Nyírvidék, 1886 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1886-09-26 / 39. szám

N Y f R V I D É K." Valóban megdöbbentő a párbajozási esetek mai nagy száma, amelyek a hirlapok hasábjain naponkint kisértenek. És az a megfoghatatlan a dologban, hogy e párbaj-kórság leginkább a társadalom műveltebb osztályaiban pusztit. Elég egy czélzatos szó, egy ferde tekintet az egyik művelt egyéntől arra nézve, hogy abban egy másik oly sértést találjon, amelyet „csak vér moshat le." Koczkára teszik életűket egy véleménykülönbség, egy kis félreértés miatt; holott élni sokkal nehezebb, mint meghalni. Küzdeni az élettel és annak csapásaival, eltávolítani magunktól a kísértetet, megérteni és elérni az élet czélját: nehezebb dolog, mint elébe állani egy ostoba ólom golyónak ! A mai modern czivilizáczió barátjai ellentétbe helyezik magokat a természettel. Ha nem tudnak élni természetesen : nem akarnak élni, mert a küzdést nem ismerik; készebbek inkább meghalni természet-elle nesen. Nem élhetnek ugy, mint óhajtanák, ugy pedig nem óhajtanak élni, ahogyan lehet: tehát inkább nem élnek. Keresik a halált, vállogatnak a halál nemeiben. Sok talán gyáva arra, hogy öngyilkos legyen. E küzdelemben az után egy másik egyénnek, aki talán meg tudna küzdeni az élettel, dilemmát dob elébe. S ennek a másiknak az után, a társadalmi félszeg szokások hatása alatt, csak úgy koczkára kell tenni életét, mint annak az életuntnak s a párbajt kell választania. Miért? Mert a társadalom úgy akarja! Tehát a társadalom a bünszerő, a társadalom a hibás A párbajokat e szerént nem az egyesek csinálják, hanem a társadalom. Fiatal emberek, akiknek eszét még a szenvedély vezeti, harczra kelnek a lovagiasság álarcza alatt, és nyakra-főre párbajoznak minden komolyabb ok nélkül. Fiatal leányok, kaczér asszonyok, akiknek a szerelmi mámor édes hangjai még mindig füleikben csengenek, hősként tüntetik fel azt, aki egy semmiség miatt keresztül lőtte vagy szúrta legjobb barátjának szívét; aki talán kevésbbé volt udvarias egyik-másik nővel szemben; aki szabad idejét nem üres bók-osztással hanem nemesebb dolgokkal tölte. Tapasztalt férfiak, akiknek nincs bátorságuk szembeszállani a veszedelmes áramlattal, kezeiket mosva, a társadalmi szokásokra, a világ véleményére hivatkoznak és hallgatnak. . . . A társadalom magvát, az élet központját ezek képezvén: ily gondolkozás és felfogás mellett mi természetesebb, minthogy a párbaj tovább virágzik, eléktelenítve a társadalom virágos kertjét. Hiába való volt a múltban a legszigorúbb büntetés, nem volt kiirtható a párbaj: mert meg maradt a gyökér, a bün magva a társadalomban. Lehetnek talán némelyek szerint sértések, lealáztatások és megbecstelenitések, amelyek ellenében sem a törvény, sem a társadalom uem szolgáltathatnak igazságot, nem adhatnak elégtételt; mert a sértés maga oly mélyen becsületbe vágó, hogy azt nyilvánosságra hozni nem lehet. Szerintök az ily esetekben a párbaj kikerülhetetlen; következésképpen nem vétkes, nem becstelen. Olyan az, mint a síró fájdalom könnye amely, bárhogyan végződik is, végeredményében megnyugtató. De hiszen a párbajt nem is ily kényes természetű eseteknél, nem ily életbe vágó sértéseknél használják; hanem, mint már fentebb is inonA „NYÍRVIDÉK" TÁRCZÁJA. Az egyenes jellem, mint az ember ékessége.*) Boldog emlékezetű Fintor József volt megyei árvaszéki elDök felett. Irta és elmondta N.-Kállón 1886. julius 7-én Görömbei Péter n.-kállói ev. ref. lelkész. Szomorú kötelesség, fájdalmas részvét hozott össze ismét bennünket halandó társaim ! Azért sereglettünk t. i. össze, hogy megadjuk a végtisztességet már csak b. e. Fintor József, előbb hites ügyvéd és ev. ref. egyházunk főgondnoka, utóbb törvényszéki ülnök és végül megyei árvaszéki elnöknek, ki eredetét vette N.-Kállón, az 1822. év április 26-án Fintor Mihály és Borbély Juliánná szüleitől. — A tudás elemi ismereteit s a felsőbb tudományok hallgatására való előképzettséget a n.-kállói ref. egyházunk kebelében még az ő gyermek és ifjú korában virágzó reform, gymnasiumban elsajátítván, a debreczeni anyaiskola hallgatói közé iratkozott be, hol az akkori rendszer és szokás szerint bevégezvén theologiai és jogi tanulmányait, mint joggyakornok, pár évet töltött Pozsonyban és Pesten, mely utóbbi helyen letévén az ügyvédi vizsgát, haza jött szülőföldére s mint gyakorló ügyvéd telepedett meg Nagy-Kállón. A figyelem minden oldalról azonnal felé fordult; főleg a reform, egyház ^ette igénybe köz érdekben munkásságát, amennyiben pénzkövetelései a peres ügyeinek nyilvántartására Elhivatott, hely adatván neki, mint az egyház ügyészének, az egyháztanácsbaD. Hamar elkövetkeztek azonban a nemzet *) Habár egy kissé késve is, de szükségesnek véljük közölni e beszédet, hogy megyénk egyik egykori főtisztviselője iránt ez uton is lerójuk a kegyelet adóját, és et által megmentsük nevét a feledéstől, átadva élet- és jellemrajzát követés és példa gyanánt az utókor számára. Szerk. dám, elég egy ferde tekintet, egy rosszul értelmezett szó arra, hogy vér folyjon. Mennyi szomorú és vérlázító példa beszél a párbajok jogtalan és igaztalan volta ellen Es a társadalom még is türi, nemcsak de sőt ápolja, istápolja, védelme alá veszi azt és kaczérkodik vele. A párbajozok a helyett, hogy a vett és adott sértéseket beismernék, visszavonnák s tetteiket megbánnák: azt még nagyobb vétekkel tetézik: a gyilkossággal. Nagy Frigyes katonáinak megengedte ugyan a párbajt, de csak ugy, hogy az egyik meghaljon; mert ha mindkettő életben marad: mindkettőt megöleti. És alatta a párbaj meg is szűnt. Ezzel a genialis fejedelem azt akarta, hogy a párbaj csak oly esetekben alkalmaztassák, amidőn már más orvoslás nincs. Ma azonban még a halálos kimenetelű párbajok is oly kicsinyes okok miatt keletkeznek, hogy borzalommal gondol rá az ember. De hát nincs menekvés e szabadalmazott gyilkosság elől?! Nincs mód azt kiirtani a társadalom kebeléből ?! A középkori intézményekről, nemével a kicsinylésnek és megvetésnek szoktunk megemlékezni: és mégis a párbajnak, a középkor e gyászos maradványának, létjogosultságot biztosítunk és vérünkkel tartjuk azt fenn! De nézzük közelebbről, hogy mi tulajdonképpen az a párbaj s tanuljuk azt megvetni és megutálni. Egy érdekes amerikai uj törvény. Sajátságos dolognak tűnik fel e iapok t. olvasói előtt, hogy egy igen távol fekvő világrész uj törvényéről szólunk jelen alkalommal. Azonban, hi kellő figyelemre méltatják szerény Ciikkemet, meg fognak győződni arról, miszerint nevezett törvényt ismertetni lapjainknak legelső kötelességei közé tartozik, amennyiben az által sokat tennének a köznépünknél oly nagy mértékden tapasztalfalható kivándorlás vágyának megszüntetésére. Köztudomásu dolog ugyanis, hogy a tudatlan pórnépet egyes lelketlen ügynökök fényes ígéretekkel csábítják Amerikába, amely Ígéretek soha nem valósulnak meg. Ezeu ígéret-tevőkre, vétkes csábitókra mond kemény ítéletet ama törvény, amelylyel azt akarják elérni, hogy a bűnös embervásárnak, a tömeges bevándorlásnak valahára vége legyen, amely máris sok kellemetlenséget oko zott az ottani kormánynak. Tagadhatlan, hogy legtöbb embernek forró vágya, főtörekvése az, hogy e földi rövid élet napjait boldogságban számlálhassa le és ezeknek eltelésök után azon megnyugtató tudattal hajtsa le fejét a néma sir pihentető porvánkosára, hogy övéit teljesen rendezett anyagi viszonyok között hagyta. Ki merné kárhoztatni az olyan embert, aki a tisztesség korlátai között, a hely és idő meg nem választásával, önszorgalma által jóléthez, vagyonhoz jutni törekszik? Kívánatos a vagyon reánk nézve már azért is, mivel mai nap a roszul itélő világ, nem nézi megbélyegzett, dicstelen multunkat, szégyenletes jelenti iket; hanem a pénz, a külcsillogás u

f.án tisztel. Legyünk bár példás eréuyüek, de szegények: porba taszít, abból ki nem emel az önző világ. Ha pénzünk van, nyugodt lelkiismereten kivül, vásárolhatunk mindent; nekünk terem igaz gyöngyöt a tenger, zamatos gyümölcsöt a dél, drága ékszert a bánya. Pénzért miénk az igazság, a győzelem Szóval a mostani hiányos társadalmi nézetek leginkább vagyonért tisztelik az embert; az arra igazán érdemest mellőzik, lenézik szegénysége miatt. Aki a pénzt tartja a társadalom lelkének, nem fogja elitélni azt a népet, amely elfáradva a súlyos munka viselésének nehéz terhe alatt, erejét kimerítő, tagjait zsibbasztó, elviselhetlennek látszó napi terhén könnyíteni akar, amely neki a tiszességes, szerény kívánalmainak életében a szabadságharcz napjai, az 1848-iki fényes, dicsőséges és az 1849-iki gyászos szomorú napok. Tudjuk bogy akiben csak egy szikrája is volt a hazaszeretetnek, áldozta kikí azt, amivel birt, a haza oltárára; az egyik pénzét, kincseit, aranyát, ezüstjét, a másik vérét, életét ajánlotta M a méltatlanul megtámadott, az imádott haza védelmére. Fintor József pedig lelkes hazafi volt; ennélfogva előbb, mint Bónii Sámuel kormánybiztos titkára szolgálta a hazát, utóbb beállt ő is nemzetőrnek. Leveretvén, letiportatván, a nemzet jogaival igazaival, gyászos setétség borult a magyarhaza egére, midőn egyedül, csak az Isten igazságában hit és a távol, nagyon távol ragyogó szabadság hajnal csillaga tartá ébren és menté meg a lelkeket az elfásulástól. A sza badságharczban való részvételért ügyvédi gyakorlatától felfüggesztetett s csakis hosszas utánjárás mellett nyerte diplomáját vissza; igy aztán ügyvédi gyakorlata által biztosított magának társadalmi díszes állást s megélhetési alapot. — 1856-ban nőül vette női és családanyai erényekben gazdag s mély vallásos hite által kimagasló nejét, most özvegyen hagyott Beretőy Juliánnát; Kivel eltöltött 30 esztendőt. Boldog házas életük számos gyermekekkel áldatván meg, ezen az ő életük koronáját, gyönyörűségét alkotó kedves gyermekek közül életben vannak és a jó apa ravatalánál könnyekkel áldoznak : Ilona s férje dr. Lórencz Gyula kórházi orvos és gjerraekeik Kálmán, Erzsébet és Dezső kiskorúak. Midőn a haza egén a setétség gyérülni, a híjnál pedig hasadni kezdett s a derengő fénynél a nemzet lelkében megmozdult a vágy, hogy tenni is kellene, mert itt az ideje, a haza ügyének jobbra fordulásáért valamit, s Zempléumegyében a Kazinczy százados ünnepélyes neve alatt, itt nálunk Tiszántúl pedig D±breczenben az egyházi önkormányzati jog védelmére gyűltek megfelelő életmódot sem adja meg. Ma csekély zsoldért kell dolgoznia e hazában, mely kicsiuy fizetésből nem telik ki a napi kenyérre és ruházatra való sem. Gyakran éhségtől elcsigázottan, a forró nap hevétől égetve, vagy a kemény hideg idő fagyától gyötörtetve kell dolgoznia azért, hogy a sorstól jobban kegyelt munkaadó az ő fáradozásainak árán szerezzen magának gyönyört, élvezetet. Ilyen sajnálandó mostoha helyzetben, ha a népnek szép ígéreteket tesznek, nem csoda, ha elhatározza is magát a bol dogság Eldorádójába kivándorolni. A teljes boldogsággal kecsegtető remény ingere, az aranybányákat, a fényes rezideDCiiát, drága amerikai étkekkel és italokkal megrakott asztalt felmutató megváltó ügynök bű^ös szavai nem varázs hatással lehetnek-e, hogy a jobblét után áhítozó népet az ígéret téjjel-mézzel folyó földére becsalogassák. Én azt hiszem, hogy egy értelmes, haíáját igazán szeretni tudó emberre nézve az volna a legnagyobb büntetés, ha hazáját bármely ok miatt elhagynia kellene. Mi is nekünk e haza, kérdem a kivándorolni óhajtó hűtlen fiáktól ; ez a haza, melyet szeretni tartozunk keblünknek legihlettebb, legszentebb érzésével, szivünk teljes, melegével?! Nem ennek drága földén láttak-e szemeink legelőször napvilágot, nem itt szivtuk-e magyar származású édes anyánk emlőjéből az éltető, tápláló tejet? Ez az édes anya bizonyára uem dajkált volna oly lángoló szeretettel, ha gondolta volna, hogy hűtlenül hagyjuk el egykor a nálánál is becsülendőbb közös anyát, melynek haza a neve ?! Haza, szülő baza! Mennyi fenséges eszme van e rövidke szóban?! Érzéketlen már/ány darab annak a szive, aki be csűlni, rajongásig szeretni és imádni nem tudja vagy nem akarja ezt! A rengő bölcsőtől, melynek éltető meleget szeretteink jósága kölcsönzött, a koporsóig, melynek keménységét kedveseinknek ráhulló könnyzápora puhítja fel nem e haza nyujt-e mindenkiuek társadalmi állásához mérten javakat. Nem ennek nyugtató anyai kebelén pihennek-e őseinknek tiszteletre méltó porai, akiknek égben lakó szelleme hűtlenséggel vádolna szüntelen, az uj hazában nem engedne pihenést, ha elvándorolnánk innen. Nem jobb-e itt élni szegényesen, hol rokoni kötelék főz a mieinkbez, mint gazdagul ott, ahol részvétlen, vagy érdekből szerető idegenek vesznek körül, kik nem osztoznak örömünkben, nem osztoznak bánatunkban?! Nem békésebb nyugalmat remélhetünk-e édes hazánk szent földében, hol sírunk felett rokon keblek kegyeletes emléke viraszt, mint ott, hol az idegen földbe vetett örökágyunkat ismeretlenek lábai kiméletenül tapodják. Talán azért szerezték őseink e hazat, azért vérzettek el ennek szabadságáért annyi milliók, hogy most a kivándorlók, mint e drága örökségre érdemetlenek, elhagyják, és idegeneknek engedjék át? ! Bármiként gondolkozzék is a kivándorló addig, le hetetlen, hogy egy fájdálmas érzés ne lepje meg akkor, midőn átlépi hazájának határát. Szemeiben felcsillog a búcsú könnye, melyet a megválás nehéz fájdalma az utolsó perczben sajtol azokba. Szive a szokottnál sebesebben lüktet, midőn elhagyja azt a. szent földet, melynek ő elpártolt mostoha fiává lett. Érzi, hogy bünt követett el akkor, midőn a tüuö remény csalfa ígéretéért feláldozta kebléuek legszentebb kincsét: a honszerelmet. Minő érzés lepi meg a képzelt boldogság után futót, midőu a háborgó tenger kőnyü pehelykéat veti a végtelen ocíeán nagyságához mért parányi hajóját egyik hullámsírból a másikba? A kétség és félelem növelik fajdalmának titkolhatlan keserveit. Ha az ember messze földről tér haza, ölelő karok várják a barátságos hajlék küszöbén, amely a viszontlátá? édes örömével telik meg. Mennyire másként van ez az Amerikába váudorlottal ? Nem fogadja őt senki szeretettel, sőt hideg megvetést tapasztal. Hamar meggyőződik, hogy minden reménye muló álom volt. Itt is vannak sze gények és gazdagok egyaránt, mint elhagyott hazájában. Itt is dolgoznia kelljmint ott azzal a különbséggel, hogy a számító amerikai minden perczről megszámoltatja. Itt sem a szegény munkás számára terem az arany, ő rá csak annak kibányászása van bízva. Hiszen már a paradicsomban elhangzott a büntetés ama végletes szava: » Fáradsággal egyed a te kenyeredet* ...! Éz alkalmazva van Amerikára is. Munka nélkül élni sehol n^m lehet e föld hátán ; különben is munka (Folytatása a mellékleten.) össze, mondhatni az egész magyar hazából, a nemzet szine java az egyház és haza ügyéről tanácskozandók, ezen 1860 január 11-én tartott nagyjelentőségű e. kerületi gyűlésen a nagy-kállói ref, egyházat b. e. Böszörményi László, Tokaji Nagy L vjos, Dják Ferencz, Nagy János, Sarkadi Dániel képviselték b. e. Fintor József egyházi főgondnok vezérlete alatt. Majd az 1867-ki alkotmányos korszak beálltával Fintor József megyei törvényszéki ülnökké választatod meg s a megye szolgálatában maradt elgyengülése, elbetegesedése idejéig 1884-ig. Megismervén időközben a megye tiszta kezét és tiszta jellemét, 1874-ben az elnöki székbe ültette 8 ez által a megyei árvák vagyoni ügyei felett való őrködéssel főfelügyeleti jog és hatáskörrel tisztelte meg, a mely állásban az elnöki széket becsülettel ülte meg ereje hanyatlásáig 1884-ig; midőn elbetegesedve a központból ismét visszatért szülőföldére, kitartó szorgalma, gondos, takarékos életmódja által szerzett értékes birtokába, saját ízlése szerint épített úri hajlékába; de a melyek neki örömet, boldogságot többé nem nyújtottak. Gonddal ápolt szőlőlugasai s kedves ízű gyümölcscsel kináló fái is ciak enyhületet adtak a nyugalomra vonult, időnap előtt aggá lett megiggot embernek, csak hűs árnyékkal szolgáltak a nyári napokon alattuk üldögélő szenvedő betegnek; de az életerőt és az életkedvet uem adhatták viss/.a többé, úgy hogy élete tudós vejének lelkiismeretes gyógykezelése s a páratlan szelidségii és türelmü nő tapintatos, gondos ápolása mellett is már hónapok, majdnem évek óta nem volt egyéb, mint hosszú haldoklás; mig végre juli 5-én, d. u. 4 órakor, életének 65 dik évében a kínoktól megszabadult, örök álomra szenderült. Béke kiszenvedett poraira, áldás emlékére ! * * *