Nyírvidék, 1882 (3. évfolyam, 1-53. szám)

1882-09-17 / 38. szám

III. évfolyam. Nyiregyháza. 38. szám. Vasárnap, 1882. szeptemberhó 17, (SZABOLCSI HÍRLAP.) TÁRSADALMI HETILAP. A SZABOLCSMEGYEI KÖZSÉGI JEGYZŐK EGYLETÉNEK HIVATALOS KÖZLÖNYE. IVTegjelenik: hetenkint egyszer vasárnapon. Előfizetési föltételek : postán vagy helyben házhoz hordva: Egész évre 4 frt. 2, Negyedévre 1 „ A községi jegyző cs tanitó uraknak egész évre csak két forint. Az előfizetési pénzek, megrendelések s a lap szétküldése tárgyában teendó fölszólamlások Plringer János és Jóba Elek kiadótulajdonosok könyvnyomdájához (nagy-debreczeni-utcza 1551. szám) intézendök. A lap szellemi részét képező küldemények, a szerkesztő czime alatt kéretnek beküldetni. Bérmentetlen levelek csak ismertt kezektől fogadtatnak el. A kéziratok csak világos kivánatra s az illető költségére küldetnek viszsza. Hirdetési (lijak: Minden négyszer hasábzott petit-sor egyszer közlése 5 kr ; többszöri közlés eseteben 4 kr. Kincstári bélyegdij fejében, minden egyes hirdetés után 30 kr fizettetik. A nyílttéri közlemények dija soronkint 15 krajezár. Hirdetések elfogadtatnak lapuuk részére kiadó hivatalunkban (nagy-debreczeni-utcza 1551. szám); továbbá: Goldberger A. V. által Budapesten. Haasensteiu és Vogler irodájában jécshen, Prágában és Budapesten, valamint Németország és Sveicz fővárosaiban is. Dorn & Comp által Hamburgban. Nyíregyháza, szeptemberhó 15. A „Nyírvidék* ez idei 33-dik számában egy oly életrevaló eszme, illetőleg czikk-sorozat. indult meg, „Pusztulunk veszünk" czim alatt, miszerint lehetetlen azt továbbra is kellő figyelemre nem méltatni; s azt, nagy horderejénél fogva, hazafias társadalmi szempontból tovább nem folytatni. Azt hiszem, mikép meg fogja engedni ama czikk tisztelt irója, hogy eszméjét, — ugyanazon hazafias szellemből, aminőben ő irta, kiindulva, a magyar nemzet társadalmi és nemzeti létérdekei iránti figyelemből, — tovább fejleszteni megkísérlem. Tagadhatlan, hogy kevesen vagyunk annyira, hogy, miként a legnagyobb magyar mondá: „még az apagyilkosnak is meg kellene bocsátanunk." S az még nem elég, hogy ennek tudata oly nagy mérvben nehezül lelkünkre; hanem tapasztalnunk kell azt is, hogy még saját polgártársaink közöl is sokan bűnként hányják azt szemünkre; igyekezvén magukat elvonni a magyar elem létszámának szaporításától. És e vád súlya annál nehezebb és fájóbb lesz valaha; mert épen testvér-kezek mérik ránk eme nehéz csapásokat. Hogy ez melyik testvéráramlat ? a világeseményeket figyelemmel kisérő hazafi, bizonynyal tudni fogja; de azt merem állítani, hogy egyáltalában nem az a faj, amely a legújabb időben a legelitélttebb ellenségnek tüntettetik fel egynehánynak esetleges bűne miatt. Egészen más fajjal állunk tehát szemben e tekintetben. Majd kitalálja azt a hazafias kormány s az éber országgyűlés, akiknek hazafiasságukban, nemzeti szempontból, kételkedni nem lehet okunk. Tehát mondom, nemzeti társadalmi nézpontból kívánom tovább vezetni a „Pusztulunk veszünk" czimü czikksorozat irója által fölvetett eszmét. Czikkező a nemzet elsatnyulása feletti keservét, egyelőre a sorozások eredménytelenségében taA „NYIRVlDÉK" TÁRCZÁJA. Szerettelek . . . Szerettelek, szeretlek most is, 1 M Mint e világon senki mást I Habár nem nyerek szép szemedből Jövőmre semmi biztatást. Szerettelek, szeretlek most is, Te vagy örömöm . . . mindenem 1 . . . Nélküled ah ! e földi élet Oly rideg... oly kihalt nekem 1 Szerettelek, szeretlek most is,' Túrok értted gúnyt, megvetést; Eltitkolom békén előtted, Ha tán ez olykor bánt... emészt. Szerettelek, szeretlek most is, Lemond'ni rólad nem tudok : Szerelmedért, lányka, epedek, De koldulni : soh'sem fogok ! Paál Gyula. A tanév elején. (Vázlat a, pataki diákéletből.) »A kolbász is elfogy, akármilyen hozszü< — irja valahol Arany, s ennek a lex fundamentálisnak bizony az iskolai év is kérlelhetlen szigorúsággal alá vau vetve Elfogy és megujul a maga idejében rendesen, mint a hold. Elfogy az, akár mily hosszú. Pedig a tanév meglehetős hosszú; emellett nem egy-két nebuló keserves verejték izzadással tett már és fog tenui apostoli bizonylálja indokoltnak; pedig tudhatja s tudja is bizonynyal, hogy az ily katona-állitások, mint a minő mai társadalmi helyzetünkben dívik, egy túlfeszített factuma az államok politikai fenumaradhatásának. Nem az a fő tehát a tisztelt czikkező szeriut, hogy minél többen legyünk magyarok; hanem az, hogy minél több katonát állithassunk ki. Előtte csak az a feltűnő, hogy kevés katonának való ifjaink vannak. Pedig tudhatná, hogy ha minden ifjú alkalmasnak találtatnék, valamennyi besoroztatuék a mai katonai törvények értelmében. De erről itt nem lehet beszélni; az ide vonatkozó törvényt respektálnunk kell. Mig a nemzet fölött uralgó államférfiak be nem látják a más orvoslat szükségességét: bizzuk ezt is reájuk. Bizonynyal nem fognak megfeledkezni a nemzet feumaradását biztosító intézmények létesítéséről. Czikkező leginkább a testi táplálkozásra vonatkozó rosz étkezési anyagok, vagyis a rosz étkek és italok élvezetében; továbbá a körorvosi intézmény szervezetlenségében keresi a szaporátlanság okait. Botond és Lehel alakjait többé, fájdalom, fel nem találjuk egymásban. Ez meghaladott állapot. Avagy nem látja és tapasztalja czikkező, hogy jelen korunkban is, a természet legmostohábban táplálkozó gyermekeiből telik ki a kényszeritett katona-contingens ? A természet ezen gyermekei nem válogathatnak a legjobb ételek és italok közt; szüléik nem rendezhetnek számukra Lucullusi ebédeket. A czikkező gusztusához mért egészséges ételeket és italokat csakis nagy, előkelő házaknál lehet kiállítani: hogy ezek folytán erős, robustus s a katonai teendőkre képes fiuk születhessenek. Ezek szerint tehát nem a rosz ételek és italok, milyeket czikkező gondol, okai a nemzet satnyulásának; hanem az ételek és italok mérték feletti használata. Ez már inkább lehetséges. Mert ságot. De hiában fogy el, megújul az ismét, akármily borongós is az időjárás, s akármily édes volt a vakáczió Mint éj a nappalt, ború a derűt, telet a tavasz: ugy váltja fel a szurkolást a teljes megnyugovás, a kedves szünidő, ezt ismét a deligenczia. A díligentia nem valami egyenes arányban áll a vakáczióval extensitására nézve, azt már jól tudja alegegyügyűbb muzsafi is. Mint a száraz tengerben, ugy a vakáczió a diligentiák tömegében csak egy kis szigetet, de valóságos oázt képez. Az apostolok sem fogadták olyan egyenlő, kész lélekkel a szentlélek kitöltetését, mint amily közörömmel s általános lelkesedéssel veszik minden időben a muzsasereg minden egyes tagjai a nagy vakácziót, az aratási szünidőt. Most is igy volt legközelebb. Már minden muzsafi önmegelégedéssel tekint vissza a szünidő előtt megfutott pályájára, melyen, ha örömvirágok nyíltak is számára, de a tüskék szurdalásaiból is bizonyára bőven kikapta osztályrészét, s reményteljesen néz a beállott uj tanév elé. Nem lesz talán egészen érdektelen ránk nézve sem' az uj tanév elején egy pár pillantást vetni a diákéletre s arról egy kis karczolatot nagyjából papírra vetni, hiszen a papir ugy is érzéketlen, sokat megtűr. Mint olvasóim közül többen talán tudják is, minden valamire való kollégium tagjai, nem iskolai rendszabályok alapján ugyan, hanem mégis nagyon természetes osztályozási uton, külső színezet, s a tudományok alsóbb vagy magasabb fokozatának tanulása szerint, két csoportra különíthetők, még pedig igen magas válaszfallal, diákra és mendikánsra. Helyes értelemben definiálhatunk igy is: diák azon individuum, aki a legáczióba járásra hivaa legjobb étel és ital élvezete is lehet az egészségre nézve oly káros, hogy abból halál következlietik be. Ezt tudom az orvosok, mint szakértők sem vonnák kétségbe. Nem áll tehát az ő embervagy világgyűlölet szemüvegén át megfigyelt állítás, hogy nemzeti elsatnyulásunknak, általában a rosz ételek és italok volnának az okai. A rosz ételek és italok magukban nem ártanak, ha nem mérgesek és ha mérték felett nem használtatnak. Az éhes embernek a rosz étel és ital is jól esik, csak sokat ne adjanak belőle; sőt jobban esik és egészségesebb tőle, mint a torkig struez-velőben lakmározó s olympi nectárban uszó dözsölőnek ebédje. Mert azt egyáltalában nem teszszük fel, a leggonoszabb emberi elfogultságokban sem, hogy bizonyos, czikkező által a házfalak mögé állított méregkeverők mérget is áruljanak ételeikben és italaikban. Higyje el czikkező ur, hogy nem a gyanúsított rosz étkek és italok kiszolgáltatásában, s nem is a körorvosi intézmény életrevalótlanságában rejlik, hogy „pusztulunk, veszünk" ; hanem egészen más politikai és fisikai okokban, amelyeknek vitatása e szerény társadalmi lap megszorított keretén kívül esvén, azokat itt nem szellőztethetem. Van erre czikkező urnák tehetsége, találja ki. Gondolkozzék tovább, s bizonyára ki fogja találni; csak elfogult ne legyen és ne igyekezzék más lenni, csak ember. Igy azután okvetlen más fejleményekre jut' különben nagyon tisztelt hazafias nézete. Még egyet. Igyekezzék a községi és ne a nagyvárosi élet titkaiba pillantani. Figyelje meg a munkás és a munka-adó közötti társadalmi nagy kérdést. Higyje el, egészen más bajokat fog felfedezni: a nemzeti és emberiségi elsatnyulás okaira nézve. A viszontlátásig! ....er.... talosan képesítve van; mendikánsok pedig a többiek mindnyájan, akik a legátusi functiora képtelenek. A diák hivatalos ornatusának — ünnepre menetelkor — kiegészítője a mendikáns; e nélkül egy kötelességét jól tudó legátust még képzelni is vakmerőség. A diákok és mendikánsok ismét a szerint, amint a városon vagy benn a kollégiumban laknak s tengődnek, újra két részre válnak : városiakra és konviktistákra. E különbség azonban nem valami erős válaszfalat emel föl a két fél között, s gyakran megtörténik, hogy a városi és konviktista mendikánsok néhányan a legszilárdabb védés dacz-szövetségre lépnek egymással valamely közös ellenségüknek, legyen az bármi fajú mendikáns, alattomos megtépászására. A városi és konviktusi tanulók között a legélesebb különbséget a kenyér képezi; ugyanis amazok marczit. emezek brugót esznek. Honnan vette e két sajátszerű elnevezés eredetét ? arról határozott felvilágosítást adui nem kísérlem meg, amennyiben annak megfejtése az ős kor mesés homályában vész el; ami fennmaradt is róla, a krónikában megírva nincsen, csak a szájhagyomány adta át az utódoknak; a diák szájhagyomány pedig nem igen méltó arra, hogy nyomdafesték által nyerjen állandóságot. A kétféle kenyérre nézve az képezi a legnagyobb furcsaságot, hogy a városi fogyasztó közönség a maga marcziját nem szereti ugy, mint a konviktisták brugóját s ezek viszont. Már ez vérében van a legutolsó niendikánsnak is. Ennek okát én azon mindenesetre axiómát rejtő mondásban szeretem keresni, s azt hiszem meg is találom, hogy »varietas delectat.* Igy állván a dolog, nagyon világos, hogy a diák társadalom összetartó kötelékei között, a marczinak és brugónak nem épen utolsó szerep jutott osztályrészül.