Nyírvidék, 1881 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1881-03-03 / 9. szám
Nyíregyháza, febr. 24. 1881. A közelebbi években alig volt oly érdekes és izgalmas bizottsági közgyűlés, mint február 22—25. napjain. A gyűlés rendes szobás szerint az alispáni évne- gyedes jelentésen kezdődött, mely habár sokkal részletesebb s ennélfogva kimerítőbb volt is mint más alkalommal mindamellett egyet fájdalommal nélkülöztünk benne; nem volt ugyanis a jelentésben egyetlen egy szó se a megyei népnevelés állapotáról, pedig bizonnyal olyan kérdés ez, melyet folytonosan emlegetni kellene, bogy az óhajtott eredményt csak némileg is megközelíthessük. Az első napi gyülésezés leginkább a választásokkal tölt el; a b. e. Jármy Béla halála által üresedésbe jött árvaszéki ülnöki állomás lett betöltve. — Megválasztatott Böszörményi Kornél megyei másodaljegyző, nagy szavazattöbbséggel Erdőhegyi Lajos ellenében; az ő megválasztatása által üresedésbe jött árvaszéki jegyzői állomásra pedig Novák Gyula választatott meg Mikecz Gyula, Sipos Endre és Vidovics ellenében. A megyei központi bizottság hiányzó egy tagja helyett Okolicsányi Menyhért lett megválasztva. A febr. 23-iki gyűlés igen nagy érdekéltség és izgatottság között folyt le. Több mint 3 órai időt vett igénybe a Nyíregyházán felállítandó vámsorompó felejti vitatkozás. A küldöttségi munkálat felolvasása után több eréllyel és szenvedéllyel, mint igazsággal Propper Samuturai földbirtokos szóllalt fel, s épen az ő szenvedélyessége terelte a vitatkozást arra a térre, melyen azt szerettük volna nem látni. A Propper szenvedélyes folszóllalásának élét nem volt képes elvenni Zoltán János alispánnak igen szép, a szónoklat színvonalán álló pártoló beszéde sem. így történt aztán, hogy több szónok oly képtelen állításra tévedt beszédében, melynek czélja nem egyéb!) volt, mint a vámsorompó felállításának, ha lehetséges ad grae- cas calendás elodázása. — Nevezetesen váltig azt vi- tatgatták, hogy Nyíregyházának a vámsoroinpó felállításához joga niucs, holott ez a miniszter által idézett törvény §§-aibau teljesen körvonalozva van. Ki kell még emelnünk Liptay Károly szép és érvekben gazdag beszédét, mely mint az alispáué, távol minden kicsinyes érdekektől, tisztán culturalis eszmék és érvek körül forgott. Mi, akik az érdemet minden irányban megadni akarjuk, a legjobb akarattal se mondhatjuk el ezt a vámsorompót ellenző szónokokról. — Beszédeiknek s érveiknek főrugója valóban és merőben a zseb kérdés volt. S csak fájdalommal említhetjük fel, hogy mig más megyék központjuk érdekében belső fogékonysággal tesznek meg miudeu lehetőt: addig a legközelebbi gyűlésen a megye jelenlevő közönsége Nyíregyházát mostoha gyermekének tekintette. Pedig bizonyára nem oly fekete az ördög, mint aminőnek festik, megmutatta azt a folytatólagos 24-iki gyűlés, hol avámtariffa a lehetőleg legmérsékeltebben lett megállapítva. Mi azzal végezzük tudósításunkat: Adjon Isten egy czélra törekvő nemes egyetértést a város és megye között, hogy a közös culturális feladatok a leg- üdvösebben oldassanak meg. Az embernek kedve támadhatott teugerészszé változni s hajótörést szenvedni közöttük. Ha most annyi szép leányt látnánk egy csomóban, bizonyosan azt mondanók, hogy üresen maradt a meuyország; vakácziót kaptak az angyalok. Hogy nagyon szép lehetett az a 24 leány: onnan is gyanítom, hogy a jogászok igen jártak körülöttük. De micsoda jogászok voltak akkor?! Mind olyan csókolnivaló gyönyörű u»pség volt. Én nem is tudom, hogy nem teremnek most olyan gyönyörű legények ! . . Aztán mikor a megyeházához bement az a nagy ur, az a sok szép zászló csak úgy libegett, lobogott, az a sok szép népség kiabált, dalolt, kurjongatott, nem lelto senki helyét a saját szivének Hanem mikor rázendítette Radies azt a nótát hogy .... én bizon nem tudom már melyiket: akkor meg fogta ő miuden embernek a szivét. Mintha annak a czigánynak minden lelke az ujja hegyébe lett volna olyan kibeszélhetetlenül járt az ujja, a mintha annak a nagy publikumnak a lelke mind abban a négy húrban lett volna; úgy sirt, úgy csattogott, nevetett, jajgatott az a négy kis húr. Egyszer, egyszer aztán beleszabadult a dologba a klarinét is azzal a keblet feszitő, szivet repesztő hangjával. Néha olyan csendesség volt mint mikor halottat virasztanak, máskor meg olyan zaj, mint egy lakadalomban. Valósággal olyan volt a közönség, mint mikor a hal felfordul a viz tetejen a maszlagtól. Maga Vincze bácsi annyira elér- zékenyedett, hogy egy barátja helyett hirtelen fordultáéi111.. a. csendbiztos lovát ölelte meg s az otromba állat a közöröm iránt érzéketlen lévén Vincze bácsi prémes mentéjét m.udeu okadatolás nélkül kiharapta. Este volt még aztán a nagy mulatság; táncz, muzsika. Az öreg urak ittak, aztán dikezióztak, a fiatal emberek nem dikezióztak, hanem annál többet ittak. Szólott a banda, pergett a sarkantyú, pattogott a jókedv, mintha minden ember a felesége nevenapján lett volna. Nem olyan bestellált jó kedv volt ott, mint mai napság az ilyes tánczmulatságokou szokott lenni, nem is olyan „IV Y í R V I ü É K.“ A harmadik „reunióról.“ Régen láttuuk a vendéglő tánezterm ben oly nagy számú és fényes hölgyközöuséget mint a nőegyleti harmadik reuuió alkalmával. — Városunk és vidékének éliteje találkát adott magának a farsangi évad ezen utolsó élite bálján, hogy még egyszer teljes számmal egyesül sülvén, általános vigalom és derült hangúin t közepette detronizálja azon fejedelmet, ki nálunk ritkán láthatott még oly sok kedves vasallusnőt trónusának lépcsőinél mint épen e farsangon. Carneval megelégedetten távozhatik körünkből, rövid uralma után azon meggyőződést vivén magával, hogy a hölgyek előtt mindig ő a legnépszerűbb és legkedveltebb uralkodó, kinek visszatértét sóhajtva várják ; — hölgyeink pedig azzal vigasztalhatják magukat távozása felett, hogy száradunk előhaladottsága a bekövetkezendő böjtöt oly könnyen elviselhetővé tette, mint papnak a mértékletesség fogadalmát. A most említett reuuió alkalmával tűnt ki, hogy mily nagyon kicsi táneztermünk, mely alig volt képes a a közönséget befogadni, a tánczolást pedig egyáltaljában megnehezítette. Valóban heroicus önfeláldozás, minden félelmet háttérbe szorító tánczkedv szükségeltetett hozzá, hogy hölgyeink azon nem épen gyöngéd érintkezéseknek tegyék ki magukat, melyek egy kis terem s nagy számú közönség sziikségképeni következményei. — De hölgyeink bírtak eme heroismussal s a 6ö párból álló négyest oly kedvvel lejtették, mely jobb sorsra volt érdemes, melyet sem az agyon taposott lábak fájdalma, sem az öltözék tönkre tétele nem volt képes alterálni, s mely reg geli 5 óráig tartott. Ott láttuk a vidékről: Bleuer Móricznét (Iht-ány.) Bleuer Bélánét(K.-Semjéu,) Bergernét (Debreczen,) Holló nővéreket (N.-Kálló,) Ibrányi Emmát (Kótaj,) Kraszuay nővéreket (Kemecse,) Kriston Erzsikét (Kemecse,) Kris- ton Mariskát (Ér-Serajéu,) Propper Ilont (K.-Várdáról) rózsaszín caskemir ruha,) Propper nővéreket (Debreczen) Vandrák Janettát Bogdányból, (fehér cashemir ruha rózsaszín dísszel). Helybeliek: Korányi Imréné, Groák Zsigmondné, Bodnár Istváuné, Dr. Békessyné, Bencs Lacziué, Zierekné, Fejér Imréné, Dr. Flegmanné, Faulhaberné Kornis Fe- renezné, Kerekréthyné, Kornstein Ignáczné, Koháry Lajosáé. Máj Adolfné, Mártkon Gézáné, Májerszky Béláné Megyery Gézáné, Nyáradyué, Ráth Rudiné, Szamüely Lajosné, Szamuely Aurélné, Szopkó Alfrédné, Szexty Gyuláné úrnők, — Both Piroska (fehér kivágott és rövid ujju saten ruha, fekete bársony betét, ugyanoly derék.) Burger Róza a kedves jelenség (fehér atlasz ruhában ezüst dísszel) nővérével, Básthy Berta, Erős Bella (gyönyörű égszínkék selyem ruha arauy szegéllyel), Enyiugky Kornél és Adél, Führer Katika, Gihrl Karola, Grener- czy Etel és Gizella, Glück Terka (rózsaszín caskemir ruha, fehér selyem escharpé-el), Gredig Vilma Jánószky Mariska, Kállay Erzsiké, Merle Berta, Palánszky Margit, Szigetváry Ilka és Ida (fehér creplis ruha, rózsaszín marcelin derék,) Szilvássy Berta (fehér selyem ruha, arauy- nyal díszített bársony rátétekkel), Szamuely Leoutin (viz kék caschemir ruha, sötét piros virággal), Szeszich Ida és Szobonya Irén kisasszonyok. Ha ezen terjedelmes névsoron végig tekiniünk, fogalmat szerezhetünk magunknak arról, hogy mennyi kellem és báj volt azon táuczmulatságban öszpoutositva, mit egészben a nőegylet tisztelt elnöknőinek: Korányi Imréné és Groák Zsigmondné úrnőknek köszönhetünk, kik fáradozásaik által társadalmunk pangó életét fölvillanyozták, azt uj életre ébresztett ék, midőn pedig ezt téve nekünk valóban kellemes szórakozást nyújtottak, a szegények keserű könnyűit is szárították, azon bizonyára szép jövedelemből, melyet a három reuuió eredményezett. Nyírfalombok. VII. (Kis baj, nagy baj. Tanács-kérés. Mit mondott Tulokmányi? Iíát még n többiek I Pert a nyakukba! De a haragos ur se maradjon ki a krédóból ! A jutalom-csizma, lakodalom). Különben tűni az »ülést« illeti, ez még nem volna valami tetemes baj, — ültek már ilyeténfor- máu nálam sokkal nagyobb urak is, mint az öreg porkoláb mondja, ámbár én még is csak jobban szeretnék otthon, azon a három lábú székemen üldögélni, — hanem az már ugyau baj lesz, ha azt a négyszáz forint birságot beveszik rajtam. Az a két meggondolatlan szó egész életem verejtékezését elsepri, — alig marad egyebem a rajtam levőnél. De hát nem lehetne ezen segíteni? Pro secuudo tehát, e részben kérnék jó tanácsot nagy jó uram magyar nemes szivétől. A miuapában haza vitt az legényem egy pár kordován sarut Tulokmáuyi Népomuk városi képviselő úrhoz. A nevezett edéuyiség (talán egyéniség? Betűszedő) azonban nemhogy megdicsérte volna az remeknek is beillő alkotmányt, hanem még azt mondta az legényemnek: hallja! az a maga mestere valóságos kontár! Mikor arra a bizonyos leányzóra vetém vala az én szemeimet, és ennek következtébe n felette igen hány-vet vala az hab, ha vájjon pászol-e az ötven éves vőlegény az 18-20 esztendős menyasszonyhoz, megke restem tanácsadásnak miatta az fiskális Pervesztő uramat. Midőn aztán előadtam az soromat, és kérdeztem, hogy mit komeudál nekem? reám mordult ilye- tóuképen: bizony nagy dolog, hogy az vén kecske is megnyalja az sót! Menvén pedig haza felé annak a haragos urnák az hivatal szobájából, találkozom Krpcsik ezéhmester urammal, — látja hogy nagyon szomorú vagyok, kérdezi : mi az bajom, talán betegség környékez, avagy az kezesség szűk csizmája szorítja az lábam fejét? én elmondom neki az egész állapotomat, — hát nem hogy vigasztalt, vagy legalább megszompolyodott volna az rajtam történteken, hanem nagy mérgesen rám acsar- kodik vala: hát miért nem tagadtál mindent a mit ki böffentettél! Oh te vadtulok! Jővén ismét hazulról, hogy a reám erővel varrott üluökséget megkezdjem, valaki ugyan kiabál utánam : hej Marczi, Marczil Eleinte rá sem heáeritettera, de utóbb mikor máméin állhattam, visszafordulok, hát látom, hogy Mózsi korcsmáros áll az hátam megett, egyszersmind pedig azt mondja vala: no Marczi! gratulálok, hogy lyen szűk időben az állami tápiutézet jótékonyságára érdemesnek találtattál. És mostan, midőn ezen soraimat Írogatom vala, azt újságolja előttem az öreg porkoláb, hogy amaz bizonyos leányzó egy vasas-némettel — ki most szabadult a katonaságból véglegesen — elszökött vala, czinkéknek való nótákat húzott a czigány; ucm volt még akkor »Augot quadrille« »Serenade walczer« «Höher Péter« hanem muzsikáltak telivér magyar dalokat, a melyeknek hallásakor e magyar ember sír, mint egy gyermek, lelkesül mint egy Molinári baka, káromkodik, mint egy csendbiztos és táuczol, miut egy eleven kerekes guzsaly. A táncz sem úgy nézett ki ezelőtt 20 évvel. Nem birjuk most már úgy a lábunkat, pedig csak bokáig érő csizmában járunk. Micsoda most a magyar táncz? afféle kényelmes nyújtózkodás, hozzá mellékelve egy pár kankanfajta figurát, melytől a jó érzés elborzadna. Csak az a nagy szerencse, hogy nincsen bennünk jó érzés. Mert avvagy táncznak lehet-e nevezni, mikor »z emberi, mint a falon a pók, ki-ki nyújtja hol jobra, hol balra az egyik szárát ami láb volna, de tulajdonképeu végig nadrág. Most igy kiált oda az ős apák silány fia a czigánynak. »Húzzatok szédelgést, ferdén keringését, »Forgószél hóbortját, vagy hideglelősét, »A melyben rezegjen a frakk minden ráncza, »Parasztnak való már a Szent Dávid táncza.« Csengéi G. Hejh nem igy volt ez 20 évvel ezelőtt. Az a sok tűz az a sok láng, lelkesedés ami összegyűlt az emberben nem szaladhatott ki, hanem beszorult mind a csizmaszárba s majd szétvetette azt. Különösen egy bevégzett jogász vonta magára a közfigyelmet. Hasonlithatlanul szép fiú volt. Úgy állt rajta a ruha, mintha csak rá lett volna fagyva, a sarkantyúja mintha csak beszélni tudott volna, pörge bajusza olyan csókra álló, szeme egész villanytelep. Azóta sem láttam olyan szép fiút Nem is nyughattam, mig végére nem jártam, hogy kinek hijják; mikor aztán megtudtam, hogy Csík Laczinak hijják még annál inkább bámultam. Hát mikor benn a tánezteremben közórát tartottak: a muzsikusok is, meg Csík Laczi is, kijöttek az oldal szobába. Ott volt egy igen nagy asztal körül rámával s olyan forma zölddel behúzva, mint a Czenczi uéném téli szoknyája, még akkor nem tudtam miféle szerszám lehet az (bár sohase jöttem volna rá úgy sok kosztpénz rendeltetése helyére jutott volna). Csík Laczi egyszer csak felugrott a közepére az asztalnak s elkezdte rajta azt a kottára nem szedhető, semmiféle nátió által ki nem tánczolbató tánezot, melyet midőn Pesten meglátott egy Áuglius, 200 figurát számlált meg benne, hanem azután egy óra múlva meg is vakult a fent tisztelt Áuglius. Ákik nézték azoknak szédült a fejük. Egyszer azonban csak verlaufolt Csík Laczi a nagy asztalról, megakadt lába a »közép lyukba« lebukott a magaslatról mint egy III. Napoleon s elterült a földön, mint egy templárius. A körülállók roppant megijedtek állapotján. Egyik azt modta, hogy elszédült, másik hogy megütötte a guta, hideg vízzel borougattak. Vincze bácsi azt ajánlotta, hogy eret kell vágni rajta, hanem e miatta pa- tikárus legény azt a kérdést intézte hozzá, hogy «tán borbély uram bátyám« ? Azután rá sem nézet többé Csík Laczira. El nem szívelhette, hogy ő belőle chirur- gust néztek ki. Ott hagyta a mulatságot s engem is haza parancsolt. Czenczi néni már akkor úgy aludt otthon mint egy juhászbunda, Vincze bácsi még duzzogott is érte, hogy miként lehet ily rendkívüli időben olyan nyugodtan aludni, hát amint lefekszünk; öt perez múlva akár mángorolhattak volua rajta anélkül, hogy felébredne. Másnap aztán elővette a Szikszay-féle »Keresztyén ta- nitásokat« melynek első tiszta levelére a családi születések sora volt följegyezve, hátulsó lapján pedig a halálozás. Láttam, hogy a születési rovatba irt valamit később elolvastam, mert tudtam már akkor olyan nagy- képii buta hetüket fábrikálni, amelyekből három sor négy lapra fért le. Hát ennyi volt abba nagy könyvbe bejegyezve: »1861-ben születtünk újjá«. Persze még akkor nem gondolta Vincze bácsi, hogy az uj szülött törvénytelen lesz s nem is lógják megkeresztelni. (Vége köv.)
