Nyírvidék, 1881 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1881-03-03 / 9. szám
II. évfolyam. Nyíregyháza. 9. szám. Csütörtök, 1881. márcziushó 3MEGJELENIK MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. Főmunkatárs: VITÉZ MIHÁLY. Előfizetési föltételek: postán vagy helyben házhoz hordva: Egész évre........................................................4 frt. Félévre.............................................................2 „ A községi jegyző és tanító uruknak egész évro csuk két forint. Az előfizetési pénzek, megrendelések * a lap szétküldése tárgyában teendő Fólszólamlások Piringer Ja.nos és Jóba Elek kiadótulajdonosok könyvnyomdájához (nagv-debre- ezeni-uteza 1551. szám) intézendők. A lap szellemi részét képező küldemények, a szerkesztő czime alatt kéretnek beküldetni. Bérmentetlen levelek csak ismertt kezektől fogadtatnak el. A kéziratok csak világos kívánatra s az illető költségére küldetnek viszsza. Hirdetési dijak: Minden háromszor hasábzott petit-sor ogyszer közlése 5 kr ; többszöri közlés esőiében 4 kr. Kincstári bólyegdi] fejében,minden egyes hirdetés után 80 kr fizettetik. A nyílttéri közlemények dija soronkint 15 krajezár. Hirdetések elfogadtatnak lapunk részére kiadó hivatalunkban (napy-debreczeni-utcza irodájában Bécsbeu, Prágában és Budapesten 1551. szám); továbbá: Goldberger A. V. által Budapesten. Hnaseustein és Vogler valamint Németország és Sveicz fővárosaiban is. Pusztulunk, veszünk . . . i. E baljóslata szavak, melyeket hajdan, a magyar szabadságharcz gyászos emlékű befejezése után a honfifájdalom elkeseredettsége idézett fel a költő ajkaira, — fájdalom! mind jobban-jobban megvalósulnak nemzetünk életében. Nap nap után nagyobb mérvet ölt, és söté- tebb árnyakat vet a jövőre népünk pusztulása. E lapok folyó évi 6-ik számának ujdousági rovata, e czimen: „A számok beszélnek“ — számokban is kifejezte a pusztulás nagyságát, elősorolván, hogy a bogdányi szolgabirói járás huszonegy községe közül csak hat mutat fel némi lélekszám gyarapodást a közelebbi évtized alatt, mig a többi tizenöt község tetemes fogyatkozást szenvedett, annyira, bogy a népesség e járásban tiz év alatt ezerhatszáz lélekkel lön kevesebbé. Hozzá teszi egyszersmind, hogy e körülmény nem csekély mértékben aggasztó és megdöbbentő jelenség. Valóban megdöbbentő, mert mint a hírneves tudós Claude Bemard mondja: „az ember ugyanazon törvények szerint bal meg, a melyek szerint él“ — tehát mikor a „halál pusztit,“ akkor tulaj- .önképen az emberek életviszonyai pusztítanak, mint «t eléggé volt alkalmunk tapasztalni a közelebb uühöngött kholern-járvány idejében, midőn rendes, mértékletes életmód mellet alig esett valaki áldozatául a pusztító vészangyalnak, mig a természetellenes életviszonyok ezrével seprették el a föld színéről az embereket. E pusztító életviszonyokat szándékozunk röviden jelezni, ez alkalommal. Elsősorban áll ezek között a népünknél, és különösen a szegényebb sorsú munkás-osztálynál az éktelenül elhatalmazott páliukaivás. Kisebb községeinkben a felnőtteknek 70—90 százaléka áldozata a pálinkának s ha még nem az is, az leend ment- hetlenül. „A pálinkaivás — mond dr. Erismann az ember erkölcsi és testi elfajulásának oka leggyakrabban“, hozzá téve egyszersmind azt is, hogy „a tisztitatlan pálinkában, kivált abban, melyet burgonyából készítenek, még sok kozmás o 1 aj is van, mely nem csekély részben oka a pálinka mérgező tulajdonságának.“ És a tapasztalás megdöbben- tőleg igazolja állítását. Nem érintjük most az erkölcsi veszteséget, melyet a pálinkaivás az által eredményez, hogy feldúlja a család-élet boldogságát; elhallgatjuk azt is, hogy aláássa, sőt tönkre teszi az anyagi jólétet is, annyira, hogy több községben jómódú gazda-emberek dohányosokká, cselédekké kénytelenittettek lenni a korcsmakiadások miatt, — hanem czélunkhoz képest csak azt említjük fel, hogy a halandóságnak nincs buzgóbb terjesztője a pálinkaivásnál. Csodálkozunk gyakran, hogy ép, erőteljes, éltök javában lévő férfiak, kik az emberi lét végső határáig folytathatták volna pályájukat, rövid, nehány napi betegség után élettelenül rostiadnak össze. Vagy is, csak csudálkozuáuk, mert ismerve az egyéneket, tudjuk jól, hogy ama „folyó- tííz“ égette el szervezetüket s már elébb jólláttuk, sőt szinte mathemátikai pontossággal jelezhettük volna elmúlásukat, eléggé hangosan beszéltek és beszélnek e részben azok az óuszinü s esetleg kékszederjes arczok, melyekkel községeinkben és vásárainkon oly gyakran találkozunk. A pusztító életviszonyok közé számítjuk továbbá a család alkotások naponkénti hatalmasabb gyérülését. A ki fáradságot vesz magának betekinteni a félszázaddal elébb vezetett anyakönyvekbe, azt látandja, hogy azon időkben több házasság köttetett, mint napjainkban, daczára hogy akkor a népesség száma jóval csekélyebb volt a mostaninál. A nagyhatalmi állás örökéhez Molochja évről-évre ezrenként kívánja el ifjúinkat, még pedig azon korban, midőn a szívben erős lüktetéssel követeli a vér a társkeresés nagy törvényének teljesítését. Igaz. hogy ezen megszorítása a családalkotás lehetőségének legfeljebb nehány évig terjed, de e néhány év is teljesen elég arra, hogy lehűtse a szív meleg vágyát, s elfásultakká tegye az ifjakat a család- élet örömeinek keresésére, s még jó, ha mint „száraz kóró“, mint „lehetetlenné vált“ nem kerül visz- sza az elmentékor viruló ifjú, onnan az „emberanyag“ néven ismert „tizenharmadik iskolából“. —t.— •V „NYlRVIDßK“ TÁROZÁJA. Húsz évvel ezelőtt. Mottó: Szomorú e magyar nóta, Háromszáz esztendő óta. No do milyen idők voltak azok, ezelőtt 20 esztendővel ! Most már nőm Í9 tudjuk bizonyosan: vájjon átéltük e mi azokat valósággal, vagy csak úgy álmodtuk. Úgy vagyunk vele, mint mikor a szépen induló vetést elveri a jég júniusban s aztán esztendők múltával nem is emlékszünk rá. Úgy vagyunk vele, mint a szerelmi vallomása után boldog mámorban ringó klavirmester, kinek kedvese másnap elszökik a főhadnagygyal. Úgy va* gyünk vele, mint a jámbor vőlegény, kinek a házassági szerződősben hölgye mellé 200 köblös föld volt bejegyezve s csak miután kedves élete párjával megvonul a világ zajától nem bolygatott csendes falusi lak szerelmet édesítő ölében; akkor veszi őszro hogy az egész járulék tesz 40 holdat s abba belő van foglalva a legelő is. Hát biz úgy vagyunk azokkal a 20 év előtti dolgokkal. A nap táu sohsem ragyogott fényesebben, — legalább nekünk úgy tetszett, a szerelmes érzelemmel nem volt úgy tele soha, mint akkor a nemzet. A lelkesedés, az öröm nem fért meg a nemzetben, — nem hiába, mert testhez álló szűk ruhát viselt, — nem fért meg az országban, nem fért meg a földön, felhatott nz égig, elöutött volua árjával, egy világot; boldog volt mindenki, mint a kalitkából kiszabadult madár, örült mindenki, mint a kis gyermek a vásárról hozott mézes-kalácsnak, pedig de sokszor kiuáltuk már ilyen mézes-kalácscsal, aztáu mikor nyúltunk érte, hát fügét mutattak . . . De hiszen nem volt ilyen idő, nem is éltünk mi ilyent; persze hogy nem, csak úgy álmodtuk. A nagy úr lelke örült s az ezüst gombos mente csak magasztosabbá tette örömét, a nemes büszke volt, a paraszt kevélykedett, tán még a koldus is fellebb omelte fejét, hogy tűnt el a sok zsinortalan lajbli, hogy jött elő a sok pitykés dolmány, a sok nyalka nadrág. Még aki mezítláb járt az is sarkantyút viselt, a kinek pedig csizmája volt, az halálos véteknek tartotta volna a sarkát üresen hordani. Olyan szépen csevegett a sarkantyú rajtok, mintha mondta volna: »most a te büszkeségednek fele engem illet.« De hát nem volt ez igy sohasem ?! Persze hogy nem, csak úgy álmodtuk. Roppantul emlékszem reá, pedig én még akkor nagyon kicsiny voltam. Rezes orrú topánkát viseltem, meg olyan nadrágot, a melyikbe nyakig bele szabják az embert (gyermeket) aztán hátul van az eleje. Hanem mikor egyszer megláttam a posta-mestert — épen olyan szinü nadrágja volt, mint a tulipán virág, — az nekem mód nélkül megtetszett. Aztán hogy ki volt czifrázvat a tetejétől a térdéig csupa merő figurák voltak rajta Középen czikornyázott végig az öreg zsi- nór, körülte meg annyi sok fiatal zsinór volt a leg- | kitanulhatatlanabb változatokban. Erre mondták, hogy i az sujtás mirajtunk. Most már túladtunk az ilyeneken s elmondhatjuk, hogy nagyon laposra vagyunk j simítva. Aztán a dolmánya hogy nézett ki? Ahol zsinór nem volt rajta, ott gomb volt, ahol gomb nem volt, ott zsinór, a valóságos színét a matériájának mai napig sem tudom. Majd egy hétig jártam utána olyan szándékkal, hogy megszámlálom gombjait; egyszer már elmentem vagy 160-ig, de be nem fejezhettem számlálásomat. A csizmáján olyan sarkantyú volt, épen mint a derelye csinálónk. No hát mikor én ezeket megláttam, rögtön felléptem szemben a szülei hatalommal. hogy nokem olyan ruhát csináltassanak mint a posti ssteré, aztán ne olyan csizmát a melyiknek bokáig, i.auem olyat a melyiknek térdig ér a szára. Erélyes fellépésemnek lett is sikere. A ruha mogké- szült, bár — tisztességgel legyen mondva — muBzka vászonból varródott biz az; de a sarkantyúé csizmát testileg és erkölcsileg veszélyesnek tárták a féltő szülei szemek. Hanem vala nekem egy nagybátyám, Vincze bácsi, aki nagy pipa, kutya pártoló Maecenás volt. Egy pipa jó dobáuyt nem adott volna négy ökörért s egy kopó kutyát a világ minden sarjü dohányáért. Különben annyira sangvinicus ember volt, hogy kész lett volna a kopók lábaira sarkantyút üttetni, a minthogy a kapufélfára vitézkötóst festetett, melyet messziről az ido- genek lakatos ezégernek nézvén, sok kellemetlen találkozásnak szülő oka leve. Ez a Vincze bácsi aztán csináltatott sarkantyút. Hanem persze annak meg volt a kalamitása. Az első nap elestem vagy kileuczszer, másnap betörtem az orromat. Rögtön levétették a sarkantyút s én másnap csak azért is betörtem az orromat. Vincze bácsi azt mondtu, hogy forradulmár lesz belőlem, anyám meg azt, hogy kötélen halok meg. (A nyájas olvasó pedig azt gondolja most, hogy ami késik nem múlik:) Hanem éu kész lőttem volna inkább összetörni a fejemet, mint sarkantyú nélkül járni, mi kor még a tisztelendő ur fia is úgy járt; nem is volt j egyébre gondom, mint azt fényesíteni, különösen mikor egyszer parádéba kellett kirukkolni. No olyan parádét sohasem láttam életemben. Valami nagy ur jött a városba. Azért gondolom, begy nagy ur volt, mert négy ló hozta, pedig bizon nem volt rajta mit húzni négy lónak, — a kocsiját csupa merő kardos legények kisérték. — A sarkantyúja igaz hogy kicsiny volt, mint egy nyúlsrét, aztán sárga, hanem a mentéjén voltak akkora gombok, mint egy császár-körte. A városi leányok valami koszorút vagy csokrot adtak neki. 24 leány, mind tiszta fehérbe úgy nézett ki, mint egy tündér csoport, messziről úgy mint egy fehér tenger.
