Nyírvidék, 1888 (9. évfolyam, 1-53. szám)

1888-08-12 / 33. szám

„N Y t II V I D É K" szünk: arra mutat, hogy az elérhető legszebbet birni, nemesebb vágyaink közé soroztuk, ellenben, ha iránta közönynyel viseltetünk, a megrovásra teljesen méltók vagyunk. Sajnos, (la Saftbolcavármegye e tekintetben nem áll az elsők közt, sőt még az utolsók kőzött sem lehet első. A megyének alig van néhány dalegylete s a meglévők is nem kitűnő előadásaikkal, de abban excellálnak, hogy folytonos zavarok s változásokkal kllzdve, a lót ós nem lét közt vonaglaitak A megye székvárosa bizony nem nyújt követendő példát a községeknek, mert közönsége mint kitagadott gyermekkel bánik azzal a kis csa|iattal, mely a dalegylet lobogója köré gyülekezve, méltánylandó buzgalommal igyekszik azon magasabb szinvonalat elérni, melyen a in ű zene kritikusai bírálatának is önérzettel szemébe nézhet. I)c a közönség alig vesz tudomást létezéséről s a legcsekélyebb áldozattételnél is fukarkodik, ha a dalegylet pírtolása s kezdetleges czéljainak fejlesztése miatt fordulnak felé. Ily szűkkeblű közönyösség mellett, — magától értetődik — zátonyra kell jutni a legkitartóbb törekvésnek is, mert a kevesekben fellobbant lelkesedést csakhamar kioltja a nemes ebéiért hevülni nem tudó közönség fásult apatbiája. Nem született mindenki dalárnak, mert elegen vagyunk, kik hangszerveink fogyatkozásai miatt egy dalkörnek működő tagjai gyanánt nem szereltülhetnénk, viszont igen sokan méltán vádoltathatunk azon mulasztással, hogy a dalegyleteket sem anyagilag sem erkölcsileg nem segélyezzük, holott ugy vagyoni helyzetünk, mint társadalmi állásnak előnyei alapján, érdekeit nagy mérvben előmozdíthatnánk, lm érvényesülni engednénk keblünk nemesebb indulatait N meghódolnánk a szivet s lelket gyönyörködtető dal fellllmulhatlan kellemei előtt. A kinek hangja finomabb modulációkra alkui inatlan, az a dalkör művészi becsét fokozni képes dalár nem lehet. A varjú is károg, de azért nem tekintjük éneklő madárnak. Mi tehát, kik hangunkkal másokat kellemeztetni nem tudunk, pártoljuk a (talárokat oly eszközökkel, melyeknek birtokában vagyunk, s melyek nélkül azok a műzene niyeujára emelkedni, s a finomabb izlésü közönség műéi vezeti igényeit kielégíteni nem képesek. 11a a dalt mindnyájan szeretjük, legyünk mindnyájan pártoló tagjai a dalegyleteknek, s ne sajnáljunk évenként néhány fillért a dalmíívészet oltárára letenni Elérjük ezáltal azt, hogy lesz oly dalkörünk, mely bármikor élvezetes szórakozást nyújthat s hivatva leend fedezni azon hézagot, mely szórakoztató eszközök teljes hiánya miatt Nyíregyháza társadalmi életében létezik. Milyen jól esnék, ha az unalmas télen keresztül havonként többször mulathatnánk egy jeles dalárda által rendezett estélyeken s éldeleghetnéuk a harmonikusan elomlott bájos melódiákon. Jiizonynyal büszkeségünket s örömünket képezné a zeneművészet magaslatán álló dalárda s mégis kislelküleg tűrjük az ügy Stagnáczióját, ahelyett, hogy azt vállvetve Ízlésünk színvonalára emelni iparkodnánk. Azonban uem csak anyagi erővel kell birni a dalegyletnek, hanem idomítható hanganyag birtokában is kell lennie, hogy életképességre számot tartani jogosult legyen, s nem kell félnie senkinek A JJY]tBVIDÉT TÁRCZÁJA, Csöndes esö. . . . Csöndes issó hull a kicsiny virágra . . . Minek ontoil könnyeidet kinin? Ne airasíad rég tilrtzött kedvesed i Kir a szivet holta után keresued ! Játszik u szél, Játszik u f (levéllel . . . (Jsak Játszottál te is az ó szivével, Csalogattad, klkacBiigtttd kedvedre, llgy maradtál mindörökre feladva, Nem kivántiim. . . . Nem kívántam szerelmedet, Mert u szivem mást szeretett, Ah, de elmúlt már ez álom, Délibáb volt ideálom, Sötétség volt körülöttem, Ka én ebben gyönyörködtem, IK- lio^y téged megláttalak, 8z\Jjel foil'ott a csábuluk. Mennél toválik nézegetlek, Annál jobban megszeretlek, Miudig rólad gondolkozom, Mindig éried imádkozom. Almaimba elmerültoii Semmi másért nem hevültem, Most egyedül azt kívánom : Te légy enyém, gyöngyvilágom t MitcHolal Barna. attól, hogy méltósága szenvedne rövidséget az által, ha valamelyik elismerést kivívott dalkörben, mint éneklő tag működnék. Csak ugy leend képes a dalárda a közönség őszinte tapsait s elismerését az énekművészet színpadján kivívni, ha mennél számosabban lesznek működő faktorai azok, kik dalolni szeretnek s kellemes hanggal bírnak. Nem fogja beszennyezni sem az ügyvéd, sem az orvos, sem a hivatalnok reputácziójít, ha dalártársa lesz bármelyik tisztességes iparoi vagy kereskedőnek. A múzsa nem ösmer kasztokat, templomában mindnyájan egyenlők vagyu ik, s aki oltárához lép —• legyen bár névjegyén sokágú korona — tekintélyéből egy batkányit sem veszít. Dobjuk tehát félre a közöny békéit, hagyjuk el a hínárt melyben tespedünk, lépjünk lelkesedéssel a cselekvés terére azon eltökélt szándékkal, hogy mielőbb oly dalegyletet kell teremtenünk, mely méltó leend a város intelligentiájának nagyságához s megfelel a dalművészetet élvezni tudók igényeinek. Létező dalegyletü iknek teljes elismeréssel adózunk, nemes szándékát s buzgalmát méltányoljuk, s kijelentjük, hogy csup'tn a közönség hidegsége s vele szemben tanúsított érzéketlensége oka annak, ha még nagyobb haladást s még szebb előadást produkálni módjában nem áll, de ha a közönség a czélhoz méltó odaadással fogja felkarolni az egyletet, akkor annak hírneve a megye határain túl is ösmert leend. Mutasson követendő példát a megye székhelye, őt kövotendik azon nagyobb községek, melyeknek művelt elemei vannak olyan számban, hogy belőlük dalegylet alakítható. IJ'Mitsu'c ki a dalművészet zászlóját s gyűjtsünk köré hatalmas sereget. Folytassuk a toborzást mindaddig, míg városunk kulturális intézményeinek számát oly dalegylet organizálásával öregbítenünk nem sikerül, mely megfelel a művészi kívánalmaknak. Nyíregyházát utánozni fogják a nagyobb községek, s zengeni fog a dal Szabolcsvármegyében kelettől nyugatig. A dalegyletek nemes versenyre kelve, feljutnak az énekzene Olympusára, s mi gyönyörködve hallgatandjuk zengzetes choraljaikat. De csak akkor fogunk élvezni, ha előbb létrejöttükön dolgozunk s aztán fejlesztésük érdekében áldozunk s fáradunk. Járványok az állatok között. Hitek óta tart tn'ir, hogy községi és megyei állatorvosok küldizgetik jelentéseiket a vármegye minden részeiből, hogy a lovuk és különösen a sertések között veszedelmes módon pimtit a lépfene s azok tömegesen hullanak el e szörnyű betegségben. A baj mir annyira elharapózott, hogy a vásáro': mugtartását is el kellett tiltani. Nagy szereucsétleuség ez reánk különösen most, mik >r az alig közepes termés, meg a hitvány gaboua áruk mellett, lóból meg sertésből láth itua egy kis pénzt a gazda, háztartásra, adóra, meg szabályozási illetékre; begy ad isságot is törleszszüuk, arra nom igou gondolhatunk. Pedig hit a magyar gazda nagy részben miga oka annak, ho^y ez u szerencsétlenség sújtja. Nézzünk c ak végig marha-legelőinkön vagy a nyomásokon. Hojy a legsilányabb talajú területeket választják ki erre a Az apa vétke. Leültek a puha pusitra egymás mellé. A lány lesütötte szemeit u a férfi gyöngéden megszorította a lány apró fehér kezét. Sokáig hallgattak, — hallgatták a lábaik alatt csörgedező patak locsogását vagy talán sziveik dobogását. — Az ón szép Mariskám miért oly ezomoru ma? kérdezte n gróf. — Mert ina utoljára találkozunk 1 — felelt tompa hangon a lány s alig bírta elfojtani könnyeit. A férfi arczán a megütközés tükröződött. — Rissz tréfa ez, moly engem elszomori'. — Nem tréfa ez, hanem szomorú való; atyám határozata. — Beszéltél vele? — Öjkényteleuül elárultam magamat, aztáu mindout bevallottam. — Mindent ? — Mindent, hogy szeretek, szeretek titkon, az ő tudta nélkül, szsrete.i mélyen, szenvedílylyel oly ifjút, kitől az egész társadalom elválaszt, ós hogy azzal az ifjúval mindennap találkozom, hogy az erdő nyugdmát nem a madirok dala és a virágok illata miatt kerestem fel, hanem hogy láthassam őt, kit szebbnek tarló'; az erdő virágainál, s kinek h ingját jobban szeretem hallani a madarak dalánál is. . . . — Éiő uiit szólott? — Arczát először olfutotta a vér, majd hililsápidtság ömlött el rajta, kezeit ökölbe szorította, ajkai reszketitek; meg voltam rémülve, soha sem láttam még ilyeuuek. Ajkaira uem jött sokáig egyetlen egy hang sem, majd egyszerre li írsáuy rikácsoló kiáltásban tört k>. És ekkor iszouyu káromlás közt azt mond'a, hogy ha íuóg egyszer találkozom veled — megöl. A fiatal ember ajkain keserű mosoly vonult el. — fíi mindezt azért, inert gróf vagyok ? czélra, azt nem is emlegetjük, h tnem hogy ne szedae minden féle nyavalyát magába az a szegény állit abból a kútnak nevezett gödörből, melyet — csaknem kivétel nélkül — költség kímélésből a legelő terület leglapályosabb helyén, hol az eső vizek összefutnak, ásnak ki egykét méter mélységre, melynek miazmás vize nemcsak hogy mindenféle betegség terjesztője, de nem is elégséges arra, hogy az állati test táplálkozásához elegendő vizzel lássa el egy község 100--150 darabból álló gulyáját vagy falkájit. Erinek a kérdésnek a rendezése minden esetre hatósági intézkedést igényel. Fontosabb az, mint amilyennek első pillanatra látszik, s állategészségügyi törvényünknek 1 -hitűek a legkitűnőbb intézkedisei, de az állati járványok megszüntetése, ennek az apró fontosságúnak látszó dolog elhanyagolásán megfeneklik. Elméletileg, a papiroson igen szépen állunk mi az állategészségügy dolgában. Azt mondj ík legalább legújabb állategészségügyi törvényünkről, hogy mintaszerű. De hogy álluuk gyakorlatilag ? B zony gyakorlatilag nagyon szánandó hdjzetben vagyunk az állategészségügy dolgában. A', országos törvény és a megyei szabályrendeletek végrehajtása egyáltalában nem felel meg a kívánalmaknak. S kü'önösen a községi lakosok, községi elölj írók még inkább akadályozzák, nemhogy előmozdítanák az egészségügyi törvények végrehaj '.ását, keresztülvitelét. Ugyanis mit kíván a törvény ily vészes esetekben? Azt, hogy a legelső alkalommal a szükséges óvrendszabály u,'y az egyesek, miut a községi elöljáróságok által azonnal alkalmazásba vétessék, addig is, mig a megtett jelentés alapján felsőbb hatósági intézkedés nem történik, h°gy 'gy a ragály terjedésének utja lehetőleg elvágassék s a kór mintegy lokalizáltatván, csirájában elfojtható legyen. És ezzel szemben mit tapasztalunk? Azt, hogy elsőben a községben a károsodott egyes lakos, ha p. o. lépfene talált kiütni, minden módon igyekszik eltitkolni a bajt, hogy elesett marhájának legalább bőrét megmenthesse, vagy pedig még busát is lehetőleg értékesíthesse, egyáltalában nem akarván elhinni, hogy egy hirtelen elhullott, szép, egészséges marhának húsa egyez srre még az emberekre is kártékony hatásúvá lehetne és hogy a ragály még a bőr által, vagy a fertőtlenítés elmulasztása, Vjgy az állat boncolása alkalmival használt eszközök tovább adása által is terjeszthHŐ lenne. S íjnálja eltemetni, vagy másként elpusztítani a szép húst, uem irtózik azt elfogyasztani ; igy aztán a ragály még az emberi testbe is átmegy s ott is végzi pusztító műkő dósét s a hatósági közegeknek sokszor erőszak alkalmazása által lehet csupán a törvény által előirt óvintézkedéseket foganatosítani a megcsökönyösödött balhiedelem ellenébeu. S mit tesznek felsőbb hatóságaink ez ügyben? Bizony édes keveset. Legalább még eddig nem hallottunk reá esetet, hogy a tör?ény rendeleteit elmulasztó vagy azt áthágó egyes embert, vagy községi elöljárót példásan megbüntették volna; igy aztán a megrögzött rossz szokás egyáltalában nem irtható ki, s a vész folyvást pusztítani fog közöttünk hasonló mértékben, vagyoni állapotunk véghetetlen nagy kárára, mert a községi elöljárók is legtöbbször iukább az egyesnek fogják pártját s velők együtt igyekeznek a bajt oltussolui, eltitkolni, mintsem azon törekednének, hogy a törvény rendeletei szigorúan végrehajtás muak. Pedig — habár meg vanuak is a jó törvények — ne is reméljük addig általános javu'ását egészségügyi visszonyainknak, mig a törvény szigorú végrehajtásáról is nem gondoskoduuk s ne csod ilkozzunk rajta, hogy a legjobb állategészségügyi törvényeink daczára is vonakodik egy Bismárk velünk kereskedelmi szerződést kötni I Az irott malaszt magában sohasem vezet czélhoz, ha a kivitel hiányzik. A kivitelben pedig a felelősség súlya és terhe közigazgatási felsőbb és alsóbbrendű tisztviselőink vállaira nelnzedik kizárólag; tehát ők fejtsenek ki kellő erélyt és szigort s akkor állategészségügyünk virágzása inkább megközelíthető leszi.. — Meglehet hogy igaza van atyámnak I — Hogyan I ? hát még te is ? — Atyám okos ember, ő megértette velem, hogy az ón szerelmem esztelen, a robogányi erdész leánya nem goudolhat jósán ésszel egy Várhelyi grófra. —- Te már nem szeretsz engem 1 — Épm azért jöttem el most, hogy ezt ne bigyje. Szeretem most is, sőt most még iukább, mint az előtt, mert most szerelmem tiszta az önzéstől, mert tudom, hegy nem lehetek az öné s mégis kívánom boldogságát. — Az én boldogságom csak a te boldogságod. É elünk ugy össze nőtt, hogy egyikünk sem élhetne a másik nélkül. Ne szakíts félbe, atyád bizonyára csak azért tiltotta ujra neked, hogy velem találkozzál, mert szándékom őszinteségében uem hisz taláu. Ha közöttüuk is áll az egész társadalom, én mit sem törődöm ezzel, — mit ér nekom az egész világ tenélküled? Bsszélek atyámmal s ha ő vele együtt felkeresem atyádat, megkérem ezt a szép kis kezet, mond, akkor is azt mondjátok, hogy többé nem találkozunk ? . . . A lány szemeiben a nem sejtett öröm sugara villaut föl, valami ismeretlen kéj érzete ömlött el tagjain s midőn Várhelyi Bda gróf átkarolta derekát, nem volt ereje kibontakozni az ölelő karokból s ajka önkénytelenül is viszonozta a forró csókokat. Midőn az égen feltűnő esti csillag az elválásra figyelmeztető a szerelmes párt, egy utólsó hosszú csókot váltottak még. — Isten veled szép kis feleségem, szólt a gróf. — Jöjj el mielőbb, súgta vissza a lány s hazatért a magányos erdei lakba. Az ifjú gróf belépett atyja szobájába. Az öreg Varhelyi támlásszékében ült mélyen lecsüggesztett fővel, melyet hófehér haj takart. Arczán a mult sok gyönyörének és szenvedéséuek nyoma látszik. Midőn fiát belépni látta, azou némi öröm halváuy kifejezése támad'.