Nyírvidék, 1893 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1893-08-27 / 35. szám

Melléklet a „Itfyírvidék" 1893. 35-ik számához. vannak tartva attól, hogy épen akkor, — midőn már a gyermeki lélek elég fogékony minden iránt — a rosszra való hajlandóság benuök meggyökeredzék. S midőn átmennek az elemi iskolába nem sirnakrinak, sőt a bátorság, szelídség, némi fegyelem s ismerettudás mutatkoznak náluk, melyek könnyebbé teszik további haladásukat. Bár úgy lehetne szervezni az óvodát, miut az elemi iskolát, hogy lehetőleg minden községben volna s ne a szülők egyéni akaratától tennék függővé, hogy járatják-e gyermekeiket az óvodába, vagy nem, mert igy épen azok nagy része nem járatja gyermeket az óvodába, kiknek inkább igénybe kellene venniök azt. Hiszem, hogy ez is, azaz általában a nevelésügy, ha ez idő szerint nem is, biztosan jobb lábon fog állani a jövő században. Az óvoda igenis egy oly hely, hol a ferde családi nevelésben részesülő gyermekek ellenkezőjét tapasztalják mindazon fenyegető kifejezéseknek, melyeket szüleiktől nem egyszer hallottak, sőt miután szelid bánásmódban részesülnek s megszokják a társas együttlétet, a társas — tervszerűen vezetett — játékot, s mivel a szokás természetté is válhatik, nem sirva-riva, hanem vágyakozva, örömmel mennek fel az elemi iskolába. Igeu jól lehet ezt ott tapasztalni, hol az iskolaköteles gyermekek egy része az óvodából, a másik —. még pedig nagyobb része —• egyenesen a családból lép az elemi iskolába. S mig amannál a bátorság, szelídség, némi fegyelem s ismeret jelei mutatkoznak, de meg ami legfőbb, inkább mentek leszuek azon erkölcsi hibáktól, melyeket odahaza — esetleg — elsajátíthatnának, addig emenuél az engedetlenséget, szóhiányt, daczosságot látjuk, melyek a legerősebb akaratot is próbára teszik. Ez utóbbiak után, azt hiszem, nem végeznénk épen felesleges munkát, hogy most, midőn a szülőkkel gyermekük feladása alkalmával legjobban érülközhetürik, felhivnók a szülők ügyeimét az óvodára. — Előadhatnók ugyanis röviden azt, hogy milyen nagy előnye van annak, ha a szülők gyermekeiket az óvodából adják fel az iskolába; hivatkozhatnánk egyik-másik gyermekre, ki az óvodából lépett az elemiiskolába, hogy imá ő nem sírt, ha kérdezik, bátran beszél, már egy kis rendet is tud stb. s igy miután mintegy szemlélet után belátnák az óvoda szükségességét, adandó alkalommal talá.i másik gyermekét az óvodából aligha visszatartaná, de meg esetleg más családban is kifejezést aduának a szülők ezen utasításnak, jó tanácsnak, hihető, hogy kevesebb volna az iskolaköteles gyermekek száma — természetes, hogy csakis ott, a hol a viszonyok azt csakugyan megengedik — kik egyenesen a családból — s uem az óvodákból lépnének az elemiiskolába, s eleje vétetnék ez által is ama mizerábilis állapotoknak, melyek a beirattatás napjaiban elő adják magukat. Igen! az iskolai év kezdétét veszi. Örömmel üdvözöljük mi is éppen ugy, mint a szülők. De el is várnók a szülőktől, hogy a mily örömmel várják az iskolai év megkezdését, s a mily örömmel küldik fel gyermekeiket a taudományok előcsarnokába — az iskolába — mert ekkor gyermekeiktől megszabadulnak a nappal nagyobb részben — épen oly lelkiismeretes pontossággal járatnák gyermekeiket egész éven keresztül. De mi történik? Egy pár hét múlva ürülni kezdenek a padok s fogyuak a növendékek számban, de hova leszuek? ... ki tudja megmondaui, mikor még az elöljáróság szigorú intézkedései is — (ha ugyan a legtöbb helyen kifogás alá nem esik) — alig bírják rákényszeríteni a szülőket arra, hogy gyermekeiket pontosan járassák iskolába. Adjátok fel gyermekeiteket s járassátok pontosan az ő templomukba, az iskolába; hadd szívják magukba amaz igéket, melyeket a tudomány tanít, melyektől jövendő életük boldog, avagy boldogtalansága függ! Ti pedig t. szülők, kik fájdalomteljes érzéssel emlékeztek vissza az iskolai év megnyitására, mivel gyermekeiteket oda fel nem küldhetitek, mert a folytonosan pusztító járványnak áldozataivá lettek: nyugodjatok meg az Úrban, ne rejtsétek el szemeitek elől a Megváltó példáját, ne zúgolódjatok, sőt találjatok enyhületet emez ismeretes szavakban : „Az Úr adta, az Úr elvette, áldott legyen az Úr neve érette." Mi pedig álljunk helyünkre, melyet már két hónapja elhagytunk s övezzük körül gyermekeinket, szeretett tanítványainkat szeretetünkkel; hintsük el bennök a vallásosság, erkölcsiség stb. magvait, őrködjünk felettük, hogy elhintett magvaink lehetőleg jó talajba jussanak, hogy kikelvén s felnővén du jan virágozzanak s Ízletes gyümölcsöt teremjenek. Ne feledjük a gyermekek szeretet dalnokának Pósának eme sorait: „Szeresd a gyermeket! A gyermek gyenge tő, Friss fakadó rügyet szelíden rengető. Ha ápolója nincs: elcsenevész, lehull, Nyújts védő kart felé, állj mellé támaszul!" V. F. A városok közi^satásÍTiak reformja, ii. Magyarországon az a táblabírói felfogás uralkodott eddig, hogy csak a jogászközönség van arra hivatva, hogy a közigazgatásban részt vegyen Természetes, hogy ily viszonyok közt a vármegyékhez, városokhoz beosztott főorvosok, főmérnökök csak épen arra voltak rendelve, hogy a statisztikai rovatokat kitöltsók. Az eredmények aztán mutatják, hogy városaink és vármegyéink tehnikai és közegészségügyi téren mennyire elmaradtak s főkép mennyire pusztít épen a magyar faj között a nagy gyermekhalandóság, ügy, hogy e téren mi vagyunk Európának a legutolsó ós legsajnálatraméltóbb állama. Sehol nincs annyira indokolva tehát, mint épen minálunk egy közegészségügyi szakminisztérium fölállítása, mert ha nem emancipáljuk a közegészségügyet, nem adunk neki önálló hatáskört, de a belügyminisztérium, a vármegyék és községek közigazgatása alá rendeljük: ezeknek bárminő reformja mellett is nem fogunk több eredményt látni, mint ma. Félek attól, hogy a tervbe vett közigazgatási reformnak a vármegyénél ós közsógekuól. De a belügyminiszter eddigi cirilizátori ténykedéséből következtetve: okom van hinni, hogy az arisztokratikus magyar közigazgatást nemcsak a szolgálat szempontjából fogják reformálni, hanem a közegészségügy, a modern tehuika és a magyar polgárosítás érdekében is. roszra, mint a jóra, felnővén, tagjává lesz ama nagy emberi társadalomnak, melyre ez idő szerint csakugyan ráillik, hogy „beteg." Következetes feltennünk, hogy a gyermek engedelmesnek születik

( a kis gyenge gyermek mi lehetne más, mint minden erősebb lény iránt engedelmes. A s/ülők maguk adnak rá okot, hogy a gyermek engedetlen, daczos legyen, ők keltik fel benne az ellenszenvet az iskola és tanitó iránt. Ha a dolog igy áll — mit elvitatni nem lehet — c^událkozhatánk-e hát azon, ha a kis gyermek, mikor iskolába feladják sir-rí, a szó szoros értelmében fél az iskolától Hogyis ne félne! Köznépünknél hány szüle van, hogy — mikor gyermekére megboszankodik, megharagszik — nem átalja eme szavakkal fenyegetni: „Majd megtanít téged a tanitó, csak ered fel az iskolába!" S mikor oda kerül a dolog, hogy feladják az iskolába, eszébe jut ama fenyegető kifejezés s sir rí, a mama ruhájába csimpajkózik, kérvén, hogy vigye haza, mert ő nem marad az iskolában, miuden áron menekülni igyekszik az iskolától, mely iráut a csaladban éveken át felkeltették bizalmatlanságát és ellenszenvét mint olyan zsarnok iránt, mely őt megakadályozza abban, hogy mindent a maga tetszése szerint cselekedjék Sokszor megtörténik, hogy egyik-másik szüle figyelmébe ajánlja a tanítónak iskolába adandó gyermekét, s a gyermek jelenlétében megjegyzi, hogy: „Ez az én gyermekem nagyon pajkos, rendetlen (rosz!?), tessék jól megverni, ha hibázik." A szülők ily methodusának eredménye, hogy gyermeke engedetlen, s daczára fejlődött akaratát az iskola is alig, vagy épen nem képes megtörni, fékezni. Csakis a jól kormányzot családban van legtökélyesebben életbe léptetve a fegyelem, de súlyát ott érezheti legkevésbé! Hogy a helyzet mikor fog jobbra fordulni, megmondani nem lehet. Hihetőleg akkor, mikor a család és iskola között lévő óriási űr át lesz hidalva. Azt azonban, hogy ez mily eszközökkel vihető keresztül, ezúttal fejtegetni nem czélom, legfeljebb rá mutatok egyre, taláu a legfőbbre: ha t. i. leáuynevelésüuk magasabb fokra hág s más irányban halad, azaz ha a legfőbb suly arra lesz fektetve, hogy jó családanyák képeztessenek. Igeu czélszerü intézmény az óvoda minél számosabb számban való létesítése. Közelebbi összeköttetésbe hozza a család és iskolát. Azonban sajnos, köznépünk uagyrésze még eddigelé nem elég érett arra, hogy fölismerné, mily fontos missiót teljesít az óvoda; nein látja megtérítve ama kis költséget, melyet az Óv'ödába járatása igénybe vesz. Sok szülőtől haliÖÜtam már, hogy nem érdemes oda járatni a gyermekeket, hiszen odahaza is uid játszani, legyen íéfealább otthon, majd feladja egyenesen az elemi iÉIolába. De mennyien gondolkoznak igy! Pedig élieukezőleg áll a dolog. Az óvoda előnyeit nem lbílet eléggé méltányolni. A szülők gyermekei gondbé felügyelet alatt vannak s igy megkevesbülnek ázóu szerencsétlenségek, melyeket az épen odahaza tartózkodó — legtöbbnyire pajkos gyermekek — okoznak. De meg ezáltal a gyermekek inkább vissza vonatkoznak. Az igazi Goglet asszony eltűnt, s helyét ó csak szolgálatkészségből foglalta el az öreg férj mellett. A legkülönösebb a dologban, hogy vakmerő állitá sait vele szembesített férjével szemben is fentartotta, kinek tagadását arra óhajtotta magyarázni, hogy szeme az utóbbi időben rendkívül elgyengült. Hanem a bíróság tagjait nem igen hatotta meg példátlan leleményessége. Az asszonyi bóbeszédüsógnek van még egy igen jelentékeny folyománya. Felfedezhető nemcsak a női bűntetteseknél, de ott van a normális nó lélektanában is. AJ asszony ugyanis képtelen a titoktartásra. Különben a büntető vizsgálatok sorsára igen kedvező az aszonyi természet ezen kardinalis fogyatkozása, mertja vizsgáló bírák az a legjelesebb rendőri zsenik egybehangzó állítása szerint nincs az a homályos bűneset, mely félig megoldottnak ne volna tekinthető, mihelyt asszony is beleivan keverve. Csak a legutóbbi napokban fordult elő, hogy egy Abauj megyei telekkönyvvezető gyilkosát, az asszony saját férje személyében fedezte fel, majd le kifurdalásaitól gyötörve visszavonta valló mását, mig lelkének eme gyötrelme halálos ágyba döntötte, hol végre is első vallomását erősítette meg. La Fontaine a titkot olyan súlyos tehernek tartja, melynek huzamos ideig való hordozására az asszonyi lélek szervezete túlságosan gyönge. Hogy pedig az asszonyi titoktartásra való képtelenség lehet hiúság is, mert minden asszony szeret eldicsekedni olyannal, amit még senki sem tud, szinte bizouyosnak látszik. Az asszony egy élő telephon Mindenesetre egy homályos ösztön az, mely az asszonyt gyakran a megsértett jogrend és morál önkénytelen expiatorává teszi. Még a legerősebb lelkű nők is valamely érdekes titok birtokában semmikép sem tudnak ellenállani ama kísértésnek, hogy azt valakivel — leggyakortabban szeretőjükkel — meg ne osszák. Ez mindenesetre egyik fenséges vonás a női lélek ethikájában. Elárulása önmagának, védetlen kiszolgálása egy alig megbízható discretiónak szerelme egy természetes epizódja, szivének legbeusóbb hitvallása, mit csak azzal szemben gyakorolhat, ki birja őt szerelme legerősebb szenvedélyével. Megható példa erre Menghini Penelope, ki férjét mérgezte meg. Őrültül, egy olasz asszony lángoló szeu vedélyével szeretet egy férfit. Nos a történet annyira egyszerű. Megölte férjét, hogy egészen a szeretőjéé le hessen. Lelke érezte azt a szörnyű áldozatot, amit a szerető érdekében meghozott, súlya alatt talán összeroskad vala, ha irtózatos terhét nem osztja meg valakivel. Rábízta magát a szerető discretiójára, levelében leirva a legapróbb részletekig férje meggyilkolásának történetét. És a szerető? Első dolgának ismerte elárulni a levél tartalmát a vizsgáló bírónak. Mégis utolsó szava is áldás volt a háládatlan szerető felé! Váljon melyik érdemel inkább elnézést tétéért? A nők bizonyára Meng hiúit veszik védelmük alá. Én hozzájuk csatlakozom! Érdekes azt a folyamot is megfigyelni, mely végbemegy akkor, midőn a bűncselekmény tervezése közben küzd a nő egész paradox lényében a titok revoluttója a szinléssel, a beszélni óhajtás a kénytelen titkolózással. Már ebben a stádiumban sem tud az asszony megmenekülni ösztöne hajtásától, hogy ne nyilvánítsa kifelé azt az evolutiót, mely lelkében végbemegy a bün tervének megfogantatásától a végrehajtásig. Habozás, idegesség, türelmetlenségközönséges szimp tomák ebben a helyzetében, de a mi jellegzetes, az azok a burkolt vonatkozások, kétértelmű czélzások, amelyek alá takarja bűnös szándékát. Ki ne észlelte volna, hogy az asszony bizonyos félelemmel beszél valami kellemetlenségről, melyet pedig ő tervezet, ő vitt véghez előre meggondolva, mig végre is talán ön-ön tettét utálja meg. Az asszonyi gonosztevő környezetével leplezetlenül közli pl. hogy félti életét annak, kinek halálát tervezi. Rossz előérzetekről, balsejtelmekről beszél, pedig ez semmi egyéb, mint a titoktartásra való képtelenségének átka, mitól még a legkétségbenjtőbb, legválságosabb viszonyok között sem tud menekülni. Lafarge, miután férjének elküldötte a mérgezett pogácsát, mindenki előtt panaszkodott, hogy férje halálhírétől retteg. Hogy aztán ez az asszonyi szörnyeteg konokul tagadta tettét a vizsgálat folyama alatt ép ü^y, miut a börtönben még halála órájában is, az csak a föntebb elmondottak valóságát dokumentálja. íme körülbelül ilyen az asszony nagy vonásokban mograjzolt egyoldalról vett képe. A másik oldal, melyet annyi tudós, költő ós iró festett már meg, nem kevésbbé színpompás, telve a legszebb vonásokkal. Talán még düsabb. Épen azért nem ok nélkül rabja az erősebb nem, nem ok nélkül övé a hatalom. Aranyos rabláncz az, szívesen tűrt hatalom az, hiszen a férfinek világa, öröme, boldogsága, vigasza, szomorúsága, reménysége, gyásza, üdve és mindene egyaránt az asszony. Örömest elnézi hibáit, megbocsát bűneiért, mert üdvösségét váltja meg vele, aztáu meg . . . cserébe megy ez a nagylelkűség csupán! Hanem a világtörténetet a legrégibb korszaktól a mai napig kár volt asszonyoknak csinálni. Ahhoz nem értettek, épen azért ez a legnagyobb bűnük. Különben „kis bölcsesség kormányozza a yilágot !* Minarettjeink hónából. Képek boszniai útimból. Ifj. Killay Ubul. I. Szerajevo. Julius hő 20-án a reggeli vonattal hagytam el Nyíregyházát. Napközben ázsiai volt a hőség, ezért örömmel üdvözöltem a nap lementét. Beállt az éj. A gőzparipi mindinkább közelebb repített a magyar határszélhez. Éjfél feló végre átléptem a Rubicont. Bosznyák földön voltam s elértem az első várost, Baszna Bródot. De nem ez volt czélpontom. Daczára hogy a pálya, a regényes Boszna-völgyben futva végig, érdekesebbnél érdekesebb, szebbnél szebb kilátással vonzza az utazót, én már csak Bosznia szívét vágytam látni. Julius 21. 10 óra 58 perczkor végre oda is értem Szerajevoba. De belőle az nap bizony éppen semmit sem láthattam. Az indóháznál várt jó barátom ós rokonom, Kállay Frigyes, Kállay Báni közös pénzügyminiszter és Bosznia kormányzójának fia. Azonnal felültünk a reánk várakozó jukker kocsira s a két tüzes magyar ló uri kocsisom biztos vezetése alatt, miut a szól repi-