Nyírvidék, 1881 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1881-08-25 / 34. szám

nyagolt képeztetésüknek és neveltetésüknek, álta­lában nagyobb anyagi jólétnek örvendenek, mint az úgynevezett úri osztálybeliek. A m. kir. vallás- és közoktatás-ügyi minisztérium körözvénye, a budapesti állami ipartanoda ügyébon. A budapesti állami közép ipartanodának megnyi­tásával és fokozatos fejlesztésével kedvező alkalom nyuj- tatván a gyáriparos és kézmüiparosoknak és a kézraüipa- ros osztály nagy részének arra, hogy fiaikat az ipari pá­lyára most már tervszerűen kiképeztethessék : az iparos osztály érdekében állónak látom, hogy az egyesek figyel­me a legközvetlenebb módon felbivassék erre az intézetre. Ezen ipartanodának ozélja, hogy az építési ipar te­rére mestereket, pallérokat, az általános mezei gazdasá­gi, és vasúti, gépészeti, továbbá a különböző vegyészeti iparágak számára főmunkásokat, művezetőket, végre a jelentékenyebb kézmüiparágak számára szakavatott s ön­álló működésre alkalmas mestereket neveljen. Ezen őzéiből az említett intézetben már megnyit­tatott az építészeti, gépészeti, vegyészeti és a fémvas­ipari szakosztály, s igy kiképeztetést nyerhetnek ott kő­művesek, gépészek, vegyészeti, gyári munkások ; továbbá vas- és rézöntők, építő lakatosok, bádogosok, rézművesek, szerkovácsok, stb. A tanfolyam három évre terjed, az utóbb említett kézmüiparosoknak azonban — mennyiben csak egy ipar­ágat űznek vagy választanak — a tanfolyam megrövidít­hető, az előképzettség szerint, esetleg két évre. A felvételre feltétel valamelyik középiskola, gym- násium, polgári vagy reáliskola négy alsó osztályának jó sikerrel való elvégzése és előzetes gyakorlat, a választott iparágban. Pelhivatnak tehát azon szülők és gyámok, akik gyermekeiket az ipari pályára kiképeztetni kívánják, hogy a budapesti állami közép ipartanodáról tudomást sze­rezvén, abba gyermekeiket tervszerűen készíttessék elő, a középiskolák négy alsó osztályának elvégeztetése s egy­idejűleg legalább a szünidőkben történő gyakorlati fog­lalkozás által. Továbbá felbivatnak a szülők és gyámok, hogy ipa - ros tanonczok és segédek ügyében, akik régebbbeu a középiskolának csak két-bárom osztályát végezték s jelen­leg gyakorlatban működnek, — a közép ipartanoda igaz­gatóságához forduljanak útmutatásért aziránt, hogy mily- módon készüljenek azok a felvételi vizsgára s léphesse­nek a jövő tanév elején az intézetbe. Az érdekeltek ne- táni részletesebb felvilágosításokért Hegedűs Károly ne­vezett tanintézet igazgatójához (Budapest, bodzafa-utcza 28. sz.) fordulhatnak.« A budai várpalota. Ős Budavár palotájának termei, rövid időn ismét megnyílnak; de fájdalom, csak néhány napra, vagy ta­lán épen csak néhány órára: amennyi idő tudni illik a f. é. szeptemberbó 24-ikén összeülendő országgyűlés ün­nepélyes megnyitására szükséges. Egyébkor pedig pusz­ta, néptelen és lakatlan. E szomorú, leverő körülmény sok magyar ember kedélyét elkomoritja. A királykoronázó ős Buda várpalotája üres, la­katlan. Pár itt felejtett lokaj, egy goromba kapus, egy német felügyelő teszi összes népességét. Jámbor vidéki ember, összepakol egyszer életében, elmenvén megcsodálni országa viruló fővárosát. Úgy ér­zi, nem volna békéje a földön, nyugodalma a sírban: ha meg nem látogatná a király lakását. Nagy ihlettel ér a kapu alá, örömtől dagad a keble, ha meglátja a gyö­De az a tűz az egyre égett, de az a hang egyre csak baugzott abban a viharzó kebelben. Nem lehetett azt eloltani, nem lehetett azt nem hallani. És a reszke­tő ajkak lázas szavakat suttogának. — Hab! mily erős élete van annak az öreg asz ■ szonynak ! Ily öregen is oly nehéz meghalni ? Küzd. . . . kiált. . . . kér. . . . könyörög! Nem. . . . Meg kell halnod. Bort! hozz bort gazember! — rivalt a szájtátott bá­muló pinczérre. — Miért bámulsz reám azokkal a savó szemekkel? Nem láttál még embert? Anyádat öltem-e meg? Mégis itt vagy? Hordd el előlem azt a fakó po­fádat 1 A többi borozgatók határozottan Ízetlennek kezd­ték találni az egyetlen vendéglő jóhirü borát; azután meg olyasmit is tapasztaltak, mintha simára fésölt für- teik hova-tovább nagyobb kedvet kapnának a borzoló- dásra. Csak Kozár Marczinak Ízlett az ital, csak az ő haja szálai nem borzolódtak. Ivott tovább. Az ital feloldozá a lezárt nyelvet, s a felszabadult nyelv kibeszélé a szív szörnyű titkait. — Elcsendesült! nem rángatódzik. . . . meghalt! Hallgass te szív ! Légy néma, mint a sir! Őb nem én öltem meg! Elaludt ... és meghalt. Hah 1! . . . Ne nézz úgy rám azokkal a hideg élettelen szemekkel, azzal a halálos merev tekintettel. Jaj 1 mit tettem?! A rémület mind inkább terjedt, nagyobbodót, a hajszálak már határozottan az ég felé meredeztek. Ha­rangszóra még lehet bort inni: de a rémület a legrosz- szabb borkorcsolya a világon. Nem is ivott senki. Még Bús Pál ur sem. Csak Kozár Marczi, az nem tudott eleget inni. Homlokán hideg verejték gyöngyözött; szilaj tekintete kétségbe esetten meredt maga elé. Valamit látott ott maga előtt, amit más nem láthatott. Hiába hunyta be szemeit, örökösen látta azt a vonagló alakot, azzal a halálos merev tekintettel. Arcza eltorzult a fájdalomtól s a vadul lihegő ke­belre hanyatlott. „N -y f r, v I r> É ic.“ nyörü épületet; aztán bebocsáttatást kér — magyarul. H’ja, nem érti azt ott senki. Visszautasítják németül a jámbort. Sértett önérzettel gorombáskodni kezd anya- nyelvén : vele is elgorombáskodnak egy sort bécsi nyel­ven ; mig végre elértik, hogy be szeretne jutni és be is jut. Megcsodálja a fényt, a pompát, festmények remek­jeit, szobrászat kincseit, bámulja a sok díszes szobát, tróntermet, kihallgató termet, ebédlőket, ragyogó táucz- tcrmeket, amelyekben, oly szomorúan kongnak léptei; mert miuduyája üres. Ő is elszomorodik, lehajtott fővel tér vissza és nem tudja magát megvigasztalni attól a gondo­lattól, hogy miért ez a fényes palota ilyen elhagyott!?! Hát bizony drága atyámfia igazad van. A budai királyi várpalota kongó lakatlansága, kirívó ellentétben áll azzal a ragaszkodó szeretettel, melylyel a magyar- nép királya iránt miudig viseltetett. Arany-kalászos altöld kemény-nyakú magyarja, buz­gó loyalitás hajlongó alázatos szolgái, egyaránt jajgatnak. Jajgatnak azon, hogy az udvar Becsben lakik. A király elmegy Prágába, meglátogat cseb színházat, cseh gym- nasiúmot, nemzeti intézeteket; beszél némettel németül, csehvel csehül; birodalma egyik önnálló felének főváro­sában pedig egy bosszú esztendőn keresztül kétszer bét napon tölti idejét. Jajgatunk azért, de nem kérhetjük ezt számon ő tőle, de nem is akarjuk; mert szabad a király az ő aka­ratával s szent az ő személye és sérthetetlen. Szentté teszi fejét az ezer éves korona, amelyhez a magyar nem­zet ezeréves élete fűződik, s melyhez a magyar nemzet miudig oly féltékeny áhítattal ragaszkodik s annak vi­selőjét mindenkor szent tiszteletben tartotta. Mi is abban tartjuk és nem akarunk szemrehányást tenni neki; jól tudván, hogy ő szereti az országot. De szemrehányást teszünk azoknak, akik hozzá legközelebb vannak, akik az ő tanácsosai; akik elbidegitik őt mi tőlünk; akik hamis hízelgésükkel, gyáva alázatosságukkal nem akarják a nem­zetet a maga erkölcsi nagyságában oda állítani: bogy a király azt becsülni és szeretni érdemesnek tartaná. így van ez báromszázötven év óta. Háromszázötven év óta miudig akadtak magyaremberek, akik jobban szere­tik magukat, mint bazájokat ; jobban szerettek maguk me­legedni a trón sugarainál, mint befényesiteni azokkal az egész nemzetet. Most is úgy van. És Magyarországon ebbe beleuyugosznak, vagy legfölebb a fővárosi hírlapok hébe- hóba nevetségig gyermekes jajgatásukkal vélnek segíteni a dolgon. A közvélemény pedig alszik. Avagy annyira meg- hidegedett e nemzet királya iránt, hogy nem törődik azzal, ha sohasem látja is fővárosában ? Nem úgy vau ! A nemzet igaz, hogy hallgat, de a hallgatásban várakozás van. Or­szágos képviseletétől várja a megszólalást. Budapestnapoként ékesíti magát, minta menyaszouy, aki vőlegényét várja. Magyarország szive, a főváros is szív szakadva várja fejedelmi vőlegényét, a koronás királyt : hogy keblére ölelje azt, akit lelke mélyéből szeret, tisztel és becsül. Vájjon, mikor fog eljőni s állandó lakást venni ős Buda falai közt ? ! Régente, inig a haza jobbjai a megye zöld asztalá­nál védelmezték a nemzet jogait, száz meg száz súlyos gra­vamen okozott még súlyosabb gondot a sárga-fekete kor- mányférflaknak. Most pedig,' mikor van népképviseleti or­szággyűlésünk, annak tagjai közt még egyetleu egy sem akadt, aki megkérdezte volna a korona legközelebbi ta­nácsosaitól, hogy miért idegenítik el a királyt mi tőlünk? Avagy felségsértés-e az, hogy senki sem meri megkérdezni. No ha nem meri, akkor szólaljon meg Magyaroszág közvéle­ménye ; ne zúgjon, morogjon, ne bujdokoljon : hanem nyíltan mondja meg azoknak, akik legközelebb vannak a koro­nához, hogy el ne hidegitsék a legelső magyarember szi­vét a magyar nemzettől; képviseljék előtte úgy a nem­zetet, hogy méltónak tartsa ezt becsülésére és szerető­iére. A vidéki sajtó is legyen befolyással a közvélemény megszólaltatására. (B—<j.) A magyar nép halandósága. Hogy a magyar nép halandósága a mértékletlen ivásból, és munkálkodásból, a szüléknek gyermekeik kö­rüli gondatlan eljárásából állott elő a legközelebbi évek­— Irgalmazz! — kiáltá. — Lásd mint szenvedek, mily nyomorulttá lettem. Meghaltál! Eltemettek. Miért nem tüdsz nyugod­ni, miért jársz fel hozzám, ha meghaltál, ha eltemettek ? Sóhajtott. — Mégis itt vagy? Azt akarod, hogy újra meg­öljelek ! Várj! Megöllek újra. Megöllek százszor is! ha nem jól baltái meg. Megöllek 1 Vadul felugrott, kiterjesztő karjait, előre lépett és eszméletlenül rogyott a padozatra A borozók rémülete tető pontra hágott. Egyik sem sietett, hozzá, hogy felemelje. A borzalom, a rémület mindnyájokat megdermeszté. Csak a kis pápaszemes ur emelkedett fel székéről. Aikai reszkettek, szemüvegei félelmesen villogtak. Gyor­san, zajtalanul távozott. A kis pápaszemes ur a rend­őr kapitány vala. Pár perez telt el igy siri balgatás közt. A kis rendőr kapitány újra visszajött, két csendőr kíséretében jött vissza. Megállóit a szoba közepén. Megindultnak látszott. Arczát fakó sáppadtság boritá. — Uraim! — szólt vontatott elfogult hangon — Önök ^mindnyájan tanúi voltak az imént lefolyt jelenet­nek. Én a gondviselés munkáját láttam abban, az örök­ké éber gondviselését, mely lesújtja a gonoszt, s felemeli az ártatlant. Tévedtünk, nagyon tévedtünk. Kötelessé­günk helyre igazítani hibánkat. Elismerem, hogy Bús Pál ur, kit büszkén nevezek barátomnak — elismerem, hogy az ő becsületes érzéke sokkal inkább megtalálta az igazságot, mint az én félre vezetett elmém. Elisme­rem, hogy a »csillagos« bora jobb vallató mint én. Ugyanazért mától fogva nemcsak szeretem, hanem tisz­telem is. Természetes következménye ez az előzmények­nek; mint szintén az is, hogy ezt a részeg gyilkost azonnal befogatom. (Folyt, kttv.) ben: ezt senki kétségbe nem vonhatja. Ezekről most már, miután e lapok hasábjain is elég bőven voltak tárgyalva, fölösleges volna szólanom; de a kérdéses ügy minden ol- dalróli megtekintése czéljából, lássunk még egy eddig nem említett okot; amely szintén kétségbe vonhatlanul előmozdítója, eszközlője a magyar nép halandóságának. Példával igyekezem erről a tisztelt olvasókat föl világosítani. Egyszerűen, úgy a mint történik még most is, fogom előadni az esetet. Szabolcsmegyébe kebelezett X. városnak két orvosa van. Az egyik jó módban lévén, a betegeknéli látogatást igen drágán teljesiti; mig a másik orvos a beteggel bánni nem lévén képes, mellőztetik. A váltóláz, himlő, kanyaró, bökburut, mint megannyi járványok, szedték és szedik még most is áldozatjukat. Orvos úgyszólván nincs; habár kettő van is. A gyógyszertár kevésbé látogattatik. Most már az a kérdés, mit tesz a szorgalma által jólétnek ör­vendő, de a járvány által sújtott X. város népe, betegség esetén? Nem mást, mint azt, hogy orvost nem hivat; hanem először is kikéri a kuruzsló asszony bölcs taná­csát ; s ha javulást nem érez, eunek alkalmazása követ­keztében : akkor a szomszédváros jó hírnévben álló ki­tűnő orvosához folyamodik segítségért. Elviteti magát akkor, amikor már a betegség komoly. Miért ne tenué ezt ? Hisz az kitűnő orvos, a város nincs messzebb 1 mértföldnél, az ut jó s könnyű az átmenés — gondolja magában. Azt azonban, hogy a nagy melegség és nagy por, mily ártalmára lehet a betegnek, feledi. A szomszédváros derék orvosa, megvizsgálván a beteget, látja, hogy el­késtek az áthozatallal, s hogy a baj komoly; de azért igyekezik a bajon segíteni. Ha igy van a beteg állapota, csoda-e az, bogy ha X. városban megnézzük a halotti anyakönyvet, azt találjuk, mikép 1880-ban fogyott a város népsége 31-el, 1881. augusztus havában kétszerte több lett a halottak száma a szülöttek számánál. Miért ? Felelet azért, mert nincs derék lelkiismeretes orvosa, akiben bízhatnék járvány idején, akitől segítséget méltán vár­hatna, és nyerne nehéz állapotában a beteg De ez elszomorító eset fájdalom, necsak X. város­ban jön elő, hanem több községekben is Hát a kisebb községekben, hol nincsenek orvosok, hol nem tudják azon­nal igénybe venni az orvosi segélyt a betegség előállá­sakor ?! A kuruzsló asszonyok sokkal több kárt tesznek be­avatkozásuk, járatlanságuk által a betegekben, mint hasz­not, hát még járvány idejében. Mindezeket tudva és látva, most már biztosan ki­mondhatjuk, hogy a pusztulásnak egyik főtényezői, a bizal­mat nem bíró orvosok, a kuruzsló asszonyok, s az orvost nélkülöző helyek.*) Járvány idején különösen megbeosülbetetlenek a hivatalukat lelkiismeretesen betöltő orvosok. A járvány próbakőre állítja az orvos minden tehetségét, s az az orvos, aki e próbát kiállja, akinek sok beteget sikerült alapos gyógykezelés folytán megineuteni a haláltól, az ilyenek méltók az emberiség becsülésére és tiszteletére Nem lehet tagadnunk, hogy vannak kitűnő orvo­saink, de nem oly nagyszámmal, mint a külföldieknek, s eme nélkülözés szüli azt, hogy a hívatlanok titokban nagy számmal rontanak ; s eme nélkülözés szüli azt, hogy a hívatlanok titokban nagy számmal rontanak ; s eme nélkülözésben rejlik egyik oka a pusztulásnak, a már említetteken kívül. Hogy hazánk népe sok helyen még most sem siet igénybe venni szükség esetén az orvos segélyét; ez idegenkedés okát én azon orvosokban látom, kik nem tudnak tekintélyt, bizalmat szerezni maguknak ; hiányozván nálunk a betegekkeli bánásmód, meg némelyik orvosnál a kellő szakavatottság. A nép, ha meg vau győződve orvosának jeles kép­zettségéről, ügyességéről, feláldozó készségéről: siet an­nak segítségét szükség idején fölhasználni, s kellőleg jutalmazni. De ahol ilyenek hiányoznak, ott nem csoda, kivált járvány idején, ha a halottak száma kétszerte több a szülöttek számánál. »Ahol nincsenek tudományosan müveit orvosok a kellő számban; ott a közegészségi ügy el van hanya­golva.« Annál pedig nincs nagyobb érdek az államban s a társadalomban. Lehet egy országnak a legjobb ta­laja, kiimája, minden ásványi kincse, tengere s folyói; az mind holt tőke ott, ahol nincs ember, s az emberek tömege nem egészséges, életvidor és munka képes. Az ember a legbecsesebb tőke, s minél egészségesebb, erősebb és ügyesebb; annál becsesebb. ________ Katonka János. * ) Nem. oszthatjuk ozikkiró nézetét egészen. Tagadhatatlan, hogy a kuruzslók sokat ártanak a falusi betegeknek • de ezeket a leglelkiismeretcsebb orvosoknak is elébe teszik még falun: A pusz­tulásnak tehát nem lehetnek okai az orvosok; hanem a nép, amely az orvost mindig csak az utolsó esetben, a halál beléptekor veszi igénybe. Járvány idején azonban csakugyan több gondot kellene fordítani az orvos uraknak a betegekre. A megyei főorvos ur ugyanis mozgósíthatná a vészmentes vidékek orvosait a járványos községek látogatása végett; akik azután gyógykezelés alá vönnéhek minden ragályos beteget. Szerk. A közönség körébőL<e) Egy árva, akinek apja-anyja van. Nagytiszteletü Bartholomaeidesz János ev. esperes urnák a »Budapest« s több fővárosi és vidéki hírlapban megjelent, általunk is jelzett alább olvasható felhívásának készséggel adunk helyet; habár azt már kissé elkésett do­lognak tartjuk is. E felhívásnak lapunkban történt is­mertetése eltérő volt az eredetitől; mert nekünk nem a szülőkre hatni volt czélunk; csak Nyíregyháza város ha­tóságát kivántük e dologra figyelmessé tenni. Maga a felhívás következőleg hangzik. . »A nyíregyházi evang. egyház születési anyakönyvé­ben az áll: »1869. dec. 27-kén született és 1860. január 3-án kereszteltetek;: Imre, törvénytelen, apja:---------­A uyja: Makróéi Vilma. Tanuk; Makróéi György és Mak­róéi Irma. »íme ez azon árva, akinek apja-anyja van. Története pedig következő: 1870. január 3-án a városi bába, F—né egy gyer­meket hozott, az akkori, most már halott lelkész B. K. * Az e rovatban közlöttekéi ti felelősség beküldőt illeti. Szerk.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents