Nyírvidék, 1881 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1881-04-28 / 17. szám
II. évfolyam. Nyíregyháza. IT. szám. Csütörtök, 1881. áprilishó 28. MEGJELENIK MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. Főmunkatárs: VITÉZ MIHÁLY. Előfizetési föltételek: postán vagy helyben házhoz hordva: Kgész évre.....................................................4 frt. Félévre................................................ . 2 „ Negyedévre............................................l „ A községi jegyző és tanító uraknak egész évre csak két forint. Az előfizetési pénzek, megrendelések s a lap szétküldése tárgyában teendő felszólamlások l?iriii4£er* János és Jóba üllek kiadótulajdonosok könyvnyomdájához (nagy-debre- ezeni-uteza 1551. szám) intézendók. A lap szellemi részét képező küldemények, a szerkesztő czime alatt kéretnek bcküldetni. Bórmentetlen levelek csak ismortt kezektől fogadtatnak el. A kéziratok csak világos kívánatra s az illető költségére küldetnek viszsza. Hirdetési dijak: Minden négyszer hasábzott petit-sor egyszer közlése 5 kr ; többszöri közlés esetében 4 kr. Kincstári bélyegdij fejében, minden egyes hirdetés után 80 kr tizottetik. A nyílttéri közlemények dija soronkint 15 k raj ezár. Hirdetések elfogadtatnak lapunk részére kiadóhivatalunkban (nagy-debreczeui-utcza 1551. szám); továbbá: Goldberger A. Y. által Budapesten. Haaseustelu és Yogler irodájában Bécsbeu, Prágában és Budapesten; valamint Németország és Sveicz fővárosaiban is. A társadalom árvái. I. Árva . . . Mily kemény, mily súlyos eszme! Kemény mint a gyémánt és súlyos mint a gránitbércz. Magában foglalja mindazt, a mi keserű, megdöbbentő és rettenetes az életben. Eszünkbe juttatja a keresz- tyénség martyrjait a római cirkuszok porondján, szemben a vérszomjas dúvadakkal; az ártatlanság hófehér koszorúját, a bíínfertőzött falak között; az elepedt zarándok kétségbeesését, midőn alig nehány lépésnyire az életadó forrástól összeroskad, — s öli az élet még sötétebb és megrázóbb látványokat is tár fel szemeinknek ama roppant terjedelmű köny és véráztatott könyvből, melynek neve: árvaság. Nem lehet azonban tagadnunk, hogy az életnek e sivatag Saharájában üde oázokat, e vihar korbácsolta oczeánon viruló kies szigeteket is lehet ottan-ottan felfedeznünk. Igaz rokonok, sőt nem ritkán idegenek is valódi önzetlenséggel fogják fel az elhagyatott árvák ügyét; munkás, hasznos polgárokat nevelnek azokból, kik különben önsorsukra hagyatva, elpusztulnak, vagy a társadalom gonosz ellenségeivé fejlődnek vala, — nemes szivü emberbarátok árvaházakat létesítenek, sőt maga az állam is — már úgy, a hogy — gondoskodik az árva érdekeiről, igazainak mególtalmazásáról, anyagi és szellemi életének kifejlesztéséről, s mindezek folytán nagy része az árváknak, ha nem is élvezheti a szülei szeretet éltető napsugarát, legalább menhelyet talál az élet viharai és vészei ellen, az emberbaráti érzelem védő szárnyai árnyában. De nemcsak a családéletnek, hanem a társadalomnak is vannak árvái, — szegény, elhagyott, elfeledett árvák, — szánandóbbak mint amazok, már csak azért is, mert teljes tudatával bírnak mostoha sorsuknak, de sőt annak is, hogy e mostoha A „NY1RVIDEK“ TÁRCZÁJA. Te csaltál meg . . . Elbeszélés. Vürü* Kálmántól. (Folytatás.) — Jajl — Nem hiszi maga, menuyit kelle kérnem a mamát, hogy eresszen el kocsizni. — Jaj I hogy fog haragudui, ha nem megyek hazai —• Sajátságos egy nö lehetett — szólt közbe a fekete hajú. — Valóban az, de akkor ez nekem nem tűnt fel. — A kocsist — szólt 6 — elküldtem, hogy délben jöjjön értem, mert én ki megyek a szigetre. Azért, — tévé hozzá, — hogy délig ne keresseuek, azután meg már messze leszünk. De igaz is az! Hová megyünk ? — Erre még nem is gondoltam — feleltem, — de nézzük a menetrenden, melyik a legtávolabb fekvő város P — Mindketten nagy érdekkel vizsgáltuk, s végre megállapítottuk, hogy Bécsbe megyünk. — Nem éppen messze indultak 1 — nevetett a fekete hajú. — Ott már nem láthatott minket sem a mama, sem a papa s végre: sem Zsuzsi ! Mi tehát utaztunk. Egy kis kabint nyittattam szá- inunkra s mondhatom alig hallottuk a gép zakatolását, pedig mellette voltunk. sors enyhülése a közel jövőben önámitás nélkül alig remélhető. Kik ezen árvák ? Nagy része a magyarországi néptanítóknak, — azon két három ezer egyén, (s valószínűleg még sokkal több), kik oly szűkmarkúlag dijazvák, hogy valóban kérdésbe tehetjük minmagunknak: miként lehet képzett, az intelligens osztályhoz tartozó embernek ily állomásra aspirálnia és ha a remény, melyet e pályával hozott kapcsolatba, meghiúsult, miként leltet azon megmaradnia éveken át, egy egész életen keresztül, a halálig? Pedig ha a díjazás már a papíron is csekély, mennyivel kisebb arányra száll alá az életben! Ezt csak azok tudhatják, kik e helyzetet ismerik, sőt még ezek is csak némileg tudhatják, miután a jelen nehéz és ínséges idő talán egyetlen és páratlan hazánk történetében, tehát annak súlyos következményei ez idő szerint még ki sem számíthatók. No de ha nem is eléggé méltányos az anyagi díjazás, — kárpótolja, kiegyenlíti az erkölcsi jutalom, az elismerés, a közbecsültetés ? Jobb erről nem is szótanunk. Nagyon keserűk találnánk lenni, tehát hallgatunk. Beszél, kiált e részben az élet hangosan, megrázólag kétségbe- ejtőleg. De hát az állam, melynek érdekeit szolgálja, melynek jövőjéhez készít alapot, melynek tehát egyik legjelentékenyebb, leghasznosabb munkása a néptanító, — az állam semmit nem tesz a szegény tauitó érdekében? Oh igen! A szolgabirói hivatalok megbizatvák, bogy a néptanítók fizetés hátrányainak behajtását eszközöljék. És ez eddig helyesen van — szerintünk — elrendelve. — S felhasználták az alkalmat, hogy nem látta a mama? — kérdé érdeklődve a szőke. — Fel — felelt az elbészélő s vontatva folytatá, — annyira, — amennyire. . . . — Hah I ez hiba volt 1 — Miért? — Én felhajtottam volna a serleget s kiittam volna fenékig! — Nem tehettem, mert akkor még nem ábrán- dúltam ki, de legyen kevés türelemmel s majd az is bekövetkezik ! — Ah? No igen! — felelt az utas sajátságos mosollyal. — Egyszer — folytatá: — Ilonának eszébe jut a társalgó terembe menni. Megvallom, nem szívesen egyeztem bele, hogy boldog magányunkat elhagyjuk, — de végre is nem akartam ellene tenni. A teremben vidám társaság volt s rövid pár perez alatt Ilon otthon találta magát. Én egy ideig szinte részt vettem a társaságban, de aztán vissza vonultam, — ez által UoDáuak tudtul adandó, hogy inkább tölteuém időmet vele: egyedül. De ő nem vette figyelembe ezt, s fecsegett tovább. Én bosszúsan keltem fel s a fedélzetre mentem sétálni. Hanem aztán a kivitel! Nézetünk szerint a községi elöljáróság volna felelőség terhe mellett kötelezendő a tanítói dijaknak idejében, tehát — minthogy e dijak nagy részét terményfizetések képezik, — cséplés után azonnal eszközlendő behajtatására, megkísértvén természetesen elébb a figyelmeztetést, s csak azután alkalmazván szigorúbb eljárást, a végeredmény a hivatalhoz mindenesetre beterjesztetvén. De mi történik most? Ha a téli napokban egyik vagy másik községben megfordulunk, látni fogjuk, mint áll meg egy-egy szekér az obiigát pandúr kíséretében a házak előtt, mint raknak a szekérre életneműt, ágybélit, gazdasági eszközöket, szerszámokat, fel- öltöuyöket stb. Bizonyosan az adót hajtják, — gondoljuk magunkban, hanem aztán mikor látjuk, hogy a szekér a tanító udvarára fordul be, és ott megüresittetik, megtudjuk, hogy a tanítói hátrányfizetések szedetnek be a pandúr által. Néptanító és pandúr — egy fogalom keretében !! Czikkünk befejezéséül még egy képet mutattunk fel. Tavaszi napokban alig van megyénk, és bizonnyal sok más megye területén egy-egy vonal, hol költözködő családokkal nem találkoznánk. — Miféle emberek ezek? Néptanítók, kik megunva a sanyarúságot egyik községből vándorolnak jobb jövő reményében a másikba, jövő év tavaszán a harmadikba, s igy tovább mindaddig, mig végre betelik a sanyaruság mértéke, elvégződik a szenvedés és nyomor tanfolyama! Szegény árvái a társadalomnak! Szegény társadalom, melynek ily árvái vannak. Csatár. Léptéimét ismét a terem felé irányzóm, midőn a bejáratnál levő tükörben Ilon mosolygó arczát pillantám meg, mellette egy fiatal tisztecske ült s vidámun társalogtak. Szivem össze szorult. Szemeim reájuk tapadtak s ők nem láttak meg engem. Vigyázva léptem előre s ekkor láttam, hogy köröttük senki sincs s ők a társaságból elválva nevetgéltek együtt. A függöny megé húzódtam, mely a bejáratot félig takarta — szivem hevesen vert, s reszkettem egész testemben. E pillanatban a tiszt hozzá hajolt — súgni látszott neki valamit s Ilona csábos mosollyal ajakán sülé le szemeit s kezecskéje már a tisztében nyugodott. Nem bírtam tovább, oda akartam rohanni, midőn egy piticzér szerencsémre közvetlen eléhem állt, s meg kérdé uem iszom-e a frissen csapolt serből ? — Ez lehűtött — a próza hatott reám, s szót fogadtam neki, — midőn fölhajtóra a habzó nedvet, már megváltoztam — bár vérem még forrongott. — Roppant könnyen lecsendesült — vélé gúnyosan a fekete, talán a tisztecske is bírt hatással önre, vagy kardja inkább. Az elbeszélő meglepettve nézett reá, s komolyan válaszolt. Egy negyed óra múlva azonban ismét lementem, egyenesen kis szobánkba, mert nzt bivém, keresni jött s ott találom őt — és csalódtam. — Igaza van, hogy könnyen változott tervem, — de még azért- nem féltem soha, bármily ingadozó legyek is.
