Nyírvidék, 1882 (3. évfolyam, 1-53. szám)

1882-07-02 / 27. szám

III. évfolyam. Nyíregyháza. 27. szám. Vasárnap, 1882. augusztushó 13. (SZABOLCSI HÍRLAP.) TÁRSADALMI HETILAP. A SZABOLCSMEGYEI KÖZSÉGI JEGYZŐK EGYLETÉNEK HIVATALOS KÖZLÖNYE. Megjelenik lietenliint egyszer vasárnapon. Előfizetési föltételek : postán vagy helyben házhoz hordva : 4 frt. Félévre 2 „ Negyedévre 1 „ A községi jegyző és tanító uraknak egész évre csak két forint. Az előfizetési pénzek, megrendelések s a lap szétküldése tárgyában teendő felszólamlások Piringer János és Jóba Elolt kiadótulajdonosok könyvnyomdájához (nagy-debreczeni-utezn 1551. szám) intézendók. A lap szellemi részét képező küldemények, a szerkesztő czime alatt kéretnek bcküldetni. Bérmentetlen levelek csak ismertl kezektől fogadtatnak el. A kéziratok csak világos kívánatra s az illető költségére küldetnek viszsza. Hirdetési dijak: Minden négyszer hasábzott petit-sor egyszeri közlése 5 kr ; többszöri közlés esetében 4 kr. Kincstári bélyegdij fejében, minden egyes hirdetés után 30 kr fizettetik. A nyílttéri közlemények dija soronkint 15 krajczár. Hirdetések elfogadtatnak lapunk részére kiadó hivatalunkban (uagy-debreczeni-utcza 1551. szám); továbbá: Goldberger A. V. által Budapesten. Haasenstein és Vogler irodájában Bécsben, Prágában és Budapesten, valamint Németország és Sveicz fővárosaiban is. líorn & Comp által Hamburgban. Előfizetésre való felhívás. Az uj félév beálltával hazafiúi üdvözlettel hívjuk fel Szabolcsmegye értelmiségét lapunk szives támogatására. A szélhámosságnak, a dobverésnek soha sem voltunk barátai. Komolyság és tárgyilagosság vonul át minden közleményen, amely lapunkban napvilágot látott és ezentúl látni fog. Lapunk eddigi irányát, t. i. a helyi érdekek pártszinezetlen képviselését, a magyar társadalmi fogalmak és eszmék terjesztését, a közvélemény hű kifejezését, a közjó előmozdítását jövőre is követni fogjuk. Az előfizetési föltételek a régiek maradnak. A községeknek, községi jegyzőknek és néptanítóknak ezentúl is fele árért, egész évre két forintért küldjük lapunkat. Nyíregyháza, 1882. julius 2. A „Nyirvidék" szerkesztősége és kiadóhivatala. Tanulságok az eszlári esetből. *) L Az eszlári rejtélyes eset, amelyet a vizsgálat alatt szélnek bocsátott s a vizsgálatot félre vezetni czélzott hirek és koholmányok csak rejtélyesebbé tettek, daczára minden ellentörekvésnek, ma már a megoldás, a befejezés küszöbén áll. Itt Nyíregyházán, a honnan a vizsgálatot teljesítő törvényszéki közegek időnkint kiindultak; és ahova mindig visszatértek, magukkal hozva a *) Mi részünkről nem akartunk e tárgyhoz szólani mindaddig, amíg a megkezdett törvényes eljárás végleg be nem fejeztetik. Nem is szólunk. Minthogy azonban lapunk programmjában többször hangoztattuk, hogy bármily közérdekű czikknek helyet engedünk lapunk hasábjain, akár osztjuk azt, akár nem : e czikksorozattól sem tagadhattuk meg annak közlését, habár nem oszthatjuk annak minden egyes részletét. Szerk. A „N YIRVI D ÉK"T ARCZÁ J A. Szerettelek . . . Szerettelek, szeretlek most is, Mint e világon senki mást! Habár nem nyerek szép szemedből lövőmre semmi biztatást. Szerettelek, szeretlek most is; Te vagy örömöm.. .mindenem... I Nélküled ah I e földi élet Oly rideg... oly kihalt nekem I Szerettelek, szeretlek most is ; Tűrök értted gúnyt, megvetéBt. Eltitkolom békén előtted, Ha tán ez olykor bánt... emészt. Szerettelek, szeretlek most is, Lemondni rólad nem tudok; Szerelmedért, lányka, epedek, De koldulni soh'sem fogok I Paál Gyula. Az én szegény unokaöcsém. — Haja. — Irta. Somogyi «T. I. Bizony ráillik ez az elnevezés az én szerencsétlen öcsémre. Moit vénségemben is köny szökik szemembe, ha rágondolok. Szegény fiu beh sokat is szenvedett ! Már gyermek korában elkezdte a szenvedést. SzQtei vagyonos iparosok voltak ; de a mellett számítók és önzők , később vagyonukat elvesztették, de megmaradtak továbbra is önző, rideg fagyos szívűeknek. vizsgálatok tarkábbnál tarkább eredményeit; ahol végre a vizsgálat tárgyait tevő vérjegesztő bűntények titkos szálai összpontosulnak: talán meg lehetne kisérleni e bűnténynek egyes, a közönség előtt is ismeretes részleteinek s a köztudomásra jutott vallomásoknak egybevetése és hasonlítása által, a tényálladék lehető megállapítását, vagy legalább körvonalozását. Minthogy azonban ez végre is csak kísérlet maradna; és mert sok oly dolog öltene ezáltal testet magára, amik csak a kedélyeket korbácsolnák fel: tanácsosabbnak találom magától a tényálladék szellőztetésétől és jellemzésétől eltérve, csupán néhány tanulságot vonni le ez eseményből. Solymosi Eszter titokteljes eltűnéséből, az időnként föltalált hullák és Solymossi Eszter ruhájának a Dadán feltalált ismeretlen hullára jutásának rejtélyes történetéből sok, igen sok tanulmányt lehetne levonni. Ezeket azonban hagyjuk akkorára, amikor a kir. ügyész a bűntényeket coustatálta s a bűnvádi keresetet előterjesztette, vagy a biróság a tényt megállapítja. Ez úttal csak a szemmel látható s minden értelmes ember által könuyen felfogható részletek tanulmányozására szorítkozom. Első és legszembeszökőbb tapasztalásként emelkedik ki az eszlári eseményből az, hogy a megyei tisztviselők, némely része, — tisztelet a kivételeknek — eltűrheti a figyelmeztetést arra nézve, hogy hivatalos teendőiben lelkiismeretesebben járjon el. Tudjuk ugyanis, hogy Solymosy Eszter anyja Solymosi Jánosné, leánya eltűnése után, azonnal az eltűnést követő éjjel elment az illető szolgabíróhoz; elmondá panaszát és gyanúját; kérte a szolgabírót, hogy azonnal vizsgáltassa meg a dolgot. És mi történt? Semmi. A szolgabíró, minthogy Solymosiné a puszta gyanún kivül semmi okot sem tudott Az én szegény unokaöcsémet pedig nagyon fogékony lélekkel áldotta meg az Isten. Én áldásnak tartom az ilyen lelket; nála az igaz, hogy átok volt. Igy tehát a szülői kebel sem lehetett rá nézve oly kedves hely, mint más gyermeknek. Szegényt, mintha most is látnám, azokkal az álmodozó ábrándos kék szemekkel; amint szórakozottan ődöngött az árnyas udvarban, szőve tarkábbnál tarkább álmokat. Hanem ezek az álmok olyan csalfák voltak, hogy mikor egészen a lelkéhez forrtak ; mikor már azt hitte, hogy nélkülök nem is élhet, hogy nincs élet czélja más, mint azokat megvalósítani: akkor semmisültek meg, mint a kis gyermek által fujt szappanbuborék; mint egy tünő álom. De ezen álmokról környezete mitsem tudott; lelkébe belátni nem lehetett. Nem volt neki játszótársa gyermekkorában, nem volt barátja ifjú korában. Mi tölthette be azt a helyet lelkében, melyet a játszótársaknak és barátoknak kellett volna elfoglalni? Egy ábránd, egy eszme, melynek rabja, áldozatja lett. Művész akart lenni. Már gyermekkorában az akart lenni. Volt az anyjának egy gyönyörű madonna-képe, s ő mint kis gyermek, mindig azt mondogatta, hogy ő is fog olyat festeni. Óra-számra elfirkált, ha egy kis papir darabhoz jutott; ha pedig megszidták a papir pazarlásért, akkor kiült az udvarra s a porba rajzolgatott. Mindenki azt hitte róla, hogy egy élhetetlen teremtés. Azt, még szülei is. Gondatlannak tartották, pedig csak ábrándos volt. Ha az anyja a boltba küldte sáfrányért, bizonyosan magyar borsot hozott haza. No az igaz, hogy ilyesmi más gyermeken is megszokott történni ; de ő rajta minden olyan furcsán esett meg. II A napok egymásután multak s a kis gyermek egyre növekedett. Mikor 12 éves volt, szülői egy ügyes asztalosfelhozni leánya eltűnésére vonatkozólag, az anyát elutasította, s az esetet egyszerűen bejelentette az alispáni hivatalnak, a körözés eszközlése végett. A tisztelt szolgabíró urnák habár nem volt is Solymosinénak világos bizonyíték a kezében, eme kényes ügy iráni nagyobb érdeklődéssel kellett volna viseltetnie s behatóbban gondolkoznia fölötte : hogy igy a nyomozást melegében megejtvén s a fonalat kezében tartván, a törvényszék könnyebben bonyolíthatta volna le azt. Ez még nem minden. A szolgabíró eljárását a megyei bizottsági nagy gyűlés, teljesen korrektnek találta s a helyett, hogy a szolgabírót vétkes mulasztásáért fegyelmi vizsgálat alá vonta volna, még megdicsérte. A belügyminiszter jobban betekintett a dologba s a hanyagnak látszó és kötelességét elhanyagolt szolgabírót fegyelmi vizsgálat alá vétetni rendelte. Igaz, hogy ez a fegyelmi vizsgálat semmit sem fog kideríteni az eszlári esetből; de legaláb a törvénj^~szayának~elég tesz téve. A szolgabíró ur előtt az édes anyja könnyei, jajjai és könyörgése mitsem bizonyítottak; neki tények kellettek: hogy eljárásának alapja legyen. Hát nem volt tény a leány eltűnése? Ha már akkor éjjel nem is ment ki Eszlárra? ment volna ki másnap jókor. Ha kiment volna, ma alkalmasint más stádiumban van az eszlári leány eltűnési ügye. Nem kellett volna annyi hullát kifogni a Tiszából, és felhányni annyi sirt. Talán az igy oly nagy dimensiot vett zsidóhajsza sem következett volna be. S íme, mily iszonyú következményei lettek ama szolgabírói mulasztásnak! A tettesek teljes kényelemmel és nyugodtsággal dolgozhattak a véres tett nyomainak elhárításán; a szerencsétlen leány hulláját eltemethették; a tett helyén jelen volt zsidó sakterek, akiknek előkeritése oly sok időbe került, eltávozhattak; szóval a bűnös hoz adták, hogy attól majd megtanul mindenféle kezeslábas eszközöket csinálni, a miután majd tisztességesen megélhet. De az én unokaöcsémnek nem igen volt Ínyére ez a dolog, hanem azért meghajolt a szülők akaratának. Bizony szegénynek nagyot kellett hajolni, nem csoda, ha nem tette jó kedvvel. Mig a többi inasok daloltak, hogy majd kidőlt a műhely oldala tőle : ő szomorúan végezte munkáját. Tervezett, remélt, aztán meg kétkedett. Szegényt elnevezték a háznál »savanyu majszterc-nek. Mindenki kötődött vele. Nem nézhettek rá, hogy olyan szomorú, olyan ábrándos volt. Sokszor már ki is fakadt, nem győzte türelemmel a bántalmakat; s azon is gondolkodott, hogy megszökik gazdájától s elmegy világgá. »Művész hazája széles e világ< s ő éppen tművéízt akart lenni. Néha egészen önfeledten, a helyett, hogy olyan szép ákom-bákom forma tulipánokat mázolt volna a ládákra, sublátokra: oda festett valami gyönyörű tájképet. Egyszer is mikor, gazdája szerint igy lopta a napot, belépett a potrohos majszter a műhelybe. — Hát te kölyök! mit pingáltál arra a szekrényre ? mit pazarlód a festéket? tán csak nem akarsz minden vevőt elkergetni, mi? mert inkább én hajtalak ki a házból. — Nem is bánnám biz én, — mondá szomorúan az én unokaöcsém. — No nézze meg az ember 1 még neked áll föllebb ? Rúgott rajta egyet tréfából (legalább ő azt hitte, hogy tréfál.) — Engem ugyan ne rugdáljon az ur, mert — — — Halgass te gézengúz! — Mit, gézengúz én ? ! dörmögött a fiu ! — Te, mersz nekem feleselni ? — Én.