Nyírvidék, 1881 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1881-04-14 / 15. szám
II. évfolyam. Nyíregyháza_______________15. szám. _______ Csütörtök, 1881. áprilishó 14. M EGJELENIK MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. Főmunkatára: VITÉZ MIHÁLY. Előfizetési föltételek: postán vagy helyben házhoz hordva : Egész érre..........................................................4 frt. j Félévre...............................................................2 „ N egyedévre.......................................................1 „ A községi jegyző és tunitó imtkmik egész évre csuk két forint. I Az előfizetési pénzek, megrendelések s u lap szétküldése tárgyában teendő fólszólamlások lPiringfer «János és «Jóim Elek kiudótulujdonosok könyvnyomdájához (nagy-debre-! czeni-utcza 1551. szám) intézendók. A lap szellemi részét képező küldemények, n 1 szerkesztő cziine alatt kéretnek beküldctni. Bérmentetlen levelek csak ismertt kezektől fo-1 gadtatnak el. A kéziratok csak világos kívánatra s az illető költségére küldetnek viszsza. Hirdetési dijak: Minden négyszer hasábzott petit-sor egyszer közlése ö kr ; többszöri közlés esetében 4 kr. Kincstári bélyegdij fejében,minden egyes hirdetés után 30 kr fizettetik. A nyilttéri közlemények dija soronkint 15 krajezár. Hirdetések elfogadtatnak lapunk részére kiadó hivatalunkban (nagy-debreczeni-utcza 1551. szám); továbbá: Goldberger A. V. által Budapesten. Haasenstein és Vogler irodájában Bécsben, Prágában és Budapesten; valamint Németország és Sveicz fővárosaiban is. Husvét ünnepén. Rövid időn millió és millió hívők borulnak le lélekben Golgota véres keresztje előtt, hol egykor az, kihez hasonlót nem szült még, sőt nem is szü- lend soha e halvány csillag, melyet földnek nevezünk, Nazáret isteni bölcse lehajtó fejét és ki- szenvedett. És harmadnapon ismét milliók és milliók sereglenek egybe az áhitat hajlékaiba, zengvén ott a hit magasztos zsolozsmáját: az Ur feltámadott! s vi- vén haza keblökben a magasabb, nemesebb lét egy-egy fénysugárét. Légy üdvöz te szép nap, emlékünnepe és tolmácsa az élet titokzatos megújhodásának! De légy üdvözölve egyszersmind mint jelképe és jósszózata ama nagy jövőnek, midőn az egyesek, a társadalmak és a nemzetek uj életre kelve ha- lottaikból, megszülemlik és felvirul a szabadság, egyenlőség és testvériség fönséges világtavasza. Mert vannak élőhalottak is, arezukon az élet küljeleivel, és a rothadás férgeivel bensejökben. Az egyesek, kik az önzés telhetetlenségével zsákmányolják ki mások tudatlanságát és hiszékenységét, kik előtt ismeretlen vagy teljesen közönyös minden magasabb eszme, minden nemesebb cselekvény, — kik egyedül és kizárólag a jelennek élnek, és a pillanat gyönyöréért áldozatul visznek becsületet, családi boldogságot, hazafiul kötelességet, — kik hidegen fordulnak el a nyomor sápadt gyermekeitől, s talán még ki is gúnyolják a balsors szerencsétlen áldozatait, — kik nem ismerik az adott szó szentségét, s hitvány csecsebecsékért árúba bocsátják meggyőződésüket, önállóságukat, függetlenségüket, — mindezek és valamennyien azok, kik nagy czélokért lelkesedni és verejtékezni nem képesek, vagy nem akarnak, nem-e megannyi élőhalottak ? A társadalom, melynek kebelében hiányzik a méltányos arány a munka és jutalom közt, mely egyeseket, talán legcsekélyebb érdemük nélkül, a felhőkig magasztal, és másokat, talán legkisebb bű- nők nélkül, a földnek porához bilincsel, mely kíméletet mellőzve sujtolja azokat, kik törvényei ellen vétenek, holott pedig nagy részben saját maga az oka, hogy ilyenek feles számmal találkoznak; mely szükségtelen szükségekre, fényüzési kiadásokra milliókat tékezol, de annyival kevesebbet törődik a nevelésügy, jótékony-intézetek, közhasznú vállalatok gyámqlitásával, az ilyen társadalom is nem-e jogosan számítható az élőhalottak rovatába ? S oh azok a szegény, leigázott nemzetek, kik fölött már régen megkondult a halálharang, s kimondatott a végzetes jelszó: meghalt! — kiktől nemcsak elvette a hatalom ősigazaikat, a gondolat szabadságát, az anyai nyelvet, az ima talizmánját, hanem azt is követeli, hogy az erőt jogul ismerjék el, és csókolják a kezet, mely vérig sújtja őket, kiknek egész életfolyama nem egyéb, mint örökös vérverejtékes vivódás az enyészet aczélkar- jaiban, még pedig a remény halvány fényrezgését, a vigasz halk suttogását is nélkülözve, vájjon e sziklához lánczolt Prométheuszok, e bérezek alá temetett Titánok, e mélységes tenger mélységében fetrengő hajóroncsok, tekinthetők-e egyebekül, mint megannyi szerencsétlen, szánalomra méltó élőhalottakul? És lesz-e mindezeknek valaha feltámadásuk, uj életre uj virágzásra emelkedésük ? Mi hisszük és várjuk. Hisszük és várjuk az egyetemes emberiség dicsőséges nagy husvétjának elbekövetkezését. És pedig nem „időtlen idők“ leforgásával, mint a tudósok a világegyetem és lakói fokozatos kifejlődésének nagyméretű korszakait jelezni szokták, — hanem már a közel jövő folyamábau, már a mi érésünkre hisszük és várjuk ama jótékony áramlást, mely a várvavárt világtavaszt létesitendi, természetesen nem néhány múló év alatt, mely csak a múlthoz is viszonyítva, s annyival inkább az emberiség életét véve fel, egy másodperezhez sem hasonlítható, hanem a fejlődés természetes menetrendinek megfelelő arányban, vagyis, hogy a keleti próféták gyönyörű kifejezését használjuk: az „idő teljességében.“ Mondjatok bennünket rövidlátóknak, ábrán- dozóknak, ez bitünk, melyet a világ beteges zenebonája, az elmék és kedélyek lázas forrongása, s a sötétség vészmadarainak üvöltése nem képes megingatni . . . »Még jönni kell, még jönni fog Egy jobb kor, mely után Buzgó imádság epedez, Százezrek ajakán!« 1057. Szabolcsmegye és a középiskolai oktatás. Egy idő óta divatba jött: felszínre hozni a középiskolai oktatást, s megbeszélni azt nemcsak szaklapokban, hanem a napi sajtóban is, hiszen tanügyi dolgokban mi- nálunk Magyarországban minden embor szakember. Több jogosultsággal talán mint sok más, ki hivatottnak érzi magát ez ügyhöz bozzászólani, elmondok én is egyet-mást. Nem akarok Magyarország tanügyi állapotával foglalkozni, mert talán másnak feladata az: Bókkal szükebb határok között akarok mozogni. Szabolcsmegyében maradok, de annak sem fogják egész közoktatását e sorok érinteni, hanem csak egyik ágát, a középiskolai (gymnasiumi és reáliskolai) oktatást. Nem lesz tehát szó »népiskolai tanügyünk hanyatlásáról,* mert elég gyakran kellett már ezt olvasnunk, és nem nagyon régen megmondta nt. Lukács Ödön ref. főesperes úr is a közigazgatási bizottságban, hogy Szabolcsmegyében a népiskolák roszak! A nőnevelésről csaka nnyit mondhatunk: jöjjön el a te országod. Hiszen mindez ideig a népiskolából kikerült leányait csakaz nevelhette tovább, kinek módjában volt nevelőnőt tartani, vagy leányait messze földre A „NYÍRVIDEK“ TÁRCZÁJA. Születés napomon. Cink magam viraaztok halvány lámpafénynél, Pedig itt van újra születésem napja. Lelkem oly sivár, mint künn a téli tájék, Napsugár se játszik, virág se nyíl rajta. Bonne csak gyász támad . . . Hervasztja csendesen a fekete bánat. Pedig ilyenkor tán örülni is kéne, Hiszen egy esztendőt újólag megértem. . . . Minők adták ezt is a többire sülvnak ? Én elengedtem vön, én sohasem kértem. — Jobb lonnc már nekem Ha fölöttem zengne halotti énekem. Mi örömem van e hitvány földi létbon ? Hozzám minden ember oly fagyos, idegen. Bajomat nem kérdik, szivemet nem értik, Ha tokintnek is rám : csak néha s hidegen. Hej szegény jó anyám ! Születés nnpom vau, vájjon gondolsz e rám ? Huszonöt esztendő, még nem is sok annak. Ki örömben élte, leszedte rózsáit. Kinek, ha vágyai be nem teltek is még; De közöl van ahoz, a mit szive áhit. Nékem szép reményem Csak bujkál, mint a nap borulatos égen. Huszonöt esztendő, cp egy negyed század. Hosszú annak, a ki kínnal, bajjal élte. Hej nekem pedig volt mindkettőben részem. Tudom, hogy jutalraum soh1 sem lesz meg érte. Hát minek is vóna I ? Beteg már a fa, ha pereg a lomb róla. Szegény édes anyám, hogyha tudtad volna Ezt a nehány évet mennyi búval élem, Soh’ sem szültél volna, fel sem is neveltél S annyi gyöngéd gonddal nem bántál vön velem. Mi hasznod belőle . . .? Szived fáj, mikor majd kisérsz temetőre. Sehol a világon egy szerető lélek, Ki hozzám szeliden szeretettel szólna, Ki bánkódó lelkem vigasztalná olykor, Betegségemben csak főiem is hajolna. Senkim, senkim sincsen, Elhagyott engem a könyörülő Isten ! I . . . De nem, hiszen most is mellettem van, látom Szép szelíd arczárai egy jótékony angyal. Elűzi lelkemnek bóját, mély keservét. Mint az éj sötétjét a ragyogó hajnal. Az ó szemefénve. Szivem boldogsága, életem reménye. Mint testet ax árnyék úgy kisércm folyvást, Emlékei most is itt vannak kerültem. Rakosgatom őket, beszélgetek vélek S örülnöm kell, hogyha eddig nem örültem. Oh én drágu szentem Mosolygj rám s én minden búmnt elfelejtem!! Forgács Endre. A feltámadás ünnepére. Dermesztő fagy után éltető napsugár, kétségbeesés után remény, halál után élet: ez a feltámadás. Mindenütt ezt az ünnepet ülik most Magyarországon, de magát a feltámadást vajmi kevesen érezik. Igazán nem érezzük, hanem érezünk valami mást, ami szomorúvá, kétségbeejtővé teszi a feltámadás ünnepét. Érezzük Istennek sújtó csapását, szorgalmas gazdának tönkre tett reményét, jó* módú iparos szégyenletes elpusztulását; Ínséges népnek nehéz, keserű könnyeit, kimerült erejét, éhségtől kiaszott sápadt arczulatját; látunk és érezünk pusztulásnak indult szép Magyarországot, független magyar kormánnyal, Iá- I tunk hajlongó udvaronezokat gonddal sziveikben azért bogy a magasak kegyéből ki ne cseppenjenek; kevés gonddal sziveikben az ország jólétéért, nemzet gyarapodásáért látunk hivatalvadász népképviselőket kiforditott zsebekkel; közvagyont sikkasztó ezégeres csalókat: baljuk hangoztatni az állam férfiúi becsületességét és látjuk a nagy ígéretek nem teljesítését; és mindezekhez látunk
