Nyírvidék, 1889 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1889-06-16 / 24. szám

Melléklet a „Itfyirvidék" 24-ik számához közönsége e kinevezés fölött érez, a inultjábaii gyökerező bizalomnak és főispáni működésébe vetett reményeknek kifejezője. * * * Kállay András főispán ünnepies beigtatása e hó 27-dikén délelőtt, az akkorra összehívandó törvényhatósági bizottsági közgyűlésen fog végbemenni. Ezt megelőzőleg e hó 26-dikán délután Nyiregyháza város nevében Krasznay Gábor polgármester fogja üdvözölni az uj főispánt a Sóstón, hova ő méltósága nyári tartózkodásra pár nap múlva átteszi lakását. A főispán úr az üdvözlés után Nyiregyháza város küldötteinek kisóretébeu bejön a városba, s a vármegyeháza nagytermében Zoltán János alispán fogja, a vármegyei tisztikar élén üdvözölni. Az ünnepies beigtatás egyéb részeire nézve megállapodás még nem jött létre, valamiut nem tanácskozott még a fogadtatás ünuepiességének módozatai felől Nyiregyháza város képviseletének ez ügyben megbízott küldöttsége sem. Oláh iskolák a vármegyében. Szinte hihetetlenül hangzik az olvasó előtt, hogy Szabo'csvármegyében, e pn- excelence magyar vármegyében még ilyen kerdésekkel is kell foglalkozni a közvéleménynek, annak az igen igen aluszékony és kis körre szoru'.ó közvéleménynek, mely nálunk — Szabolcs egyik történetírójának vélekedése szerint talaj és éghajlati viszonyaink folytán — oly lomha lüktetésű s oly kis számában a különben hivatottaknak ébreszt érdeklődést a közdolgok iránt. Hangsúlyozzuk, hogy kis körre szoruló közvélemény! Mert különben nem történhetett volna meg — ha közintézményeinket a társadalom egészséges érdeklődése ellenőrizné — hogy évek hosszú sora óta lehessen népiskola a vármegye területén, melyben oláliul tanítanak, nemcsak, de az állam hivatalos nyelvét: a magyart nem is tanítják. Szentgyörgyábrányban van ez az iskola, s az ottani görög katholikus felekezet tartja fenn. Társai a nyir-adonyi és nyiracsádi g katholikus iskolák, hol azonban mégis respektálnak annyira bennünket, hogy — állítólag — a magyarnyelv is egyik tantárgy az iskolában, de a tanítás nyelve ez iskolákban is oláh. A népoktatási törvény — a törvényhozás bölcsessége tekintettel lévén országunk nemzetiségi viszonyaira — a népoktatás nyelvét illetőleg akként intézkedik, hogy az ország különböző anyanyelvű népei a népiskolákban a maguk nyelvén oktattassanak. Mi nem csak respektáljuk a törvényt, de helyesnek is tartjuk azt, mert erőszakos dolognak tartanánk annyira menni a magyarosításban, hogy rákényszeritsük nyelvünket — a mivelődés terjedésének nagy kárára — olyan iskolákra, melyeknek növendékei azt a nyelvet nem értik. De azért mégis megkövetelheti ez a magyar állam s meg is követeli, hogy hivatalos nyelve: a magyar minden köznevelési intézetben tauittassék. Azt, hogy Szentgyörgyábrányban egy fanatikus pap s egy obskúrus tanitó akaratából még ennyit sem tesznek meg, a legnagyobb felháborodással veszi tudomásul a vármegye közönsége, s a legnagyobb erély kifejtését sürgeti a tanfelügyelőtől, s a járás főszolgabirájától, hogy e botrányos állipotok ott és az emiitett másik két községben: Nyiradonyban és Nyiracsádon is megszűnjenek, megszüntessenek, ha máskép nem lehet még annak az eszköznek az alkalmazásával is, hogy pap és tanitó, kiknek államellenes gondolkozásában e fellázító állap )t oka rejlik: állásuktól elmozdittassauak. Mert csakugyan államellenes cselekedetnek kell neveznünk az emiitett pap és tanitó eljárását, s rá kell ütni kezökre, — ha ez az ütés mindjárt „magasabb"-ra nyul is. Pedig felünk tőle, hogy ugy van, hogy ők csak engedelmes eszközei egy dirigáló kéznek. A tanfelügyelő ur is sejttette már ezt, ez ügyről a közigazgatási bizottsághoz tett jelentesében, s ha ez megfelel a valóságnak — amin, a múlton okulva, uíncs mit kételkednünk — akkor ez az ügy nem épen csak a mi vármegyénk ügye, melyet a magunk hatalmával elnyomhatunk, hanem szélesebb körre kiterjedő rákfene, melynek kiirtására az államhatalom figyelmét kell felhívnunk. Visszatérve Szentgyörgyábrányra s a másik két községre, konstatálnunk

#kell azt is, hogy e községek lakossága teljesen magyar, magyar e községek g. katholikus hitű lakossága is. csakúgy mint Oroson, Napkoron, Kótajban vagy Pazonyban, s ennélfogva az a tény, hogy ott oláh nyelven tanítanak, nem annyit jelent, hogy a nép anyanyelvét használják a népiskolában, hanem igen is jelenti azt, hogy ott oláhositanak, vagy legjobb esetben, hogy vissza oláhositják a népet, akár csak Erdélyben. Aki pedig ezt cselekszi, ha magyar állampolgár, a hazaárulás bűnét követi el. S épen azért, mert az említett községek lakossága teljesen magyar, nemcsak érti, de beszéli és használja is ezt a nyelvet, a népoktatási törvénynek, az idegen anyanyelvűek érdekében tett rendelkezése nem alkalmazható az emiitett községekre, s nem szolgálhat takaróul a tisztelendő úrnak, meg a tanitó urnák, de még annak a „magasabb kéznek" sem, mely azonbin még sem lehet talán olyan magasan, hogy a magyar állam hatalma hozzá föl ne érjen. A felekezetek autonomikus jogainak megsértését bizonyára senki sem fogja kívánni pjlitikai hatóságainktól. De mikor arról van szó, hogy államellenes üzelmeknck szegjük nyakát, nincs elég kemény szigorúság s kérlelhetetlen erélyesség, melyet meg ne követelnénk. A tanfelügyelő ur, ki a közoktatásügyi kormánynak képviselője itt a vármegyében, a mi nézetünk szerint kissé túlságosan akceptálta ezeket az autoaomikus jogokat, melyeket a törvény a felekezeti népiskolákkal szemben körvonaioz. Hisz itt — hogy ugy mondjuk —- a tetten kapás esete forog fenn, mely jogot és kiváltságot megsemmisít. Tetten kapás, e bűnös üzelmeknek Isten tudja hanyadik esztendejében; s már maga az a körülmény, hogy annak a tisztelendő urnák, meg a tanitó urnák olyan hosszú időn át sikerült e bűnös üzelmeket észrevétlenül folytatniok: maga ez a körülmény a formaságokon túlmenő erélyes mást, de nem merem megkérni, mert még nincs biztos állásom, mivel feleségesedni lehetne; hogy Liczi bácsi nagy szavú ember,*a közeli választáson nekem is juthat valami hivatalocska, aztán megkérné az Esztikét . . . most meg egy6ure maga akarja feleségül venni. — Mit c^dálkozol ugy, mint egy özvegy mókus? — Azt hiszem, hogy fiatal lesz az Esztike L czi bácsihoz, felelém zavarom elpalástolva. — Ne higyj te semmit öcsém! Jó éjszakát. R'ggei korán indu^uuk, mert nem macska ugrás ám ide T . . . k. Azzal kiverte pipiját s önelégült mosolylyal szobájába ment s engem ott higyott kétségeim közepette. . . . Mit csináljak én most? Elő nem állhatok, hogy biz az Esztikét szeretem s én akarnám feleségül venni. . , . És ha Esztike hajlandó lenne hozzá menni Liczi bácsi hoz? Az atyja mindenesetre kívánni fogja, hogy létre jöjjön e házasság; kapni fog az alkalmon, hogy leányát gazdag s tekintélyes ember kéri meg. DJ nein hi-zem, hogy Esztike ebbe beleegyeznék. ... 0 engem szeret. Nem . . . nem mehet hozzá! Egy pereiig sem tudnám elviselni, hogy az én szeretett, angyali E ztikém másé legyen. ... Jó eszem, adj valami okos tanácsot! Laczi bácsi házasságát okvetlen meg kell akadilyozni. Da hogyan? Eh, hi másként nem megy, megszök tetem Esztikét. Deniqie másnap reggel utn.ik indultunk T...kre. Laczi bácsi jövendő boldogságán szunnyadozott öblöi pipájának hatalmas lüstfellegében, én meg tovább tépelődtem kritikus helyzetem felett. D; okos eszme ujy került, mint vizet a rektram. Egyebet nem tudtam kisütni azon jámbor óhajtásnál, bárcsak, bá-csak befordulnánk valami árokba, vagy az árvíz vinné el az egész utat a Laczi bácsi házasságával együtt. M ir kérem, fatális egy dolog, mikor az ember leánykérőbe kénytelen kisérni azt, ki ideálját m igának akarj i megkérni s hozzá még protestálnia sem lehet. Tessék megpróbálni ! Nem hiszem hogy valaki minden atyafiúi szeretete mellett jóra kivánji e perc.ben rem rnyeinek tönkretevőjét. Az utoa a kocsi előtt hirtelen egy nyul szabdt keresztül. — Rossz óaieü! dörmögte pipáján keresztül L'czi bácsi. N «gyon hitt a babouában meg a spiritúmusban. — Hopp, meg van ! Egy gondolat villant meg agyamban. Majd leteszlek én a hizasságról! Hí Esztike igazán szeret, segélyemre less tervem kivitelében. Hiszen az ő boldogsága is függ ettől. Nagyon hisz az öreg a spiritizmusban, meg t. hazajáró lelkekben. Bécsben valamikor belekerült egy spiritista klubba s ott ugy eltalálták csavarni a fejét, miszerint esküvéssel is kész bizonyítani, hogy szellemekkel társalgott. Majd hozok én neki szellemet. Amint megérkeztünk T . . . kre, rögtön kerestem az alkalmat, hogy Esztikével tudassam a boldogságunkat letörni készülő veszélyt s közöltem vele tervemet. Hogyne egyezett volna bele. Hiszen tudtam én, hogy kívülem másé sohasem lesz. Tervünknek még az is kedvezett, hogy Laczi bácsi csak más nap akart kirukkolni jövetelének tulajdonképeni czéljával. — Meg kell előbb a leányt kicsit szelídíteni, moudi, hinem tulajdouképen a számításból kifelejtett péuteki naptól íélt. Alig vártam, hogy lefeküdjüuk, szerencsére, illetve E'ztike rendelkezése folytán egy szobába szállásoltak be Laczi bácsival. Éjfél tájon eg/ fehér alak surraűt végig a szobán, nesztelen léptekkel egyenesen L iczi bácsi ágya felé, kit kísérteties tomp i hangon szólit meg: — Lic.i emlékszel fogadásodra, mit Rizsád halálos ágyán tettél. . . . E jöttem, hogy fijyelmeztesselek reá, ha netalán már elfelejtetted volna . . . Laczi bácsi eleinte azt htte álmodik. Próbául kis ujját is megharapta. Kétségkívül megholt — elsiratott felesége szelleme jött fel hozzá síri migányából, minden haj tszála égnek állt. A kisértet folytatá : — Te ily hamar megtudnád szeg íi fogad isodat. E tudnád feledni hitvesed emlékét . . . — Vigyáz'.! A szellemek nem felejtenek És hosszú fehér ujjával megfenyegetve, zajtaliuu! eltűnt a szoba homályábin. Laczi bácsi alig mert lélekzetet venni. Iszadt, reszketett a félelemtől, mint a kocsonya. — Mondtam, a rossz ómen; — dörmögte magában. — Nem . . . dihigy les'.ek hütien emlékedhez. föllépést tett volna a tanfelügyelő ur részéről szükségessé, mikor rendes iskola látogatásai alkalmával, e visszaélésnek véletlenül nyomára jött, amikor már a járási főszolgabíró is észrevette azt. Reméljük azonban, hogy annak a veszedelmes működésnek, melyet az említett községekben pap és tanitó kifejtettek, nem lesz maradandó nyoma e községek derék lakosságában. A vármegye közigazgatási bizottsága megtette a szükséges intézkedéseket, bele fog avatkozni a dologba a közoktatásügyi kormány is, s ennek a keze talán el fog érni odáig, ahonezek a hazaellenes üzelmek fakadnak. A vidéki érdekek. Nem olyan nagyon régen még a városok helyzete az volt, hogy érdekeik nem nagyon vétettek fijyelembe. Élt egy áramlat, mely a városokat a vidéki érdekek előnyére hátra tolta; ez az áramlat máig is meg van. Ma már nem fejlődik, de él. Mi ezt az áramlatott nem akarjuk megölni. Egyedül felvilágosítani akarjuk azokat, kik ezeu áramlat szóvivői, hogy a városok fejlődését ezelőtt épen a vidék fejlődése idézte elő. Minden ugy alakult, a mint a vidék óhaj otta. A vidék maga sietett a városokba. A közigazgatás, a törvénykezés, az állami más hivatalok központjává alakultak a városok. Nos, hogy az ilyen alakulások megtörténhessenek, épen a vidék érdekében volt az. S ha ma a városok ellen a vidék felindul, hogyha nem jónak, nem czélszerüaek, nem helyesnek találja a városi életet, hogyha a vidék a városoktól eltekintve, más helyeken akar kiváltságokat alap tani, annyit tesz csupán, hogy egyes helyi központok helyett külön helyi központokat, egyes nagyobb városok helyett több nag/ városokat törekszik alapítani. De a városok is rászolgáltak a vidék elidegenkedésére. A városok, mint egy-egy nagy fogyasztó kerületuek központjai, a vidéknek előnyére vannak, de csak ugy, s akkor, hogyha a vidéknek visszaadják azt a mit elfogadnak tőle. Nem áll tehit érdekűben a városoknak, hogy a vidéket drágasággal, külömböző címeken való fizetésekkel megzsarolják, pedig ugyanezt láthatni általában mindenütt a városokban; a mesterségesen magasra emelt vámok, fogyasztási és más adónemek nem E'dorádót készítenek a városokbol, hanem ennek elenkezőjét. A vidék arra törekszik, hogy a városokból lássa el magát a szükségesekkel és szórakozását szerezzen magán ik a nagy embertömeg között. S hi ezt drága pénzen kapj i, elidekeoked k attól s olyanhelyeket keres fel, hol üdülését könnyebben megszerezheti. Nagyobbára ezekben összepontosul a vidéknek a városoktól való idegenkedése. A városok nagy hivatása főleg nálunk Magyarországban abban áll, hogy a vidéki életae k kulturai, politikai és gazdisági vállalkozásúak ereje, a nem'.eti kulturának soha nem szüuetelő folyamatok és mindenek fölött nemzeti szellem és nemzeti nyelvnek ápolása sugározzák ki a vidékre. Mt a városoktól az oroz ág fejlődése, a magyar állam erősödése függ, — mosdj* S'.ilágyi DJZSŐ, Nem lehet, nem szabad tehlt a vidéknek idegenkapni az ilyen hivatásnak élő városoktól, söt teljes erejöket kell, hogy igénybe vegye az a nagy hivatás, hogy ha nemzeti éleiét fent akarja tartani. A középosztály helyére a városok állottak. Volt egy időszak, a mikor a középosztály talán épen a városok ellenére, nagy hivatást teljesített, fenBocsáss míg Rózsa, hogy egy peresre is felejteni akartalak. Egy ideig még hánykolódott ágyában, aztán hozzám kiáltott át: — Gyula! Gyula . . . alszol? — Igen. Felelém álmosan, rejteni igyekezvén örömem a dolog sikerült voltán. Nem láttál semmit? — Ugyan mit láttam volna ! Yetém oda tettetett bosszankodással. — Különös ... 1 —- Micsoda különös ? kérdém kis szünet múlva. — Te Gyula! mondinék neked valamit! — Tessék! . . . — Tudod, vén legény vagyok már én. Nem n kem való a hizasság, pláne ilyen fiatal feleség. Hát ha még hozzám sem jönne. Meggondoltam a dolgot, azaz »izé« azt gondoltam, ne jöttünk legyen ide hiába; megkérem neked Esztikét. Derék jóra való feleségre találsz. Ha nem csalódom, te sem nézel reá rossz szemmel. Majd hogy össze nem csókoltam ezért az okos beszédért Liczi bácsit. DJ végig kellett játszanom a komédiát. — Laczi bácsi! Nem mondom, hogy nem tetszenék nekem Esztike . . . hanem nem fogják őt nekem adni. Azt mondják majd, ninci mit a tejbe aprítani; azaz hogy tej nincs még mibe aprítsak. — Azt csak bízd reám. Küszöbön a választás, megteszünk szolgabírónak. És másnap a jó Liczi bácsi csakugyan megkérte a számomra Eut.ke drága kacsóit, ki mondanom sem kell, örömest mondott igent. — Azt hittem, hogy Liczi bácsi akar elvenni — ingerkedett még a kis aranyos képjnutató. — Hit ugy nézek én ki, mint akiből vőlegény lehet! Felelt mosolyodva L\CÍÍ bácsi és a két öreg reánk adta az áldást. — Igy lett az én vőlegénynek készülő Lacii bácsim nászaagyommá; én pedig az ő spiritista hajlamai és a szobaleány ügyes kisértet szereplése folytán t . . i szolgabíró s boldog ferje az aranyos Esztikémnek. Hanem Liczi bácsi előtt sohasem dicsekedtünk a rögtönzött szellemi idézéssel. —tz.