Nyírvidék, 1881 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1881-05-12 / 19. szám
19. szám. Csütörtök, 1881. májushó 12. II. évfolyam. Nyíregyháza. MEGJELENIK MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. Főmunkatárs: VITÉZ MIHÁLY. Előfizetési föltételek: postán vagy helyben házhoz hordva : Egesz évre................................................................................4 Irt. Félévre........................................................................................2 „ Negyedévre ............................................................................1 ~ A községi jegyző és tanító uraknak egész évre csak két forint. 1 Az előfizetési pénzek, megrendelések s a lap szétküldése tárgyában teendő fölszólamlások Piringer János és «Tóba. Elek Í kiadótulajdonosok könyvnyomdájához (nagy-debre- ezeni-uteza 1551. szám) intézendók. A lap szellemi részét képező küldemények, a szerkesztő czime alatt kéretnek beküldetni. Bérmentetlen levelek csak israertt kezektől fogadtatnak el. A kéziratok csak világos kívánatra s az illető j költségére küldetnek viszsza. Hirdetési dijak: Minden négyszer hasábzott petit-sor egyszer közlése 5 kr ; többszöri közlés esetében 4 kr. Kincstári bélyegdij fejében, minden egyes hirdetés után 80 kr fizettetik. A nyílttéri közlemények dija soronkint 15 krajezár. Hirdetések elfogadtatnak lapunk részére kiadó hivatalunkban (uagy-debreczeni-utcza 1551. szám); továbbá: Goldberger A. Y. által Budapesten. Haasenstein és Vogler irodájában Bécsbeu, Prágában és Budapesten; valamint Németország és Sveicz fővárosaiban is. Egy kis szellőztetés. „A papok életbiztosítása“ — e czimen jelent meg a folyó évben egy röpirat gróf Lóuyay Bélától. E rópirat felemlítve elébb, hogy a magyar korona tartományaiban biztosítva van immár a gazdatiszt jövője, biztosítva a néptanítóké, hangoztatja, hogy a protestáns és görög egyesült és nem egyesült lelkészek létének biztosítása még senkinek nem jutott eszébe. Pedig — folytatja — „mely osztálynak tartozik a magyar nemzet nagyobb bálával, egy szomorú sötét korszakban elkobzással fenyegetett nomzeti önállása, vallásszabadsága megőrzéséért, miut épen a papi osztálynak! A keresztyéuség első századainak magasztos traditióit, a pogányüldözések korának martyrjait láthatjuk újra éledni, ha tanulmányozzuk hazánk történetét ezen korszakban. Mily önfeláldozással, bámulatos szilárdsággal tudott o támasz és segítség nél- , kuli lelkész küzdeni vallásáért s Istenben bizva, hitére támaszkodva ellenállani a zsarnokság és elnyomás minden üldözéseinek mindaddig, mig ügyét diadalra nem segité. Valóban mi sem lehetne kívánatosabb mint-----------a h it ób önfeláldozás ez apostolainak sorsán könnyíteni.“ Kimondja aztán, hogy bár nagy és fontos feladatot teljesítenek papjaink, azért ne várjanak segélyt az a nélkül is annyira túlterhelt államtól, sem a felekezetektől, melyek nagy áldozatok árán önmagok tartják fenn saját egyházi intézményeiket s innen folyólag egyházi szolgáikért nőm főhetnek annyit, a mennyit tenni kellene, hanem kövessék a régi olvot „segits magadon Isten is megsegít“ s az úgynevezett életbiztosítás által eszközöljenek jobb jövőt elmaradó családjaiknak. Sietünk mindenek előtt kijelenteni, miszerint örvendetes jelenségül tekintjük, hogy a jobb sorsra érdemes lelkészek helyzetét magyar főuraink is kezdik figyelemmel kisémi, sőt — inikéut a röpirat szerzője kellő méltánylással is nyilatkozik, működésökről. Be egyszersmind nem habozunk kimondani, hogy a gróf Lónyai Béla által ajánlott életbiztosítás teljességgel nem az az eszköz, mely a lelkészek özvegyein és árváin érdemleg segíthessen. Sok egyházban jelesül oly csekély a lelkészi jövedelem, hogy abból legsziveschb akarat mellett sem lehet elszakasztani az életbiztosítási évi dijakat. És ott is, hol a jövedelem nagyobb, ha a gyermekek neveltetési költségeit, a cselédek fizetését, a háztartás kiadásait levonjuk, alig marad valami, sőt legtöbb esetben az állam helyzete áll elő, hogy t. i. folytonos deficzit mutatkozik a mérlegben, s örökösen kölcsönökkel kell a különbözetet kiegyenlíteni. Igen, de — azt mondja a röpirat szerzője — beszerezhetik a lelkészek a biztosítási évi dijakat úgy, hogy vállaljanak ügynökséget a biztositó társulatnál, szerezzenek hallgatóik kitett biztosításokat, s az ezek után járó províziókból „biztosan szerezhet az illető annyit, hogy pár ezer írtig életét biztosíthassa.“ E sorok Írója szinte ügynöke egyik hazai biztositó társulatnak, még pedig meglehetős népességű községbeu, s innen folyólag saját közvetlen és biztos tudomása alapján, nagyon is vérmesnek látja a röpirat Írójának fentebb jelzett reményét. E remény csakis a délibáb tündércsarnoka, ha eljutunk hozzá, nincs többé. Hogy egy 30 éves egyén 2000 fit tőkét biztosítson halála esetére, tizes provisió mellett 440, sőt mig tizenötös provízió mellett is 300 frt biztosítási dijat kellene a biztositó-társulat részére szereznie. De hiszen ez lehetetlen, midőn minden községben öt hat rendbeli ügynökség működik, lehetetlen még a népes községekben is, hát még Jákéu, Téten, Sényőn, Besztereczen. Sőt ha lehetséges volna is most — feltéve, de meg ■ nem engedve — lehetséges lesz-e folytonosan, az országos depaupertatió naponként rohamosabb lépésekkel közelgő korszakában ? Szerintünk nem! Pedig a biztositó társulatok annyira követelik a biztosítási évi dijakat, hogy egyetlen nem fizetés esetében is minden további kötelezettségöket fel- oldozottnak nyilvánítják. Aztán meg sok lelkész jóval túl van már a 30 éven, s ez esetben a biztosítandó 2000 frt évi dijainak fedezésére, nem 440 s illetve 300 frtuyi, hanem sokkal tetemesebb biztosítási összeget kellene a biztositó társulat részére szereznie, ami pedig mig nagyobb lehetetlenség, kivált oly helyeken és ilyen egy ötödé egyházainknak, — hol a községi összes épületek értéke (kivétetvén az egyházi épületek, melyeknél nincs ügynökre szükség) alig megy 15—20 ezer írtra. „Óriási gondolat, — ugyinoud a szellőztetett röpirat egyik bírálója — az egész magyarországi protestáns egyetemet egy intézet, ezége alá beterelni, — de az elmélettől nagyon messze van a gyakorlat.“ Nekünk pedig Horátius mondata jut eszünkbe, midőn e röpiraton át haladtunk: „Desinit in piscem, mulier formosa superne.“ 1057. A reáliskola és gymnasium. Kel-e N.-Kállóban közóptanoda P (Felelet Szlaboczki Imre tanár ur [18 az.] közleményére.) Tekintetes szerkesztő ur I Becses lapjának 18. számában Szlaboozki Imre ur erőltetve, minden áron kiakarja mutatni, hoiry N.-Káliéban egy középtanodának nincs talaja, nincs jövöje, legyen ezen középtanoda reál-gymnasium vagy akár reálgymna- sium. Középtanodánk és az igazság érdekében engedje kosarat kapván, elvett egy nála sokkal szebb — kedvesebb — s gazdagabbat. — Ah I — s ezt honnan tudja ön ? — Kedves nejétől — felelt mosolyogva a másik, — ki nőmnek leánykori barátnője, s ki most önöknél időz I A fekete utas felugrott üléséről: — Ön tehát Káldy Elemér I — Ah mily véletlen s ön most hozzám jön ugye nejéért? Igen I — mint azt nőmmel terveztük, — de engedje csodálkozásomat kifejeznem, hogy nőm folytán nevem azonosságát s igy elbeszélésem után személyemet fel nem ismerte. — Annak oka igen egyszerű s abban rejlik, hogy a régi vetélytárs nevét biz én évek múlva elfeledtem. Még egyBzer örvendve szorítottak kezet, midőn u mozdony fütyölt s pár pillanat múlva a vonat megállt. Mindkét férfi kiszállt, csak a szőke maradt s búcsú köszöntés után nézte, mint öleli mindkettő kebelére nejét, kik vártak rájok s aztán mint robog velük egy csinos fogat tova. — Elmentek! — szólt önmagához, — s még csak azt sem mondták meg, mi lett Ilonából — s boszusan havert az ülésre — erősen füstölve el szivarkáját. • * * Elemér az első viszontlátás után ismét a tárgyra tért s elmesélte, hogy Ilont később egy hivatalnok vette el, de már attól komolyan megszökött egy báróval, — ki aztán nem sokára ismét ő tőle szökött meg s most Münchenben egy festővel nyomorogja az életet — Szülei? — kérdé neje. — Mit sem tudnak felöle, legalább nem akarnak tudni. Szerencsétlen nö! — sóhajtottak a hölgyek. — Szerencsétlen festő! — sóhajtottak a férfiak, mire egy derült kaczaj volt a válasz s aztán boldogan folytaták utjokat. A„NYlRVIDEK“ TÁRCZÁJA. Te csaltál meg . . . Elbeszélés. Vörös* * * Kálmántól. (Vége.) Kocsi után néztem s csomagomat feltéve éppen be akartam szállni, midőn megettem egy hangot hallok, mely megrémített. — Hol van leányom ? — kérdé Ilona atyju. Még egy pillanat, s én uralkodtam magamon, s a már eltűnő bajó után mutatva feleltem: — Ott a hajón! KedvoB Imre bácsi, de az Istenért mi baj, hogy oly kétségbeesett arezot csinál? — Szerencsétlen I — felelt ő. — Hova tetted leányomat ; Te megszöktetted őt I — Én? . . . Imre bácsi én? — kérdém roppant meglepetést színlelve. Megőrült? — Ne tagadd I Láttak midőn együtt szálltatok a bajéra. — Ez igaz ! — Te váltottál neki jegyet. — Ez is igazi Még pedig Bécsbe, magamnak pedig Pozsonyba, de ő kért fel erre. — Megörülök! — szólt kétségbeesve az öreg. — Hát nem te szöktetted el? — Én egy barátomhoz látogatóba jöttem ide, s kedves leánya pedig azt rnoudá, ruhákat rendel meg Bécsben. — Az nem igazi Ö megszökött! — Lehetetlen! Ámbár . . . — Nos? mit tudsz? — Semmit kedves Imre bác-i, az jutott eszembe, hogy egy tiszttel sokat láttam beszélgetni, de hát velem is beszélt b igy gyanúra nincs okom. — Ismered azt a gazembort? — Nem én! De hát nem is bizonyos ám az I — De Imre bácsi hogy jött ide? — VasútoD, egy óra múlva utánatok, s a kocsis itt rosszul hajtott, elkéstem. — A vonat pedig itt hagyta, s igy uttánnok sem mehet. De nem is hiszem én, hogy komoly következménye legyen a dolognak. Ilona eleven leány, egy kis utazásra vágyott s holnapután otthon leszl Ázért távírhat utánna I — Igazad vau! Egy barátom van ott, nekem ki őt ismeri s majd elfogja a szökevényt. Most menjünk gyorsan a távirdához! Kocsiba ültünk s fél óra múlva mindketten egy régi iskolatársainnál beszélgettünk a múltakról s éjjel mindketten utaztunk — én haza és az öreg Bécsbe fel. — S ott . . . folytató a fekete hajú megtalálta leányát barátjánál. — Igaz I — 8 haza vitte. — Igaz — s kegyed ? — Azon barátjának fia vagyok. — Es? — kérdé az elbeszélő, higgadtan nézve a fekete utas szemébe.-— És azon tiszt, ki Ilonának Pozsonytól Bécsig j gondját viselé. — Felismertem önt! — feleié az elbeszélő, már akkor, midőn engem félénknek nevezett, s hogy nem pat! tantam fel akkori szavaira, azt csak azért tevém, mert i végig akartam mesélni történetemet — s mert nevetségesnek találnám az össze zörrenést akkor, midőn a dolog már egyikónket sem érdekel. — Ebben igaza lehet — felelt a fekete utas, s bocsásson még szavaimért. Szívélyesen kezet szorítottak, mit a szőke bosznsan szemlélt, mert elvi ellenfeleit szívesen látta volna egymás között is megbasonlani. — A történet vége pedig ez: — szólt a fekete \ utas, hogy én még ott atyám házánál . . . — Megkérte Don kezét — szólt közbe amaz - s Lapunk mai számúhoz Uriinwald Bertalan, kereskedő árjegyzéke van csatolva.
