kemé nyek voltak. Ha úgy a htta közepébe vagy az oldalába kapta az ember, kapkodott egy kicsit a levegő után, de azért soha semmi veszedelem nem támadt belőle. A mostani diák talán a bírósághoz menue pauaszra vele. A legügyesebb játszók valóságos legenda-alakok voltak a többiek előtt. Különösen akik jól tudtak czélozni, meg akik ki vagy befutás közben, mikor már nagyon „szorult a kapcza" s az .ultimus" elhibázta az ütést, de azért mégis futni kellett, ügyesen tudták „bukással', derék behajtással, csalfa mozdulatokkal elkerülni a legbiztosabb czélző ütését is. Mennyi ambíciót, mennyi büszkeséget füztünk mi bele ebbe a játékba. És tessék elhinni, hogy azért jutott idő a tanú lásra is. Rossz diák akkor sem volt több mint most, hanem bizonyosan kevesebb volt köztüuk a nyegleség, az affektálás s a mai diákságnak az a sok mindenféle fajláju nevetséges és szánalmas torz alakja. Ezeket a serdülő diák alakokat, kificzamodott félszegségeikkel, gigerliskedéseikkel, viselkedésük és gondolkozásmódjuk abnormitásaival minden speciálisabb tanulmány és különösebb megfigyelés nélkül is láthatjuk — sajnálkozva — a mi utczáinkon is é3 évről évre szaporodni számukat. 1 Ugy tudjuk, hogy főiskoláuknak van már játék-tere Oda kell édesgetni, nem kényszerrel, a tanuló ifjúságot, a testet lelket edző labda játékokhoz. Lassú és nehéz feladat ez, a paedagogusnak, de érdemes munka arra, hogy tanáraink erre nagy figyelmet forditsauak. Nyilvános könyvtárak. Minden nemzetnek szellemi ereje, annak szellemi képességétől függ s a nemzetek erejének megbirálásáuál első iráuyadó azoknak szellemi műveltsége: amily fokon van előhaladva egy nemzetnek szellemi k^pjssége, oly annyira vehetjük erősnek a nemzetet magát. A szellemi kiképeztetés egyik módja ugyan az is koláztatás s bizonyos az, hogy erre minden államnak fősúlyt kell fektetnie; de téves volna azért a felfogás, hogy a szellemi kiképezésre magábau véve az iskoláztatás elégséges; téves volna e felfogás, mert az iskolázás csak az alapelv.ket adja meg a szellemi kikepezéshez, inig annak tovább fejlesztése a társadalom feladata. Hogy a társadalom e feladatának megfelelhessen, legczélszerübb eszközül kínálkozik a nyilvános köuyvtárak felállítása. Hogy a nyilvános könyvtárak felállítása csakugyan hatásos mód a szellemi kiképeztetésre, ezt nem csak a külföldnél látjuk, hanem már hazánkban is igen sok varos fölfogta ennek jelentőségét s felállította a nyilváuos könyvtárakat, vagy legalább a mozgalmat megiuditotta a felállítás iránt, sőt Magyarország szivében, Buiapast fő- és székvárosban messze kiható mozgalom indult meg arra nézve, hogy az ország miuden városában a Kárpátoktól az Adriáig meg legyeu a szellemi képeztetés rugója: a nyilvános könyvtár. A nyilvános könyvtárak felállítása ellen azt az ellenvetést szoktuk tenni, hogy a felállítás tetemes költséggel jár. Ez az ellenvetés azonban csak látszólagos, mert igaz ugyan, hogy a városok, mint erkölcsi testületek ritkán rendelkeznek oly összeggel, minőbe egy könyvtár felállítása kerül s azt sem tagadjuk, hogy az egyesek áldozatkészsége, még ha tul feszíttetik is az képtelen a költségeket fedezni, még is azt állítjuk, hogy a nyilváuos könyvtárakat felállítani még a legkevesebb anyagi áldozatra képes kis városokban is lehetséges. Mtkéut? Megmondjuk röviden. Régi ismert igazság az, hogy az egyesült erő a. lehetetlennek látszót is lehetővé teszi, inig i szétszaggatott erő a legkisebb eredményt sem képes feltüutetni és ez az elismert igazság érvényesül a nyilvános könyvtárak felállításának kérdésénél is Ha a városok mint erkölcsi testülétek a társadalom egyes tagjaival karöltve fogják a mozgalmat megindítani, az eredmény el nem maradhat mert a könyvtár felállításához nem kell egyéb, mint helyiség és berendezés, a mi pedig nem igényel nagy tökét, a mi tulajdonképen tőkét venne igénybe, a könyvek beszerzése teljesen elesik az által, hogy minden egyes, nyilvános könyvtárt felállítani szándékozó város forduljon bizalommal a magyar írókhoz s bizonyára nem lesz Húsvét. Az elárult, kicsúfolt és keresztre feszitett igazság diadalának, a Megváltó föltámadásának emlék-ünnepe ez a nap. Sok milliói a népeknek rebegnek ma hála éneket annak, aki által „meghalt a halál, az élet pedig föltámadott." A hivő kegyes lelkek merengő édes bizodalommal hallgatják az Ur házaiban s olvasták a szentkönyv lapjain a húsvéti csoda-történetet, a ridegen számító ész ellenvetéseivel szemben az apostol amaz örökbecsű szavait ismételve: „Ha a Krisztus föl nem támadott, hiába való a mi hitünk." Ugy van, hiába való és alaptalan, mert a keresztyénség egész hitrendszere a Megváltó föltámadásáuak dogmáján, mint alapkővön nyugszik; azzal áll, és azzal esik. Ne próbáljátok, ne engedjétek ez alapkövet megingatni. Világ-összeomlás fogná követni azt. Nemcsak a kebel hitéuek világa, de a családi, 1 társadalmi és állami élet összes szervezete rommá ehet nélküle. S vájjon mit tenyétek helyébe ? Egy uj evangéliumot, talán az ész evangéliumát? Megpróbálták azt már sokan, egyesek is, tömegek is. Nyugat nagymiveltségü nemzete, száz éve mult már, törvényhozásilag dekretálta az ész uralmát, és az ész istensége vérbe, könybe fullasztotta áldozó papjait, átkot és pusztulást terjesztve mindenfelé. Hiában; az ember csak mindég ember marad, s az önistenitésnek előbb utóbb csalódással kell végződnie. A halhatatlanság hite nélkül nem lehetünk el, s „ha a Krisztus föl nem támadott, hiába való ez a mi hitünk." Üdvözöljük azért a halhatatlanság e nagy ünnepét szivünk legtisztább őrömével, lelkünk egész melegével! Akit az élet csalódásai embertársainak méltatlan bántalmai elkeserítettek; akit igazságáért a szenvedések Gecsemáne-kertjébe vezetett a Judások csókja: vagy aki talán a bonczoló és hideg büszkesége miatt nem képes a húsvéti eseményeket takaró titokzatos fátyol alatt a keresztyén hitigazságokat megpillantani: az tegye szivére a kezét, s legalább ismerje el s üdvözölje e napot ugy mint az élet képés eszmékben rejle igazság halhatatlanságának revelációját. Az igazság maga az istennek lelke; örök és halhatatlan, miut maga az isten. Az igazság választhat s választ is eszközeiül gyarló, erőtlen embereket: az embereket összetörheti az ellenhatás, véröket fölihatja a por, poraikat széthordhatja a szél, — de eszméiket-, s az azokban rejlő igazságot nem ülheti meg az erőszak soha. Az anyagnak csak az anyag felett lehet hatalma; a szellemet nem járhatja át a golyó, uem sebezheti meg sem kard, sem szurony. „Ne féljetek azoktól, akik csak a testet ölik meg, a lelket pedig nem ölhetik meg." Az igazság nem halhat meg soha. Újítsuk föl és zárjuk be mélyen sziveinkbe e vigasztaló meggyőződést, midőn húsvét ünnepét üljük! Kétszeresen szükségünk lehet erre mindnyájunknak. Az idő arczulata, ki ne látuá, komoly és rideg ; kevés rajta a derűs, biztató vonás. Sajgó sebeket „A NYÍR VIDÉK TÁRCZÁJA* Húsvéti hajnal. Ébredj, világi Kelj szárnyra, lélek, Köszöntsd derülten húsvét hajoalát 1 Nézd harmatos pirját az égnek, És halld az angyalok vidám dalát. Ez a föld legmosolygóbb hajnala ; Hirdesse keblilnk zengő sóhaja, Hogy a föl támadásban Örök megújulás van . . . Az égben él, ki tegnap még a sírban vala. Ki csak Jézus nevét kiejti, Érezze szive a legszebb reményt: Ha küzdve, könnyét porba ejti, Bo'dog, derűs nap gyóz le minden éjt I S ha nem szüaik meg itt lenn bánata, Emelkedjék a hitnek általa ; Hisz' a feltámadásban Örök megújulás van . . . Az égben él, ki tegnap még a sírban vala. Hozsánna, szép húsvéti hajnal ! Légy üdvöz, óh feltámadt Jézusom 1 Szökellve kedvvel, nyögve bajjal Híven követlek a jelölt uton. A te koronád véres harmata Minden sebek gyógyító balzsima ; És a feltámadásban Örök megújulás van : Az égben él, ki tegnap még a sírb m vala. Rudnyánszky Gyula. A nagyhét Rómában, Néhány évvel ezelőtt a húsvéti ünnepekre Rómába utaztam, hogy megtekintsem nevezetességeit és a nagyheti ájtatoskodásban résztvegyek. Miután az nem tartozik a szorosabb értelemben vett gyásznapok közzé, s miután a Colosseum befejezésének 1800 ik évfordulóját rendkívüli fénynyel ép e napon ünnepelték,aszt.Pétertemplom meglátogatását nagycsütörtökre halasztottam. Mint tnessze földön lakó idegen persze a legtúlcsapongóbb képzelemmel festettem mindig magam elé a kath. anyaszentegyház metropolisának szertartásbeli pompáját, de ép ugy jártam e tekintetbeu, mint minden más idegen: rendkívül csalatkoztam. A pápi közvetlen környezetében nem fektetnek annyi fontosságot a húsvéti czereinóniákra, mint akár melyik magyar kis városi templomban. Ő szentsége meg épen nem is mutatja magát. Azt a nagyhírű csütörtöki raegáldást, melyet hajdan e

gy III. Incze és egy V. Stxtus oly megható módon és oly maradandó benyomást keltő suprematiával gyakorolt, ma valamelyik cardiuális végzi, ki organísmusának mélyeiből őserővel előtörő ásitozásait alig tartja érdemesnek korlátozni s fékvesztett unalomérzettel érinti 3 méteres pllczájával az előtte térdelők fejeit, sóvár tekintettel kutatván a hivők utolsóit. Meny nyit veszít a czeremóuia, ha nincs lelke! Ó Paulus Paulus, ha te azt latuád! Előtted még Alba is remegett. Némileg megbékülünk a helyzettel, ha meghallgatjuk a Palestriua mi.sereréjét Itt is meglátszik ugyan a romboló közöuy, de szerencséjére a jámbor hívőnek: Itália fiai önmagából meríti a lelkesedést mikor énekel. Zeneértők azt állítják, nincs szebb és meghatóbb harmónia a férfikarnál, s ez valószínű. Képzelheted akkor olvasóm, hogy mily hatású lehet a Palestrina misereréje 36 olasz műénekes által előadva, kik közül a tenott 4 extra erre a czélra abelardizált. művész énekli. (Utóbbiakra azért van szükség, mert szt Péterben nőnek nem szabad énekelnie.) Oly műélvezet melyet sem Faust, sem Hamlet el nem törül emlékezetünkből. Elég különös, hogy a nagypénteki prédikácziónak még is több hallgatója volt; de hamar megtudtam okát. A misererét főkép az idegenek hallgatják, de ezen a prédikáczión jelen volt Róna összes csőcseléke s minden igaz hitű katholikus. Miért? Sivouaróla feltámadt sírjából. A nagy orgonát alig tolták ki a Capella de Coro ból, a tömeg zsúfolásig megtöltötte helyét s meglepő türelemmel ós csenddel várakozott; hogy mire azt még uem tudtam, de nem is nagyon érdekelt. Éppen a Sigrestanohoz siettem egy permessoért, mert egy kis társasággal fel akartunk menni sétálni a szt. Péter tetejére miután szép idő volt és úgy is már belefáradtunk a sok szent és nagy dolog szemléletébe, és a vállalkozóbbak kal fel, be a kupola gömbjébe, meggyőződni arról, hogy csakugyan elfér e beuue 16 ember, mikor egy sovány, középtermetű, feketeszemű jelentéktelenség, ki mesterségére nézve doraicanui volt, felkapiszkodik a szószékre és oly szokatlan áhítatot kelt ájtatra kész híveiben, hogy kénytelen voltam megállani. Soká nem szólt — egész jól kezdi. Ismerem e fajt; nem érdemes őket meg hallgatni — külöubeu sem érteném, mert olaszul fog beszélni. Tegnap hallottam a kölni érsek német beszédjét s a kölni érsek után csak uem fogok meghallgatni egy olasz doraikánust, A sekrestyés, miután a permessoért járó dijat, mlr nem emlékszem menuyi volt, lefizettem, igen szívesen adta a kért beléptit, de azért megbízóim mégsem jutottak e napon a sanct Petro in Vatigano tetejére. Visszajövet már beszólt a barát. Hamar megismertem. Igen olvasóm! a florenczi szt. Marco kolostor 1498-b.iu máglyára hurczolt lelkű reformátora Phőnixként hamvaiból uj életre ébredt. Dallamos nyelvezete ellenállha

tlanná lón organumának tökéletessége által és Folytatása, a mellékleten